Új Magyarország, 1997. március (7. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-14 / 62. szám
1997. MÁRCIUS 14., FENTEK Forradalom és szabadságharc 1848-49 MMG 15 Emlékezés máre márciusra Tavasz volt akkor is, negyven esztendeje. Már túl voltunk sok mindenen. Már lakható volt újra a körúti lakás, újból üveggel az ablakán. Már csak olyan apróságokkal vigasztalódtunk, amilyet például nagyanyám húga, Janka néni mesélt, hogy egy Kádár nevű kisfiút kiközösítettek óvodástársai „veled nem játszunk, mert a Kádár az apukád" felkiáltással, amikor az emberek egyszer csak elkezdték mondogatni, hogy műk. Házfalakra is rámázolták: MŰK. És szégyenlős-tréfás titokzatossággal magyarázták egymásnak, hogy ez tulajdonképpen rövidítése annak: márciusban újra kezdjük! Hogy ki hitte, ki nem, nem tudom, de biztos vagyok benne, aki hitte is, jobban félt a megvalósulásától, mint amennyire reménykedett benne. Felejthetetlen tapasztalatokon voltunk túl. Viszont remény nélkül mégsem élhet az ember. Aztán március idusa előtt nem sokkal konkrét formát öltött a sok kósza hír. 15-én délután 3-tól 4-ig néma tüntetés. Délután háromkor megálltak a villamosok, buszok a körúton, a nyílt pályán, az úttest közepén. Az utasok leszálltak, a járókelőkkel együtt a kapualjakba húzódtak. Néptelen, csöndes lett a Nagykörút. És ekkor az egyik kapualjból kilépett egy idős asszony, és elindult a járdán. A közmeghökkenés, amit kiváltott, felhatolt a negyedik emeletig - mint ahogy a kapualjból harsanó kiáltás is: A néni a Kádár híve? A kérdés nem fenyegető volt, inkább csodálkozó, hitetlenkedő, jóindulatúan figyelmeztető: ne tessék olyan színben föltűnni, amit nyilván maga sem szeretne. Az asszony zavartan körülnézett, messziről látszott rajta, hogy addig fogalma sem volt a helyzetről, aztán pillanatok alatt eltűnt a kapualjban. Meggyőződésből-e, ma már nem merném biztosan állítani, azt azonban igen, hogy nem félelemből: félnivalója csak a kapualj dacos népének volt. Ám ez az asszony megérezte a kapualjba bújt pesti utca erkölcsi parancsát. Eltűntével ismét teljes lett járda és úttest néptelensége, egyértelmű a nép néma hangja. Mindent elmondó csöndes üresség, fogódzam hosszú időkre. Szaszovszky József Petőfi köztük az egyetlen forradalmár és egyetlen európai demokrata Bacsányi óta. De sokkal költőibb lélek, mint ez. Szerencsésen egyesül benne a forradalmár mozgalmassága, erélye, békétlensége a költői erély merengő és önlelkébe mélyedő hajlamával... Meglehet, megrójuk, kivált mai utólagos bölcsességgel azt a túlzó politikát, melyhez Petőfi csatlakozott, de nem tagadhatjuk el, hogy azok az érzelmek, amiket ő hangoztat, a nemzetnek egy jelentékeny részét egykor áthatották, s hogy ő maga is érezte azokat, s őszintén és igazán mondta el saját érzelmeit. Arany László a magyar politikai költészetről, 1873 ANNO „A nagy európai hősköltemény magyarhoni befejeződése..." Czernovicból és Poznanból nézve Tíz esztendővel ezelőtt a lengyel légió történetéhez anyagot gyűjtve bukkantam az alábbi cikkre a Poroszországhoz tartozó Poznanban megjelenő lengyel napilap, a Gazeta Polska csernovici levelezőjének 1849. szeptember 13-án kelt tudósítására. Tanulságos és megrendítő az ismeretlen szerző írása. Tanulságos, mert azt bizonyítja, hogy a Poznani Nagyhercegség lengyelsége első kézből akart tájékozódni 1848 és 1849 erdélyi eseményeiről. Megrendítő, mert ez a sajátságos beszámoló az eltiport magyar szabadságharc és hősei első külhoni elsiratása. Megelevenedik előttünk a fogságba esett és Bukovinán át Galíciába kísért honvédek, lengyel, bécsi és német légionisták szomorú, megalázott menete. Tudjuk, besorozás és börtön várt rájuk. A tudósító értékes adalékkal szolgál arra vonatkozóan, hogy mi történt a Tömösiszorost védelmező brassói hadosztály 1849. június 20-án sebesülten orosz fogságba esett parancsnokával, Kiss Sándor ezredessel. A tudósításban az első lengyel honvéd ezredes, Antoni Piotrowski neve is szerepel. A hatvanöt éven felüli főtisztet 1848 decemberében azzal bízta meg Kossuth, hogy a Magyarországra átkelt lengyelekből Máramarosszigeten szervezzen egy olyan vadászcsapatot, amely a Kárpátok átkelőit védelmezheti a Kelet- Galícia felől fenyegető osztrák csapatok ellen. 1849 tavaszán az erdélyi lengyel légió gyalogságának parancsnoka lett, de nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. 1849 augusztusában vagy szeptemberében elfogták. Mint orosz alattvalót a kielcei hadbíróság halálra ítélte. Börtönben halt meg. A balti német Magnus Johann von Grotenhjelm altábornagy volt az 1849. június 20-án Bukovinából Felső-Erdélybe betört orosz-osztrák hadosztály parancsnoka. Jelentős túlereje ellenére csak július 10-re sikerült a határ menti térség központját, Besztercét végleg elfoglalnia, s bő egy hónapra volt szüksége ahhoz, hogy Kolozsvárt megszállja. Rá egy hónapra született a tudósítás: „Cserovic, szeptember 13. Mit írhattam volna nektek. A nagy európai hősköltemény magyarhoni befejeződésével ezen istenháta mögötti hely se érdekes már az újságírásnak. Legfeljebb a nagy lengyel-európai mártírológia képeit árnyalhatnám kifejezőbben, ha egy rideg tanú szemével tudnám nézni a szenvedőket. De nem vagyok az. A despotizmus lakájai ma a legörömtelibb diadalünnepüket ülik. Nap mint nap megelevenedik a kép, az utcanépek gúnykacaja és szidalmai közepette hajtják a szabadság - hordákhoz és tájigákhoz láncolt - bajnokait, körbevéve a féktelenkedő zsoldosok hadától, akik azt hiszik, hogy a vasravertekkel szemben intézkedhetnek. Szinte lehetetlen felfogni, hogy mennyire romlott, erkölcsi mivoltukból mennyire kivetkezett a rabszolgák eme kasztja, mely csak külső jegyeiben hasonlít az emberhez, de isteneinek egyetlen intésére mindenre kapható, mintha értelmével együtt az irgalmasság és a mások balsorsa iránti együttérzés is teljesen kiveszett volna belőle. Jaj annak az országnak, amelyet, mint a miénket, ez a liszt vezet legfenségesebb úrként. íme, ez a mi Bábel-tornyunk, mit az erényről, a bűnről, az igazságról és a hamisságról tartunk, teljesen összezavarodott, mintha az Isten megszűnt volna az összes emberek jóságos Istene lenni és csak a hatalmasok pártolója volna; a legszentebb érzelmeket sárba tiporták; a politikai bálvány tisztelete megbénítja a képzeletet, lelassítja a szívdobogást, s lidércként telepszik mellkasunkra. Fekete-sárga zsoldosainknak akadt néhány szerfelett vidor napjuk. Néhány hétig a fogságba esett magyar Kiss alezredes elkeseredettségén kéjelegtek, ki inkább az önkéntes halált választotta, nem bírván elviselni a magukból kivetkezett emberek látványát. Nap mint nap rohannak, hogy a menetoszlopba terelt foglyokat bámulják és szidalmazzák, s ki nem fogynak az ötletből, mi módon tudnák kínozni és halálra gyötörjk őket. A helybéli plébános, egy istentelen ember, ki ellen az elmúlt évben oly módon lázadt fel az itteni lakosság, minden magára valamit adó ember örökre elkotródott volna innen, de ő csak addig, míg ki nem hirdették az ostromállapotot, fel nem állították a bitófákat, meg nem nyitották a börtönöket, föl nem tűzték a szuronyokat. Ez az ember orosz ágyúk dörgései közepette rendezett Te Deumot a magyarok fölött aratott győzelem tiszteletére. A foglyok között, kiket tömegével hajtanak a városon által, nemrégiben négy cserkeszt vagy baskírt is láttunk. (Senki se tudta, kik is voltaképpen.) Mindenki csodálkozott azon, hogy kerültek a foglyok szomorú menetébe. A bukovinai-radnai határvidéken fogták el őket. Különös öltözetük, sajátságosan magas süvegük közfeltűnést keltett. Egyetlen európai nyelven se beszéltek, egyikük makogott valamit angolul és buzgón tolmácsolta társait. Három nap múlva fordulat állott be helyzetükben - a cserkeszekből rajnai németek lettek, kik a magyarok oldalán Bem alatt harcoltak, s a szerencsétlen katasztrófa után az orosz had elhalt cserkeszeinek ruháit öltötték magukra, így akartak Bukovinából Moldvaoláhországba szökni. Ma viszik őket tovább. Három vagy négy napja új transzport érkezett. Csaknem minden tagja lengyel... Ők Bukovinából Moldva-Oláhországba akartak szökni... Grotenhjelm orosz tábornok már elindult hazafelé; hadteste pár nap múlva megáll Csernovicban. Lovassága és lovas tüzérsége, mint hallottam, hazatér, a sereg többi részét helyőrségekként Galíciában szállásolják el." Piotrowskinak, mint tudjuk, nem „kedvezett a szerencse". Galíciának igen: az orosz hadsereget ideiglenesen se szállásolták el határai közt. K.I. Honvédfogoly rabruhában Petőfi Sándor: Az Országgyűléshez Sokat beszéltek, szépet is beszéltek. Jót is, de ebbül a hon még nem él meg. Mert nincs rendében eljárásotok. Ti a dolog végébe kaptatok, És így tevetek már régóta mindig. Látják, kik a múltat végigtekintik. Ki képzel olyan templomépítőt, a tornyot csinálja meg előbb? És azt a levegőbe tolja, hogy ott fönn mararadjon, míg majd valahogy Alája rakja szépen a falat. S legeslegvégül jőne az alap. Ti vagytok ilyen mesteremberek. Ezért ad a hon nektek kenyeret. Ezért fizet szivének vérivel! Jobbat tesz, aki semmit semmivel. Időt, erőt eltékozoltok, és ha Sükert mutattok is föl néha-néha. Csak olyan az, iránt hogyha engemet A szomjúság bánt, s adnak víz helyett Ételt, s talán még épen olyan ételt. Mitől szomjúságom csak jobban éget. Ha ez siker, ha ez jótétemény, Elmémet a bölcsőben hagytam én. Hiába minden szép és jó beszéd. Ha meg nem fogjátok az elejét. Ha a kezdetnél el nem kezditek... Sajtószabadságot szerezzetek. Sajtószabadságot, csak ezt ide! Ez oly nagy, oly mindenható ige A nemzetben, mint az isten „legyen"-je. Amellyel egy mindenséget teremte. Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek Eláradó bőségben termenek, S bár az utósó szolga és a pór Zsebéből aranyakat marokkal szór: Azon nemzetnek még nincs semmije. Azon nemzetnek koldus a neve. S hol ez megvan, bár rongyban jár a nép, Nyomorg, tengődik mindenfélekép: Azon nemzet gazdag végtelenül. Mert a jövendőt bírja örökül. Haladni vágyunk, de haladhatunk? Én istenem, milyen golyhók vagyunk! Lábunk szabad, de a szemünk bekötve. Hová megyünk?... meglássátok, gödörbe. Szemünk bekötve, fogva szellemünk. Az égbe szállnánk, s nem röpülhetünk. A szellem rab, s a ronda légbe fúl. Mely dögvészes már önnön átkitál. A szellem rab, mint hitvány a kutyát, A ház végére láncba szokták, S láncát harapva tördeli fogát. Amellyel védni tudná a hazát... A szellem rab, s mi fönn tartjuk nyakunkat, S szabad nemzetnek csúfoljuk magunkat! Szolgák vagyunk, rabszolgánál szolgábbak Megvetésére a kerek világnak! Pest, 1848. február Berek Katalin Petőfiről, versről és olvasásról Az örökké égő fáklya 1973-at írtunk. Az ország a Petőfi-jubileum lázában égett. Legalábbis a látszat ez volt. Dolgozott a Petőfi Emlékbizottság, készültek az ünnepi megemlékezések, az iskolákban azt suttogták: efféle esztendőkben bizonyára szerepel majd az írásbeli érettségi tételek között egy Petőfi-kérdés. Hisz másfél százada született a költőóriás. Költőóriás, így nevezték. S akkor jött a színésznő, a szavalóművész, a Petőfi Emlékbizottság tagja, és különös ötlettel állt elő. Nézzük meg, mit tudnak a gyerekek, mit tudnak a fiatalok, mit a felnőttek a legnagyobb magyar költőről. Ismerik-e verseit, tudják-e igazán, mit jelentett a magyar irodalomnak, mit Magyarországnak Petőfi Sándor? Különös ötlet? Érdekes kísérlet? Fölösleges, hisz úgyis ismert a válasz. Mindenki oly jól tud itt mindent... Vagy mégsem? Tán inkább szentségtörés? Hisz ki akar az igazsággal szembesülni? Berek Katalin elindult. Tán maga sem hitte, nem hihette, mire jut. Majd negyedszázad távlatából így beszél erről: - Izgatott, hogy mit tudnak Petőfiről. Szeretem a verseket. A moderneket is, József Attilát is, de Petőfi számomra maga a csoda. Hozzá kell tennem, nagyon szegény gyerek voltam, s először tizenhárom évesen vehettem a kezembe Petőfi verseit. Ámulatba ejtettek ezek a lírai darabok. Úgy gondolom, mindenki lehet nagy költő, de amit ez a „fiú" huszonhat éves koráig megírt, az mindennél több, mindennél csodálatosabb. Nos, hogy állunk ezzel a nagy költővel, akinek a verseit tanulják a diákok kötelezően, a kisiskolások éppúgy, mint a nagyobbak, aki minden embernek kell hogy mondjon valamit, akiről mindenkinek tudnia kell, hogy ki volt. Fél évig dolgoztunk. Gondosan, módszeresen végigjártuk az országot, s rá kellett jönnünk, hogy csak az öregek tudják igazán, hogy ki volt Petőfi, csak ők ismerik verseit, ők mondják sorait. Az idős embereken kívül senki nem tudott semmit. Megrendítő volt. Társaim a Petőfi Emlékbizottságban sem értettek meg. Egyedül Somogyi József szobrászművész jött oda hozzám, hogy egy jó szót szóljon, hogy elmondja, megértette, mit miért tettem, hogy tudja, fontos volt ez a dokumentum. - Igen. Kiderült az igazság. Valami, amit senki sem tudott, senki sem látott vagy senki sem akart tudni és látni addig. És az igazság fáj. - Nagyon fáj. És én állandóan csak azt mondtam, hát ha Petőfit nem tudják, ha Petőfit nem ismerik, honnan tudnák József Attilát, Adyt? Aki Petőfit nem tudja, semmit sem tud. Petőfivel együtt kellene felnőni. - Hogyan kellene hozzáfogni? Hallgatni kellene először vagy azonnal olvasni? Versenként vagy saját példája szerint, mint egy regényt? - A hallgatással most nem mennek semmire. Látjuk jól. Még azt sem mondhatom, hogy a televízió nem próbálkozik. Ott vannak az esti szavalatok, ott volt a János vitéz. De ki figyel oda két reklám, két akciófilm vagy krimi között, amikor lehet nyomogatni a gombot, és van hat vagy akár húsz csatorna? Hogy én regényként olvasom a verseket is? Az az én szokásom. Én ilyen vagyok. De az biztos, ebben a pillanatban csak annak van esélye, aki olvasásra akar nevelni. Amikor Zolnay Pállal megcsináltuk azt a négyrészes sorozatot, amelyben végigjártuk Petőfi útjait kisgyermekkorától tizenhat éves koráig az tényleg érdekelte a gyerekeket, akkor úgy éreztem, rátaláltunk valamire. - Ha most valaki azt mondaná, mutassa meg hogyan kellene a gyerekkel megszerettetni, megismerni Petőfit, hogyan kezdené? - Azt hiszem, elolvasnám nekik Az apostolt. És A helység kalapácsát. Biztosan tudom, úgy hallgatnák, úgy olvasták végig, mint a regények regényét. Bámulva, hogy ilyen van. Kacagva és kacagva. Emlékszem, így fedeztük föl a Petőfi útján forgatása közben magunknak és a gyerekeknek Szörényi Lászlóval és Gergely Andrással. Várnunk kellett, és közben én elkezdtem olvasni. Tizenkét éves gyerekek vettek örül bennünket, én olvastam. Hogy nevettünk! - A szobában a könyvespolc faláról Nagy László kinagyított portréja „figyeli”. Nem Petőfi, mert ahogy szavaiból sejtem, Petőfi a lelkében él. - Különös dolog ez. A lelkem legmélyén más van. József Attila. Ő az, aki a fájdalmat jelenti, aki a fájdalmat adja. Fáj, amit ír, de mire végigolvasom, megtisztulok. Elmegy a fájdalom. Amit ő átélt, engem erősít. Az ő fájdalma kisöpri az én lelkem minden kínját. Petőfi más. Petőfi egy hatalmas, örökké égő fáklya, amely a sötétben világít. Ő nem szenvedett, az ő költeményeiben nincs kínlódás, mert ő lobogó fáklyának született. Ő fölgyújt, s én vele együtt égek, lobogok. Róna Katalin Regényként olvasom a verseket