Űj Magyarország, 1995. december (5. évfolyam, 282-305. szám)

1995-12-18 / 296. szám

8 KULTÚRA Simonffy András elment,­s Dukában akart meghalni, azt hiszem. Pedig ez év elején fel­törték írói fészkét, valahai Ta­­kách Judit kúriáját, ahogy egy levelében írja: „odúnk legrej­­tekét fosztogatták: egy lehet­séges írói életművet, létrehoz­ható mégis­ töredékét". A levél végén váratlan, csak mostanra érthető mondat: „És közben tudom: itt a háború. Valahol eldöntetett." Igen, András, eldöntetett. Te, aki családunk barátja vol­tál, te, akinek szinte minden ember a családja volt, te, aki vadságodban is szelíd voltál, te, aki érzékenységed mellé sokat bíró, erős testet kaptál, te, aki apádhoz, anyádhoz már-már kíméletlen szeretet­tel voltál, te, aki szinte min­dent megírtál arról a két em­­beröltőnyi időből, amit apád és te megéltetek, most elmen­tél. Előbb a háborúba, aztán az öröklétbe. Nem te veszítet­tél, mi vesztettünk el téged. Örökre. Utolsó megjelent írásodban - Hitel, 1995. december - egy pitbullról írsz, újgazdagék ebét ropival kínálod, a „ku­­tyus" nem fogadja el, de rád már nem uszítható. Gazdái csettintenek neki, így hívják körükbe vissza, írod: „a pit­­bullterrier (a neveletlen vad) félúton megállt, és visszané­zett. Talán ezért lőtték le más­nap. Gazdái." S az eb nekro­lógja ennyi: „Tudni kell őt, megsimogatni soha. Soha már."­­ Ez a megölt fenevad is te voltál, ez a soha már is te vagy, te vagy, akit tudni kell, akit soha nem lehet már meg­simogatni. Te mindent tudtál, min­denkit megsimogattál. Min­dent lefényképeztél, lerajzol­tál, naplóid, dokumentumaid az életedről, az életünkről prousti méretűek, mintha tudtad volna, mi lusták va­gyunk. Szerettél főzni, szeret­ted állataid, szerettél szeretni. Isten ege alatt mégis de sok­szor álltál egyedül! Soha ily szomorú adventet. A harmadik gyertyát gyújtva megrebbent a kéz, mit várha­tunk még? Ki következik? S miért? S mégis: András, bol­dog Karácsonyt! Apáti Miklós ^ 0-€ ckjo ^ JX íxSL.41­.JíA¹ SxX‘'[ /K. Az utolsó karácsonyi Aim M Us tv-játék indult december 1-jén, 19.35-től! Hogyan juthat ingyenesen a játékszelvényhez? Egy faxkészülékről hívja fel a FaxBankot (180-8611), majd „TONE” üzemmódban billentyűzze be a 08-at, és nyomja meg a „START” gombot. A FaxBank azonnal küldi a szelvényt. NYERJE MEG A JÁTÉK TÁMOGATÓINAK AJÁNDÉKAIT 10 000-100 000 Ft ÉRTÉKBEN! NYEREMÉNYEK: az ELENDER Kft. (Bp., Hungária körút 8. Tel.: 132-1861) Samsung típusú pénztárgépe 80 000 Ft vagy vásárlási utalványa 10 000 Ft értékben / Magyar Utazók Klubja Last Minute Iroda (Bp., Pesti Barnabás u. 6. Tel.: 118-3578) 100 000 Ft-os jövő évi utazási utalvány / a Lap Stúdió Kft. (Bp., Zichy Jenő u. 3. Tel.: 131-8152) 15 000 Ft-os CD-ROM csomagja / A Sissi Bőrdíszmű Nagykereskedés PCVIII. Paula u. 36. Tel.: 295-5882) 25 000 Ft-os férfi bőrszettje LAST MINUTE mm AKKOR IS JÁTSZHAT, HA NEM RENDELKEZIK FAXKÉSZÜLÉKKEL! Telefonon hívja fel a FaxApró Faxújság hirdetésfelvevő szolgáltatását, 06-90-311-411 ahol meghallgathatja számait, amelyeket az alábbi szelvénybe kell beírnia. A FaxBingo játékot 90 számmal játsszák. A szelvények három sor­ban, egyenként öt sorszámot tar­talmaznak. A televízióműsorban kisorsolt számokat a kihúzás sor­rendjében X-szel kell jelölni. VONAL nyereménye van annak a játékosnak, aki telefonon elsőként jelzi, hogy mind az öt egy sorban lévő számát kihúzták. BINGÓ nye­reménye van, ha az összes szá­mát kihúzták, és ezt telefonon, mindenki mást megelőzve közli. Csak akkor telefonáljon, ha számait biztosan kihúzták, mert én kényte­­lenné válik az a szelvény, melyet tévesen jelent be. Belföldi hívás: 77 Ft + áfasperc 1 ^ GSH1­­1/WKN­tS/ifi ; 1 Sorszám: 1 Dátum:1 ! Húzás: Telefon: l'kízz ^il^óUy\t Lö C)'] ‘^^odor József festőművész 60 A vásárhelyi képzőművészet je­les képviselője Fodor József. E vá­ros szülötte, ez élteti és táplálja magasba ívelő festészetét. Min­den ecsetvonása szűkebb hazáját dicséri: régi faszínház és pusztu­ló tanya, állat- és madárvilág, fe­héren villogó puszta és őszarany fűzfák ragyognak képein. Múlt és jelen. És gyönyörű emberar­cok, barátok, ismerősök, akik szeretettel óvták minden lépését. - Hatvanéves vagy? - kérdez­tem hitetlenül. - Ma van a születésnapom - felelte mosolyogva. A Tornyai Múzeumban Be­­reczky Loránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója nyitotta meg jubileumi tárlatát. Nem leltár készült. Az utóbbi 10-15 év anya­gából válogatott, tisztelegve ezzel szülővárosának és népének. - A ma élő vásárhelyiek festé­szete, így az enyém is, itt gyöke­rezik. Ezt szeretjük és ezt ábrá­zoljuk. A XX. századi részered­mények beépülnek az itteni munkákba. - Nagy örökséget kaptatok.­­ Tornyai, Endre Béla, Kohán meghatározta az én művészete­met is. Sokszor mondta Galyasi Miklós: „Más az életérzés a Szaj­­na-parton, és más a Tisza-parti Mártélyon." A magyar festészet mindig súlyosabb, mint a világ­­piktúra. Történelmünk, küzdel­münk, sorstragédiánk meghatá­rozott bennünket. Itt nem lehet önfeledten játszadozni a színek­kel. Nekünk mindig voltak (és vannak ma is) problémáink. Itt az Alföldön ezt kétszeresen is érezzük. Krónikások vagyunk, közöljük a saját gondjainkat és a magyarságét is! - Váltatlon 60 év terhe. - Sokat dolgoztam, mégis úgy vagyok, hogy mindig van hiány­érzetem. Sok képen szívesen ja­vítottam volna, de hát ezt nem lehet. Lezártnak tekintem. Egy visszatekintő kiállításnál száma­dást végezhet az ember, én nem csinálok. Úgy érzem, sok képet jól megcsináltam. Az utóbbi évtized válogatása is jól mutat engem. - Hiszel a művészetben? - A művészet szubjektivitás. Az ember a technikának, az anyagnak a birtokában van, azt teheti, amit akar, de azt olyan szuggesztívan adja elő, hogy azt higgyék, ezt másképpen nem le­het megfesteni. Hinnem kell ma­gamban, hogy képeim szépséget hordoznak, élni segítenek, így a közönség is hisz bennem! - Remek portrésorozattal gazda­gítottad életművedet. - Bibó, Galyasi, Füstös Zoli bá­csi és a többiek az én tanítómes­tereim voltak. Meghatározták az életemet. Ők európai gondolko­dók voltak. Nekik köszönhetem, hogy a helyes úton maradhat­tam... A róluk festett portrék egy öntörvényű sorozatot alkotnak. Abba a miliőbe helyeztem, ami rájuk jellemző volt. És a nagyok mellett az egyszerű emberek is jól elférnek. Nem a nemes arcéi miatt csináltam, az emberi kap­csolatokat néztem és azt, minek tartottam őket. -A vásárhelyi táj is sűrűn feltűnik. - Itt születtem. Gyerekkorom­ban bejártam az egész várost. Minden szögletét ismerem. Min­ éves i­ den követ. Mezítláb megérez­­tem ezt a földet. Végigmegyek a főtéren, legalább húszan rámkö­szönnek. Szeretem köröttem a nyüzsgő életet. Mikor festek, ak­kor csönd kell, magány, de meg­halnék, ha utána nem mehetnék ki az utcára, és valaki ismerőssel nem válthatnék szót. - Kis házat vettél Mártélyon. - Mártélyon egészen más vi­lág fogadott. A kikapcsolódás helye lett. A pihenésé. Oda nem viszem magammal a levelezése­ket, a határidőket. Az ottani sza­badidő arra van, hogy önfeled­ten kertészkedjek, galambász­­kodjak, gyönyörködjek a csodá­latos Tisza-parti tájban. - Milyen tervek foglalkoztatnak? - Életmű-kiállítás, ezt a nevet adtuk. Remélem, az igazit majd az utódok rendezik meg, ha arra érdemesnek tartanak. Ez egy jel­zés, élek, bemutatom, hogy mit csináltam. Nagyon sok tervem van. Nincs megállás. Holnaptól újból a munka következik, az újabb hatvan év első napja. Fenyvesi Félix Lajos Magyar táj, vásárhelyi ecsette Havas tetők Születésnapok Úgy hozta az élet, hogy Fehérváry István, a Politikai Elítéltek Közös­ségének elnöke és Tollas Tibor Münchenben élő költő a hét vé­gén találkozott. 1949-ben ismer­ték meg egymást a Mártírok úti fegyházépületben. Egymás mel­lett ablakot pucoltak... 1955-ben Vácott is együtt voltak, amikor bebádogozták az összes ablakot. Tollas ekkor írta azóta már híres­sé vált versét, a Bebádogozták minden ablakot címűt, amelyet Fehérvárynak szavalt el először. A lakiteleki Antológia Kiadó szombaton meglepte a költőt a vers miniatűr kiadványával, amelyben Tollas Tibor saját kezű írásával olvasható a szóban for­gó költemény, továbbá még négy nyelven. A hét végén Tollas ezzel a mi­niatűr könyvecskével köszön­tötte a 70. születésnapját ünnep­lő Fehérváryt, a népszerű „Mu­­ki" pedig pezsgővel koccintott a december 21-én 75 éves költő egészségére. S Váctól Pekingig zúgják a rabok: - Ha nem vigyáztok, az egész vi­lágon Bebádogoznak minden ablakot! -Éltesse mindkettőjüket az Isten sokáig! (­Ő) • A történelem mint tantárgy a többpárti demokráciában a válto­zásra és annak előmozdítására neveli a diákot és a tanárt egyaránt; oktatása hozzájárul, illetve hozzájárulhat a demokratikus politikai rendszer stabilitásához - szögezte le Glatz Ferenc akadémikus, az MTA Történettudományi Intézetének igazgatója szombaton a tör­­téntelemtanárok IB. országos információs konferenciáján. Az akadé­mikus ezt nyitóelőadásában azzal a kérdéssel kapcsolatban hangoz­tatta, hogy szükség van-e a kötelező történelmi érettségi vizsgára. tollas a BOR Beboldogoltak Twi­n­d­e­n ablancot... 1995. DECEMBER 18., HETEO Függönyrojt Uncsi Diáklányok „társalognak" a 6-os villamos hátsó kocsijának közép­ső, kör alakú részében. A fülre­pesztő hangerőtől és a hajdani 13-as jászkun huszárok újoncki­képző őrmesterének szókincsét alul- és felülmúló „stílustól" (bár elég nehezen) eltekintek, mert amiről beszélnek, az az érdekes. Klasszikus orosz darabot lát­tak, Csehovot, a méltán nagyhí­rű színházban, s a véleményük tömören ennyi:... nagy uncsi ...még. Ne tessék felháborodni, nem érdemes. Semmi értelme oda­menni a három leányzóhoz s magyarázni, mekkora drámaíró volt, s miért, hogyan, ez a Cse­hov, meg hogy az előadás így meg úgy - a legjobb esetben is csak elküldenek egyik vagy má­sik vagy mindkét nem ivarszervi tájékára. Szegény gyerekek olyanok, mint a pénzügyminisz­ter: saját véleményükön kívül mást nemcsak hogy el nem is­mernek, hanem meg se halla­nak. Ez sajnos össznépi kortü­net, nem korosztályspecifikus. És egyébként is. Hogy ezek a lá­nyok (és egészen nyilvánvalóan még nagyon sok lány- és fiútár­suk) így vélekednek valami nem a pop- és a szubkultúrához tarto­zó műről, előadásról, filmről, kön­rvről, az csak kis részben az ő hibájuk. Nagyobbrészt viszont a trúénk, akik elfelejtettük megtanítani őket az irodalom, a zene, a színház, a képzőművészet értésére és élvezésére. Igen, a miénk, és nem az övék. Senki, akinek gyereke van, vagy akire a gyermekek nevelése, ta­nítása bízatott, nem mutogathat a másikra, ha effajta hiányokról, fogyatékosságokról esik szó. Ne­künk kellett volna jobban odafi­gyelnünk a gyerekeinkre, tőlünk kellett volna megkapniuk az in­díttatást, a példát, velünk kellett volna eljönniük a színházba, hangversenyre, képtárba. Ve­lünk, szülőkkel és tanárokkal. Csak hát mi sem mentünk, vagy nem annyit, amennyit kellett volna. Nem értünk rá. Túlóra volt, pluszmun­ka, maszekolás, értekezlet, kom­munista szombat, vietnami mű­szak, hajtás a Trabira, a kéglire, a telekre, a cseh faházra. És hát már minket se nagyon vittek an­nak idején, vagy na igen, több volt benne a kötelező, tehát utált, mint az élmény. És ha nem nagyon izgatott bennünket, a kötelező óraszám, az örökkön tornyosuló dolgozathegyek, az esti meg a levelező tagozat, az úttörő meg a KISZ, a családláto­gatások és a tanulószobai felügye­letek mellett jut-e időnk és ener­giánk a tananyag „leadásán" túl ar­ra, amire elsősorban kellett volna hogy időnk és erőnk jusson: a gyermek művelt, emberi és erköl­csi értékeket becsülő és aszerint élő fiatal emberré formálására. Évtizedeken át így nőttünk fel, így növesztettek fel bennün­ket. Természetesen voltak szak­májuknak élő nevelők is, akik­nek keze alól teljes értékű nö­vendékek kerültek ki, és voltak igazi szülők is, akiknek legalább annyira fontos volt, milyen em­ber lesz a gyermekükből, mint az, hogy napi tizenhat-tizen­nyolc órát dolgozva a Trabant Ladára cseréléséért, negyven­évesen infarktust kapjanak. Volt a társadalomnak egy, ma már úgy tűnik fel, nem okosabb, ám értékesebb rétege, és ebből a ré­tegből további értékek kerültek ki. Aztán jött a rendszerváltozás, és megint nem ennek a rétegnek kelt föl a napja. Műveltségben, tudásban, morálban náluk hat­szor silányabbak percek alatt le­körözték őket, és ők lettek az etalon, a példakép, a követendő eszmény. Az emberileg, minősé­gileg jobbak pedig lassacskán ki­koptak a művelődés, a kulturá­­lódás lehetőségeiből. Könyvet, színházat nem bírván pénzzel, maradt nekik a tévé. Adókkal nyomorították őket, mert ők azok, akik az utolsó fillérig szá­mon tudták tartani a jövedelmü­ket. Kitették őket a tanári pályá­ról, a főiskolai, egyetemi tanszé­kekről. Pedig talán éppen ők meg tudták volna magyarázni, Csehov, a színház, a kultúra mi­ért nem uncsi... (takács)

Next