Új Magyarország, 1997. november (7. évfolyam, 254-278. szám)
1997-11-10 / 261. szám
1997. NOVEMBER 10., HÉTFŐ A svéd Amikor nagy néha kizökkentem magam a mai magyar valóságnak nevezett, de inkább internacionalista mókuskeréknek titulálható világból, erősen elhatározom: néhány órán át kultúrlény leszek. A kultúrlény általában nem analfabéta, ezért kultúrlénységem számomra legfontosabb alapeleme az olvasás. Nekifekszem Torgny Lindgren novelláskötetének, olvasom, olvasom, és a könyv, mert jó, elvarázsol. Eszembe se villan, hogy mit keresnek az agyamban a svéd ember történetei, már csak azért sem jut időm az ilyesfajta önagyvizsgálatra, mert egyszer csak nem bennem jelennek meg Lindgren elbeszélései, hanem én vagyok ott a történetekben. Érzem azt a sós ízű hideget, ami ott, északon, megdideregteti a svéd lelkeket, látom a vörösbarna festékkel bekent faházakat, a kavicsosföldeket, a víztelen tanyákat, a falvédővarró svéd szabót, aki a Teremtő szavaival öltöztet ünneplőbe svéd szíveket. Már nem is olvasok, már látok, hallok, ott vagyok. Hűségesen és csapodásan, szerelmesen és gyűlöletekkel teli, gazdagon és szegényen, élve és halva. Ott vagyok Lindgren történeteiben, és már nem akarok kultúrlényként vendégszerepelni abban a világban. Cs élni akarok, mint egy svéd. És úgy írni, mint Lindgren. Gyönyörűn. (Torgny Lindgren: Az ötujjú krumpli. Elbeszélések és legendák. Magyar Napló Könyvek, Budapest, 1997.) Dippold Pál Remélhetőleg nem tűnik tudálékosnak a kérdés: lehet-e európai szellemtörténeti munkát írni nem európaiként? Az érvek - pro és kontra - sorolhatóak, számolnunk kell a messziről jött ember esetével, de azzal a helyzeti előnnyel is, amelyet épp egy kívülálló, a témára „jobban rálátó" szerző élvez: ami számít, úgyis maga a mű. S ha már így: az olyan műveket, amilyen az amerikai Richard Tamas A nyugati gondolat stációi című könyve (amelynek nyugati panorámázása az utolsó néhány fejezettől eltekintve mégis egyfajta Európa-képet mutat), jóindulattal is egyszerűnek nevezhetük leginkább. Tamás igazi pszeudo-intellektuel, aki - hangyaszorgalommal ugyan, mégis felületesen, hanyagul - úgy rakja egymás mellé az innen-onnan ollózott tényeket (1. bibliográfia) egy előregyártott végkövetkeztetés tudatában, hogy semmi újat, semmi érdekesen nem állít. A nyugati gondolat stációi freudi és jungi következtetéseken alapuló terjedelmes munka, amely azt hivatott igazolni, hogy az európai gondolkodás története nem más, mint az ógörög kultúrában (nem előbb, nem később!) megjelenő archetípusok folyamatos újraértelmezése, átlényegítése. Maga a gondolat, persze, legföljebb polemizálható, ingerültségre inkább Tamás „terminológiája", felületes fogalmazásmódja adhat okot. Érdekes információt közöl például Homéroszról, aki „sajátos módon egyszerre költőegyéniség és a teljes görög emlékvilág megszemélyesítője" - bizony, a „homéroszi kérdésként" ismert probléma ilyen könnyen megoldható. Hasonló tanulságokat rejt a judaizmus monoteizmusát tárgyaló fejezet is: „a zsidó nép egy idő után abban kezdett hinni, hogy egyedülállóan sajátos, közvetlen kapcsolat fűzi őket az egyetlen abszolút Istenhez". Tamás nem tartja fontosnak idézni azokat a kánortikus szövegeket, amelyek megindokolnák, miért kezdett hinni a zsidóság saját kiválasztottságában. A bibliai bizonyítékok mellőzése - amely ellentétes a platóni szövegekre hivatkozás előbbi gyakorlatával - a kereszténység kialakulását tárgyaló szakaszban is megfigyelhető; a feltámadásról például ez olvasható: „az új vallásos vízió a keresztre feszítést követően hamarosan kirajzolódott egy sor, revelációként megélt eseményből, melyek Jézus számos követőjét meggyőzték, hogy mesterük még mindig az élők sorában van". A legmeghökkentőbb mondatot azonban a patrisztika korát elemző szakaszban találni: „A keresztény látásmód másik oldala (...) az üdvözülés igen messzi, és egy másik világbéli voltát. Isten másságának ontológiai véglegességét, az evilági cselekedetek szigorú kordában tartásának szükségességét, az intézményesült Egyház tantételeit érintő ortodoxiát hangsúlyozza". Isten mássága - még ha a szó Tamás szövegében idézőjelben is szerepel - azért bővebb fejtegetés után kiált. Nem, nem, köszönjük, ennyi! A könyv végén még olvashatni egy rövid fejtegetést a posztmodern tudatról (merthogy ezért volt az egész), ami azért roppant fontos, mert - több ilyen munkához hasonlóan - úgy beszél a posztmodern tudatról, hogy nem mondja meg, mi az, legföljebb, hogy bonyolult. A kötetet kék domináns kárpithoz és tapétához ajánljuk. Kerékgyártó György Richard Tamás: A nyugati gondolat stációi, AduPrint (Megújuló világképek-sorozat), 1995., 572 oldal, 2500 Ft. Isten mássága KONYVVILAG Hi□□□űDn Várkonyi Nándor hármaskönyve Az ötödik ember Tavaly volt a pécsi kultúrtörténész születésének százéves évfordulója. Erre az alkalomra kívánta megjelentetni a Széphalom Könyvműhely Várkonyi Nándor évtizedekig fiókban kallódó hatalmas művét, Az ötödik embert. Meg is jelent 1995-ben az első és a centenáriumi esztendőre a trilógia második kötete, ám a záró harmadik kissé megkésve, csak a közeli napokban került az olvasók elé. Ám - késés ide, késés oda - örömünk teljes lehet Várkonyi, ha jócskán megkésve, mégiscsak a helyére kerül szellemi életünkben. Az öröm azonban nem felhőtlen. Minden intellektuális teljesítménynek megvan a maga ideje, az a históriai fényudvar, melyben megszületett, s melyben hatnia kell. Ha a maga idejéből kicsúszik, valamiképp vissza kell illeszteni az összetört, mesterségesen manipulált folyamatba, ami pedig csöppet sem könnyű. Ez vonatkozik Várkonyi Nándorra éppúgy, mint a vele részben szellemrokon - ám metodikailag tőle mégis alapvetően különböző - Hamms Bélára is. Kettejük vizsgálódási különbözősége abban áll, hogy Hamvas eleve elveti a modern analízist, a „tudományvallás és vallástudomány" szempontját, míg Várkony - látszólag munkahipotézisül - elfogadja a modern tudományos vizsgálódás módszertanát, hogy saját fegyvverzetével küzdjön az ellen. Az ötödik ember, a most végre kikerekedett hatalmas trilógia, látomás az emberiség történelméről. Talán nem is annyira a szó hagyományos értelmében vett históriáról, inkább a szellem, az emberi méltóság, az ember által folytatott hajdani isteni teremtés időbeni- és fajtáinkra nézvést meglehetősen siralmas -é alakulásáról. Az első kötet az ókorba kalauzolja az olvasót. A „vas fiainak" históriáját veszi górcső alá. A történelem antik tagolódására alapszik, melyben a korabeli ismert és ismeretlen szerzők az arany-, az ezüst-, a réz- és a vaskorszakaira periodizálták az időt. Hogy miért használja Várkonyi mégis az „ötödik ember" kifejezést? Nos ezzel céloz a jó Hésziodosz művére, mely a réz- és a vaskorszaka közé beilleszti a „héroszok korát". Ettől lesz a kései kor az ötödik emberé, vagyis: a vas fiaié, tehát: a miénk. A bomlás folyamata már az antik világban elindul, s folytatódik a középkoron át napjainkig. Várkonyi Nándor - ez ugyan tán vitatható, ám mégis hisszük - legjobban a középkorban otthonos. Amikor az itteni eszmei áramlatokat vizsgálja, illetve a jelzett kor átmenetét - Dante! - a reneszánsz, a reformáció idejébe. Elképzelhető, sőt bizonyos, hogy egyik-másik megálapízását vitatni fogják, hogy néhol korfestő buzgalmában vakot üt, ám víziójának egésze imixizáns és meggyőző. Ami pedig jellemzi: napjaink felé haladva a tollát egyre gyakrabban mártja vitriolba. (Ebben nem különbözik Hamvas Bélától.) A barokkhoz, sőt a rákövetkező felvilágosodáshoz érve már olyan infernális torzkép kerekedik ki a tolla alól, melyet hüledezve és elborzadva kell olvasnunk. Nem szólva a legújabb kötetet záró fejezetekről, melyekben az „antitalentum korát" - jelen és félmúlt időnket - veszi górcső alá, Marx, Engels, Hitler, Sztálin és társaik emberiségtől, kultúrától, szellemtől és hagyománytól idegen, elvakult tombolásának időszakát. Várkond vizsgálódásának summázata, melyben a szerző Dante Isteni Színjátékára utal, ígyen szól: „Át kell hatolnunk a Pokol minden örvényén, mostani életünk ellenképét, antipótlusát kell megteremtenünk, hogy a tisztulás helyére jussuunk? S micsoda erény vezet ormán az igazolás felé?... Miféle parancs rója ránk, hogy mégis felelni próbáljunk, s megpróbáljuk végigjárni a Pokol útján...? Nem tudjuk, s a tétovázónak csak a költő szavaival felelhetünk: Menjünk, mert késés az utat növeszti..." Ez a Pokol útján való hosszas utazás Várkonyi műve. Az ötödik ember. (Széphalom Könyvműhely, Budapest, 1995-1997.) Kákonyi Péter BÖNGÉSZ Omar Khajjám tágas sátorában Évek óta hordok egy papírlapot a tolltartómban. Eltépődött már, rongyosra gyűrődött a széle, de jól olvasható rajta ez a négy sor: „Markodban mit szorítasz? Csak szél van abban, / Csak töredék minden, mi az ég alatt van. / Gondold meg: ami a világon van, az nincs. / Fontold meg: ami a világon nincs, az van." Ez a vers, amit igen félve őrizgetek, furcsa módon azért járkál velem ide-oda a világban, mert a ragaszkodásoktól szabadít meg. Csendben és egyszerűen szól a Lényegről. Sohasem véletlen, hogy milyen verseket mormolunk és milyen dalokból merítünk erőt életünk különböző pillanataiban. Ez a vers Juhász Nagy Pál „közvetítésével" került hozzám, akinek egyik könyrvében akkor bukkantam Omar Khajjám költeményére, amikor a biológus már nem volt közöttünk. Ez a négysoros ruhái számomra nem csupán egy 11. századi természettudósnak - Khajjám csillagász és matematikus volt -, hanem egy 20. századinak az üzenete is. Sok kötetet olvastam át, hogy a perzsa verselő más költeményeire is rábukkanjak. Talán éppen így tett, hozzám hasonlóan merült el e négysoros költemények varázslatos világában Steinert Ágota is, aki azonban a rácsodálkozásnál meszszebb jutott: „A múlandóság mámora" címmel kötetet szerkesztett Omar Khajjám száz ruháijáról. A könyvet kézbe fogva az olvasót különös és sokféle benyomás éri. Még ki sem nyitottam, már a címlap színei, betűformái is gyönyörűséggel töltöttek el. Azután következtek maguk a versek. Amíg az irodalomtörténészek, filológusok és orientalisták a versek eredetiségét kutatják és vitatják, én hagytasd, hog szívemig és lelkemig hatoljon e ruháik minden sora. A kötet további ajándékot is tartogat: a Khajjám által írott versek minden egyes darabja több magyar fordításban is megszólal. Szabó Lőrinc, Weöres Sándor, Tandori Dezső és Faludy György fordításai mellett helyet kaptak Hegyi Endre, Képes Géza és mások által tolmácsolt költemények is, sőt a legelső, múlt században készült magyar fordítások is. Remek szellemi kaland ezen műfordítások összevetése, jó játék új meg új alakzatokba rendezni az emberi képzelet szivárványszín darabkáit. Khajjámról, a Nisapuban élt csillagászköltőről, aki szerette a bort, a természetet, a szép nőket, az ételeket és az életet, a kötet szerkesztője azt írta, hogy egyike a világirodalom legmodernebb alkotóművészeinek. Kétségkívül, mondandója ezredvégünk emberéhez is szól. Kapaszkodót és menedéket nyújt, a költészet, a vers ugyanis nagy varázsló. „Egy jó Verskötet a Pálmák alatt, / s Kenyér, kancsó Bor, és ha kobzodat / megrendíted itt a Vadonban,óh/Paradicsom rögtön a Sivatag!" - írta Khajjám, akinek neve egyes kutatók szerint csak felvett név, és „sátorkészítőt", illetve „verscsinálót" jelent. E perzsa költő valóban sátrat emel körénk költeményeivel, melyek védenek és eltávolítanak a mindennnapok száraz és végtelen homoktengerétől. (A múlandóság mámora - Omar Khajjám Száz ruhái. Szerkesztette: Steinert Ágota, Terebess Kiadó, Budapest, 1997.) Kéri Katalin SZEMLE Will Durant-ról nem tudok szinte semmit. Meglehet, szégyen ez, holott megpróbáltam utánajárni. Amit tudok, azt tőle magától tudom az 1931 után most másodjára kiadott, A gondolat hősei című filozófiatörténeti portréesszé sorozatából. Nevezetesen azt, hogy lehetséges a bölcseletet belsőleg átélt élménnyé tenni anélkül, hogy a beszámoló maga ne tolakodjék pimaszul előre. A megjelenítői és értelmezői attitűd izgalmas dualizmusában szövődik a szövegháló, s finoman beteríti olvasóját. Érzékenysége lehet az oka, hogy Nyíri Tamás (az utóbbi évtizedek legautentikusabb magyar gondolkodástörténet-írója) huszonkétszer említi, s ebből tizennégyszer idézi A filozófiai gondolkodás fejlődésében. Méltán, hiszen a legszebb, a tárgyához méltó axiómát is Durant-tól kapjuk: „A bölcsesség, az összes tapasztalások fényében elrendezett vágy." (Will Durant: A gondolat hősei. Göncöl Kiadó, Budapest, 1997.) A filozófiai kalauz anglomáriám vaskos bizonysága. S nemcsak az ox, fordi szellem mindent átható jelenléte okán (ti. hogy a dolgot magát szemléli), hanem mert a maga 1995-ös valójában strukturálisan is fölidézi és elfogadja a pozitivizmus utáni Durant eredendően romantikus racionalista nézetét a filozófia tárgyának csoportmeghatározására. Ő a logikát, az esztétikát, az etikát, a politikát és a metafizikát tekinti a filozófiai vizsgálódás elkülönülő terepeinek, s ez ötből négy alkotja a Kalauz gerincét is. Az ötödik logikus vagy vitatható csere: a kognitívum léte vitathatatlan a bölcseletben, de a politikumban hiánya vitatható (talán az ideológia vírusától akartak - értelmezhetően - szabadulni a szerkesztők). A hiányért a második rész emelkedetten okos filozófiatörténete kárpótol. (Filozófiai kalauz. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1997.) Blaise Pascalt nem azért tisztelem szerfölött, mert szembefordult az ideatanokból ismét az emberhez térülő, a teremtett létet szelleme és anyagra különítő, mereven dualista Descartes-tal, hanem mert „abból következtet Isten létezésére, hogy az ember nem elég önmagának; az emberi természet túlmutat önmagán, s ezt csak Isten léte okolhatja meg kellőképpen" (Nyíri Tamás). És „bár nem veszi észre" (i. m.), hogy maga is Descartes nyomán jár, előttem az éppenséggel nem ront a gondolat minőségén, ellenkezőleg: eme nyomon bizony meglehetős messze jutott az európai szellem. De szeretni másért szeretem: azért, ahogyan gondolatai darabkáit gyűjti, egyeseket megcsiszolván, másokat ujjbeggyel formázván - mindig ahogyan az anyag önnön természete kívánja -, s azt sem dobja el, amivel éppenséggel nincs mit kezdenie. A 318. szám alatt pontosan ennyi áll: „Négy lakása van." Az ő hívószavai voltak bő háromszáz esztendővel ezelőtt. Most meg én nem tudok tőlük szabadulni. (Blaise Pascal: Gondolatok. Szukits Kiadó, Szeged, 1996.) A legnagyobbak közül talán Voltaire tudta a legmélyebben (és persze a legázolt nagy ellenfél, Rousseau), hogy a filozófia a lényeget illetően művészet; a példázat ereje a lírai és az epikai karakter együttes jelenlétében rejlik. A filozófiai ábécé (Pascalhoz némileg hasonlatosan, de markánsan más paszícióból) valójában megmunkált anyagok szemléltető eszköztára. A gyakorta parabolisztikus, novellisztikus példabeszédek (illetve ezek változatos elegye) együttlétre csábítanak inkább, mintsem passzív befogadói figyelemre; nem csupán megengedi, de egyenesen el is várja, hogy magunkban újraírjuk, továbbfogalmazzuk őket. „Az inkvizíció, mint ismeretes, csodálatos és ízig-vérig keresztényi találmány, amely azt szolgálja, hogy tovább növekedjék a pápa meg a szerzetesek hatalma, s az egész birodalom álszentté váljon" - írja, mi pedig gondolatban fölütjük Karamazov Iván halhatatlan elmeművét A Nagy Inkvizítorról, és együtt riadunk s szédülünk Aljosával Hogy a saját „bölcs megváltóink" alantasabb s ostobább önigazolásairól ne is beszéljünk.. Voltaire: Filozófiai ábécé. Kossuth Könyvkiadó, 1996.) ■ Ami a Filozófiai kalauzból rendszerűen kimaradt, mintha azt kívánná pótolni John Dunn, aki befejezetlen utazásra csábít A demokráciában. Mutatis mutandis persze, hiszen ez a munka - bár használja - nem alakítja közös bölcseleti örökségünket. A demokrácia történeti alakváltozatait, strukturális módozatait, a mindenkori államhoz és társadalomhoz rendelt viszonyát írja le igen használható kézikönyv formájában, „oxfordi angolsággal". A személyiség nem tör előtérbe - sem a szerzőt, sem a történelmet alakító szubjektumot tekintve -, de a struktúrában mindkettő mélyen benne gyökerezik Aktív izgalmat az utolsó, Neal Ascerson által írt fejezet kelt, mely az 1989. év - úgymond - kelet-európai eseményeit vizsgálja. Már az hálára sarkall, hogy őszinte, higgadt figyelemmel teszi. (John Dunn (szerk.): A demokrácia. Befejezetlen utazás Kr. e. 508-Kr. u. 1993.) Mányoki Endre A DEMOKRACIA kifejezeska iila/jFILOZÓFIAI KALAUZ A. C. Daysing MAGYARORSZAG 11