Új Magyarország, 1997. március (7. évfolyam, 51-74. szám)

1997-03-14 / 62. szám

1997. MÁRCIUS 14., FENTEK Forradalom és szabadságharc 1848-49 MMG 15 Emlékezés máre márciusra Tavasz volt akkor is, negyven esztendeje. Már túl voltunk sok min­denen. Már lakható volt újra a körúti lakás, újból üveggel az ablakán. Már csak olyan apróságokkal vigasztalódtunk, amilyet például na­gyanyám húga, Janka néni mesélt, hogy egy Kádár nevű kisfiút ki­közösítettek óvodástársai „veled nem játszunk, mert a Kádár az apukád" felkiáltással, amikor az emberek egyszer csak elkezdték mondogatni, hogy műk. Házfalakra is rámázolták: MŰK. És szé­gyenlős-tréfás titokzatossággal magyarázták egymásnak, hogy ez tulajdonképpen rövidítése annak: márciusban újra kezdjük! Hogy ki hitte, ki nem, nem tudom, de biztos vagyok benne, aki hitte is, jobban félt a megvalósulásától, mint amennyire reménykedett ben­ne. Felejthetetlen tapasztalatokon voltunk túl. Viszont remény nél­kül mégsem élhet az ember. Aztán március idusa előtt nem sokkal konkrét formát öltött a sok kósza hír. 15-én délután 3-tól 4-ig néma tüntetés. Délután három­kor megálltak a villamosok, buszok a körúton, a nyílt pályán, az úttest közepén. Az utasok leszálltak, a járókelőkkel együtt a kapu­aljakba húzódtak. Néptelen, csöndes lett a Nagykörút. És ekkor az egyik kapualjból kilépett egy idős asszony, és elindult a járdán. A közmeghökkenés, amit kiváltott, felhatolt a negyedik emeletig - mint ahogy a kapualjból harsanó kiáltás is: A néni a Kádár híve? A kérdés nem fenyegető volt, inkább csodálkozó, hitetlenkedő, jó­indulatúan figyelmeztető: ne tessék olyan színben föltűnni, amit nyil­ván maga sem szeretne. Az asszony zavartan körülnézett, messziről látszott rajta, hogy addig fogalma sem volt a helyzetről, aztán pilla­natok alatt eltűnt a kapualjban. Meggyőződésből-e, ma már nem mer­ném biztosan állítani, azt azonban igen, hogy nem félelemből: félni­valója csak a kapualj dacos népének volt. Ám ez az asszony megérezte a kapualjba bújt pesti utca erkölcsi parancsát. Eltűntével ismét teljes lett járda és úttest néptelensége, egyértelmű a nép néma hangja. Min­dent elmondó csöndes üresség, fogódzam hosszú időkre. Szaszovszky József ­ Petőfi köztük az egyetlen forradalmár és egyetlen európai de­mokrata Bacsányi óta. De sokkal költőibb lélek, mint ez. Sze­rencsésen egyesül benne a forradalmár mozgalmassága, eré­­lye, békétlensége a költői erély merengő és önlelkébe mélye­­dő hajlamával... Meglehet, megrójuk, kivált mai utólagos böl­csességgel azt a túlzó politikát, melyhez Petőfi csatlakozott, de nem tagadhatjuk el, hogy azok az érzelmek, amiket ő han­goztat, a nemzetnek egy j­elentékeny részét egykor áthatották, s hogy ő maga is érezte azokat, s őszintén és igazán mondta el saját érzelmeit. Arany László a magyar politikai költészetről, 1873 ANNO „A nagy európai hősköltemény magyarhoni befejeződése..." Czernovicból és Poznanból nézve Tíz esztendővel ezelőtt a lengyel lé­gió történetéhez anyagot gyűjtve bukkantam az alábbi cikkre a Po­roszországhoz tartozó Poznanban megjelenő lengyel napilap, a Gazeta Polska csernovici levelezőjének 1849. szeptember 13-án kelt tudósítására. Tanulságos és megrendítő az isme­retlen szerző írása. Tanulságos, mert azt bizonyítja, hogy a Poznani Nagyhercegség lengyelsége első kézből akart tájékozódni 1848 és 1849 erdélyi eseményeiről. Megren­dítő, mert ez a sajátságos beszámoló az eltiport magyar szabadságharc és hősei első külhoni elsiratása. Megelevenedik előttünk a fog­ságba esett és Bukovinán át Galíci­ába kísért honvédek, lengyel, bécsi és német légionisták szomorú, meg­alázott menete. Tudjuk, besorozás és börtön várt rájuk. A tudósító ér­tékes adalékkal szolgál arra vonat­kozóan, hogy mi történt a Tömösi­­szorost védelmező brassói hadosz­tály 1849. június 20-án sebesülten orosz fogságba esett parancsnoká­val, Kiss Sándor ezredessel. A tudósításban az első lengyel honvéd ezredes, Antoni Piotrowski neve is szerepel. A hatvanöt éven felüli főtisztet 1848 decemberében azzal bízta meg Kossuth, hogy a Magyarországra átkelt lengyelekből Máramarosszigeten szervezzen egy olyan vadászcsapatot, amely a Kár­pátok átkelőit védelmezheti a Kelet- Galícia felől fenyegető osztrák csa­patok ellen. 1849 tavaszán az erdé­lyi lengyel légió gyalogságának pa­rancsnoka lett, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1849 au­gusztusában vagy szeptemberében elfogták. Mint orosz alattvalót a ki­­elcei hadbíróság halálra ítélte. Bör­tönben halt meg. A balti német Magnus Johann von Grotenhjelm altábornagy volt az 1849. június 20-án Bukovinából Felső-Erdélybe betört orosz-osztrák hadosztály parancsnoka. Jelentős túlereje ellenére csak július 10-re si­került a határ menti térség központ­ját, Besztercét végleg elfoglalnia, s bő egy hónapra volt szüksége ah­hoz, hogy Kolozsvárt megszállja. Rá egy hónapra született a tudósítás: „Cserovic, szeptember 13. Mit ír­hattam volna nektek. A nagy euró­pai hősköltemény magyarhoni be­fejeződésével ezen istenháta mögöt­­ti hely se érdekes már az újságírás­nak. Legfeljebb a nagy lengyel-eu­rópai mártírológia képeit árnyalhat­nám kifejezőbben, ha egy rideg ta­nú szemével tudnám nézni a szen­vedőket. De nem vagyok az. A des­­potizmus lakájai ma a legörömte­libb diadalünnepüket ülik. Nap mint nap megelevenedik a kép, az utcanépek gúnykacaja és szidalmai közepette hajtják a szabadság - hor­dákhoz és táj­igákhoz láncolt - baj­nokait, körbevéve a féktelenkedő zsoldosok hadától, akik azt hiszik, hogy a vasravertekkel szemben in­tézkedhetnek. Szinte lehetetlen fel­fogni, hogy mennyire romlott, er­kölcsi mivoltukból mennyire kivet­kezett a rabszolgák eme kasztja, mely csak külső jegyeiben hasonlít az emberhez, de isteneinek egyet­len intésére mindenre kapható, mintha értelmével együtt az irgal­masság és a mások balsorsa iránti együttérzés is teljesen kiveszett vol­na belőle. Jaj annak az országnak, amelyet, mint a miénket, ez a liszt vezet leg­fenségesebb úrként. íme, ez a mi Bábel-tornyunk, mit az erényről, a bűnről, az igazságról és a hamisság­ról tartunk, teljesen összezavaro­dott, mintha az Isten megszűnt vol­na az összes emberek jóságos Istene lenni és csak a hatalmasok pártolója volna; a legszentebb érzelmeket sárba tiporták; a politikai bálvány tisztelete megbénítja a képzeletet, lelassítja a szívdobogást, s lidérc­­ként telepszik mellkasunkra. Fekete-sárga zsoldosainknak akadt néhány szerfelett vidor nap­juk. Néhány hétig a fogságba esett magyar Kiss alezredes elkeseredett­ségén kéjelegtek, ki inkább az ön­kéntes halált választotta, nem bír­ván elviselni a magukból kivetke­zett emberek látványát. Nap mint nap rohannak, hogy a menetosz­lopba terelt foglyokat bámulják és szidalmazzák, s ki nem fogynak az ötletből, mi módon tudnák kínozni és halálra gyötörjk őket. A helybéli plébános, egy istentelen ember, ki ellen az elmúlt évben oly módon lá­zadt fel az itteni lakosság, minden magára valamit adó ember örökre elkotródott volna innen, de ő csak addig, míg ki nem hirdették az ost­romállapotot, fel nem állították a bi­tófákat, meg nem nyitották a börtö­nöket, föl nem tűzték a szuronyo­kat. Ez az ember orosz ágyúk dör­gései közepette rendezett Te Deu­­mot a magyarok fölött aratott győ­zelem tiszteletére. A foglyok között, kiket tömegével hajtanak a városon által, nemrégi­ben négy cserkeszt vagy baskírt is láttunk. (Senki se tudta, kik is vol­taképpen.) Mindenki csodálkozott azon, hogy kerültek a foglyok szo­morú menetébe. A bukovinai-rad­­nai határvidéken fogták el őket. Kü­lönös öltözetük, sajátságosan ma­gas süvegük közfeltűnést keltett. Egyetlen európai nyelven se beszél­tek, egyikük makogott valamit an­golul és buzgón tolmácsolta társait. Három nap múlva fordulat állott be helyzetükben - a cserkeszekből raj­nai németek lettek, kik a magyarok oldalán Bem alatt harcoltak, s a sze­rencsétlen katasztrófa után az orosz had elhalt cserkeszeinek ruháit öl­tötték magukra, így akartak Bukovi­nából Moldvaoláhországba szökni. Ma viszik őket tovább. Három vagy négy napja új transzport érkezett. Csaknem min­den tagja lengyel... Ők Bukovinából Moldva-Oláhországba akartak szökni... Grotenhjelm orosz tábornok már elindult hazafelé; hadteste pár nap múlva megáll Csernovicban. Lovassá­ga és lovas tüzérsége, mint hallottam, hazatér, a sereg többi részét helyőrsé­gekként Galíciában szállásolják el." Piotrowskinak, mint tudjuk, nem „kedvezett a szerencse". Galíciának igen: az orosz hadsereget ideiglene­sen se szállásolták el határai közt. K.I. Honvédfogoly rabruhában Petőfi Sándor: Az Országgyűléshez Sokat beszéltek, szépet is beszéltek. Jót is, de ebbül a hon még nem él meg. Mert nincs rendében eljárásotok. Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevetek már régóta mindig. Látják, kik a múltat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépítőt,­­ a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy ott fönn mararadjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat. S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek. Ezért ad a hon nektek kenyeret. Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit sem­mivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha. Csak olyan az, iránt hogyha engemet A szomjúság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt. Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény, Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd. Ha meg nem fogjátok az elejét. Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten „legyen"-je. Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebéből aranyakat marokkal szór: Azon nemzetnek még nincs semmije. Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végtelenül. Mert a jövendőt bírja örökül. Haladni vágyunk, de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve. Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk. Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk. A szellem rab, s a ronda légbe fúl. Mely dögvészes már önnön átkitál. A szellem rab, mint hitvány a kutyát, A ház végére láncba szok­ták, S láncát harapva tördeli fogát. Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! Pest, 1848. február Berek Katalin Petőfiről, versről és olvasásról Az örökké égő fáklya 1973-at írtunk. Az ország a Petőfi-jubileum lázában égett. Legalábbis a látszat ez volt. Dolgozott a Petőfi Em­lékbizottság, készültek az ünnepi megemlékezések, az iskolákban azt suttogták: ef­féle esztendőkben bizonyára szerepel majd az írásbeli érettségi tételek között egy Petőfi-kérdés. Hisz másfél százada született a költőóriás. Költőóriás, így nevezték. S akkor jött a színésznő, a szavalómű­vész, a Petőfi Emlékbizottság tagja, és különös ötlettel állt elő. Nézzük meg, mit tudnak a gye­rekek, mit tudnak a fiatalok, mit a felnőttek a legnagyobb magyar költőről. Ismerik-e verseit, tud­ják-e igazán, mit jelentett a ma­gyar irodalomnak, mit Magyar­­országnak Petőfi Sándor? Külö­nös ötlet? Érdekes kísérlet? Fö­lösleges, hisz úgyis ismert a vá­lasz. Mindenki oly jól tud itt min­dent... Vagy mégsem? Tán in­kább szentségtörés? Hisz ki akar az igazsággal szembesülni? Berek Katalin elindult. Tán ma­ga sem hitte, nem hihette, mire jut. Majd negyedszázad távlatá­ból így beszél erről: - Izgatott, hogy mit tudnak Petőfiről. Szeretem a verseket. A moderneket is, József Attilát is, de Petőfi számomra maga a cso­da. Hozzá kell tennem, nagyon szegény gyerek voltam, s először tizenhárom évesen vehettem a kezembe Petőfi verseit. Ámulat­ba ejtettek ezek a lírai darabok. Úgy gondolom, mindenki lehet nagy költő, de amit ez a „fiú" hu­szonhat éves koráig megírt, az mindennél több, mindennél cso­dálatosabb. Nos, hogy állunk ez­zel a nagy költővel, akinek a ver­seit tanulják a diákok kötelező­en, a kisiskolások éppúgy, mint a nagyobbak, aki minden em­bernek kell hogy mondjon vala­mit, akiről mindenkinek tudnia kell, hogy ki volt. Fél évig dolgoztunk. Gondo­san, módszeresen végigjártuk az országot, s rá kellett jönnünk, hogy csak az öregek tudják iga­zán, hogy ki volt Petőfi, csak ők ismerik verseit, ők mondják so­rait. Az idős embereken kívül senki nem tudott semmit. Meg­rendítő volt. Társaim a Petőfi Emlékbizottságban sem értettek meg. Egyedül Somogyi József szobrászművész jött oda hoz­zám, hogy egy jó szót szóljon, hogy elmondja, megértette, mit miért tettem, hogy tudja, fontos volt ez a dokumentum. - Igen. Kiderült az igazság. Vala­mi, amit senki sem tudott, senki sem látott vagy senki sem akart tudni és látni addig. És az igazság fáj. - Nagyon fáj. És én állandóan csak azt mondtam, hát ha Petőfit nem tudják, ha Petőfit nem is­merik, honnan tudnák József At­tilát, Adyt? Aki Petőfit nem tud­ja, semmit sem tud. Petőfivel együtt kellene felnőni. - Hogyan kellene hozzáfogni? Hallgatni kellene először vagy azonnal olvasni? Versenként vagy saját példája szerint, mint egy regényt? - A hallgatással most nem mennek semmire. Látjuk jól. Még azt sem mondhatom, hogy a televízió nem próbálkozik. Ott vannak az esti szavalatok, ott volt a János vitéz. De ki figyel oda két reklám, két akciófilm vagy krimi között, amikor lehet nyomogatni a gombot, és van hat vagy akár húsz csatorna? Hogy én regényként olvasom a verseket is? Az az én szokásom. Én ilyen vagyok. De az biztos, ebben a pillanatban csak annak van esélye, aki olvasásra akar nevelni. Amikor Zolnay Pállal megcsináltuk azt a négyrészes sorozatot, amelyben végigjártuk Petőfi útjait kisgyermekkorától tizenhat éves koráig az tényleg érdekelte a gyerekeket, akkor úgy éreztem, rátaláltunk valamire. - Ha most valaki azt mondaná, mutassa meg hogyan kellene a gyerekkel megszerettetni, megis­merni Petőfit, hogyan kezdené? - Azt hiszem, elolvasnám ne­kik Az apostolt. És A helység kala­pácsát. Biztosan tudom, úgy hall­gatnák, úgy olvasták végig, mint a regények regényét. Bámulva, hogy ilyen van. Kacagva és ka­cagva. Emlékszem, így fedeztük föl a Petőfi útján forgatása köz­ben magunknak és a gyerekek­nek Szörényi Lászlóval és Gergely Andrással. Várnunk kellett, és közben én elkezdtem olvasni. Tizenkét éves gyerekek vettek örül bennünket, én olvastam. Hogy nevettünk! - A szobában a könyvespolc fa­láról Nagy László kinagyított portréja „figyeli”. Nem Petőfi, mert ahogy szavaiból sejtem, Pe­tőfi a lelkében él. - Különös dolog ez. A lelkem legmélyén más van. József Attila. Ő az, aki a fájdalmat jelenti, aki a fájdalmat adja. Fáj, amit ír, de mire végigolvasom, megtisztu­lok. Elmegy a fájdalom. Amit ő átélt, engem erősít. Az ő fájdal­ma kisöpri az én lelkem minden kínját. Petőfi más. Petőfi egy ha­talmas, örökké égő fáklya, amely a sötétben világít. Ő nem szen­vedett, az ő költeményeiben nincs kínlódás, mert ő lobogó fáklyának született. Ő fölgyújt, s én vele együtt égek, lobogok. Róna Katalin Regényként olvasom a verseket

Next