Új Magyarország, 1997. április (7. évfolyam, 75-100. szám)

1997-04-03 / 77. szám

1997. ÁPRILIS 3., CSÜTÖRTÖK Pozsony, Vác, Güssing, Morris, Budapest... Péterfi Vilmos templomépítései Hányszor élünk? A kérdést roppant különös módon vála­szolja meg Péterfi Vilmos életútja, szintúgy hetedik köny­ve, A templomépítő, amely az író hetvenkettedik születés­napjára készült el - ám azt, hogy valójában hányadikra is, tessék „kiszámolni" itt következő „sorsbeszámolójából"... Kezdve azon: hogyan is lesz egy írói elhivatottságú ember­ből a nemzetközi jog Professor Emeritusa...? - Apám kívánsága volt az, hogy jogot tanuljak. Minden tanárom az irodalom, sőt egyenesen az írás művelésére ösztönzött, de apám ragaszkodott a jogi pályá­hoz. Márcsak azért is, mert volt egy vissza-visszatérő idealista el­képzelése, hogy majd a fia mint diplomata munkálkodik a tria­noni területek visszaszerzésén... Felvidéki magyar kisebbségiként születtem, így nőttem fel. 1943- ban érettségiztem a pozsonyi gimnáziumban. Két évig tanultam jogot a pozsonyi egyetemen, majd 195-ben - magyar származásom miatt - kizártak Hát ennyit az el­csatolt területek visszaszerzésé­ről... -Jött egy új város, bár ekkor még a régi mederben folyt az élete. - Budapest. A Pázmány Péter Egyetem. 1948-ban jogszigorló­ként azonnnal beiratkoztam a böl­csészkarra, magyar-angol szakra. Milyen jól jött ez később... bár ek­kor még csak az vezérelt, hogy: ír­ni, írni, írni. - Amely elhivatottságot ekkor már megjelent publikációk is alá­támasztották... - Az első publikációmon ek­kor már valóban túl voltam: 1943-ban gimnazistaként „debü­táltam" a pozsonyi Új Szó­ című katolikus hetilapban. A buda­pesti folytatást a Szalatnai Rezső által szerkesztett Új Otthon ha­sábjai jelentették; ezt a lapot ak­kor indították a felvidéki mene­kültek számára. Mindszenty le­tartóztatása után az egyetemi könyvtár aulájában szerveztünk egy kis illegális kört... Tiltakozó röp­iratokat fabri­káltunk, de néhány darab után már a­z ÁVH „lektorai" bírálták felül írói munkásságomat. Letar­tóztatás, börtön, ítélet, életfogy­tiglan. így kerültem egy még jobb iskolába: a váci fegyház írói fakultására. Tollas Tibor, Kárpáti Kamill, Gérecz Attila, Tóth Bá­lint és mások társaságába... -... a majdnem holt költők tár­saságába... - ... azért sikerült élve marad­nunk. Bár nem mindenkinek, és nem mindegyikünk művei úsz­ták meg. Az én ott írt verseim ta­lán még ma is lapulnak egy-egy szellőzőnyílás mélyén...­­... és jöttek 1956 szellőzőnyílá­­sai.. mármint az országhatároz.­­ November ötödikén indul­tam neki. Négyszer nem sike­rült, ötödszörre átjutottam. „Gyalog mentem, mert siettem" - karácsony napja volt. A güssin­­gi várban létesített menekülttá­borba kerültem... Güssingből Bécsbe kerültem, onnan ped­ig január 12-én már meg is érkeztem az Egyesült Államokban. Nagybátyám Pennsylvaniában volt lelkipász­tor, magához vett, februártól pe­dig már angolt tanítottam. A ma­gyar menekülteknek. És írtam, újra. Különös, hogy megintcsak egy katolikus fórum: a Katolikus Magyarok Vasárnapja című heti­lap karolta fel először írásaimat. - 1993-ban újra hazatelepült, ha nem is Pozsonyba, hanem Bu­dapestre. - Azért kint sem fenékig tejfel, hogy profán legyek. Huszonhat évig tanítottam nemzetközi jo­got Morrisban (Mirnesota ál­lam), de mindvégig kísért a kissé hátrányos anyagi megkülönböz­tetés. A szakmai ranglétrán ha­ladtam ugyan, de a fizetésem ezt nem nagyon követte. És jöttek a fotatikai változások hírei hazul­ról is, úgyhogy döntöttem. Haza kel jönnöm, ha be akarom fejez­ni a jegyzetek formájában már elkezdett regényeimet. Még kint voltam, arrakor újra kön­yvem je­lent meg itthon: A Zsírosbödön című dráma. Ugyanakkor gon­dolok apám igazságára is, hi­szen, ha én a magyar irodalom diplomájával a kezemben érkez­tem volna Amerikába - ugyan hol találtam volna állást? A jog­gal visszaélve fosztottak meg az ötvenes években a szabadsá­gomtól. Jogi tudásom segített a szabadság elnyerése után eg­zisztenciához. A jog alakította ki életem kereteit - de az irodalom teljesíti annak benső értelmét. - S az irodalom hazai közege befogadta-e már hazatért fiát­? - Öröm és csalódás egyaránt részeltetett, de hisz így volt ez egész életemben. Lassan eszten­deje várom már az írószövetség és a PEN Klub válaszát felvételi kérelmemre, mind ez ideig hiá­ba - no persze, megszoktam már azt, hogy ahol az adminisztráció az úr, ott a lélek parkolópályára­­kényszerül. Én türelmes vagyok. Ami ennél jóval fontosabb, azt már átélhettem: regényeimre biztató olvasói visszajelzések ér­keztek, és találkozhattam néhá­­nyukkal személyesen d­z üinnepi kön­yvhéten is, Püski Sándor sát­ránál dedikálva munkáimat. Idén talán Pozsonyb­an is megte­hetem ugyanezt, addigra esetleg már bírva a hazai íróközösségek vezetőinek pozitív válaszait.... Tamási Orosz János Baradla-tábor Barlang-galéria Másodízben szervezte meg a Magyar Karszt- és Barlangkutató Társulat - a Nemzeti Kulturális Alap, a Tóth és Társa Kft. és az Aggteleki Nemzeti Park támoga­tásával - a Baradla Képzőművé­szeti Alkotótábort. Céljuk a Baradla-barlang és felszíni környezetének művészi ábrázolása volt. A részt vevő ti­zenöt képzőművész több mint száz alkotásából huszonöt került a rendezők birtokába, melyeket az április 8-án (délután öt óra­kor) nyíló kiállításon mutatnak be a pestszentlőrinci Kondor Bé­la Művelődési Házban (Buda­pest XVIII., Kondor Béla sétány 8., megközelíthető a 3. metró kő­bányai végállomásától a 136-os piros busszal). Megny­itóbeszé­­det Bráda Tibor festőművész mond. Az április 29-ig megtekinthető anyag ezek után végleges állo­máshelyére, a Jósvafőn tavaly nyílt Baradla Galériába kerül - az előző alkotótábor termésének társaságában. olvasótábla Embersorsok kohói A História ez évi 2. számának Figyelő rovata révén József Károly Lajos főherceg száz év előtti, meghiúsult cigány telepítési kísérletei­nél időzhet az olvasó Soós István jóvoltából, a 16-17. századi előkelő körök házassági szokásainál ped­ig Péter Katalin kalauzolásában. Nemcsak ez nem üres pepecselés a múlttal, hanem Sarkady János­nak az ókori Athén szociálpolitikáját ismertető írása sem, amely fel­eleveníti, hogyan szűkítették az egyiptomi gabonaszállítmányok miatt a polgárjog körét. Ennek tanulságát színezi Romány Pál be­számolója Hruscsov Magyarországgal lebonyolított gabonaügyle­teiről, egész valójában azonban Vadkerti Katalin Magyar sors Cseh­szlovákiában (1945-47) című írásában bontakozik ki a kíméletlen és szűk látókörű önzésnek az az örök életűnek látszó mechanizmusa, amelyet könnyű szívvel léptetett életbe a kassai programot meghir­dető csehszlovák demokrácia, kényszerközmunkára, majd deportá­lásra kárhoztatva a kollektív felelősségre vont szlovákiai magyarok ezreit a szó szoros értelmében rabszolgasorsot szánt nekik. A Kelet-Közép-Európában szorgalmazott efféle kollektív öngyil­kosságokat fűzi fel a német kitelepítésekről tavaly tartott tudomá­nyos tanácskozás megnyitásakor a németség történelmi szerepéről 87-ben tartott konferenciát felidéző Glatz Ferenc, akinek e számban új, a lekezelést kerülő tudó­si magatartást hirdető eszmefuttatása is ol­vasható Gömöri Jánosnak a somogyfajszi őskohók szabad­téri múze­umát ismertető írása mellett. Nagy Domokos Imre ellenben a tudós­­ságnak szinte tegnapig tartó „rabszolgaságát" idézi az elvtársi vadá­szatok idejéből, amikor szakértelem nem dukált a dirigáláshoz... Tizenkét magyar Nobel-díjas rövid életráza, N. László Endre tol­lából leírás a dunai aranymosásról, Izsák Éva vázlata Nagy-Buda­­pest fejlődéséről, Gecsényi Lajos és Vida István Anglia és Ausztria 56-szemléletéről szóló írása, valamint az ugorok után a rokonné­peket bemutató sorozatban a film népek hazáját megvillantó írás - ez a folyóirat új számának témaválasztéka. (ton) KULTÚRA A művészet, amely nemessé tesz A címerfestő Surján Kornélia hitvallása Noblesse oblige - tartja a középkori bölcsesség: a cím, a rang, a nemesség kötelez. Surján Kornélia szerint nemcsak a nemesség kötelez, hanem a tra­díció, az esztétika, a művészi kifejezésmód is. Nagyjából ezek ösztönözték arra, hogy otthont ke­ressen és találjon a címerek világában, és cimerfes­­tésre adja a fejét. Méghozzá olyan szakértelemmel, melyet a középkori kollégák is méltán megirigyel­nének, egyikük-másikuk akár tanulhatna is tőle - merthogy a címeres időkben is akadtak kontárok, akik nem sokat hederítettek a műfaj nagyon is pre­cízen írott szabályaira, mint például, hogy kéket csak arannyal, vöröset csak ezüsttel szabad páro­sítani. No de kit érdekel mindez ma? Meglepően sokakat! Ennek tulajdonítható, hogy a heraldikával foglalkozó kiadványok pilla­natok alatt eltűnnek a könyvesboltokból, és egyre többen festetnek maguknak címert­­ nemesek és „póriak" egyaránt. Surján Kornélia az utóbbi ka­tegóriába tartozók elképzeléseit is szívesen meg­valósítja, hiszen ez nem hamisítás: manapság mi­felénk „hivatalosan" nem lehet nemességre szert tenni. Művészi kivitelezésű, dísznek, hitvallásnak egyaránt tekinthető címerre viszont - a művésznő jóvoltából - igen. Hiszen a címer valójában sosem ment ki a divatból, csak egy cseppet átalakult, a cégek, vállalatok lógónak nevezik. Surján Korné­lia azt vallja, egy igazi címer esztétikailag és tar­talmilag is több az emblémánál. Ráadásul - leg­alábbis az ebben járatosak számára - közérthe­tőbb is, mivel a heraldikának szerte a világon egy­séges, jól körülhatárolható jelrendszere van. Va­lóságos tudomány ez: a művésznő egy-egy levél­tári töredék, megfakult képrészlet alapján hosszas kutatómunka után készíti el a megrendelő címe­rét, pontosan olyanra, ahogy azt egykoron vala­mely hőstettért, nemes cselekedetért az uralkodó­tól kiváltságképpen megkapták. Tradíció, tudomány és művészet. Mindezek egysége vonzotta Surján Kornéliát ehhez a ma még kuriózumnak számító műfajhoz. Meg aztán a művészi hitvallás, amely akár mindannyiunk egyszerű, hétköznapi ars poeticája is lehetne, hi­szen a mában élve is fontos pontosan tudnunk, valójában honnan is indultunk. Nagy Imre Tel-aviviak vendégjátéka A Katona József Színház meghí­vására - melynek direktora, Zsámbéki Gábor régebbi kapcsola­tokat ápol az izraeli színházzal - Budapestre érkezik a tel-avivi Ca­­meri Színház. Április 12-én és 13-án Shakes­peare Tévedések vígjátékát játsszák a Vígszínházban. Omri Nitzan, az izraeli színház művészeti vezetője közös sajtó­­tájékoztatójukon elmondta, hogy a tavaly bemutatott darab cselekményét egy háború sújtot­ta városba helyezték. Az elő­adást eleddig több mint kétszáz­­szor játszották. limMi­n Elhunyt Durkó Zsolt Tegnap délelőtt csengett a telefon, és megdöbbenéssel hallot­tam a hírt, hogy meghalt Durkó Z­solt, Kossuth-díjas zeneszer­ző, kiváló művész, a magyar zenei élet kimagasló egyénisége. A halálhír önmagában is lesújtó, de engem még közelebbről érint. Elment a legközelebbi zenész barátom, akinek pályakez­désünk óta harcostársa lehettem. Még nem volt 63 éves. Tudtuk, hogy komoly beteg, de állapota változó volt, egy évvel ezelőtt kicsattanó erőben láttam a Zeneakadémián egy hangversenyen. Egy évre rá, idén márciusban, már ágyában fek­ve fogadhatta csak látogatásomat. Mégis bíztam benne, hogy a folyamat visszafordítható, hogy sorsa legalábbis kétesélyes. Félrevezetett a viselkedése, mert ebből az ötven kilóra fo­gyott testből áradt a zavartalan szellem, lélek, a különleges bölcsesség és melegség, melyet mások is, magam is annyiszor tapasztalhattunk, ám most egész lényét kitöltötte. Kottákat nézegettünk, én erz­ő János jelenései margójára című oratóriu­mát, ő a nemrég befejezett III. vonósnégyesemet. Gyönyörű az oratórium, szépséges a szöveg (saját összeállítása), mielőbbi kórus- és zenekari megszólaltatásra vár. Valóságos összegzés a zenemű, csodálatosan letisztult szellemi alkotás. De hogy az utolsó lenne, arra nem gondoltam, gondolni sem mertem. Mint ahogy arra sem, e gyászos pillanatban, mit jelentett szá­munkra, számomra Durkó Zsolt. Hisz zenéje itt cseng a fülünk­ben, fülemben, itt , és zeng tovább mindaddig, amíg halljuk és képiesek vagyunk tovább adni újabb és újabb nemzedékeknek. Drága Be­rátom! Nem búcsúzunk. Szívünkben, fejünkben, fülünkben őrizünk. Bozay Attila TF-esti Könyörgés Maczkó Mária népdalénekes és Szabó András előadóművész Kö­nyörgés cmen tart előadást a TF soron következő estjén április 4-én 18.30 órakor (Bp. XII., Alkotás u. 44.). Kiss Etelka kiállítása Ecsery Elemér művészettörténész nyitja meg Kiss Etelka művészta­nár tárlatát a Nemzeti Tankönyvkiadó Galériájában április 4-én, p­énteken délután 3 órakor a Nemzeti Tankönyvvkiadó aulájában (Szobránc u. 6-8.). Németországi őstörténeti kutató Marton Veronika, Németországban élő őstörténet-kutató tart előa­dást p­énteken délután fél ötkor Győrött az Árpád út 2. sz. alatt. Az értekezés a Független Magyar Ifjúság Győri Szervezetének előadás­­sorozatának keretében hangzik el. Amit a lakáj látott Orton-bemutatót tart vasárnap este fél nyolckor a Budapesti Kama­raszínház Shure Stúdiója. Az Anyit a lakáj látott című komédiát Szeg­vári Menyhért rendezte, Forgách András fordította, a díszleteket Menczel Róbert, a jelmezeket Ruttka Andrea tervezte. A főbb szere­plőkben Újvári Zoltán, Vári Éva, Nagy Enikő, Dózsa Zoltán lép föl. Petrován Mária Brahms-orgonakoncertje A nagy német zeneszerző halálának századik évfordulója alkalmából Petrován Mária orgonaművész hangversenyezik ma este fél nyolckor a Batthyány téri Szent Anna-templomban. Műsorán Brahms ritkán hallható orgonaművei, dalai és átiratai szereptelnek. Közreműködik Só­­lyom-Nagy Sáizlor operaénekes és a Magyar Kürtkvartett. A szerelemhez nem elég a kedv Ladányi Mihályra emlékezik a Nagy László-kör ma délután 2 órakor Miskolcon a Kisfaludy Károly u. 12. alatt „A szerelemhez nem elég a kedv"­dmen. MIT IR: BENKŐ ATTILA A vers ma úri passzió Költő, novellista, a Tankönyvkiadó szerkesztője Ritkán szólal meg, de költészetére annak idején nem kisebb mester, mint maga Weöres Sándor hívta fel a figyelmet Eredeti, olykor groteszkbe hajló, franciásan spirituális han e­gyedüláló helyet biztosít neki napjaink lírájában Publikációival viszony­lag gyakran, könyveive azonban régen találkozhattunk. - A Küszöbök és vendégek, továbbá a képverseidet tartalmazó gyűj­teményed, a Nézegető óta - mindkettő 1991-ben jelent meg­­nem tudok újabb kötetedről. - Kétlaki életre kényszerülök. Óbudán lakom, de időm na­gyobbik hányadát Gödön töl­töm. Beteg édesanyámat kell áp­olnom, segítenem, így az éle­tem egyetlen rohanás a magam családja, édesanyám és a - jelen­leg szüneteltetett - munkahe­lyem, a Tankön­yvkiadó között. Azt már csak a tréfa kedvéért fű­zöm hozzá, hogy bizonyos kár­pótlási jegyek következtében „földesúrrá" is avanzsáltam Gö­dön. írni persze írtam az utóbbi időben, de verset kevesebbet. Készen áll egy prózakötetem­­ legtöbb darabja lapokban, folyó­iratokban olvasható volt Haj­­dárda címen. Ez a különös or­szág, melyben a mininovellák, élet- és hangulatképek játszód­nak, a bennünk tovább élő múlt. Ha csak a magam fél évszázada telt gyerekkorára gondolok vissza, hatalmas változások tör­téntek a világban. Régen évszá­zadok alatt nem esett ennyi vál­tozás. Elég, ha Gödöt mondom, ahol gyerekéveim java telt: ma másutt kanya­rognak az eltérített patakok, másutt állnak a Duná­ban a részben elkotort szigetek, mint valaha. E gyorsuló léptékű változás hatására az ember - túl az ötvenen - sokszor szinte a masztodonok idejéből visszama­radt túlélőnek érezheti magát... Ha még azt is elárulom, hogy ki­rándultam a képzőművészet te­rületére is, talán te is, de magam mindenképp­en sokallani fogom a múzsa körüli mulasztásaimat. - Képeid, melyeket volt szeren­csém látni gödi tárlatodon, egy sosemvolt műfajjal kacérkodttak. Hogyan neveznéd őket? - Kitaláltam egy fantázianevet rájuk: ars archeologika,XXXX a régészet művészete. Antik cse­réptörmelékekből raktam össze a táblakép­eket. Gondolatokat, sugalmazásokat kívántam elin­dítani velük a szemlélőben, egyiknek-másiknak még címet is kitaláltam, ilyeneket: Oszlopiok, Elmentek. Szabados Árpád bará­tom, aki a tárlatot látta, meg is rótt ezért: ne akarjam a magam utcájába beterelgetni a képzele­tét. Igaza lehet. - És, Berzsenyivel szólva: A szent poézis néma hattyú? - Nem egészen. Az elmúlt he­tek hoztak egy kis verstermő nyurgalmat. Ideje volt már. Min­dig periódusokban dolgozom, attakszerűen, aztán a néma táto­­gás időszaka jön rendre, ám ezt az utóbbit már kissé magam is sokallottam. Istenem, kinek kell ma vers, ilyesmikkel hesseget­­tem el magamtól a - nem éppen tolakodó, de néha rám­ rám ka­csintó­­ múzsát. Aztán rájöttem, hogy boldognak kell éreznem magam, hisz ma verset írni a szó legszorosabb értelmében úri passzió. Rendgen látok teljesen érvényes fórumot, nem tudok teljesen hiteles szavú kritikát és kritikust, így aztán semmi okom arra, hogy­­ ez korábban sem volt rám jellemző ugyan, de­­ bárkire sandítva, bárki szája ízét keresve kanyarítsam a versei­met. Játszom az idővel, miköz­ben az idő is játszik velem - és mindannyiunkkal -, olykor bi­zony elég gorombán. Néha eszembe jut, mi marad tenger­nyi kínunkból-bajunkból, mit látnak majd évszázadunkból, esetleg évezredünkből - ha egyáltalán lesz, aki lásson - mondjuk két-három ezer év tá­volából. Nem tehetek mást, azt viszont örömmel teszem, amit Weöres Sándor így jegyzett egy kisebb darabjában: Verseimet ajánlom a falaknak, / Úgy írtam őket, ahogy jólesett. Szepesi Attila

Next