Uj Magyarság, 1939. január (6. évfolyam, 1-25. szám)
1939-01-01 / 1. szám
Ww"? ' ' .. .v " ffr S 4/a Vasárnapiffeággal&Offlér H magyarság ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA FFI FIAS SZFRKESZTŐ • ___ SZERKESZTŐSIG ÉS KIADÓHÍVATALI & PENGŐ. NEGYEDÉVRE S PENGŐ, FÉL- BUDAPEST. Vrli.. JÓZSEF-KORCT fi. ÉVRE 18 PENGŐ EGYES SZÁM ARA fUlt* flTl&Y • TELEFON: 1-464-20, 1-464 28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR ,VKK.** N *4 3 1*9 1 WHH K 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1939 január VASARNAP II évfolyam 1. szám EGY ELHIBÁZOTT IRREDENTA Irta: Milotay István Azok a sajnálatos események, amelyek az elmúlt hetekben a magyar-szlovák határvidékeken megismétlődtek s amelyek véres áldozatokat is követeltek, szükségképpen keserű visszhangot támasztottak mind a két érdekelt ország közvéleményében. Előrelátható volt, hogy a bécsi megállapodások nyomán meghúzott országhatár sok érzékeny, helyi, vicinális érdeket fog érinteni és keresztezni. Mert emberi lehetetlenség lesz úgy végigvezetni ezt a határt egy nyolcszáz kilométeres vonalon, hogy mindegyik felet száz százalékig kielégítsen. Annak idején, amikor Rothermere lord első revíziós cikke annyira fölkavarta a magyar közvéleményt, megemlékeztem róla, hogy egy derék szatmári atyámfia levélben arra kért, járnék közben a lordnál az ő érdekében, ha a revíziós határkiigazítás csakugyan elkövetkezik. Neki ugyanis a szilváskertje a Szamos másik oldalára nyúlik, az új román impérium alá esik, a lord tehát legyen olyan jó és vesse közbe magát, hogy legalább a szilvafák visszakerüljenek. Rengeteg ilyen szilvafa-szempont, vagy ennél jelentősebb érdek vajúdik most odafönt a határokon a bevonulás óta. Vannak szlovák falvak, amelyek ideát, nálunk maradtak és vannak magyar községek, amelyeket a határ továbbra is Szlovákiához csatol. Innen a sok panasz, a sok küldöttségjárás, a megismétlődő összezördülések. S miután a határ végleges megállapítása késik, ennek következménye az idegesítő bizonytalanság. Egyességeken ma se tudják, nem is tudhatják, hova fognak végleg tartozni s ennek a helyzetnek szorongó, nyugtalanító hatása nehezedik az ottani lelkekre. Egyesek, helyi viszonylatok folytán, rosszul járnak azért, mert hozzánk kerülnek, mások rosszul járnak, mert odaát maradnak. Ezek az állapotok a határkérdés minél gyorsabb, végleges rendezését sürgetik. Addig is azonban, míg ez megtörténik, mind a két félnek, a magyar és szlovák közvéleménynek is, tisztában kell lennie azzal, hogy önhatalmúlag egyikünk sem változtathat a dolgokon. A legnagyobb lelkiismeretlenség tehát, akármelyik részről történik is ez, a helyi lakosság olyatén felbujtogatása, hogy ne ide, hanem oda vonzódjatok, vagy csatlakozzatok, mert hiszen ennek eldöntése alapjában véve nem tőlük függ, nem is tőlük, még csak nem is a németektől, akik a bécsi döntés által ugyanúgy kötve vannak, mint mi, a csehek, a szlovákok, vagy az olaszok. Tegyük hozzá mindjárt, hogy mi kezdettől fogva nem nagyon lelkesedtünk ezekért az úgynevezett néprajzi határokért. Mindig az volt az elvi álláspontunk, hogy helyesebb volna népszavazás útján dönteni ezekben a mind a két nép sorsát oly mélyen érintő kérdésekben. Meggyőződésünk ma is az, hogy népszavazás esetén jobban jártunk volna, megnyugtatóbb eredményt értünk volna el s a magyar igények sokkal nagyobb mértékű érvényesülését. De ez most már egyelőre lezárt dolog, bele kell nyugodni, itt-ott akármilyen keserves megnyugvást jelent is ez és kölcsönösen respektálni kell a változhatatlant. Nem csoda viszont, ha a nyugtalanság, a bizonytalanság idegessége egyre jobban érezteti hatását mind a két oldalon. S ha ennek eredményeképpen hibák, túlzások, vagy éppen erőszakoskodás jelentkezik magyar részről is, ez legfeljebb a helyi tényezők rovására írható. Az irányadó és felelős magyar politika nemcsak tárgyilagossággal, de a szlovákok iránti legnagyobb szeretettel és jóindulattal kezeli az új szomszédság kérdését. Nem akarunk, hiszen nem is akarhatunk szlovák többségű helyeket erőszakosan magunkhoz ragadni, a bécsi megállapodás határain túl. Ezt várjuk természetesen a szlovák nép és a szlovák kormány részéről is magyar vonatkozásban. Nincs bennünk semmi féltékenység új szomszédunk népi, nemzeti önállóságával szemben s teljesen alaptalanul hirdették bizonyos cseh és szlovák körök, hogy bosszúszomj fog vezetni bennünket a hozzánk kerülő szlovák lakossággal szemben. Mindennek épp az ellenkezője az igaz; inkább még a múltért is engesztelni akarjuk azokat, akiknek csakugyan okuk volna rá, hogy erre a múltra keserűséggel gondoljanak. A magyar közvélemény, a magyar sajtó hangja az egész cseh—német válság alatt s azóta is ezt a szellemet képviseli és érvényesíti. Mach úrnak, a szlovák kormány propagandafőnökének ismételt elismerő megállapításai tanúskodnak erről a nagy és általános lelki készségről s ezért fogadtuk örömmel az ő kijelentéseit, amelyekben a magyar —szlovák közeledés lehetőségeit fejtegette. Ezzel a lojális, baráti megnyilatkozással szemben a szlovák lapok hangja egy idő óta igazán csupa elvadult szélsőség. Nem bocsátkozunk itt a nagyszalánci, vagy nagysurányi véres események vitatásába. Ezeknek okait, a szalánci incidenssel kapcsolatban, már teljesen tisztázta, mégpedig a magyar álláspont javára, a közösen megtartott hivatalos vizsgálat. Meg vagyunk győződve, hogy ugyanez lesz az eredmény a nagysurányi összeütközéssel kapcsolatban is. Az eddigi hivatalos megállapítások azonban semmiképpen nem jogosítanak fel szlovák részről arra a stílusra, azokra a dühöngő rágalmakra, amelyeket a szlovák sajtó ezekkel a határmenti összetűzésekkel kapcsolatban magának megenged. A Slovak című lap, amelyről köztudomású, hogy a kormányhoz is közel áll, a nagysurányi eseményekkel kapcsolatban egyik legutóbbi számának első oldalán ezeknek az eseményeknek ilyen négy hasábos címet ad: „A magyarok veszettsége nem ismer határt!” S ez alatt a főcím alatt ezek az alcímek: „A szép szavak mögött ázsiai bűnök húzódnak meg. ” A szlovák kisebbség élete Magyarországon elviselhetetlen. „ Megszólal-e a kultúrvilág a magyar gazságok ellen?” Ezek a címek már előre elárulják a további folytatást. A lap egyebek közt azt mondja, hogy Nagysurányban megismétlődött az a csendőr-rémuralom, amely egyszer már Magyarország elbukásának oka volt. A nagysurányi események hamis leírása után a cikk azt mondja: „Elmúltak azok a napok, mikor a világ még hitt a magyar információknak. A vitágnak meg kell tudnia, hogy Középeurópában van egy ország, ahol nem uralkodik a jog, ahol az erőszak parancsol és ahol a viszonyok egyre rosszabbodnak. Magyarország ismét úgy mutatkozott be a világnak, mint a brutalitás, a kegyetlenség és az úri felfuvalkodottság országa.” A Slovak ugyanennek a számának negyedik oldalán, a szlovák országos választásokkal kapcsolatban, egy magyar területen élő szlovák polgár levelét közli ezzel a címmel: „Mi is választottunk!” Az alcímek itt a következőket mondják: „A magyar csendőr a kegyetlenség példaképe. — A szlovákok az ő számukra büdös csehek.” A levél aztán elmondja, hogy az egyik faluban a katolikus papot a magyar csendőrök korbáccsal verték, rugdosták és leköpték. Ugyanitt a csendőrök megpofozzák a gyermekeket azért, mert nem köszönnek nekik. Ezek az urak — mondja a cikk — most is magasról néznek le ránk, úgy, mint egykor tették, noha mi minden oldalon lelkileg és anyagilag csak koldus magyarokat látunk. Ennek szemléltetésére képtelen eseteket sorol föl a magyar honvédtisztek viselkedéséről, akiknek feleségei, ezek a nagyságok — úgymond — „úgy voltak felöltözve, mint nálunk a nagyon szegény polgárok feleségei”. A Slovensky Denik című pozsonyi újság szintén az első oldalon foglalkozik ezekkel az eseményekkel. Cikkének címe: „Nagysurány — új Csernova.” Ez a cím célzás akar lenni a Hlinkaféle csernovai összeütközésre, amikor a magyar csendőrök a szlovák lakosságra lőttek. A cikk aztán többek közt ezt mondja: „Megváltozott a világ, megváltoztak az országok, a civilizáció, a kultúra, egyedül a magyar csendőrök nem változtak, akik az ő tollaikkal, puskatusukkal és szoronyaikkal megrémítő zsarnokai a mi szlovák testvéreinknek.” Hát ez a hang, talán fölösleges mondanunk, igazán nem európai, még csak középeurópainak se mondható. Egyetlen önérzetes nemzet se tűrheti el, hogy közvetlen szomszédai így beszéljenek róla, mi sem tűrhetjük el. Nem Pozsonytól, vagy Rózsahegytől, de Berlintől vagy Rómától se tűrhetnénk el, ha ott bárki is ilyesmire vetemedne velünk szemben. Honnan jön ez a hang, ez a szellem? — kérdezheti a magyar közvélemény. Nyilvánvaló, hogy részben a húszéves cseh befolyás kísért itt még mindig, az a magyarok iránti gyűlölet, amelyet ők az iskolákban, a saj- i tóban elhintettek, amellyel a szlovák és magyar nép közötti ▼íazonyt végleg, hosszú időre megmérgezni akarták. Másrészt a túlzó, friss, önmagától mámoros szlovák nemzeti öntudat, az új szabadság korlátlan önérzete ez, amely mások részéről ugyanennek az önérzetnek a minimumát se hajlandó elismerni és tiszteletben tartani. Az új szlovák közszellemnek, különösen az ifjú értelmiségnek brutális nemzeti gőgjét, elfogultságát, türelmetlenségét a magyarsággal szemben olyan elfogulatlan tényezők állapították meg, mint a szlovák Kecsméry István, vagy Novák Lajos, akik annak idején előre figyelmeztettek ennek a beteges önérzetnek súlyos következményeire. Cseh és szlovák részről az elmúlt húsz év alatt sokat beszéltek az úgynevezett magyar sovinizmusról, a mi önhittségünkről és elzárkózásunkról más népekkel szemben. Hát ha volt is bennünk ilyesmi, nyilvánvaló, sose volt ekkora mértékű és ilyen jelenségekben megnyilvánuló. És ha volt, hát megittuk a levét alaposan ennek az önhittségnek, ennek a türelmetlenségnek és tanultunk belőle saját kárunkon. Pedig mi egy tizenkétmilliós nép voltunk egy nagy, hatalmas ország birtokában, nagy, fényes nemzeti történelemmel, nagy, európai teljesítményekkel magunk mögött. A sovinizmusnak ezt a brutalitását, ezeket a túlzásait, ezt az öngyilkos fényűzést ma a szovákságnál sokkal nagyobb, sokkal hatalmasabb népek se engedhetik meg maguknak. Az új Középeurópa ilyen szemléleten s ilyen szenvedélyek tüzében soha nem épülhet föl. Ez csak a kis népeknek egymással szemben tanúsított kölcsönös megértésével, engedékenységével és áldozataival lehetséges. Egyelőre, sajnos, szlovák részről a jelek az ellenkezőt mutatják. Az ő türelmetlenségük és sovinizmusuk most már nemcsak velünk szemben érvényesül, de a csehekkel, vagy a lengyelekkel szemben is ugyanolyan tudásokra kész. Hát lehetséges egy kis nép számára, mint amilyen a két és félmilliónyi szlovákság, mindenkivel, minden szomszédjával szemben ezt a politikát követni? Végzetes lenne, ha a szlovákok nem tanultak volna a csehek példájából, akik nemrégen még ugyanebbe a hibába estek s borzasztóan megfizettek érte, szörnyű megaláztatással, országuk és népességük egyharmad részének elvesztésével s önmaguk részéről a Harmadik Birodalommal szemben jelentkező félvazallusi állapottal. Ne haragudjanak szlovák testvéreink, még megértenénk ezt a dühöngő önérzetet, ha az önállóságot, a függetlenséget, amelyre most olyan büszkék, karddal, fegyverrel harcolták volna ki. De bizony, mindenki tudja, nem így történt. Nekik ölükbe hűlt mindez egy világtörténelmi véletlen jóvoltából, hogy szinte az ujjukat se kellett megmozdítani érte, sőt ösztökélni kellett őket, hogy utána nyúljanak ennek a függet-