Új Magyarország, 1997. szeptember (7. évfolyam, 203-228. szám)

1997-09-08 / 209. szám

1997. SZEPTEMBER 8., HÉTFŐ ÁLLÁSPONT LEVÉLTUKÖR Hová tűntek a keresztek? Pesten jártukban talán kevesen figyeltek fel arra az újabb felhá­borító cselekedetre, amely a százéves Ferenc József (ma Sza­badság) hidat érte: a kapuzato­kat díszítő egyesített középe­­mer koronájáról eltűnt a ke­reszt, amely az előző évtized­ben végrehajtott teljes hídfel­újításkor - a fényképek tanúsá­ga szerint is - még teljes épség­ben, aranyozottan ragyogott. A Gellért térnél járva so­kunknak feltűnhet egy másik fájdalmas hiány is. A Szikla­templom felett ott tündökölt valamikor - este kivilágítva - a kereszt, amelyet viszont a fél évszázaddal korábbi ateista­bolsevista önkény távolított el. Ezzel egyúttal az emlékét is ki akarták törölni annak a re­ményteljes három évnek, amelyben Mindszenty herceg­prímás szólt itt lelkesítő szavá­val a hívőkhöz. A még mindig (vagy újra?) hitetlen mai v­ághím a főváros illetékesei (Demszky úrral az élen) továbbra sem engedélye­zik e jelkép visszaállítását, nyil­ván azért nem, mert az „irritál­ná" a másként gondolkodók érzékenységét. Figyelmeztető jelként viszont változatlanul ott őrködik a hegy másik pont­ján - lassan már egy évszázada­­ az ostrom szem­fű pusztítá­sait is túlélve Szent Gellért szob­ra, am­elyet a kommün „dicső­séges" 133 napja idején álca oda rejtettek. A vértanú püspök ke­zében magasra emelt, s a város felé mutatott kereszt azonban átszakította a leplet, s mint va­lamiféle biztató előjel hirdette akkor (1919-ben) a közeli re­ményteljes szabadulást a fővá­ros rettegésben élő lakóina­k. Most, az évezred végén mi is valami ilyesfélében reményke­dünk, ami végre meghozza végleges szabadságunkat. Farkas Zsolt Budapest Nem csak rajtunk múlik Napjainkban a vízcsapból is a NATO-csatlakozás valamilyen pozitív vagy éppen negatív fejleménye folyik. Reggel, délben, este. A hírekből sohasem hiányzik egy-egy szakértő, vagy nemrégiben még kézzel-lábbal tiltakozó politikus véleménye. Vannak olyanok is, akiknek éppen esedékes köpönyegfordítása a NATO-belépés pillanatnyi alakulásához igazodik Pedig a dolog világos és egyetlen mondatban elmondható: a belépés csu­pán azt a kívánságunkat szimbolizálja, hogy soha többé ne kerülhessünk a fejlődést évtizedekre visszatartó keleti politikai és katonai befolyás alá. Minden más mellékes. Természetesen azok, akik egy összeomlott nagyhatalom védőszárnyainak feltámadásában reménykednek, nem tudják, mit cs­ekszenek. Akik pedig ügyetlenségre álmodoztak egy végzetes geopolitikai helyzetben vergődő, megcsordított ország védhetetlen határai között, azok naiv emberek Egyébként, ha Amerika úgy akarja és beleillik hosszú távú politiká­jába, akkor felvesznek bennünket. Ha nem, hát nem. Sátory János Ifjúság és hit, hit és ifjúság A fenti címmel és a címnek megfelelő tartalommal rende­zett ökumenikus ifjúsági és csa­ládi találkozót Nagyatádon, au­gusztus 16-án a református templom kertjében Cseke László református lelkész. Ma, amikor erkölcsileg az ország padlón van, különös szerepe és jelen­tősége van az ilyen rendez­vénynek. Az ökumenikus ige­hirdetés után a résztvevőket egy tál étellel is vendégül látták, ami alkalmat adott arra, hogy fehér­ asztal mellett, kötetlenül beszélgessenek a találkozón megfogalmazott célokról, fel­adatokról. A rendezvényen részt vett az önkormányzat polgármestere, alpolgármeste­re és két önkormányzati képvi­selője is. Körülnézve a jelenlévők kö­zött, sajnálattal állapítottam meg, hogy éppen az ifjúság ne­velésére, tanítására hivatott pe­dagógusok - netán iskolaigaz­­gatók - közül senkit sem lát­­taim, annnak ellenére, hogy már nyolc-tíz nappal előbb a helyi kábeltelevízióban és plakáto­kon is meghirdették a találko­zót. Talán a távol maradók úgy gondolták, hogy egyházi ren­dezvény nem tartozik rájuk? Azok, akik vállalták a talál­kozó megszervezését, és csak részt vettek rajta, lelki erőben és hitben megerősödtek. Kö­szönet érte. Ilyen találkozóra a jövőben is szükség lesz, mivel az elhangzottak napjaink zűr­zavaros közéletében útmutató­ul szolgálhatnak. dr. Gerencsér György Nagyrat. Témaajánlat a miniszter úrnak Az újságok híranyagait olvasva arra a megállapításra jutottam, hogy a rendőrség háza táján „valami nincs" rendben. Az ombudszmam­i megál­lapítások lesújtó állapotot rajzoltak a rendőrség működéséről, munkakö­rülményeiről, a rendőrök fizikai felkészültségéről, alulfizetettségéről. Történik mindez akkor, amikor a tárcát felügyelő belügyminiszter pro­tokolláris rendezvények egész során a javuló bűnüldözés számára ked­vező adatait hangoztatja. A munka utáni teniszezés, kosárlabdázás és labdazsonglőrködés helyett ajánlom, hogy miniszter úr többet foglalkoz­zon a következő témákkal. Miért kell a Teve utcai székház takarítását tetemes összegért, külöldi céggel végeztetni? Mit tesz a bűnözés 80-85 százalékát kitevő vagyon elleni bűncselekmények megakadályozására? Meddig tűri meg az ide­genforgalmat és CCS országképet rontó gépkocsitolvajokat és a csapatba verődött román zsebtolvajokat a frekventált helyeken? Mi szab határt a közlekedési táblák rongálóinak? Kéthetenként Molotov-koktélok robbannak, romlik a közbiztonság; titkos iratok tűntek el a rendőrségi palotából; lopások történtek a taszári SFOR-bázison; kegyetlenül meggyilkoltak egy angol lelkészt, aki se­gélyszállítmányt szállított; a gazdasági bűncselekmények rövid idő alatt megnégyszereződtek. Demokratikus államban a fent említett ese­tek közül egy is elég lenne a tárcát felügyelő miniszter lemondásához. Herpai Balázs Gárdony Tájékoztatjuk kedves olvasóinkat, hogy leveleiket szerkesztve adjuk közre. Címhiányos, névtelen leveleket nem közlünk. A megjelenő vélemények nem okvetlenül azonosak a szerkesztőség véleményével Korunk hősei: Horn és Diana Horn Gyula 1994-ben, kormányra kerülvén, szétverte,­­vezette az átvilágító bírák testületét - s összeállítottak egy másikat, szá­juk íze szerint Védót. Nos, ez a testület állapította most meg augusztus végén, hogy a felnnálló törvények alap­ján Horn sem kormányelnök, sem képviselő nem lehetne, s fel­szólították a lemondásra. Horn Gyula egyrészt tettetett töredelnességgel vallott a nyil­vánosság előtt: igen, pufajkás is volt, meg ügynökjelentéseket is olvasott - másrészt belecsodál­kozott a nagyvilágba: ő lemond­jon? De hát nyért?! Igen, az egykori pufajkás sem erkölcsi, sem jogi alarkot nem lát a visszavonulásra. Az elsőt még csak értjük, hiszen az erkölcs nélküli személy nem érzékeli a tisztesség íratlan szabály­it - de hogy a jognak is fityiszt mutat (mint nem egy társa), az már mégiscsa­k arcátlanság. És ez az ember most a törvé­nyek végrehajtásánaik, a közélet tisztaságának stb., stb. legfőbb felelőse! Kell-e több az életünket el­árasztó szenny jellemzésére? Kell bizony, mert egyre romlik bennünk az a kis belső „mű­szer", „ványtű", mely pontosan jelezné, hogy mi a jó, mi a rossz. A példák sűrűn sorakoznak, de vegyünk ki ezek közül csa­k egyet, amivel a (Hornhoz ha­son­­lóan) fékevesztett hírközlés ép­pen e nap­okban sokkolja a világ közvéleményét: Diam hercegnő halála. Mert a média nagy haramiái a hírességek életében vájkáló egyetlen fényképért vagy hírért is mesés összegeket fizetnek, a kis sajtó-haramiák halálba ker­gették az angol trónörökös volt feleségét s a­nnak bo­rátját. Min­den halál megindító, különösen ha erőszakos. És természetes a szélesebb körű részvét, ha közis­mert személy az áldozat De nézzük már meg, miről is van szó valójában! Károly és Diana kölcsönösen csalták egymást, ahogyan az már korunkban széleskörűen szokásos, sőt, a felsőbb régiók­ban majdnemhogy kötelező. A csalást talán a férj kezdte, ez azonban nem menti a feleséget, mert azon hagyományos erköl­csi felfogásunk szerint, melyet tagadni még manapság sem illik, a bűnt bűnnel „megtorolni" nem szabad. Dicma és Károly végül elvál­tak, Károly visszatért régi szere­tőjéhez, s Diana is talált magá­nak. Ez azonban megint csak nem változtat azon, hogy két­ezer éves európai értékrendünk szerint a válás erkölcstelen - ugyanúgy, ahogyan a házassá­gon kívüli nevű kapcsolat is. Mindez a század első felében még jogilag is büntetendő cse­lekmény volt Európa- és Ameri­­ka-szerte, az egyház tételei sze­rint máig főbenjáró bűn, de ami a legfontosabb: a tételes világi törvények és az egyházi szabá­lyok megegyeznek a természet­­joggal. Abból nőttek ki, azok vé­delmére. Nevezetesen, hogy társadal­maink rendje, sőt, végered­ményben az egész emberiség lé­te csakis bizonyos alapintézmé­nyek - jelen esetben a család - védelmével tartható fent. Hogy ez mennyire igaz, azt civ­izáci­ónk napról napra kritikusabb ál­lapota igazolja. Ám a trakusan elhunyt két személy viselt dolgaiban is lehet találni további bizonyító példákat. A szerető, kit a sajtó többnyire csak a „szívtipró Dodi" néven emleget, 42 éves volt. Vagys az élet rendje szerint régen csalá­dot kellett volna alapítania - an­nál is inkább, mert gyermekei­nek a mindennapi betevőt is elő tudta volna álítani. Ehelyett úgy élt, amit a sajtó e napokban a „hosszú az ,ejtett­ barátnők név­sora" finomkodó kifejezéssel il­let, pedig a botrányos vagy a zül­lött szavak is mérsékeltek lenné­nek. És Lady Di ezzel az alakkal szűrte össze a levet, ahelyett hogy veszekedett híre messze elkerülte volna­­ és gyermekeit nevelte volna. Különösen hogy az idősebb a trón várományosa. Vág­ás az a szikár valóság, hogy Diana asszony a házastársi hűt­lenség és a házasságon kívüli ne­mi élet bűne mellett még olyan gondatlan anya is volt, az alap­vető kötelességének ellátása he­­­lyett a nagyvilág nem lófrált eg­y­­hírhedett személyet. Mindezek miatt egy egészsé­­ges lelkületű, szellemű társada­lom kivetné magából, a józan törvények alapján a bíróságok elítélnék, az alapvető erkölcsi szabályokat védő egyházak pe­dig kizárnák a hívők sorából. Ezek helyett még a szigorú el­veiről ismert római pápa is rész­vétét fejezi ki (noha Diana alig­hanem anglikán), a jogászok csak a haramia sajtó felelősségét elemzik, Diana koporsóját kato­nai pompa övezi, a részvétet nyilvánítók pedig civilizáció­­szerte virágokkal fejezik ki együttérzésüket - ami az angol királyi házat nyilatkozatra kény­szeríti. A sajtóközlemények özöne alapján úgy tűnik, mintha a fél világ gyászban lenne. Pedig egé­szen bizonyos, hogy a részvétet nyyilvánítók még Angliában is csupán a néhány százalékot te­szik ki. Ezt varázsolják az erköl­csöt és féket nem ismerő médiu­mok az elsöprő többség mély, zokogó gyászává. De hogy ezt tehetik, annak mi vagyunk az okai. Az „iránytű" elgyengült bennünk, annyira, hogy sem esetenként, sem álta­lában nem lépünk föl a világot elöntő erkölcstelenség szem­fényvesztései, csalárdságaa, csa­lásai ellen. S végeredményben ezért ma­radhat miniszterelnök az egész életében idegen érdekeket szol­gáló volt pufajkás, s kaphat kika­pós menyecske hercegnői teme­tést. Mindketten a leromlott kor hősei - mi pedig áldozatai. Kunszabó Ferenc Hasadozó európai értékrend A fél évszázaddal ezelőtti kommunista hatalomátvétel fondorlatai Nincs messze Szibéria!" AA A hatalmais Bush House London belvárosá­ban a BBC otthona. 1993 áprilisában nap mint nap magam is betértem oda, hiszen va­lahol hátul a belső-felső zugolyokban ott zsongott a Magyar Osztály, ahová az egész napos londoni séták után jó volt szinte haza­­mennni, beszélgetni és hallgatni, dzsesszt és magyar történelmet, napi politikát meg emigrációtörténetet, s került néha egy kis sö­tétbarna sör is. Ott voltam hát a BBC Magyar Osztályán, melynek adásait, híreit és emlé­kező műsorait száz kilométerekkel és száz évvel keletebbre, otthon, milliók hallgatták évtizedeken át, önmagukról és a magyar his­tóriáról - az igazat. Az igazat a fratal parla­menti demokrácia fölszámolásáról, a szalá­­nataktikáról meg a hidegháborúról, aztán a perekről és a forradalomról, Kádár országá­ról, melyben élre kényszerülnek, s minden­ről, ami velünk történt­­ nélkülünk. És az igazat a sötétség második korának kezdeté­ről, a „fordulat évéről", és a kommunista ha­talomátvétel fondorlatairól, meg a kék cédu­­lás választásokról is, hiszen Pallai Péter szer­kesztő egy egész kötetnyi interjúval, a korta­núk emlékezései és a budappesti angol követ­ség jelentései alapján külön sorozatban derí­tett fényt arra, amit 1947-ben vette, máig ha­tóan, kezdetét Emlékezetes dokumentum­­műsora ezekkel a szavakkal zárult: „...remél­jük, hogy (a szóban forgó iratokból) csak a tényeknek megfelelő, és élő ember személyi biztonságát nem veszélyeztető részeket idéztünk." Ma, a hírhedt kék cédulás választások fél­százados évfordulóján már rég nem az élő személyek szabadsága és fizikai biztonsága, hanem a tények és a történelmi igazság biz­tonsága az, ami veszélyben forog, hiszen ma már mindenki úgy felejt, ahogy csak akar, és azt, amit csak akar, felejt, átfest, színez, tagad, jobb esetben csupán „értelmez", és noha a fordulat éve, bár „rövid" volt, mégis sokáig tartott, ami történt, az bizony igazi sztálinú „mestermunka" volt a javából. „Hogy a dm, A Fordulat Éve - írta Rákosi 1948-as válogatott beszédeinek és cikkeinek előszavában - nem túlzás, annak alátámasz­tására szabad legyen rámutatnom, hogy a kötet első beszámolója még a Kisgazda Párt­ban megbúvó összeesküvőkkel foglalkozik, az utolsó (pedig) az a beszéd, mellyel az egyesülést elhatározó, XXXVI. Szociáldemokrata Kongresszust üdvözöl­tem." Igen, a fordulat éve viharos gyorsa­­sággól pergett le, Rákosi és az ÁVO valóban nem tétlenkedett, és, sajnos, történelmet csi­náltak. 1947. augusztus 19-én a budapesti angol diplomáciai misszió vezetője így szá­molt be Dinnyés Lajos miniszterelnöknél tett látogatásáról: „A választójogtól 466 853 sze­mélyt megfosztottak. Mint mondta, (közü­lük) 170 000-en svábok, akiket kitelepíte­nek... Ami a választási törvényekkel történt visszaéléseket illeti, a kormányfő készsége­sen elismerte, hogy nagyon sok hibát követ­tek el... Beszélt például német vezetéknevű zsidókról, akiket sváboknak minősítettek, egy hetvenkét éves nagyanyáról, aki állító­lag erkölcsrendészeti megfigyelés alatt áll, valamint egy vegyészről, akit szellemi fo­gyatékosnak nyivánítottak." Az ÁVO pedig minden választási gyűlést megtisztelt jelenlétével, ennek következté­ben például Pfeiffer Zoltán, a Magyar Függet­lenségi Párt vezetője agyrázkódást szenve­dett, sok képviselőt pedig az Alföldön ver­tek kékre-zöldre. Bőhm Vámos, a nagy tekin­télyű régi szociáldemokrata, akkor stockhol­mi magyar követ így emlékezett: „A válasz­tási előtestületeknek volt egy sajátosságuk, melynek következményeit előre inkább éreztük, mint tudtuk, és amely végül világ­botrányba fullasztotta a választásokat. Nyomdász részről tudatták velünk, hogy az Állami Nyomdában ötszázezer kék válasz­tási igazolványt készítettek s azokat a bel­ügyminisztériumba szállították." A belügy­miniszter a kommunista Rajk László volt. Karig Sára Budapest második kerületének­­ egyik választási bizottságában képviselte a szociáldemokratákat, és amikor a többszöri, törvénytelen szavazást célzó kék cédulák felhasználása miatt tiltakozott, az egyik kommunista elvtárs azt mondta neki: „Nincs messze Szibéria." Pallai Péter a BBC mikrofonja előtt megkérdezte tőle: „És med­dig váratott magára Szibéria?" A válasz: másnap reggelig. Karig Sárát másnap reggel elvitték az ÁVO magukat gazdasági rend­őröknek mondó nyomozói, akik még aznap átadták őt az oroszoknak. Karig Sára 1954- ben tért haza a vorkutai táborból., A magyar történelem legszégyenletesebb „választásán" a kommunisták még a föl­használt kék cédulák segítségével is csak alig több mint 22 százalékot szereztek, a két munkáspárt együtt is csak majdnem 38-at. És a végső mérleg: minden csalás és erőszak, visszaélés, törvénysértés és belügyminiszte­ri utasításra végrehajtott hatósági terrorin­tézkedés ellenére is a választóknak 77,7 szá­zaléka nem a kommunistákra szavazott. Ek­kor azonban már késő volt, jött a „népi de­mokrácia", mely a magyar nép bölcs vezére szerint nem más, mint a proletárdiktatúra. Azt meg már ismertük. 1947... Sokadmagával ekkor került bör­tönbe - az ítéletében kapott tízből kilenc esztendőre - Tollas Tibor is, akiért a minap Budavárában már csak egy csöndes rekvie­met mondhattunk. Abban a versében, me­lyet az után következő búvópatak-nemze­déknek, az 1979 nyarán Lakiteleken a nem­zeti önismeretről tanácskozó fiatal íróknt alánlott, ezt írta: „Sajgó arcomról örök öklét / az évtizedek letörölték. / Cellám falait be­ragyogta. / Október, tíz nap fényes csokra / s árnyak, kiktől el sem köszöntem,­/a farkas­réti temetőben." Csapody Miklós

Next