Új Magyarország, 1996. december (6. évfolyam, 281-304. szám)

1996-12-27 / 301. szám

19%. DECEMBER 27., PÉNTEK ÁLLÁSPONT mmm . ].De akkor leggalább jól éltünk!" - A mamuthitelek egy részét az valóban elfogyasztotta A nosztalgikus Kádár-rendszer és a valóság Magyarország legújabb kori tör­ténetének mintegy neg­yvenhá­­rom esztendőt megélt korszaka, a­mely szocializmus néven írta be magát a történelemkönynyek olda­laira, magában foglalt egy har­minchárom évet felölelő sza­kaszt, mely időszakot első számú állami vezetőjéről Kádár-rend­­szernek neveztek el. Miután e politikai és gazdasági berendez­kedés megítéléséről mind a mai napig ellentmondásos, sőt oly­kor még mindig nosztalgikus kép él a közvélemény nem kis hányadában, idézzük fel fonto­sabb vonásait a ma tükrében. tönyi A Kádár-kor fázisai. A politológia tudománya a magyarországi államszocializ­mus korát alapvetően két részre osztja. Eszerint Magyarországon az 1947-től az 1956-ig terjedt idő­szakot a szocialista diktatúra to­talitárius szakaszaként, míg az ezután, az 1956-tól az 1990-ig ki­terjedt idősávot a rendszer auto­­ritárius szakaszaként jellemez­hetjük. A közkeletű és helyes fel­fogás az előbbit sztálinista dikta­túraként, utóbbit „puha" dikta­túraként szokta emlegetni. De miért is volt Kádár rendszere puha diktatúra? - hiszen dikta­túra, mint azt elnevezése mutat­ja, általában csak egyfajta léte­zik, ez pedig könyörtelen és vé­res. A választ a kádárizmus be­hatóbb vizsgálata adja meg. Ez azt mondja, hogy ezt a korsza­kot is tovább kel osztani, hiszen Kádár rendszere 1956-tól 1963-ig lényegét tekintve ugyanazt cse­lekedte, melyet Rákosi totális diktatúrája alatt a magyar nép egyszer már keservesen megta­pasztalt. Az ötvenhatos véres megtorlások és kivégzések idő­szaka volt ugyanis ez a négy év, a Kádár-éra rövid, de totalitárius szakasza. Kádár ekkor százakat juttatott akasztófára, és még töb­beket nyomorított meg lélektani értelemben. Az ezt követő közel harminc­évnyi kádárista uralom, miután előzőleg ország-világ előtt ér­zékletesen bizonyította a szocia­lista világrendszer véres és terro­­risztikus hatalomfelfogásának megnyilvánulási formáit, autori­­tárius jelleggel rendezkedett be. Ez azt jelentette, hogy szemben a Rákosi-féle totális, tehát totali­­táriánus rendszerrel. Kádár megelégedett a politikai szféra leigázásával, s már nem kívánta maga alá gyűrni a társadalom volamennyű létszféráját is. En­nek döntő lélektani motívuma vitathatatlanul 1956 volt. Kádár rezsime ötvenhat után megta­nult félni a néptől. Kommunista politikai vezetése megtanulta, megismerte a magyar realitáso­kat, s innentől kezdve erőteljes formában lappangott benne az, amely általában a diktatúrákra oly jellemző: a néptől való set­tenkedő rettegés. Az úgyneve­zett konszolidációt segítette a kommunista rendszer nagy­medvéjének megváltoztatott stratégiája, mely fordulatot az atombomba feltalálása indokol­ta. Ennek értelmében a szovjet gyarmattartó feladta korábban érvényes Preobrazsenszkij­­doktrínáját, amely a harmadik világháború kitörését szorgal­mazta, „az imperialista világtá­madás megelőzése érdekében". Ehhez járult pozitív tényező­ként, hogy a magyar néphadse­reget ötvenhat példáján okulva már nem fejlesztették a korábbi mértékben tovább. ^1^Legvidámabb barakk A társadalmat tekintve a ma­gánélet teljes ellenőrzése tehát lekerült az országvezetés napi­rendjéről. A rezsim megelége­dett a politikai elközömbösítés kiterjesztésével, és elég lett, hogyha a lakosság csendben és depolitizáltan, magába fordulva élt. Ezzel Kádár rendszere kiala­kította és sikerre vitte a társada­lom nyájszellemét. Az individua­lista törekvéseket értelemszerű­en nem tűrte. Rendszere alapve­tő jellemzője azonban a kezdet­től való folyamatos meghátrálás tudattalan stratégiája volt. A hallgatólagos és kényszerű ki­egyezés a különböző társadalmi csoportokkal ezt a fokozatos és állandósult meghátrálást fejezte ki. A társadalmi konfliktusoktól való páni félelem a hiányga­zda­­ság eredményezte lappangó la­kossági elégedetlenkedéseket a fogyasztás növelésével próbálta meg megelőzni. De mivel a ga­z­­dasági szférábón az állami tulaj­don szentségén alapuló tervgaz­dasági modell működésképte­­lettnek bizonyult és csődöt mon­dott, Kádár kormánya az orszá­got máig fojtogató, felelőtlen lé­pésre szánta el magát: külföldről felvett hitelek tömegével a 70-es évektől kezdve szisztematiku­san eladósította az országot, amely így a rendszerváltás kü­szöbére 21 miliárd dolláros kül­ső hitelálománáyal érkezett el. E mamuthitelek egy részét az or­szág valóban elfogyasztotta, de óriási összegek folytak el a szo­­ciadista presztízsberuházásokra is. A nehézipari válságágazatok mesterséges életben tartására, Bős-Nagymarosra, a gyárkapu­kon belül tartott munkanélküli­ség finanszírozására, fegyvertar­tásra, „testvérországaink" hitele­zéseire stb. A hitelek döntő ré­szét tehát az állam elpazarolta. Az államosított gazdaság mellett a központosított rendszer sem működött, pazarlás, hiánygaz­dálkodás, ésszerűtlenség, a teljes irradontilitás jellemezte az auto­­ritárius államszocializmus első ga­zdaságát. Csak azt tudnám, hogy mitől megy a valamos! - hangzott a kor szállóigévé vált, költői kérdése. Viszont a Kádár­rendszer első gazdasága drága áron, de valahogyan mégis elve­getált, éppen hogy, de működő­képes maradt. A többi szocialista országhoz viszonyítva nálunk a lakossági fogyasztás állami felpörgetése, a relatív jobban élés tudata a köz­­gondolkodásban máig ható ká­rokat okozott. A társadalom döntő része ugyanis elhitte, hogy Magyarország valóben a legvidámabb barakk. Azt látta, hogy itt lehet pazarolni úgy, hogy még marad is. Hogy ez az arany középút Kelet és Nyugat között, és hogy ez egy kvázi ka­­pitecizmus. Ma már látni, hogy ez a rögzült társadalomtudat mennyire káros hatást gyakorolt az átmenet éveire, vlamint a valódi piaci viszonyok fogadta­tása szempontjából egyaránt. A 80-as évekbe lépve aztán en­nek a fajta kiegyező szocializ­musnak már nem volt hova hát­rálnia. Megkezdődött Kádár rendszerének végérvényes ha­nyatlása, s ennek jegyében a re­zsim további kényszerű enged­ményeket tett: megengedte a második gazdaságot. Az említett ötvenhatos sokk mellett az állam által immáron kezelhetetlenné vált hiány, az értelmiségtől való félelem vezető szerepet vitt a második társadalom­gazdaság kikényszerítésében. Az egyéni kapcsolatrendszerekre helyező­dött a hangsúly, amivel tovább erősödtek az urambátyámféle érintkezési technikák. A jogsza­­bályi kiskapuk kij­átszása nemze­ti sporttá fajult. Az elemi nor­mák be nem tartása, a lopás és csalás intézményesült formát öl­tött. Mindenki becsapott min­denkit. Nem létezett sem egyé­ni, sem pedig kollektív felelős­ség. Volt viszont helyette széles körű korrupció és kliensrend­szer. (Csupa ma visszaköszönő, szép, baloldali haladó hagyo­mány.) Mindazonáltal a máso­dik gazdaság nem volt nevezhe­tő piaci gazdaságna­k, hiszen to­vábbra sem volt verseny és nem voltak valódi tőkés tulajdonfor­mák sem. Nem voltak bankhite­lek, sem korszerű jogszabályi környezet. Nem volt kockázati tényező, a vállalatvezetők nem saját vagyonukat, hanem válla­latukét kockáztatták. De mégis sokan érezhették úgy, hogy szo­­cialista homlokzat mögött egy­fajta mirokapitalizmust valósíta­nak meg. Ennek az érzésnek, a napi tizenhat-húsz órás munka­végzésnek az ára a negy­venes­­ötvenes férfikorosztály magasfo­kú halandóságában összegződött. Lényegét tekintve tehát a nosztal­gikus Kádár-rendszer totális dik­tatúra volt, majd a későbbiek fo­lyamán második gazdasága miatt egy önkizsákmányoló, rendszeri­degen szférává lett egy diktatóri­kus államrend autoriter keretein belül. Ez hát a visszasírt Kádár­rendszer valósága. Foxi Maxi-elmélet Végül 1990 fordulójához elér­kezve a magyarországi totalitári­us rákosista, majd autoritárius kádárista kommunista diktatúra befejezte földi pályafutását. A rendszer gőzölgő romhalmazt hagyott maga után, szerte a ke­­let-közép-európai térségben. A sors fintora azonban nem hagy­ta ezmyiben a dolgot: a kádári politikai elitek átmeneti elbi­zonytalanodása után 1994-re im­máron legitim és törvényes úton visszatértek az államügyek inté­zésébe. Ugyamolyon elitek, melyek az általuk korábban megalkotott és szentírásként definiált hatalom­ideológia jegyében Foxi Maxi­egyetemeiken lázasan magya­rázták a magántulajdon burzsoá kizsákmányolását, a küldetéses proletárinternacionedizmus dog­máit pedig kizárólagos balolde­li haladó erőként mutatták be. Ez a garnitúra mára pótolha­tatlan piaci szakértővé avan­zsált, és az is kiderült, hogy ők, és csa­kis ők lehetnek a modern nagytulajdonosi tőkés és újkapi­talista áramelit. Ehhez a politi­­kasi csoportosuláshoz csatlako­zott, majd idomult gyorsan hoz­zá egy szemléletvilágában, ér­tékvilágában­ mindaddig homlo­kegyenest ellentétes világnézetű párt. A két elit keresztezésének eredménye az ország mi álla­potán mérhető le. __________^ Berszán Györ^ Amikor még a tribünön álltak A gazdaság valahogy mégis elvegetált FOTÓ: ARCHÍV FOTÓ: ARCHÍV Szentmihályi Szabó Péter politikai ábécéje N­emzetstratégia Nem igazán kedvelem e szót, s hosszan tűnődtem, mivel lehetne igazán kiváltani, de mivel jobb nem jutott eszembe, kénytelen va­gyok ezt a fogalmat körüljárni. Talán a „stratégia" mint katonai mű­szó zavar, pedig bármilyen művelet jól megtervezett és megszerve­zett irányításának tudományáról van itt szó. Lehet-e egyáltalán egy nemzetnek hosszú távú, megtervezhető és végrehajtható stratégiá­ja, s vajon mit szolgál, mit szolgáljon ez a stratégia? A nemzet fogalma • A Magyar Értelmező Kéziszótár szerint a nemzet „történelmileg kialakult tartós emberi közösség, amelyet közös nyelv, közös terü­let és gazdasági élet s a kultúrában megnyilvánuló közös lelki sa­játosságok tartanak össze". A magyar nemzet Trianon óta sérült kollektív tudattal rendelkezik, s m­iként Csoóri Sándor mondja, csak úgy értelmezhető, mint olyen moziokkép, mely egyetlen da­rabja nélkül sem teljes, de csak virtuálisan létezik. A nemzet min­denképpen az a tizenötmillióra becsülhető magyarság, mely magát annak vallja és sorsának alakulása valamiképp összefügg az össz­­magya­rság sorsával történelmi, politikai, gazdasági, kulturális, val­lási vagy egyéb okból. A magyérr nemzet legfőbb összetartó erejévé a nyelv, a kultúra és a keresztény vallás vált, szemben az egységes nemzetállamokkal, melyekben a területi, politikai és gazdasági ko­hézió válhatott meghatározóvá. Lehet-e stratégiánk? Egy olyan kis közösség tekintetében, mint amiyen a magyar, so­kan eleve kétségüket fejezik ki, lehet-e a magyar nemzetnek stra­tégiája, s tervezhető jövője. Tény, hogy még jelenlegi függetlensé­günk is viszonylagos, még az anyaország sem képes önállóan meg­határozni közeli jövőjét, akár az Európai Unió, akár a NATO vi­szonylatában, akár a nemzetközi bankrendszer és a nagy nemzet­közi vállalatok játékterében. Mégis, a térségünkben kialakult (át­meneti) nagyhatelmi vákuumban hosszú idő óta először van reális esélye legalább a közös, optimális célok meghatározásának, hiszen jelenleg a magyar nemzet további sorsát három, egyelőre egymást óvatosan kiegyensúlyozó erő befolyásolja: az Európai Unió (és ben­ne főként Németország), az Amerikai Egyesült Államok, illetve Oroszország érdekeinek metszéspontjában. A magyar nemzetnek voltuik nagy stratégiai álamadapító Szent István királyunk óta, igaz, sokszor nem hallgattunk rájuk. Elég itt Széchenyi Istvánra utalnunk, aki szinte mindent zseniálisan előre látott és idegtervezett. Politika és taktika . A XX. század két leghosszabb korszakában, a Horthy- és a Ká­dár-korszakban - részben a nagyhatalmi függés következtében - valódi nemzetstratégia nem ala­kulhatott ki, sőt maguknak a stra­tégiai céloknak a tisztázása is nehézségekbe ütközött. Az egykori Nagy-Magyarország területi egységének helyreállítása éppúgy il­lúziónak bizonyu­lt, mint a melékélés Trianon szellemével és az elcsatolt nemzetrészek új birtokosaival az internacionalizmus je­gében. A politika taktikai elemei erősödtek ezáltal, s ez a taktika elsősorban a fennálló hatalmi helyzetet tükrözte és szolgálta, a tú­lélés reményét. S bár kétségkívül maga az életben maradás is lehet minimális program egy nem­zetstratégiában, csaknem egy évszáza­don át aligha tarthat össze egy nyelvi-szellemi közösséget. Antall József, fél évszázad után a­z első szabadon választott magyar kor­mány miniszterelnöke megérezte ezt a kihívást, amikor lélekben tizenötmillió magyar miniszterelnökének vallotta magát. Az An­­tall-Boros-kormány idején merülhetett fel először aztán az új nemzetstratégia megfogalmazásának szükségessége, ám a szociál­­lberális koalíció győzelme 1994-ben visszatérítette a nemzetet a ko­rábbi, Kádár-kori pangás állapotába, amikor az életben maradás vált legfőbb céllá, és a belső hatallmi harc, a politikai taktikázás csüg­gedtségbe taszította a nemzetet. Horn Gyula megszerezte a hatal­mat, de nem tudja használni a nemzet javára - igaz, ő eleve csupán a fogyatkozó tízmillió magyar miniszterelnökének vallotta magát. A harmadik út A magyarság huszadik századi sorsának esélyeit nem egy p­oli­­tikus, hanem egy nagy író, Németh László fogalmazta meg több nagy tanulmányában. A magyar nép 1956-ban véres tanúságot tett arról, mi a kívánatos és lehetséges út: nem választotta sem a létező szocializmust, sem pedig a létező kapitalizmust, hanem harmadik utat, magyar utat keresett, a magyar önérdek és önigazgatás útját. Ezt fejezték ki a megalakuló munkástanácsok, s az 1989-es rend­­szervátozás legfájóbb tévedése az volt, hogy a megnulladt állami tu­lajdont és termelőegységeit nem azok birtokba juttatta, akik addig is működtették. Németh László A minőség forradalma cmű nagy tanulmányköte­tében, Püski Sándor kiadásában máig érvényes világma­darázatot és receptet kínált a magyarság számára. Debreceni forréját akár ma is írhatta volna. Németh László nem optimista: „az észérvek aránya a magyarság ellen szól. Vezértelen, fertőzött, kifárasztott nép, még­is beg kell állnunk, mert a történelem népekben él és népekben gondolkodik, nép­ével az egyén halsatat­énságának is vége; sem­miféle nemzetközi megvált sem mentheti meg a rajtunk átszálló életet a jövőnek, ha a népnek, melyben atomok voltunk, magva­szakadt." Az ellenzék felelőssége Ma csak az ellenzéknek nem felelőssége a nemzettel szemben, hi­szen a Horn-kormány világossá tette, ilyen felelősséget nem vallal, s még szóhasználatban sem említi a nemzetet, a népet, csupán la­kosokról és adófizetőkről beszél, mint a török hódoltság korában volt szokás. Az ellenzék együttes felelőssége, hogy a Horn-kor­­mány bukásáig kialakítsa nemzetstratégiáját. Nem a nemzeti meg­békélés jegyében, mert az 1990-ben felkínált lehetőséget a mai kor­mánykoalíció és klientúrája 1994-ben és azóta durván elutasította. Emberhez méltó megélhetést és lakást, oktatást és egészségügyi el­látást kell biztosítanunk minden magyar embernek, ez nemzetstra­tégiánk alapja. Nem tízmillió reményesen, ácsingózó koldusként, hanem együtt: tizenötmilliónyian. Szerkesztőség:1085 Budapest VIII., Üllői út 32. • Levélem: 1410 Budapest, Pf. 199. • Telefonszámaink: Központ 266-1672, 266-1674 • Fax: 266-1615,210-3047 • Titkárság: 266-1756,266-1694 • Napos szerkesztő: 266-1675 • Belpoltika: 266-1759,266-1760 • Kultúra: 210-2988 • Külpoltika: 266-0825 • Gazdaság: 266-0823 • Sport: 266-1610 • Hirdetésfelvétel: 1085 Budapest Vm. ker., Üllői út 37 Telefon: 266-1758 • Tenesztési 266-1762 • Kiadja a Nemzeti Média Kft • Ügyvezető igazgató: Sárossy László • Előfizetésben terjeszti a Magyar Posta Rt, árusításban megvásárolható az alábbi tenesztők hírlapárusainál: a HÍRKER Rt., az NH részvénytársaságok. • Kiadói Laptenesztő Kft • Előfizethető a hírlapkézbesítőknél és a Hírlapelőfizetési Irodában (Budapest XI., Lehel út 10/A, levélcím: ITCSIK Rt., a regionális ,IR, Budapest 1900) ezenkívül Budapesten a Magyar Posta _____ _____c­ipkézbesítőknél és a Rt. Hírlapüzletág Igazgatósága fd­erületi ügyfélszolgálati irodáin, vidéón a postahivatalokban­ közvetlenül vagy postautalványon, illetve átutalással a Postabank Rt 219-9163M­ 21-02809 pénzforgalom jelzőszámra. • Előfi­­zetési díj egy hónapra 650 Ft, negyedévre 1950 Ft, fél évre 3900 Ft, egy évre 7800 Ft. Külföldön terjeszti a Kultúra Kreskedelmi Vállalat, H-1339 Budapest, Postafiók 149. • Nyomtatás: Vörösmarty Nyomda Rt. Székesfehérvár, Irányi Dániel u. 6. Telefon: (22)-312-550. Felelős vezető: Papp Károly vezérigazgató • ISSN 1215-0185 Bp. - ISSN 1215-1386 vidék

Next