Uj Magyarság, 1938. december (5. évfolyam, 273-297. szám)

1938-12-01 / 273. szám

ELŐFIZETÉSI ÁK­AH: EGY HÓNAPRA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL­ÉVRE 18 PENGŐ EGYES SZÁM­ÁRA KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN 4m Jjépcsmehéjcfeijek­loméj' SZERKESZTŐSÉG CS KIADÓHIV­ATAL, BUDAPEST, VIEL, JÓZSEF­ KÖRÚT & TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6300 1938 december­­ CSÜTÖRTÖK V. évfolyam 273. szám GYORFEHÉRVAR Megint évfordulóhoz érkeztünk, egyijéhez ama sok szomorú dátumnak, amelyeket fekete betűkkel írt bele a história a magyar kalendáriumba. De vajjon hányan akadnak, akitől szíven üt az emlékezés ezen a napon, hányan vannak, akik a politikai palotaforra­dalmak, pártszervezések, vezérkedési ambíciók lángolása közepette megálla­­nak ennél a naptári számnál ! decem­­­­ber 1... Annyi minden történt velünk, annyi megpróbáltatás szakadt ránk, hogy szinte fel se tűnik már nek­ünk egy-egy ilyen évforduló, pedig ez a december elseje felejthetetlen kellene legyen. Ennek a napnak hajnalán in­dultak el hús­z esztendővel ezelőtt Er­dély minden zugából a különvonatok a fejedelmek híres­ városa felé, s vit­ték azokat a románokat, akiknek Károlyi Mihályék és Jászi Oszkárék országvesztő politikája és bűnös el­vetemültsége oly előzékenyen bocsá­totta rendelkezésre a fűtött mozdonyo­kat, a vagonok százait, s engedte meg, hogy összegyűljenek a szentistváni birodalom temetésére. Húsz esztendeje, hogy az ősi gyula­­fehérvári székesegyház árnyékában, a Hunyadiak s az erdélyi fejedelmek te­metkező kriptájának szomszédságában Maniu Gyuláék „nemzetgyűlése” ki­mondta az erdőelvi föld Romániához való csatlakozását s „elidegeníthetet­len jogát a Maros, Tisza és Duna kö­zött fekvő egész Bánságra”. Micsoda gyülekezet volt az!... Erdély minden sarkiból egybeseregletten; a bocskoros, tüszős, hosszúhajú, nagysüvegű paku­­lárok, bozontosszakállú pópák, magyar kultúrán nevelkedett, de a­­magyarsá­got izzón gyűlölő daszkálok, ügyvédek. Hosszú kocsisorok gördültek a vasúti síneken, két-háromnapi járóföldről hoz­ták a különvonatok a fanatikus töme­geket, amelyek egy statáriális bíróság könyörtelenségével és perrendtartása szerint ítélkeztek ezeresztendős ven­déglátó hazájuk fölött. Húsz esztendeje ennek, s még halljuk a gyulafehérvári román „nemzetgyűlés” proklamáció­­ját, amely szó szerint ezeket mondotta: 1. Teljes nemzeti szabadság az itt lakó nemzeteknek. Minden nemzet önmagát kor­mányozza saját nyelvén, saját közigaz­gatással, a saját kebeléből vett egyének által, önmaga látja el közoktatását és igazságszolgáltatását. Minden nemzet a törvényhozási képviseletig és az ország kormányzásában való részvételre népessé­gének számarányában nyer jogot. 2. Az állam összes hitfelekezetei egyen­jogúak és az önkormányzat teljes szabad­sága megilleti őket. 3. A közélet minden terén demokratikus kormányzat létesítendő. Általános, közvet­len, egyenlő, titkos, községenként arány­­lagos választójog mindkét nem részére a 21 éves életkortól kezdve a községi, me­gyei és parlamenti képviseletekre. 4. Teljes sajtószabadság, gyülekezési és egyesülési jog, minden emberi gondolat szabad terjesztése. 5. Radikális földbirtokreform. Az ösz­­szes birtokokat, különösen a nagybirtoko­kat, összeírják. Ez összeírások alapján,­­eltörülve a hitbizományokat és a szükség szerint csökkentve a latifundiumokat, le­hetővé teszik a földművelőknek, hogy ma­guknak legalább is olyan nagyságú birtokot (szántót, legelőt, erdőt) szerezzenek, me­lyet családjukkal együtt megművelhetnek. 6. Az ipari munkások részére biztosítani kell azokat a jogokat és előnyöket, me­lyek a nyugat legelőrehaladottabb ipari államaiban törvény szerint biztosítva van­nak. ... így fogadkoztak 1918 december 1-én Gyulafehérváron Maniuék. S várjon az­ elmúlt két évtized mit valósított meg­ ezekből a pontokból, amelyek sza­badságot, emberi életet ígértek Erdély népeinek ? Az egyesülés huszadik évfor­dulóján bukaresti parancsra az erdélyi katolikus, református és unitárius egy­házaknak ünnepi istentiszteleteket kell tartaniok, a városok majd lobogó­díszbe öltöznek és lakomákon hosszú szónoklatokban méltatják a nap jelen­őségét. De az igazság az, hogy a gyulafehérvári „nemzetgyűlés” óta el­telt húsz esztendő alatt a román impé­­rium a nemzeti önkormányzat, a vallás­felekezetek egyenjogúsága, a gyüleke­zési és egyesülési jog megadása helyet anyagi és kulturális javaiból egyfor­mán kifosztotta Erdély népét, s egy irgalmatlan uralom vasvesszejével né­­mított el minden til­akozó szót, minden jogot követelő hangot.­­ S maga Maniu Gyula is a szilágymegyei Badacsony­ban, birtokára visszavonulva, talán azon tűnődik most, vájjon érdemes volt-e 1918 december elsején meg­teremtenie Nagyromániát? Valóban, érdemes volt-e? Abban az országban, amelyet csak a napokban léptetett elő nagyhatalommá Francia­­ország, két évtized alatt sem sikerült európai állapotokat teremteni semmi­féle téren, s ma, az Erdéllyel való egye­sülés jubileumának küszöbén, gyakos merényletek revolverdörgése, bombák robbanása bizonyítja, milyen végzetes könnyelműség volt Maniu Gyuláéktól, milyen megbocsáthatatlan tévedés és bűn a gyulafehérvári aktus. Ki gondolta volna csak néhány nap­pal ezelőtt is, amikor az Új Magyarság tudósítója ezeken a hasábokon beszá­molt a román belpolitika harcairól, hogy a „nagyhatalom” születésének húszéves fordulójára a regátban és Erdély földjén ilyen események robban­nak ki? Ma már ott tart Románia, hogy még a rendőrfőnökök se merészkednek az utcára, az uralkodó helytartói pedig sorra kapják a leveleket: „Ekkor és ekkor itt az utolsó órátok, addig is éljen a vasgárda halálzászlóalja!” És a had­sereg? Románia Mare fegyveres erejét a rendőrséggel együtt vonultatják fel a bombások ellen, de a katonák ron­gyosak (csak a határokon őrködök mundérja rendes), s ha megkérdeznék őket, mikor kaptak utoljára zsoldot, egész zászlóaljak válaszolnának egy emberként: Nu stiu! (Nem tudom!) Kell-e mondani, hogy iyen állapotok között a parancsnokok azon gondolkod­nak: várjon a vezényszavakra ide-oda mozgó sorok közül melyik vasgárdista és i melyik nem?! . Mi, innen, a húszesztendős határok közül, keserű szívvel nézünk át a szent­istváni birodalom testéről leszakított Erdélybe és emlékezünk... Emléke­zünk a gyulafehérvári deklarációra, amelyet az erdélyi magyarság annyiszor kért számon, s amelynek megígért jus­sait annyiszor próbálta megpörölni a Olaszország folytatja a béke megszilárdítására irányuló erőfeszítéseit Ugyanakkor kellő körültekintéssel és rendíthetetlen szilárdsággal védelmezi népének természetes törek­véseit . Ciano gróf külügyminiszter nagy beszédben számolt be az utóbbi hónapok eseményeiről A fasiszta képviselőház lelkesen tün­tetett a baráti Magyarország mellett Róma, november 30. Nagy napja volt szerdán az olasz bel­politikának. Több havi szünet után ismét összeült a fasiszta kamara, hogy meghall­gassa Ciano gróf külügyminiszternek na­pokkal előbb bejelentett beszédét. Az ünnepi ülés délután négy órakor kezdődött. A képviselők csaknem kivétel nélkül megjelentek és valamennyien a fe­ket­e fasiszta dísz­egyenruhát viselték. A kormány tagjai néhány, perccel négy óra előtt vonultak be az ülésterembe, Musso­lini miniszterelnök helye azonban akkor még üres volt. Pontban négy órakor Constanzo Ciano gróf (a külügyminiszter a­pja), a kép­viselőház elnöke megnyitotta az ülést és bejelentései során megemlékezett Mária királykisasszony és Lajos bourbon-pármai herceg eljegyzéséről is. A Ház nevében az uralkodó párnak és a jegyeseknek jó­kívánságait fejezte ki, amit a képviselők lelkes tapssal kísértek. Négy óra tíz perckor nagy éljenzés köz­ben ment fel a szónoki emelvényre Ciano gróf külügyminiszter, s ugyanekkor lépett be az ülésterembe a Duce, akit percekig tartó lelkesedéssel fogadtak. Az ünneplés csillapultával a külügyminiszter megkezdte feszült érdeklődéssel várt beszédét, amely­ben ismertette a csehszlovák válságot elő­idéző okokat és körülményeket, s eddig ismeretlen részleteket is elmondott. A nagy figyelemmel hallgatott beszéd alatt az olasz képviselőház több ízben is igen meleg tüntetést rendezett Magyar­­ország mellett. Amikor Ciano gróf első ízben ejtette ki Magyarország nevét, a kép­­viselők nagy tapsban törtek ki, majd a beszédnek a magyar-cseh viszályról szóló részénél és a megtorló intézkedésekkel kapcsolatban történt magyar állásfogla­lásra való utalásnál, még nagyobb erővel ismétlődött meg a tüntetés. A képviselők felugráltak helyükről s percekig zajos tapssal adtak kifejezést rokonszenvüknek Magyarország iránt, miközben többször is felhangzott az Ervira Ungherija­ és ez Evviva Horthy! kiáltás. Feladott helyéről a Duce is, hogy résztvegyen a tapsban s közben szívélyesen üdvözölte a diplomáciai karzaton megjelent Villani Frigyes báró krizinált magyar követet. A magyarbarát tüntetés akkor is fel­harsant, amikor Ciano gróf külügyminisz­ter meleg hangon köszönetet mondott azért a nagy spontán háláért, amelyet Magyarország tanúsított Olaszországgal szemben a müncheni és a bécsi konferencia után. ,.Mindketten, Mussolini és én is mélyen átéreztük a magyarság háláját és büszkék vagyunk, hogy ilyen barátaink vannak”, mondotta beszédének e részében Ciano gróf. Beszél Ciano gróf a csehek ártó rosszakaratáról A külügyminiszter azzal kezdte beszé­dét, hogy 1937 december 18-ika óta Chval­­kovsky római cseh követnek, akkor első ízben feltett, majd később megismételt kérdéseire: mi lenne Olaszország maga­tartása cseh-német válság esetén, minden­kor azt tanácsolta Csehszlovákiának, hogy kössön sürgősen és teljes szabadságban egyezményt Berlinnel, Budapesttel és Vár­nemzetközi fórumok előtt. Fájdalmas szeretettel gondolunk testvéreinkre, s a napi politika alacsony, sivár tüleke­dései közepette sem feledkezünk meg róluk egy pillanatra sem. S most, ami­kor elérkeznünk ehhez a fekete decem­beri dátumhoz, a gyulafehérvári 1918 december 1-re való emlékezés közepette a történelem igazságtévő hatalmához, ehhez a pártatlan ítélőszékhez felleb­bezzük meg Erdély nagy pőrét. Ugyanakkor azonban nem felejthe­tóval, mert ezt írja elő az események áld­­álásának kérlelhetetlen kényszere. Meg­mondotta a csehszlovák követnek, hogy súlyos hiba volna szemet hunyni a reális helyzet és tények előtt és továbbra is ál­tatnia magát az együttes biztonságba ve­tett reményekben, vagy földrajzilag távol­eső barátságok gyakorlati hasznosságában Ezeknek a kijelentéseknek fontosságát tünk el azokról sem, akiknek bűne és elvetemültsége felidézte a történelmi Magyarország katasztrófáját. Nem fe­lejtkezünk el azokról, akik 1918 őszén sárba dobatták a katonákkal a puskát, akik szétzüllesztették az országvédő seregeket, s egy hitvány pacifizmus, egy korhadt demokrácia jelszavaival elindí­tották útjára a forradalmat, felidézték azokat az ártó szellemeket, amelyeken aztán nem tudtak, de nem is akartak uralkodni.

Next