Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-16 / 295. szám

1995. DECEMBER 16., SZOMBAT maaazm VERSÉBEN ÉL „A víz szalad, a kő marad, a kő marad...” A kő, a szikla, a HAZA. A víz, ami elfut, eltűnik, elpárolog. A Víz: mi vagyunk, és minden, ami bennünket körülfo­lyik. Fuldokolni lehet benne. Wass Albert 1948-ban, valahol Bajorerdőben, menekülés közben, szám­­űzöttként írta meg ezt a nagy versét, amelyben­­ a víz szalad, a kő marad. Üzenet: haza. Haza. Erdélybe. Magyarországra. Üzenet: biztatásnak, hitvallásnak. És bizalomnak. Hogy majd, egyszer, jönnek az új Kőmíves Keleme­nek és építenek régi kőből új hazát. És talán vért sem kell keverni a habarcshoz. 1989 júniusában, Nagy Imre hivatalos temetésé­nek másnapján, a nagymarosi templomban hallot­tam először ezt a verset. Pontosabban, ennek a versnek egyik változatát. Megkapó és a pillanathoz illő volt, hiszen a kivégzett miniszterelnök emlékéért szólt az engesztelő szentmise. Hosszú heteket töl­töttem aztán a szerző és a hiteles szöveg azonosí­tásával, s nem jártam sikerrel. Ki Mécs Lászlót, ki Reményik Sándort, ki másvalakit nevezett meg, és a szövegváltozatok is egyre szaporodtak. így, nyitva hagyott kérdésekkel, közöltem le Üzenem haza cím­mel a Nők Lapja 1989. augusztus 19-i számában a „Bújdosó versek” alatt közreadott összeállításban. Sinka Istvántól Tollas Tiborig sorakoztak a versek. Ki hazán belül, ki hazán kívül volt némaságra, buj­­dosásra ítélve. Köztük ez a szerző nélküli vers, amely az eltelt évtizedek alatt búvópatakként járta a magyar lelkeket, titokban jegyezték, papírra, fejben, s betűhibákkal, szóbotlásokkal adták tovább. De élt! Az emberek ajkán, az emlékezetükben. Mint egy népdal. Költő ennél többre nem juthat! Aztán persze lehűlt a fátyol, megoldódott a rej­tély. A világ legkülönbözőbb tájairól, Ausztráliától Amerikáig, érkeztek a levelek, nem egy helyről a verseskötetek, benne az immár hitelesített költe­ménnyel. Lehet, hogy én is akkor hallottam először Wass Albert nevét. Azóta Wass Albert „hazatért”. Nem teszi valójá­ban. De műveiben igen. Illetve..., nem is tudom. A változások lázában kiadták ugyan egyik-másik könyvét, de az irodalmi köztudat valójában soha­sem fogadta vissza. Tudjuk, hogy miként „csinálják” az irodalmi köztudatot. És hogy hiába valódi érdem. WASS ALBERT gr. (Válaszút, Kolozs­vm, 1908. jan. 8.) író, szerkesztő, irodalmi szervező. Debrecenben gaz­dasági akadémiát végzett. Németországban és Fran­ciaországban erdészetet és kertészetet tanult,­ majd birtokán gazdálkodott. Verseket, elbeszéléseket, cik­keket írt erdélyi folyóiratokba, valamint heti- és napi­lapokba. Első könyve 1927-ben jelent meg Kolozsvá­rott. Alapító tagja volt az Erdélyi Szépmíves Céhnek. 1940-ben Baumgarten-díjat kapott. 1944 végén eltá­vozott Magyarországról. Hosszabb ideig Hamburg­ban élt, majd 1952-ben kivándorolt az Egyesült Álla­mokba. Floridában telepedett le. Gainesvillben a Uni­versity of Floridán németet, franciát, európai irodal­mat és történelmet tanított. Megalapította az Amerikai Magyar Szépmíves Céhet, irányította annak tudományos munkáját és könyvkiadási programját, szerkesztette Értesítőjét és a Transylvanian Quarterly című szemléjét. Vezető szerepet játszott az Erdélyi Szövetség tevékenységében, és szerkesztette az Erdé­lyi Magyarság című folyóiratot. Antológiát és doku­mentumköteteket állított össze és adott ki. Regényei több kiadásban és nagy példányszámban jelentek meg. Angol nyelvű tanulmányokat is publikált, főleg erdélyi kérdésekről és magyar művelődési problé­mákról. Hosszú évtzedek szünete után jelenhetett meg is­mét Magyarországon: Halálos köd­­ Holtember part­ján (1990); A funtinelli boszorkány 1-111. (1990). olvasói érdeklődés, erről a „köztudatról” magasabb szempontok alapján döntenek, akik döntenek. Wass Albert ebben az értelemben tehát ma is buj­­dosik. És nem tudni, hogy véget ér-e, és mikor, hosszú utazása. Ugyanakkor, vajon hányan mondhatják el magukról azt, amit ő elmondhat? Hogy egyetlen versével évtizedekig úgy volt jelen a magyar emberek lelkében, ahogy ő az Üzenet ha­za soraival? Ez csak a kiválasztott kevesek osztályrésze. Akik egy kiemelkedő, kivételes pillan­atban milliók gon­dolataival, érzéseivel, vágyaival tudják összecsen­díteni lelkük titkos üzenetét. Ez már nem Irodalom. Több annál. Mert pontosan írta Németh Ernő Ottawa, 1966-tal datált versében (Levél): „Nekünk a haza / többet mond, mint nektek odahaza, / az életetek gondokkal tele, / s hogy lélek is van, elfelejted-e? / Fogy a ma­gyar szó kint idegenben, / s ha a vasfüggöny majd félrelebben, / a távolság már fényévekre ér, / s hiába kondul majd a harangszó, / legyen az hivó és messzehangzó: / nem lesz már senki, ki hazatér.” Van-e visszatérés? Ezt is kérdezi Wass Albert ver­se. Versének üzenete ma ismét időszerű. „Ki mint vetett, azonképpen arat.” K. L. M. Részlet Wass Albert magán­leveléből (1990. okt.) Arról is tudok,hogy két könyve­ m­­egjelent m­a m ar f81den,illktö1sg Budapesten a fallasnél.ha mutatvény-példényt vég agyikból na kaptan a Így valóban azt sen tudom,hoi­y érul,fák-e a boltokban vagy nem,úgy tűnik,hogy a "kiadói erkölcs" sokat változott az elmúlt negyvenöt év alatt. Mindez azonban már nem izgat túlságosan.Nyolcvanhamadik évemet taposom s tudom azt is,hogy már nem sok van hátra.Sajnálom azonban azokat akik a­­jövendő súlyos feladatait a vállukra vatták.Nehéz teher alatt görnyednek.Legyen velük az úristen. Még egyszer köszönöm ismertetésedet erről a vénemberről. Szeretettel Wass Albert utolsó levele első halála előtt Néhány gombnyomásra valami megváltozott a Föld másik felén. Csörgő hang gömbözött szerte egy floridai szobában: talán egy helikoni találkozóról készült fénykép üveg­lapján futottak szét hullámai, talán a Szépmíves Céh köteteinek során fu­­tamoztak, talán meglobogtatták egy alvó kutya fülét. A marosvécsi Heli­kon egyik utolsó élő tagját kerestem, Wass Albertet (igazán az egyiket, hi­szen a másik, a Kolozsvárott élő Kiss Jenő), szerettem volna elküldeni neki is azokat a házi filmfelvételeket, me­lyeket Kemény János báró készített az 1936-os találkozón, s megkérni őt arra, írja meg, kit ismer föl, mire em­lékezik. (Hogy készülő dokumen­tumfilmünkben képben is jelen le­hessen a Floridában élő író, arra esé­lyünk sem volt­­, csak egy gyermek­­műsor riporternője járhatott nála, aki ekkor elzárkózott attól, hogy az író telefonszámát megadja.) A téves szá­mok fölötti merengésemből hamaro­san erős hang riasztott föl: a Wass Al­berté. Szerencsém volt, mert éppen készült elköltözni a szanatóriumból, ahol elértem, de megadta új címét, hogy oda küldjem a kazettát. Látta-e végül a vécsi kertben készült fölvéte­leket, nem tudom, mikor utoljára be­széltünk telefonon, azt mondta, meg­érkezett a szalag, küldi a levelet. De nem levelet írt, hanem emlékezést, s nem Kemény János fölvételeiről, azontúl fényképet sem küldött ma­gáról, pedig kértem. Az időmegjelö­lésből, (1992 májusában - mely egyébként legalább egynapnyi el­lentmondásban állt a postabélyegző­vel: 30 APR), a levél első gépelt pél­dány voltából, a gépelési hibákból, s a rosszul, fejből fölidéztt Dsida-vers­­ből arra következtettem, új írás lehet. Kézírás csak a borítékra ragasztott névjegyen volt, három bizonytalan betű: USA. Augusztusban olvastam Wass Al­bert búcsúztatását. A közben elké­szült dokumentumcímet már nem kellett transzkódolnunk és Floridába küldenünk. A levelet úgy olvastam újból, mintha Wass Albert utolsó írá­sa volna. Marosvécs („Atlantisz harangoz a mélyben...") Az emlékezés sebeket szakít föl. Mély sebeket, melyeket az idő múlása lassan behegesztett valahogy, hantot takart fö­ fejtik, s most egyszerre csak vérezni kezd újra az emlékezés kése alatt. Erdély... egy elsüllyedt világ. Mérhe­tetlenül szép és mélységesen szomorú. S ennek az eltemetett múltnak kicsinyke, de fájdalmasan értékes része: Marosvécs. Első regényem, a Farkasverem megje­lenése után, 1936-ban hívtak csak meg először Marosvécsre, az Erdélyi Helikon háromnapos találkozójára. Kemény Já­nost, kihez rokoni kapcsolat is fűzött, is­mertem már jól. Gyakran vadásztunk együtt medvére, vaddisznóra a Galago­nyában. De ez más volt. Mint az erdélyi magyarság egyik serdülő íróját ért ez a megtiszteltetés. Huszonnyolc éves vol­tam már akkor, családos ember és ismer­tem már majdnem mindenkit, aki ott volt. Bánffy Miklós buzdítására írtam meg első regényemet, bár verseim, novel­láim már jó tíz éve meg-megjelentek itt­­ott: az ifjú Erdélyben, Pásztortűzben, az Ellenzékben. Ismertem Kós Károlyt, Re­ményik Sándort, Áprily Jslros tanárom is volt. Tagja voltam már jó ideje a ma­rosvásárhelyi Kemény Zsigmond Irodal­mi Társaságnak, melynek keretében és Szentgyörgyi Mária rendezésében első nagyobb „alkotásomat", a Temető Meg­indul című pacifistának bélyegzett, sza­való kórusra készült színjátékomat is elő­adták nem kis sikerrel. De ez más volt. Marosvécs az erdélyi magyar irodalom olimpusza volt, ahova csak lábbujjhegyen és lélegzetvisszafojtva lehetett belépni. Ezen az első találkozón Tamási Áron­nal és Moher Károllyal kerültem egy szo­bába. Moher Károlyt ismertem már jól, de Tamási Áronnal akkor találkoztam el­őször. Fél éjszakán keresztül beszélget­tünk, tréfáltunk, ismerkedtünk­. Áron kü­lönösen kedvemre való volt. Évekre szóló meleg barátság szövődött köztünk. Ennek az első találkozónak az utolsó estéjén olvasta föl Dsida Jenő nagyszerűen szép versét, a Magyar Zsoltárt. Össze­szoruló szívvel ültünk ott mindannyian a vécsi vár nagy nappali szobájában s megkönnyesedett nagyon a szemünk, amikor Dsida Jenő tiszta, érces hangján fölcsendültek a szavak: „Mérges kígyó le­gyen eledelem, ha rólad megeledkezem, ó Magyarország... nyelvemen tüzes szeget üssenek át, mikor nem téged emleget, né­pem, te drága, te egyetlen, te szent..." A vers után mély csönd borult a szo­bára. Aztán Kós Károly fölkelt a nagy ka­rosszékből, csontos, bajuszos arcán könnyek csorogtak alá, odalépett Dsida Jenőhöz és megölelte. „Te taknyos", morogta, „te sem­­mirevaló, hogy mertél ilyen szépet írni..."" Bevallom, könnyes volt az én szemem is, akárcsak valamennyiünké. Néhány évre rá eltemettük Dsida Jenőt. Nagy űr maradt utána. De nagy űrt hagyott ma­ga után a csonka hazába átköltöző Aprily Lajos, Makkay, Berde Mária. S az űr las­san növekedett. De már akkor puskapor szaga volt körülöttünk a világnak, s Hit­ler árnyéka ránehezedett az égboltra. Észak-Erdély, s ezzel együtt Kolozs­vár, Marosvécs és a Székelyföld visszaté­rése a Hazához fölemelte a szívünket, mámoros magasságba, de ugyanakkor ke­serű fájdalom gyötört azok miatt, kik a megdarázsosodott románok markában ma­radtak, s elsőknek kezdték el a szenvedést. Minden józanul gondolkodó magyar tudta előre a lorra kimenetelűt, de voltak közöt­tünk sokan. Kemény Jánossal és Bánffy Miklóssal az élen, akik reményekedtek ab­ban, hogy a „művelt Nyugat" nem dob oda egy kultúrépet barbárok prédájára. Még hat helikoni összejövetelen vet­tem részt, de az utolsó háromból már hiányzott a lélek egysége, ami annyira jellemző volt azelőtt. A „transzszilvaniz­­mus" vonala megszakadt. A „vécsi olim­pusz" magaslatáról elkezdtünk aláeresz­kedni a politika mocsarába. Klikkek ala­kultak a felszín alatt, melyeknek a tagjai már nem a három együtt élő nemzet jöven­­dőjit igyekeztek menteni, hanem a Dél-Er­­délyben történő magyarüldözések hatása alatt megeledkeztek Erdély évszázados tör­vényéről, mely arra igyekezett tanítani az ott élő népeket, hogy bármilyen nyelven be­széljen is az ember, elsősorban mégis csak ember, akit Isten alkotta törvény kötelez emberségre és emberiességre. A többi már véres történelem, mely el­nyelte Marosvécset is és ezzel együtt mindent ami jó volt, szép volt és igaz. Marosvécs emléke azonban él tovább a lelkekben, s talán eljön még egyszer az idő, amikor az elnyomók és üldözők meg­értik Erdély nagy titkát és megtanulnak békában élni és igazságosan az elnyomot­takkal és üldözöttekkel. Florida, 1992 májusában Wilss Albert A halálhír megváltoztatta a remegő kézzel írt három fekete betű jelentését, s megértette a Dsida-vers ottani, a szétszóratottak tudatában lévő szerepét. A Psalmus Hungaricus a legtöbbet érte el, amit költeménynek lehet: népdallá lett. Wass Albert nem pontatlanul idézett, hanem egy floridai változat sajátos­ságait jegyezte le. Wass verse: Mérges kígyó legyen eledelem ha rólad megfeledkezem, ó Magyarország... nyelvemen tüzes szeget üssenek át mikor nem téged emleget népem, te drága, te egyetlen, te szent... Dsida verse: (255-261. sor) Mérges kígyó legyen eledelünk, ha téged elfeledünk, ó, Jeruzsálem! Nyelvünkön izzó vasszeget verjenek át, mikor nem téged emleget ó, Jeruzsálem! (220. sor.) népem, te szent, te kárhozott, te drága! így tudta a verset Wass Albert Floridában. Jól tudta, hogy a babiloni fogság archetípusa már túl messzi van onnét, s már ki kell mondania Jeruzsálem helyett: Magyarország. S nem tehetett másként, egyes számban beszélt. A kisebbség zsoltára immár a soha haza nem térő ember egyetlen imája ma­radt. Az is csak töredékes szavakkal, melyek titokzatos jelentéséből már van, ami elveszett az óceán fölötti kiáltozásban. Vasszeget verjenek - írta Dsida, s ekkor egy hátán tócsányi mélyedést viselő, fényes kőlépcsőre térdepelt le­­vas szegekcel veretül - halljuk vele első magyarul szóló versünk szavait is. Ez a középkori hang nem jutott át az óceánon. A haza névmása is valamivel távolabbi lett, a téged helyett rólad; de Wass előrébbvalónak tartotta tudni, hogy népe egyetlen volt, mintsem kárhozott. A két lapnak halálos súlya lett. Wass Albert azonban nem halt meg. Talán akik a szanatóriumban keres­ték, azok értettek valamit félre - s el­búcsúztatták. Igaz, megint elköltö­zött, de úgy hallottam, sokat dolgozik és megházasodott. Transzkódolni fogjuk a filmet, és föladjuk Floridába, a Dsidánál egy esztendővel fiatalabb író legújabb címére. Ez az írása megfosztatott az utolsó levélcímtől. Mégis ez marad egyetlen levele, mely már megfordult az időt­lenségben. Czigány Zoltán Zendülés az idő el­len (Babits Kiadó, Szekszárd, 1995) című kötetéből ­ Wass Albert Üzenet haza üzenem az otthoni hegyeknek: a csillagok járása változó. És törvényei vannak a szeleknek, esőnek, hónak, fellegeknek és nincsen ború, örökkévaló. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem a földnek: csak teremjen, ha sáska rágja is le a vetést. Ha vakond túrja is a gyökeret. A világ fölött őrködik a Rend s nem vész magja a nemes gabonának, de híre sem lesz egykor a csalánnak; az idő lemarja a gyomokat. A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem az erdőnek: ne féljen, ha csattog is a baltások hada. Mert erősebb a baltánál a fa s a vérző csonkból virradó tavaszra új erdő sarjad győzedelmesen. S még mindig lesznek fák, mikor a rozsda a gyilkos vasat rég felfalta már s a sújtó kéz is szent jóvátétellel hasznos anyaggá vált a föld alatt... A víz szalad, a kő marad, a kő marad. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: ha egyenlővé teszik is a földdel, nemzedékek őrváltásain jönnek majd újra boldog építők és kiássák a fundamentumot s az erkölcs ősi, hófehér kövére emelnek falat, tetőt, templomot." Jön ezer új Kőmíves Kelemen, ki nem hamuval és nem embervérrel köti meg a békesség falát, de szenteltvízzel és búzakenyérrel és épít régi kőből új hazát. Üzenem a háznak, mely fölnevelt: a fundamentom Istentől való és Istentől való az akarat, mely újra építi a falakat. A víz szalad, de a kő marad, a kő marad. És üzenem a volt barátaimnak, kik megtagadják ma a nevemet: ha fordul egyet újra a kerék, én akkor is a barátjok leszek és nem lesz bosszú, gyűlölet, harag. Kezet nyújtunk egymásnak és megyünk és leszünk Egy Cél és Egy Akarat: a víz szalad, de a kő marad, a kő marad. És üzenem mindenkinek, testvérnek, rokonnak, idegennek, gonosznak, jónak, hűségesnek és alávalónak, annak, akit a fájás űz és annak, kinek kezéhez vércseppek tapadnak: vigyázzatok és imádkozzatok! Valahol fönt a magas ég alatt mozdulnak már lassan a csillagok s a víz szalad és csak a kő marad, a kő marad. Maradnak az igazak és a jók. A tiszták és a békességesek. Erdők, hegyek, tanok és emberek. Jól gondolja meg, ki mit cselekszik! Sikasszák már az égben fönt a rostát s a csillagok tengelyét olajozzák szorgalmas angyalok. És lészen csillagordulás megint és miként hirdeti a Biblia: megméretik az embernek fia s ki mint vetett, azonképpen arat. f­lert elfut a víz és csak a kő marad, de a kő marad Bajorerdő, 1948

Next