Új Magyarország, 1997. november (7. évfolyam, 254-278. szám)

1997-11-10 / 261. szám

1997. NOVEMBER 10., HÉTFŐ A svéd Amikor nagy néha kizökkentem magam a mai magyar valóságnak nevezett, de inkább internaciona­lista mókuskeréknek titulálható világból, erősen elhatározom: né­hány órán át kultúrlény leszek. A kultúrlény általában nem analfa­béta, ezért kultúrlénységem szá­momra legfontosabb alapeleme az olvasás. Nekifekszem Torgny Lindgren novelláskötetének, ol­vasom, olvasom, és a könyv, mert jó, elvarázsol. Eszembe se villan, hogy mit keresnek az agyamban a svéd ember történetei, már csak azért sem jut időm az ilyesfajta önagyvizsgálatra, mert egyszer csak nem bennem jelennek meg Lindgren elbeszélései, hanem én vagyok ott a történetekben. Ér­zem azt a sós ízű hideget, ami ott, északon, megdideregteti a svéd lelkeket, látom a vörösbarna fes­tékkel bekent faházakat, a kavi­csosföldeket, a víztelen tanyákat, a falvédővarró svéd szabót, aki a Teremtő szavaival öltöztet ün­neplőbe svéd szíveket. Már nem is olvasok, már látok, hallok, ott vagyok. Hűségesen és csapodá­­san, szerelmesen és gyűlöletekkel teli, gazdagon és szegényen, élve és halva. Ott vagyok Lindgren történeteiben, és már nem akarok kultúrlényként vendégszerepelni abban a világban. Cs­ élni aka­rok, mint egy svéd. És úgy írni, mint Lindgren. Gyönyörűn. (Torgny Lindgren: Az ötujjú krumpli. Elbeszélések és le­gendák. Magyar Napló Köny­vek, Budapest, 1997.) Dippold Pál Remélhetőleg nem tűnik tudálékos­nak a kérdés: le­het-e európai­­ szellemtörténeti munkát írni nem európaiként? Az érvek - pro és kontra - sorol­hatóak, számolnunk kell a messziről jött ember esetével, de azzal a helyzeti előnnyel is, ame­lyet épp egy kívülálló, a témára „jobban rálátó" szerző élvez: ami számít, úgyis maga a mű. S ha már így: az olyan műveket, ami­lyen az amerikai Richard Tam­as A nyugati gondolat stációi című könyve (amelynek nyugati pa­­norámázása az utolsó néhány fe­jezettől eltekintve mégis egyfajta Európa-képet mutat), jóindulat­tal is egyszerűnek nevezhetük le­ginkább. Tamás igazi pszeudo-intellek­­tuel, aki - hangyaszorgalommal ugyan, mégis felületesen, ha­nyagul - úgy rakja egymás mellé az innen-onnan ollózott ténye­ket (1. bibliográfia) egy előre­gyártott végkövetkeztetés tuda­tában, hogy semmi újat, semmi érdekesen nem állít. A nyugati gondolat stációi freudi és jungi következtetéseken alapuló terje­delmes munka, amely azt hiva­tott iga­zolni, hogy az európai gondolkodás története nem más, mint az ógörög kultúrában (nem előbb, nem később!) meg­jelenő archetípusok folyamatos újraértelmezése, átlényegítése. Maga a gondolat, persze, legföl­jebb polemizálható, ingerültség­re inkább Tamás „terminológiá­ja", felületes fogalmazásmódja adhat okot. Érdekes információt közöl például Homéroszról, aki „sajátos módon egyszerre költő­egyéniség és a teljes görög em­lékvilág megszemélyesítője" - bizony, a „homéroszi kérdés­ként" ismert probléma ilyen könnyen megoldható. Hasonló tanulságokat rejt a judaizmus monoteizmusát tárgyaló fejezet is: „a zsidó nép egy idő után ab­ban kezdett hinni, hogy egyedül­állóan sajátos, közvetlen kapcso­lat fűzi őket az egyetlen abszolút Istenhez". Tamás nem tartja fontosnak idézni azokat a káno­­rtikus szövegeket, amelyek meg­indokolnák, miért kezdett hinni a zsidóság saját kiválasztottságá­ban. A bibliai bizonyítékok mellő­zése - amely ellentétes a platóni szövegekre hivatkozás előbbi gyakorlatával - a kereszténység kialakulását tárgyaló szakaszban is megfigyelhető; a feltámadás­ról például ez olvasható: „az új vallásos vízió a keresztre feszí­tést követően hamarosan kiraj­zolódott egy sor, revelációként megélt eseményből, melyek Jé­zus számos követőjét meggyőz­ték, hogy mesterük még mindig az élők sorában van". A legmeg­­hökkentőbb mondatot azonban a patrisztika korát elemző sza­kaszban találni: „A keresztény látásmód másik oldala (...) az üd­vözülés igen messzi, és egy má­sik világbéli voltát. Isten mássá­gának ontológiai véglegességét, az evilági cselekedetek szigorú kordában tartásának szükséges­ségét, az intézményesült Egyház tantételeit érintő ortodoxiát hangsúlyozza". Isten mássága - még ha a szó Tamás szövegében idézőjelben is szerepel - azért bővebb fejtegetés után kiált. Nem, nem, köszönjük, ennyi! A könyv végén még olvashatni egy rövid fejtegetést a posztmo­dern tudatról (merthogy ezért volt az egész), ami azért roppant fontos, mert - több ilyen munká­hoz hasonlóan - úgy beszél a posztmodern tudatról, hogy nem mondja meg, mi az, legföl­jebb, hogy bonyolult. A kötetet kék domináns kárpithoz és tapé­tához ajánljuk. Kerékgyártó György Richard Tamás: A nyugati gondolat stációi, AduPrint (Megújuló világ­­képek-sorozat), 1995., 572 oldal, 2500 Ft. Isten mássága KONYVVILAG Hi□□□űDn Várkonyi Nándor hármaskönyve Az ötödik ember Tavaly volt a pécsi kultúrtörténész születésének százéves évfordulója. Erre az alkalomra kívánta megjelentetni a Széphalom Kön­yvműhely Várko­nyi Nándor évtizedekig fiókban kallódó hatalmas művét, Az ötödik embert. Meg is jelent 1995-ben az első és a centenáriumi esztendőre a trilógia má­sodik kötete, ám a záró harmadik kissé megkésve, csak a közeli napokban került az olvasók elé. Ám - késés ide, késés oda - örömünk teljes lehet Vár­konyi, ha jócskán megkésve, mégiscsak a helyére kerül szellemi életünkben. Az öröm azonban nem felhőtlen. Minden intel­lektuális teljesítménynek megvan a maga ideje, az a históriai fényudvar, melyben megszületett, s melyben hatnia kell. Ha a maga idejéből kicsú­szik, valamiképp vissza kell illeszteni az összetört, mesterségesen manipulált folyamatba, ami pedig csöppet sem könnyű. Ez vonatkozik Várkonyi Nándorra éppúgy, mint a vele részben szellem­rokon - ám metodikailag tőle mégis alapvetően különböző - Hamms Bélára is. Kettejük vizsgáló­dási különbözősége abban áll, hogy Hamvas ele­ve elveti a modern analízist, a „tudományvallás és vallástudomány" szempontjá­t, míg Várkon­y - látszólag munkahipotézisül - elfogadja a modern tudományos vizsgálódás módszertanát, hogy sa­ját fegyvverzetével küzdjön az ellen. Az ötödik ember, a most végre kikerekedett ha­talmas trilógia, látomás az emberiség történelmé­ről. Talán nem is annyira a szó hagyományos ér­telmében vett históriáról, inkább a szellem, az em­beri méltóság, az ember által folytatott hajdani is­­teni teremtés időbeni­- és fajtáinkra nézvést meg­lehetősen siralmas -­é alakulásáról. Az első kötet az ókorba kalauzolja az olvasót. A „vas fiainak" históriáját veszi górcső alá. A tör­ténelem antik tagolódására alapszik, melyben a korabeli ismert és ismeretlen szerzők az arany-, az ezüst-, a réz- és a vaskorszakaira p­eriodizálták az időt. Hogy miért használja Várkonyi mégis az „ötödik ember" kifejezést? Nos ezzel céloz a jó Hé­­sziodosz művére, mely a réz- és a vaskorszaka közé beilleszti a „héroszok korát". Ettől lesz a kései kor az ötödik emberé, vagyis: a vas fiaié, tehát: a mi­énk. A bomlás folyamata már az antik világban el­indul, s folytatódik a középkoron át napjainkig. Várkonyi Nándor - ez ugyan tán vitatható, ám mégis hisszük - legjobban a középkorban ottho­nos. Amikor az itteni eszmei áramlatokat vizsgálja, illetve a jelzett kor átmenetét - Dante! - a rene­szánsz, a reformáció idejébe. Elképzelhető, sőt bizo­nyos, hogy egyik-másik megálapízását vitatni fog­ják, hogy néhol korfestő buzgalmában vakot üt, ám víziójának egésze imixizáns és meggyőző. Ami pedig jellemzi: napjaink felé haladva a tol­lát egyr­e gyakrabban mártja vitriolba. (Ebben nem különbözik Hamvas Bélától.) A barokkhoz, sőt a rákövetkező felvilágosodáshoz érve már olyan infernális torzkép kerekedik ki a tolla alól, melyet hüledezve és elborzadva kell olvasnunk. Nem szólva a legújabb kötetet záró fejezetekről, melyekben az „antitalentum korát" - jelen és fél­múlt időnket - veszi górcső alá, Marx, Engels, Hit­ler, Sztálin és társaik emberiségtől, kultúrától, szel­lemtől és hagyománytól idegen, elvakult tombo­­lásának időszakát. Várkon­d vizsgálódásának summázata, mely­ben a szerző Dante Isteni Színjátékára utal, ígyen szól: „Át kell hatolnunk a Pokol minden örvé­nyén, mostani életünk ellenképét, antipótlusát kell megteremtenünk, hogy a tisztulás helyére jussuunk? S micsoda erény vezet ormán az igazolás felé?... Miféle parancs rója ránk, hogy mégis fel­elni próbáljunk, s megpróbáljuk végigjárni a Po­kol útján...? Nem tudjuk, s a tétovázónak csak a költő szavaival felelhetünk: Menjünk, mert késés az utat növeszti..." Ez a Pokol útján való hosszas utazás Várkonyi műve. Az ötödik ember. (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1995-1997.) Kákonyi Péter BÖNGÉSZ Omar Khajjám tágas sátorában Évek óta hordok egy papírlapot a tolltar­tómban. Eltépődött már, rongyosra gyűrő­­dött a széle, de jól olvasható rajta ez a négy sor: „Markodban mit szorítasz? Csak szél van abban, / Csak töredék minden, mi az ég alatt van. / Gondold meg: ami a világon van, az nincs. / Fontold meg: ami a világon nincs, az van." Ez a vers, amit igen félve őrizgetek, fur­csa módon azért járkál velem ide-oda a vi­lágban, mert a ragaszkodásoktól szabadít meg. Csendben és egyszerűen szól a Lé­nyegről. Sohasem véletlen, hogy milyen verseket mormolunk és milyen dalokból merítünk erőt életünk különböző pillanataiban. Ez a vers Juhász Nagy Pál „közvetítésével" ke­rült hozzám, akinek egyik könyrvében ak­kor bukkantam Omar Khajjám költemé­nyére, amikor a biológus már nem volt kö­zöttünk. Ez a négysoros ruhái számomra nem csupán egy 11. századi természettu­dósnak - Khajjám csillagász és matemati­kus volt -, hanem egy 20. századinak az üzenete is. Sok kötetet olvastam át, hogy a perzsa verselő más költeményeire is rábuk­kanjak. Talán épp­en így tett, hozzám ha­sonlóan merült el e négysoros költemé­nyek varázslatos világában Steinert Ágota is, aki azonban a rácsodálkozásnál mesz­­szebb jutott: „A múlandóság mámora" cím­mel kötetet szerkesztett Omar Khajjám száz ruháijáról. A könyvet kézbe fogva az olvasót külö­nös és sokféle benyomás éri. Még ki sem nyitottam, már a címlap színei, betűformái is gyönyörűséggel töltöttek el. Azután kö­vetkeztek maguk a versek. Amíg az iroda­lomtörténészek, filológusok és orientalis­ták a versek eredetiségét kutatják és vitat­ják, én hagytasd, hog szívemig és lelkemig hatoljon e ruháik minden sora. A kötet to­vábbi ajándékot is tartogat: a Khajjám által írott versek minden egyes darabja több ma­gyar fordításban is megszólal. Szabó Lő­rinc, Weöres Sándor, Tandori Dezső és Fa­­ludy György fordításai mellett helyet kap­tak Hegyi Endre, Képes Géza és mások ál­tal tolmácsolt költemények is, sőt a legelső, múlt században készült magyar fordítások is. Remek szellemi kaland ezen műfordítá­sok összevetése, jó játék új meg új alakza­tokba rendezni az emberi képzelet szivár­ványszín darabkáit. Khajjámról, a Nisapuban élt csillagász­költőről, aki szerette a bort, a természetet, a szép nőket, az ételeket és az életet, a kötet szerkesztője azt írta, hogy egyike a világ­­irodalom legmodernebb alkotóművészei­nek. Kétségkívül, mondandója ezredvé­günk emberéhez is szól. Kapaszkodót és menedéket nyújt, a költészet, a vers ugyan­is nagy varázsló. „Egy jó Verskötet a Pálmák alatt, / s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat / megrendíted itt a Vadonban,­­óh/Paradicsom rögtön a Sivatag!" - írta Khajjám, akinek neve egyes kutatók szerint csak felvett név, és „sátorkészítőt", illetve „verscsinálót" jelent. E perzsa költő valóban sátrat emel körénk költeményei­vel, melyek védenek és eltávolítanak a mindennnapok száraz és végtelen homok­tengerétől. (A múlandóság mámora - Omar Khajjám Száz ruhái. Szerkesztette: Steinert Ágota, Terebess Kiadó, Budapest, 1997.) Kéri Katalin SZEMLE Will Durant-ról nem tudok szinte semmit. Meglehet, szégyen ez, holott megpróbáltam utánajárni. Amit tu­dok, azt tőle magától tudom az 1931 után most másodjára kiadott, A gon­dolat hősei című filozófiatörténeti portréesszé sorozatából. Nevezete­sen azt, hogy lehetséges a bölcseletet belsőleg átélt élménnyé tenni anél­kül, hogy a beszámoló maga ne tola­kodjék pimaszul előre. A megjelení­tői és értelmezői attitűd izgalmas du­alizmusában szövődik a szövegháló, s finoman beteríti olvasóját. Érzé­kenysége lehet az oka, hogy Nyíri Ta­más (az utóbbi évtizedek legautentikusabb magyar gondolkodás­történet-írója) huszonkétszer említi, s ebből tizennégyszer idézi A filozófiai gondolkodás fejlődésében. Méltán, hiszen a legszebb, a tárgyához méltó axiómát is Durant-tól kapjuk: „A bölcsesség, az összes tapasztalások fényében elrendezett vágy." (Will Durant: A gondolat hősei. Göncöl Kiadó, Budapest, 1997.) A filozófiai kalauz anglomáriám vaskos bizonysága. S nemcsak az ox­, fordi szellem mindent átható jelenlé­te okán (ti. hogy a dolgot magát szem­léli), hanem mert a maga 1995-ös va­lójában strukturálisan is fölidézi és el­fogadja a pozitivizmus utáni Durant eredendően romantikus racionalista nézetét a filozófia tárgyának csoport­meghatározására. Ő a logikát, az esz­­tétikát, az etikát, a politikát és a me­tafizikát tekinti a filozófiai vizsgáló­dás elkülönülő terepeinek, s ez ötből négy alkotja a Kalauz gerincét is. Az ötödik logikus vagy vitatható csere: a kognitívum léte vitathatatlan a bölcseletben, de a politikumban hiánya vitatható (talán az ideológia vírusától akartak - értelmez­hetően - szabadulni a szerkesztők). A hiányért a második rész emelkedetten okos filozófiatörténete kárpótol. (Filozófiai kalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.) Blaise Pascalt nem azért tisztelem szerfölött, mert szembefordult az ideatanokból ismét az emberhez té­rülő, a teremtett létet szellem­e és anyagra különítő, mereven dualista Descartes-tal, hanem mert „abból kö­vetkeztet Isten létezésére, hogy az ember nem elég önmagának; az emberi természet túlmutat önmagán, s ezt csak Isten léte okolhatja meg kellő­képpen" (Nyíri Tamás). És „bár nem veszi észre" (i. m.), hogy maga is Des­cartes nyomán jár, előttem az éppen­séggel nem ront a gondolat minősé­gén, ellenkezőleg: eme nyomon bi­zony meglehetős messze jutott az európai szellem. De szeretni másért szeretem: azért, ahogyan gondolatai darabkáit gyűjti, egyeseke­t megcsiszolván, másokat ujjbeggyel formázván - mindig ahogyan az anyag önnön természete kívánja -, s azt sem dobja el, amivel éppenséggel nincs mit kezdenie. A 318. szám alatt pontosan ennyi áll: „Négy lakása van." Az ő hívószavai voltak bő háromszáz esztendővel ezelőtt. Most meg én nem tudok tőlük szabadulni. (Blaise Pascal: Gondolatok. Szukits Kiadó, Szeged, 1996.) A legnagyobbak közül talán Voltaire tudta a legmélyebben (és persze a le­gázolt nagy ellenfél, Rousseau), hogy a filozófia a lényeget illetően művé­szet; a példázat ereje a lírai és az epi­kai karakter együttes jelenlétében rejlik. A filozófiai ábécé (Pascalhoz né­mileg hasonlatosan, de markánsan más paszícióból) valójában megmun­kált anyagok szemléltető eszköztára. A gyakorta parabolisztikus, novel­­lisztikus példabeszédek (illetve ezek változatos elegye) együttlétre csábí­tanak inkább, mintsem passzív befo­gadói figyelemre; nem csupán meg­engedi, de egyenesen el is várja, hogy magunkb­an újraírjuk, tovább­fogalmazzuk őket. „Az inkvizíció, mint ismeretes, csodálatos és ízig-vérig keresztényi találmány, amely azt szolgálja, hogy to­vább növekedjék a pápa meg a szerzetesek hatalma, s az egész bi­rodalom álszentté váljon" - írja, mi pedig gondolatban fölütjük Ka­ramazov Iván halhatatlan elmeművét A Nagy Inkvizítorról, és együtt riadunk s szédülünk Aljosával Hogy a saját „bölcs megváltóink" alantasabb s ostobább önigazolásairól ne is beszéljünk.. Voltaire: Filozófiai ábécé. Kossuth Könyvkiadó, 1996.) ■ Ami a Filozófiai kalauzból rendszerű­en kimaradt, mintha azt kívánná pó­tolni John Dunn, aki befejezetlen utazásra csábít A demokráciában. Mutatis mutandis persze, hiszen ez a munka - bár használja - nem alakítja közös bölcseleti örökségünket. A de­mokrácia történeti alakváltozatait, strukturális módozatait, a minden­ko­­ri államhoz és társadalomhoz rendelt viszonyát írja le igen használható ké­zikönyv formájában, „oxfordi angol­sággal". A személyiség nem tör elő­térbe - sem a szerzőt, sem a történel­met alakító szubjektumot tekintve -, de a struktúrában mindkettő mélyen benne gyökerezik Aktív izgalmat az utolsó, Neal Asc­erson által írt fejezet kelt, mely az 1989. év - úgymond - kelet-európai­ es­eményeit vizsgálja. Már az hálára sarkall, hogy őszinte, higgadt figyelemmel teszi. (John Dunn (szerk.): A demokrácia. Befejezetlen utazás Kr. e. 508-Kr. u. 1993.) Mányoki Endre A DEMOKRACIA k­ifejezeska iila/j­­FI­LOZÓFIAI KALAUZ A. C. Daysing MAGYARORSZAG 11

Next