Új Magyarország, 1997. április (7. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-02 / 76. szám

1997. ÁPRILIS 2., SZERDA T­ÉRIDŐ nCz ff Nemcsak az angol, francia, orosz, román vagy távol-keleti nevekkel van gond, mert másképpen írják, mint ahogy kiejtik, akad erre példa a magyarban is elég. A Kovách az Kovács, a Széchenyi az Szécsényi, a Czabarka az Cabarka, hogy csak néhányat említsek. Akkoriban, ötvenhat végén, ötvenhét elején szinte heten­ként kaptam behívót, tanúkihallgatás céljából a nagy Fő utcai épület oldalsó kapujához. Kis, vacak, szürke, előrenyomott pa­pírok voltak, a nevet, az időpontot tintával kaparták rájuk, de kiolvashattuk belőlük a fenyegetést, a lehetséges börtönt, letar­tóztatást, akár a halálos ítéletet is. Félelemtől, rettegéstől sűrűsödött a levegő, régi barátok el­kerülték egymást, ismerősök nem köszöntek, a telefonok hall­gattak, a sorban állók magukba fojtották véleményeiket, csalá­dokban kimondhatatlan tabuvá váltak bizonyos témák. „Fel­hőkbe hanyatlott a drége- rom..." - mondtuk, és könnyeztünk. Érzéseket nehéz felidézni. Agyunk, idegeink nem őrzik, vagy nagyon mély pincékben rejtegetik a boldogság, a szerelem, a fé­lelem mindent betöltő teljességét, csak annyit tudunk, hogy sze­rettünk, féltünk, még a kísérő jelenségekre, viselkedésünk, szemé­lyiségünk átmeneti, esetleg tartós változásaira sem emlékszünk. Nehéz volt ott álldogálni annál az oldalsó kapunál. Mert sor­ban, név szerint szólítva engedtek be, így hát várakozni kellett. Egyszer, többek között Illyés Gyulával találkoztam, a helyzetről váltottunk pár szót, a megélhetés nehézségeiről. Akkor mond­ta, hogy asszonyaink pénzéből, keresetéből élünk, strictvé aláz­tak bennünket. A behívás, amelyről beszélnék, ötvenhét elején történt. Pon­tos dátumát is megállapíthatnám, mert azon a napon nagy be­szédet mondott Marosán a Sportcsarnokban, kihallgatásomat ezért szakították félbe. Másképpen ment, mint a korábbiak. Nem kettesben, egy szűk odú íróasztalánál, a kívülről átlátható tükör mellett. Felkísértek az emeletre. Nagy szoba, széles ablakokkal. Majdnem középen kis asztal, rajta írógép, mellette szék. Két megtermett alak nyorítózott egy kanapén, később jöttek-mentek, az íróasztalánál ülő kihallga­­tóval beszélgettek, néha engem kérdeztek. Ijesztő együttes volt. Papírt kellett tennem az írógépbe, lekopogni az életrajzomat. Közben pattogtak a kérdések. Hol voltam? Miben vettem részt? Kivel találkoztam? Mit írtam alá? Hova vittem? Mit mondott ez és ez? Miért, mikor, hogyan? - Kiverjük belőle? - súgta egyik járkáló a főnöke fülébe, aki éppen arra várt választ, hogy szoktam-e hazudni. A kanapé fe­lől jött az a kérdés, hogy miért nem disszidáltam. Válaszom valahogy úgy hangzott, hogy én ebben az ország­ban házigazda vagyok, nem akarok innen elmenni. Ettől kissé megerősödtem, és talán elszemtelenedtem, mert amolyan mar­xista-leninista elemzését adtam az előzményeknek, a Rákosi­­rendszer hibáinak, bűneinek. - Maga nem bízik bennünk? - kérdezte a kihallgató. - Olvastam Sayers és Kahn Nagy összeesküvés című kön­yvét, amelyből kiderül, hogy Dzerncinszkij kivételével a szovjet államvé­­d­em vezetői árulók voltak. És nálunk Péter Gábor, Pajkos Mihály... Hátam mögött kinyílt az ajtó, bejött valaki, megállt mellet­tem, és egy papírt tett elém az írógépre. - Olvassa el! - szólt a kihallgató. Röplap volt, felhívás forradalmi követelésekkel, pontokkal, alatta a nevem. - Mit szól hozzá? Mikor csinálta? Miért csinálta? Hallgattam, néztem, olvastam a papírt. Sohasem láttam, nem volt a kezemben. És egyszer csak elöntött valami nagy nyugalom. - A dédapámat - mondtam - 1849-ben kivégezték az oszt­rákok, a fehérvári emlékművön ott van a neve. Az apám kato­nakorában fellázadt az osztrákok ellen a boszniai Bilecában. Évekig sáncfogságban ült Újvidék mellett, a Pétervárad nevű erődben. Én elég régóta írok, könyveim is megjelentek. Csalá­dunk mindig cz-vel írta a nevét. Ezen a röplapon a nevemet c-vel írták, ugyanúgy, mint a maguk behívóin. Csend lett. A kihallgató intett, a mellettem álló ember fogta, és elvitte a röpcédulát. Erről többé nem kérdeztek. Vannak nevek a magyarban is, amelyeket nem úgy mon­dunk ki, ahogyan írjuk őket. A cz-t c-nek szokás mondani. Kuczka Péter Európa tavasza 1848-1998 Azok a 13-18 éves magyar, hatá­ron túl élő magyar és külföldi fia­talok, akik szívesen foglalkoznak az 1848-as forradalmakat előké­szítő időszak történetével, a for­radalmi eseményekkel, a nemze­ti függetlenségért, polgárosodá­sért küzdő népek összefogásá­val, a kor kiemelkedő európai személyiségeinek megismerésé­vel, három-négy fős csapatban versenyre jelentkezhetnek a kö­vetkező korcsoportokban: 13-14 évesek, 15-16 évesek, 17-18 éve­sek. Jelentkezési határidő: 1997. április 10. A verseny négy forduló után 1998. március 15-én, a budapesti döntővel zárul. A negyedik for­duló valamennyi versenyzője háromnapos fesztiválra és tudo­mányos tanácskozásra hivatalos 1998. március 14-15-16-án. A verseny fődíja: Ingyenes részvé­tel a Casa Giocosa Európai Fia­talok Nyári Akadémiáján. Díjak: emlékplakettek, könyvek, mű­soros videokazetták. Jelentkezés: Matthias Rex Társaság, 5009 Szolnok, Pf. 168. Tel.: (06-56)- 422-332,06-30-529-412. KULTÚRA Somogy visszafoglalja a vármegyeházát Visszaköltözni szándékozik a so­mogyi önkormányzat a megye legértékesebb műemlékébe, a klasszicista stílusú vármegyehá­zára - jelentette be Kolber István, a közgyűlés elnöke a somogyi múzeumban, amelynek otthona jelesül éppen a megyeháza. Ám szó sincs arról, hogy a hivatal ki akarná ebrudalni a múlt derék búvárát a különösen szép, ám eléggé leromlott épületből. A történet eredete az elvtársi időkben található meg: a túlbur­jánzott mezei tanácsi appará­tus szűknek találta a házat, a kedves vezetők pedig nem érez­ték igazán jól magukat a nemesi és polgári szellemmel átitatott falak között. Kerül, amibe kerül, építettek egy irdatlanul nagy, új tanácsházat, amely eléggé ronda lett, viszont még egy dísztribün­ként is használható erkéllyel is fölszerelték, azt tervezvén, hogy majd onnan, a mellvéd mögül integetnek az elvtársak május el­sején az alant fölvonuló lelkes munkástömegeknek. Csakhogy kissé elkéstek a párt- és állami szervek a dologgal, megyei ta­nácsként rövid néhány évig szolgált csupán a történelmi bel­városban éktelenkedő monst­rum. Az önkormányzat pedig éppen jól elférne a régi megye­háza egy részében, csakhogy ab­ból időközben múzeum lett... Ám nem csupán az irodák és a kiállítótermek kaptak helyet a patinás házban, hanem - egyéb építmény híján - a raktárak is, amelyek nem igazán valók oda. „A közjónak" - e feliratot vise­li homlokzatán, a repedezett va­kolat társaságában az impozáns műemlék, amelynek felújítása halaszthatatlan. Jövőre megkez­dődik és 2000-ig tart a rekonst­rukció. Addig mind a tisztvise­lők, mind a múzeumi szakembe­rek barátkozhatnak a közös fe­dél alatti élet gondolatával. Ugyanis az irodák és a kiállítá­sok a megyeházán maradnak, a raktáraknak új épületeket vásá­rol az önkormányzat, és a felsza­baduló helyiségeket foglalja vissza a közigazgatási appará­tus. Kolber István e tervet érzel­mi okokkal indokolta: a megye hivatalának ott kell lennie, aho­vá a történelem köti, a somogyi emberek mindig ezt az épít­ményt nevezik megyeházának. Ugyanakkor a felek bíznak ben­ne, hogy a közös használattal kölcsönös lesz a gazdagodás. A hivatal a történelmi ereklyék kö­zelében büszkén mutathatja múltját, a múzeum pedig beke­rül a mindennapi élet sűrűjébe. Király István Szabolcs múzeum­igazgató elmondta: először meg­rettentek a tervtől, de már oszla­nak a félelmek, okos szervezés­sel elkerülhetők a súrlódások, ugyanakkor az új helyzet elő­nyeit ki lehet használni. Gyanítható, hogy a tudósok és segítőik azért nem tiltakoznak máris kézzel-lábbal az erőszakos hivatali területfoglalás ellen, mert a megye - a pénzügyi ne­hézségek ellenére - igyekszik jó gazdája lennni a múzeumnak, amelynek 13 kiállítóhelye van Somogy-szerte. Amíg az ország­ban általában alig fejlődik a mú­zeumi hálózat, addig Somogy­ban az utóbbi hat évben öt új ál­landó kiállítást hoztak létre, és az idén, heteken belül, újra meg­nyitnak két nagy hírű tárlatot: Rippl-Rónai József kaposvári, Ró­­ma-hegyi villáját, amelyet cso­dásan fölújítottak másfél év alatt, valamint József Attila bala­­tonszárszói emlékmúzeumát, amely néhány hónapig volt zár­va, s egészen más elvek szerint rendezték most be, mint annak idején, amikor főképpen mun­kásmozgalmi hősként igyekez­tek bemutatni a költőt. Egyelőre a közönség számára nem látvá­nyos, de igen fontos munka a Zamárdi határában lévő avar ko­ri temető feltárása valamint a Kis-Balaton területén zajló több ásatás, és hamarosan meg kell kezdeni az M7-es út tervezett nyomvonalán a feltárást és a le­letmentést, a megyei önkor­mányzat ezek tekintetében sem szűkmarkú (a lehetőségek hatá­rai között). Ilyenformán békes­ség honol a bürokrácia és a mu­­zeológia között Somogyban, s ha vannak viták, azok sem harsá­nyak. A jelenlegi állapotok között (fájdalom) különös ez a csöndes, a kiegyezéseken alapuló viszony. Különös és örömteli, tudván azt is, hogy épp a rendszerváltás kezde­tekor, 1989-ben és 1990-ben vál­ságban volt a somogyi múzeum; falain belül erősen markolászták egymás torkát a különféle érdek­­csoportok, s persze mindegyik él­vezett valam­ilyen külső támoga­tást. Azóta viszont a helyi párthar­cok nem tolakodtak be a történel­mi épületbe, sőt a megyegyűlés rendre egyhangúlag támogatja Somogyország régi és közelebbi múltjának kutatóit. Luthár Péter Picasso Múzeum A vesztfáliai Münsterben új Pi­casso Múzeum nyílik 1999-ben. A múzeum gyűjteményének alapját az a több mint 760 litográ­fiából álló magánkollekció alkot­ja, amelynek költségeit a vesztfá­liai takarékpénztárak egyesülete által napokon belül létrehozan­dó alapítvány állja majd. A gyűj­teményt néhány éve már láthatta a közönség a stuttgarti Állami Képtárban, s ma is ott őrzik. Most az egész gyűjteményt átveszik, és a 20 milió márkával ellátandó takarékpénztári alapítványnak adják át. A múzeum céljaira át­alakítanak egy klasszicista épüle­tet Münster belvárosában. Pannon peremvidéki kultúrák kézfogása Van egy városka, a muravidéki magyarság szellemi központja, Lendva. Afféle „csodaízrel" telí­tett, különleges miliőt varázsló erővel rendelkezik, amely az iro­dalom és a művészetek kibonta­kozásának roppantul kedvez. E Szlovéniához tartozó vidék szülötte a „lendvai géniusz", Za­la György, a budapesti Hősök te­re millenniumi emlékművének megálmodója és a szobrok alko­tója. A helyiek büszkék a decem­ber 6-án rendezendő Zala György-emléknapra. A kisváros kitüntetetten ápolja a képzőmű­vészetet. A környék legszebb vá­rában a Bánffyak­ jóvoltából pezsgő művelődési és politikai élet bontakozott ki. A lendvai művésztelepen évtizedek óta hazai és külföldi meghívottak al­kotnak. A köztereket szobraik díszítik. A lendvai galéria igé­nyes kiállításoknak nyújt ott­hont. Talán a hagyományápolás, a sajátos mikroklíma és egyéb szubjektív tényezők okán a tá­volabb élők is lendvainak vallják magukat. Identitászavar nélkül, két nyelven ünnepük március ti­zenötödikét, s ezt a hónapot a magyar kultúrának szentelik. Honi, anyaországbeli és nemzet­közileg elismert külföldi művé­szek bemutatói teszik nevezetes­sé ezt az ünnepet. Jelenleg három ilyen ese­ményről számolhatunk be: Lajca­­tos József, Gabriella von Habsburg és­ Claus Hipp tárlatairól. A két utóbbi az absztrakt festészeti stí­lust képviseli. 1994-ben - az Ernst Múzeumban - alkotásaik­kal segítették a nádasdladányi Nádasdy Akadémia létrehozá­sát. Lakatos József azokat az ka­pukat nyitogatja, amelyek mö­gött régi titkok rejteznek. Ezek itt élnek nyelvünkben, népdal­ainkban, díszítőművészetünk­ben, tárgyainkban. A sárvári szobrász fába írja át az ősi üze­neteket. A napszítta deszkadara­bok az idő múlását érzékeltetik. A tökgyalu szárnyakat kap, és pogány oltár lesz belőle. A csekei fejfa az ég felé tör, ívei megsok­szorozódnak, a gótikára emlé­keztető rendet teremtve. Lendva méltó akar lenni törté­nelméhez. Nehéz feladatot vállal, de tudja, hogy igyekezniük kell, hogy a tradíció fonala ne szakad­jon meg. Lendva igyekszik. Benedek Katalin mmmm n Mint kézfogás melegsége Sükösd Ferenc festőművész már negyedszázada nincs közöttünk: 1972-ben tragikusan fiatalon meghalt. Hargita megyében, Al­­sósófalván született. Kolozsvá­ron folytatja tanulmányait. Kádár Tibor és Miklósy Gábor tanítványa. Muzeológus, tárlatvezető, kata­lógusok szövegírója, grafikai szerkesztő, és fest és kísérletezik fáradhatatlanul. Emlékkiállítása a budapesti Vármegye Galériá­ban, első magyarországi bemu­tatkozása. 1959-es finom ceruzarajza állt meg legelőbb. Alatta egy későbbi önarckép: fájó, búcsúzó arc néz vissza ránk. Aztán az (élet)küz­­dés, a viadal fekete-vörös soro­zatai. Jó kicsit megpihenni a szü­lőföld képei előtt, szétnézni a tá­voli kék hegyek, hallgatag erdők vízesésként lecsorgó színvilágá­ban. Sükösd Ferenc gyerekkora élményeinek kedves vidékét so­ha nem hagyta el, „nem kalan­dozott ismeretlen vizekre - írta Simon Endre -, csak arról mon­dott nyíltan és őszintén véle­ményt, amit nagyon jól ismert". Féltette székelységét, visele­tét, hagyományait. Óvta képeit és rajzait, mintha tudta volna, nagyon kevés, harminckilenc esztendőt kap a teremtésre. Végigjárva a termeket, jóleső melegséget érez az ember, mint egy baráti kézfogás után. Megfi­gyelés, emberismeret, méltóság és küzdelem, mind festői maga­tartásának eszközei. Székely­föld, a Sóvidék, a család hármas vallomása Sükösd Ferenc festé­szete, lelket melengető humani­tás a szépség és a tragikum szo­rításában. (A kiállítás május 30-ig tekinthető meg.) Fenyvesi Félix Lajos • • Ingmar Bergman: Öt vallomás Az, hogy a 79 éves Ingmar Berg­man a filmművészet egyik leg­nagyobb alakja, élő klasszikus, nehezen vitatható. Amióta né­hány éve felhagyott a filmezés­sel, több könyvet is írt: Laterna magica. Legjobb szándékok. Va­sárnapi szülők. Öt vallomás című regénye, legtöbb művéhez ha­sonlóan, önéletrajzi ihletésű: szülei házasságának egy válsá­gos korszakát meséli el, amikor Anna, az édesanyja beleszeretett egy nálánál tizenegy évvel fiata­labb teológushallgatóba. A cse­lekmény 1925 és 1934 között ját­szódik, szerkezetileg Anna öt vallomása, cselekedetének mély­reható elemzése foglalja egysé­ges keretbe. Anna mások által tökéletes­nek tartott házasságban él: leg­főbb támasza lelkész férjének, Henriknek, három gyermekük gondos édesanyyja. Ám az idill csak látszólagos: Anna mélysé­gesen őszinte vallomásaiból ki­derül, hogy a kezdeti kamaszos fellángolás csillapultával soha nem szerette igazán a férjét, csu­pán elviselte mellette a hétköz­napokat, fizikailag pedig már­­már undorodott tőle. A regény legmegrázóbb jelenete, amikor az igazságot mindenáron meg­tudni akaró férjével mindezt közti, s közben felmagasztalja szeretőjét, akivel csodálatos per­ceket él át. Vajon el lehet-e visel­ni ezt a fajta, kíméletlen őszinte­séget, aminek következtében egy pillanat alatt összeomllt éle­tünk szilárdnak hitt építménye, mint orkánszerű viharban a ho­mokra épült ház? Bergman vála­sza kettős, hiszen Henrik súlyos lelki válságba kerül, a hitét is el­veszti, és ezért feleségét hibáz­tatja. Felhasználja az érzelmi zsarolás minden eszközét, ideg­­szanatóriumba vonul, beadja felmondását. Végül aztán meg­gyógyul, a püspöki kinevezését várja. Anna szeretője pedig megnősül, elköltözik. Látszólag minden rendeződött tehát, bár inkább csak az adott helyzet bölcs elfogadásáról van szó. A regényben a férfiak a hatá­rozott Jacob bácsi kivételével mind gyengék, anyáskodásra várnak. Bergman a rá oly jellem­ző kíméletlen őszinteséggel tárja fel az igazságot, elősegítve ezzel a lelki megtisztulást. A szilárd ér­tékrendű Jacob bácsi mondja ki a regény alapgondolatát, ami se­gíthet elviselni a hétköznapok keserveit: minden gond ellenére hinni kell az ember szentségé­ben és a szeretet erejében. Bergman íróként is filmes esz­közökkel él, minden személyt és tárgyat részletesen bemutat, a jelenetek kidolgozottak, nála ri­­tuális jelentősége van egy vacso­rának vagy egy szerelmi együtt­­létet bevezető vetkőzésnek is. Ezzel a regényével is bizonyítja, hogy nem csupán a filmművé­szet, de a XX. század egyik leg­jelentősebb írója is, méltó utódja a lélek legmélyebb rétegeit feltá­ró skandináv alkotóknak, Strind­­bergnek, Ibsennek, és másoknak. Bodnár Dániel BARCSAI TIBOR GRAFIKÁJA

Next