Uj Magyarság, 1938. július (5. évfolyam, 145-171. szám)

1938-07-03 / 147. szám

VASARNAP, 1938 JULIUS 3 AtN&CORSto Ének az Ittmaradt Atlantiszról Oláh György főmunkatársnok árja Madeira szigetéről ! Még messze lehettünk Madeirától, mikor az éj közepén arra riadtam, hogy telehold süt a háborgó óceánra. Három-négy hullámtorlasz látszott csak a saját kerek ablakán, fölöttük a kénsárga ködben úszó holdtányér. De a vad nyugtalansággal száguldó tajték, a hold roppant, elérhetetlen nyugalma, a csöndet betöltő iszonyú zúgás és főleg az a feneketlen, feneketlen sötétség, amelybe a háborgó vizek, a holdfény táncoló csillámai, üveges-zöld reflexek után beleomoltak, mindig a világűr végtelenségét juttatták eszembe. Száz kilométerekre vagyunk már Európától, az amerikai kontinensek még ezer kilométerekre feküsznek, fölöttünk a levegő óceánja és az Atlanti-óceán is most a legmélyebb alattunk. Valami ötezer métert jelent ez az iszonytató sötétség alattunk és olyan érzési sötét háborgásba nézni, mint mikor lazárméban a világűr közepén lebeg az ember. Mintha valahol az őskáoszban hánykolódnánk most, a teremtésnek abban a legelső korszakában, amikor az egek és a vizek, a fény és a sötétség még nem váltak el egymástól, csak a Lélek virrasztóit a világ felett... * És csakugyan, mikor ez után a vad éjféli látomás után hajnalra virradunk, oly isteni nyugalommal áll előttünk Madeira kihűlt vulkáncsoportja, mintha továbblapoznék a teremtés könyvében. Ez már a hatodik nap után, a teljes megvalósulás után bekövetkezett ünnepi csönd, a népek megszületésének első boldog paradicsomi korszaka. Ebben a korszakban minden ősi népmítosz fölött ott állt mindig egy-egy ilyen felhőkbe burkolt szent orom, hívják Siónak, vagy Olimposnak. Ezeket a kihalt madeirai vulkánokat is olyan felhőzet veszi körül télen-nyáron, mintha ma is ott adnák át a törvénytáblákat. És hogy még csodálatosabb legyen az egész, pár kilométerre ettől az örök borongástól, egyetlen felhőfolt nélkül, örök napsütésben emelkedik ki az óceán riadt kék tükréből Madeira két teljesen terméketlen testvérszigete. A Dolomitok legkopárabb hegylánca lenne ilyen, ha véletlenül tenger borította volna el egykor és csak a sziklagerinc oromzata maradt volna ki két helyen. Még az „Alpenglüh”, az alpesi sziklák híres reggeli-esti vörös izzása is ott ég most rajtuk, narancstól a rózsaszínig, a szivárvány minden árnyalatával, így ébredhetett valaha az egész Atlantisz, itt, az óceán csendjében. Már messziről termékenység integet feléd a hegyoldalakról, a jólét és gazdagság ígérete, Magelhaes vitorlás hajóit még sem rohanhatták meg a polinéziai a feketék mohóbban, mint a félmeztelen madeirai gyermekek csónakjai a mi óceánjárónllat. Minden gőzöst, kicsit, nagyot, ugyanígy körülrajzanak ők, integetve, kiáltozva. Egyetlen rézpfennig vagy centesimo után a vízbe ugranak és búvárként tizenöt-húsz méter mélyről is felhozzák. Ezen a szigeten háromszor aratnak és mégis mindenki koldul. Itt hó sohasincs, mégis a szántalp a legkedveltebb szállítóeszköz, ökrökkel vont kartonfüggönyös, baldachinos szánka vár az idegen vendégre, lakodalmi fehér kendőket lobogtató, zsirardikalapos hajcsárral. De a saját boroshordóikat és szénájukat is vasalt szántalpakon viszik a hegyre. Tojásnagyságú bazaltkövekkel burkolnak itt minden utat, persze kötőanyag nélkül, s ez a csodálatos lávamaradék egy-kettőre olyanná csiszolódik, mint a szarvasbogár háta. Mintha a sok-sok cipőtisztító gyerek, aki vendéglőben, borbélynál, sőt kinn az utcán is megrohan ládikájával, reggelenként először ezeket a fekete láva■ tojásokkal kirakott utcákat kefélné tükörfényesre. * Üde a levegő?? Vagy iszonyúan nyomasztó? Mint mindenben, ebben is benne van itt a kibogozhatatlan ellentmondás. Ezek a kihűlt láva fényében sötétlő utak nem ismerik a port. Ha támadna is valahol ilyesmi, a láthatatlan, finom koratavaszi pára, az ormokat takaró felhőzetből alászálló örökös nyirkosság mindent magába szív. Láthatatlan ködbörtön veszi körül ezt a kis óceáni földdarabot télen-nyáron. Úgy látszik, csak a február, március, áprilisi időszak szárazabb valamivel, akkor jönnek meg ugyanis a hegyoldalakon fehérlő villákba az előkelő angol nyaralók. Bár a magasabb helyeken ebben az időben sem szabad künn hagyni a villatulajdonosnak éjszakára semmit: ronggyá puhul a könyv, szétmegy a szalmakalap, ha légmentesen elzárható házból kifelejtik. De ez a lelket megölő nedvesség táplálja, tüzeli, gerjeszti folyton a növényzet tavaszban forrongó színeit. Paradicsom ez, amelyben koldusok laknak. Akármerre vágtatunk a vulkánok meredek szerpentinjein, viaduktjain, terraszain, a legeldugottabb tanya gyermekei is virágot dobálnak autónkba. Csodálatos, illatnélküli, lazacvörös, japán kék, aranysárga virágokat, egész csokrokkal. Pedig jól tudják, hogy nem állhatunk meg. Viszont ha valahol célhoz érünk, olyan rohamban kezdődik a kéregetés, mint az érkező hajóknál künn a tengeren. Kiveszik a szivart, cigarettát a kezünkből, zsebünkbe nyúlkálnak s közben mosolyognak, mintha ez a világ legkedvesebb és legtermészetesebb dolga lenne. Sötétkékre érett terméstől roskadoznak a fügefák széles, alacsony sátrai, fürtökben lóg a banán a földre, sajátságos, egyszerre pálmához és bambusznádhoz hasonlító fájáról. Minden kőgátat, kerítésormot, bejáratot, kertállót szőlőlugas árnyékos, a híres madeirai bor lugassá ágazott tökéi. Az árpa csak három arasz magas, de akkora kalászai vannak, mint a hüvelykujjam. Minden harmadik fordulónál nyitt pincéből mérik a bort s itt az olajfa is kétakkora, mint másutt; ligetekkel, árnyas enyh helyekkel, lugaskultúrával van tele minden, még a temető, a „Domus Quieta” is olyan akár a szüreti mulatságra készülő szület is. Mégis, a szigetlakók mintha mindent az idegentől, a külföldi vendégtől várnának. Mintha mi, sápadt európaiak hoznánk segítséget ide, e buja, izzó fényekkel tele, háromszor arató, háromszor szüretelő világnak ... Mennél tovább kutatok, annál inkább révületnek, irrealitásnak látszik itt minden. Valóban termékenység ez a nagy termékenység? Vagy csak ugyanaz a nagy szemfényvesztés, aminő a legkopárabb meredekhez közeledve éri az embert? Madeirán ugyanis a legvadabb sziklavidékeket is függönyökben lepi be a kaktusz, a növényvilágnak ez a furcsa hüllője. Lapátnagyságú, húsos fivérszörnyetegek sarjadnak ki egymás közepéből, mint a tengerfenéken, meszsziről mégis csak piros és sárga lángokat, vörös és sárga virágok százait látod, mert itt a kaktusz is örökké virágzik. Aminthogy a legnyomorultabb nádfedeles koldustanyákat is földig érő uszállyal takarja be a mi lila akácainkhoz hasonló folyondár. Ciszternákból szedik a vizet, de az év legnagyobb részén vizet könyörgő morénák szélén is valami cukornádra emlékeztető, dús, zászlós sás-féle hullámzik. Sőt, ahol a talaj legkopárabban ásít, ahol tehát a legbiztosabb a terméketlenség, éppen ott festi az örökös pára a legszebb sötétvörös színeket. * Piktor nem tervezett olyan valószínűtlen lépcsőzetes kulisszákat, mint amilyenek alatt most elfutunk. Nincs az a furcsa álom, amely a Cordillerák kanyonjait így kicsinyítené le. Két órája autózunk már közvetlenül a tenger fölött, hegynek fölt hegynek le, néha az egész Óceánia elénk tárul, máskor ködbevesző hasadék operakulisszái közé szorulnak. De a lakott tájak, tarnyák, piros cseréppel fedett lapos nyaralóházak világából sohasem jutunk ki már. Mint otthon a szőlőhegyeket a borházak, úgy népesíti be a kétszázezernél több madeirás ezeket a vulkáni meredekeket. Machicóban, a kis piroscserepes falusi templomban a legremekebb márványfaragást találjuk, a leggazdagabb portugál reneszánsz korából. Egyik mellékoltáron olyan XVI. századbeli olajkép ábrázolja a Három Királyok kódolását, hogy a madridi múzeumokban sem találnak szebbet. A nagy felfedezők aranykorának lehellete ide is eljutott... — Cigarre! Cigarre! — követelőznek már a négyéves gyerekek is. A portugál faj minden kedvessége él ezekben a majomszerűen fürge, csillogó, feketeszemű, olajosbőrű, finomarcú csöpp gyerekekben, akik ötéves korukban pöfékelnek és üzleteket kötnek, viszont lenn Funchalban, az előkelő üzletek főnökei is szivarokat és jelvényeket kunyerálnak tőled vétel közben, s a legszebb tanyaház magas lugaserkélyéről is integetve könyököl ki a háziasszony. Itt az öregek mind gyerekek maradnak. Nagy vándorbottal, tarisznyával, messze lobogó hófehér fürtökkel jönnek a legöregebb asszonyok az útszélen. Kész jósnő, kész rossz szellem valamennyi. Csakugyan szegények ezek a madeiraiek, vagy csak egy másik, ősibb, paradicsomibb, felelőtlenebb életforma, az inkák, az ősegyiptomiak, a régi középamerikai kultúrák életformái ezek, melyeket mi, motorizált európaiak már meg sem érthetünk egészen? A meszelt, vályúcserepekkel fedett lapostetejű házak Venezuelát, vagy Perut, a szavannák gaucsáinak nádfedelű viskóit juttatják az ember eszébe. Ezt a falut is Mexikóról nevezték el, a vendéglőt pedig, ahol az udvart befedő szőlőlugas alatt madeiras bort iszunk, Brazíliáról. A szomszéd fahi neve Santa Cruz. Hány ilyen nevű és ilyen külsejű kis halászfalut alapítottak a nagy portugál és spanyol hajósok az Atlantióceán másik oldalán! Eszembe jut, hogy ennek a szigetnek a lakói hogy alapították meg az „Atlantisz köztársaságot”. Ezek az apró, gyorsbeszédű, olajbarnabőrű madeirai portugálok még ma is hiszik, hogy ők egyenes leszármazottai azoknak a legendás, magas, fehérarcú, vöröshajú lényeknek, akikről a Herkules-oszlopain túl elsüllyedt világról emlékező római írók tudtak, s akikből az Azori- és Kanári-szigetekhez érkező első portugál hajósok is láttak még állítólag néhányat ... A párnapos köztársasági önállóságával érte el tetőpontját a sok fantasztikus valószínűtlenség, amit az ember itt, Európa, Afrika és Dél-Amerika ez óceáni útkeresztezésén folyton annyira érez. * Éjjel aztán, mikor a szigetet elhagyva, künn, a nyílt óceánon felmentem a hajó hetedik emeletére, a legfelső tetőzeten épült szikratávíró-állomás tágas, modern helyiségébe, hogy felhívjam Pestet, mintha egy pillanatra az én beszélgetésembe is beleszólt volna az elsüllyedt Atlantis. Tíz percet kellett tán várnom, míg itt künn, a nyílt tengeren, az Európát Amerikával összekötő végtelenség országútján legalább három-négyezer kilométer távolságból megszólalt az én budapesti szerkesztőségem. Elgondolni is szédítő, hogy enynyi tengeren át az Ibériai félszigeten, a Pyrenneusokon, az Alpokon is túlról, igen egyszerűen, tisztán halljam az én pesti szobámból még az ablak becsapódását, még a gép kattogását, az altiszt beszédjét is. Valami fenséges elbizakodottság szállt meg néhány percre, s akkor egyszer csak recsegés, fütyülés, zugás, zengés homályosította el az egészet. Mintha a nagy éjféli óceán, száz és száz kilométerek hullámverése, az egész világűr és a tengerek mélysége mozdult Wmagk&rsAg TELEFONSZÁMAI: 1-464-20, 1-464-28 1-464-29, 1-444-00 7 volna fel, hogy figyelmeztessen: ember, ne bizakodj el, ez a szomszédság mégsem olyan közvetlen, itt alattunk már világok süllyedtek el, s mi mégis itt vagyunk! A Kansz újabb akciót kezd a köztisztviselők érdekében A közszolgálati alkalmazottak nemzeti szövetsége (Kansz) Balásy Antal elnöklésével szombaton nagyválasztmányi ülést tartott. Az elnök javaslatára elhatározta a választmány, hogy a kormányzat feliratban üdvözli hetvenedik születésnapja alkalmából. Ezután Javornitzky Jenő dr. vezértitkár ismertette a Kansz múltévi működését. Kiemelte, hogy az utolsó illetménycsökkentő rendelet megszüntetése elvi szempontból fontos, de jótékony hatása a drágaság miatt nem érezhető. A súlyos helyzet miatt az összes illetménycsökkentő rendeletek hatályon kívül helyezését kérik. Szükség van továbbá a közalkalmazottak egyéb fontos kívánságainak teljesítésére is. Hangsúlyozta, hogy a családvédelem terén is intézkedéseket kell hozni. Több város és község alkalmazottai magasabb lakáspénzosztályba való sorozásukat kérik, a nyugdíjasok és özvegyek is sürgetik sorsuk megjavítását. Marczinka János dr. vázolta a tényleges és nyugdíjas köztisztviselők hangulatát s kiemelte, hogy valamennyien várják a panaszok és sérelmek orvoslását. Csontai Győző azt kérte: a tűzharcos törvényjavaslat végrehajtási utasításában szabatosan állapítsák meg, hogy kit kell előnyben részesíteni , és általános kinevezések kellő időben történjenek, mert a mai rendszer mellett az újonnan kinevezettek hátrányt szenvednek. Zsigmond Béla a családi pótlék felemelését sürgette, Mesterházy Jenő dr. a tanári korpótlék visszaállítását kérte. Jánossy-Jaczkovits Iván és Rácz Gyula dr. gazdasági kérdéseket fejtegettek és a nyugdíjasok, özvegyek megsegítésének fontosságát hangoztatták. Wallendums János az altisztek és kisegítő szolgák súlyos állapotát tárta fel s kérte az egyenruha ügyének rendezését. A nagyválasztmány a felszólalások után felhatalmazta az elnökséget, hogy az illetménycsökkentő rendelkezéseik megszüntetése és a sérelmek orvoslása ügyében illetékes helyen tegyen újból lépéseket.