Uj Magyarság, 1939. január (6. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-01 / 1. szám

Ww"? ' ' .. .v " ffr S 4/a Vasárnapiffeággal&Offlér H magyarság ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA FFI FIAS SZFRKESZTŐ • ___ SZERKESZTŐSIG ÉS KIADÓHÍV­AT­ALI & PENGŐ. NEGYEDÉVRE S PENGŐ, FÉL-­­ BUDAPEST. Vrli.. JÓZSEF-KORCT fi. ÉVRE 18 PENGŐ EGYES SZÁM ARA fUlt* flTl&Y •­ TELEFON: 1-464-20, 1-464 28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR ,VK­K.** N *4 3 1*9 1 WHH K­ 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1939 január­­ VASARNAP II évfolyam 1. szám EGY ELHIBÁZOTT IRREDENTA Irta: Milotay István Azok a sajnálatos események, ame­lyek az elmúlt hetekben a magyar-szlo­vák határvidékeken megismétlődtek s amelyek véres áldozatokat is követel­tek, szükségképpen keserű visszhangot támasztottak mind a két érdekelt or­szág közvéleményében. Előrelátható volt, hogy a bécsi megállapodások nyo­mán meghúzott országhatár sok érzé­keny, helyi, vicinális érdeket fog érin­teni és keresztezni. Mert emberi lehetet­lenség lesz úgy végigvezetni ezt a ha­tárt egy nyolcszáz kilométeres vonalon, hogy mindegyik felet száz százalékig ki­elégítsen. Annak idején, amikor Rothermere lord első revíziós cikke annyira fölkavarta a magyar közvéleményt, megemlékez­tem róla, hogy egy derék szatmári atyámfia levélben arra kért, járnék közben a lordnál az ő érdekében, ha a revíziós határkiigazítás csakugyan el­következik. Neki ugyanis a szilváskertje a Szamos másik oldalára nyúlik, az új román impérium alá esik, a lord tehát legyen olyan jó és vesse közbe magát, hogy legalább a szilvafák visszakerül­jenek. Rengeteg ilyen szilvafa-szem­­pont, vagy ennél jelentősebb érdek va­júdik most odafönt a határokon a be­vonulás óta. Vannak szlovák falvak, amelyek ideát, nálunk maradtak és vannak magyar községek, amelyeket a határ továbbra is Szlovákiához csatol. Innen a sok panasz, a sok küldöttség­járás, a megismétlődő összezördülések. S miután a határ végleges megállapí­tása késik, ennek következménye az idegesítő bizonytalanság. Egyes­sége­­ken ma se tudják, nem is tudhatják, hova fognak végleg tartozni s ennek a helyzetnek szorongó, nyugtalanító ha­tása nehezedik az ottani lelkekre. Egye­sek, helyi viszonylatok folytán, rosszul járnak azért, mert hozzánk kerülnek, mások rosszul járnak, mert odaát ma­radnak. Ezek az állapotok a határkér­dés minél gyorsabb, végleges rendezé­sét sürgetik. Addig is azonban, míg ez megtörténik, mind a két félnek, a ma­gyar és szlovák közvéleménynek is, tisztában kell lennie azzal, hogy önha­talmúlag egyikünk sem változtathat a dolgokon. A legnagyobb lelkiismeret­lenség tehát, akármelyik részről törté­nik is ez, a helyi lakosság olyatén fel­­bujtogatása, hogy ne ide, hanem oda vonzódjatok, vagy csatlakozzatok, mert hiszen ennek eldöntése alapjában véve nem tőlük függ, nem is tő­lük, még csak­ nem is a németektől, akik a bécsi dön­tés által ugyanúgy kötve vannak, mint mi, a csehek, a szlovákok, vagy az ola­szok. Tegyük hozzá mindjárt, hogy mi kez­dettől fogva nem nagyon lelkesedtünk ezekért az úgynevezett néprajzi határo­kért. Mindig az volt az elvi álláspon­tunk, hogy helyesebb volna népszava­zás útján dönteni ezekben a mind a két nép sorsát oly mélyen érintő kérdések­ben. Meggyőződésünk ma is az, hogy népszavazás esetén jobban jártunk volna, megnyugtatóbb eredményt ér­tünk volna el s a magyar igények sok­kal nagyobb mértékű érvényesülését. De ez most már egyelőre lezárt dolog, bele kell nyugodni, itt-ott akármilyen keserves megnyugvást jelent is ez és kölcsönösen respektálni kell a változ­­hatatlant. Nem csoda viszont, ha a nyugtalan­ság, a bizonytalanság idegessége egyre jobban érezteti hatását mind a két ol­dalon. S ha ennek eredményeképpen hibák, túlzások, vagy éppen erőszakos­kodás jelentkezik magyar részről is, ez legfeljebb a helyi tényezők rovására ír­ható. Az irányadó és felelős magyar politika nemcsak tárgyilagossággal, de a szlovákok iránti legnagyobb szeretet­tel és jóindulattal kezeli az új szom­szédság kérdését. Nem akarunk, hiszen nem is akarhatunk szlovák többségű helyeket erőszakosan magunkhoz ra­gadni, a bécsi megállapodás határain túl. Ezt várjuk természetesen a szlovák nép és a szlovák kormány részéről is magyar vonatkozásban. Nincs bennünk semmi féltékenység új szomszédunk népi, nemzeti önállóságával szemben s teljesen alaptalanul hirdették bizonyos cseh és szlovák körök, hogy bosszú­­szomj fog vezetni bennünket a hozzánk kerülő szlovák lakossággal szemben. Mindennek épp az ellenkezője az igaz; inkább még a múltért is engesztelni akarjuk azokat, akiknek csakugyan okuk volna rá, hogy erre a múltra ke­serűséggel gondoljanak. A magyar közvélemény, a magyar sajtó hangja az egész cseh—német vál­ság alatt s azóta is ezt a szellemet kép­viseli és érvényesíti. Mach úrnak, a szlovák kormány propagandafőnökének ismételt elismerő megállapításai tanús­kodnak erről a nagy és általános lelki készségről s ezért fogadtuk örömmel az ő kijelentéseit, amelyekben a magyar —szlovák közeledés lehetőségeit fejte­gette. Ezzel a lojális, baráti megnyilat­kozással szemben a szlovák lapok hangja egy idő óta igazán csupa elva­dult szélsőség. Nem bocsátkozunk itt a nagyszalánci, vagy nagysurányi véres események vitatásába. Ezeknek okait, a szalánci incidenssel kapcsolatban, már teljesen tisztázta, még­pedig a ma­gyar álláspont javára, a közösen meg­tartott hivatalos vizsgálat. Meg va­gyunk győződve, hogy ugyanez lesz az eredmény a nagysurányi összeütközés­sel kapcsolatban is. Az eddigi hivatalos megállapítások azonban semmiképpen nem jogosítanak fel szlovák részről arra a stílusra, azokra a dühöngő rá­galmakra, amelyeket a szlovák sajtó ezekkel a határmenti összetűzésekkel kapcsolatban magának megenged. A Slovak című lap, amelyről köztudo­mású, hogy a kormányhoz is közel áll, a nagysurányi eseményekkel kapcsolat­ban egyik legutóbbi számának első ol­dalán ezeknek az eseményeknek ilyen négy hasábos címet ad: „A magyarok veszettsége nem ismer határt!” S ez alatt a főcím alatt ezek az alcímek: „A szép szavak mögött ázsiai bűnök hú­zódnak meg. ” A szlovák kisebbség élete Magyarországon elviselhetetlen. „ Megszólal-e a kultúrvilág a magyar gazságok ellen?” Ezek a címek már előre elárulják a további folytatást. A lap egyebek közt azt mondja, hogy Nagysurányban megismétlődött az a csendőr-rémuralom, amely egyszer már Magyarország elbukásának oka volt. A nagysurányi események hamis leírása után a cikk azt mondja: „Elmúltak azok a napok, mikor a világ még hitt a magyar információknak. A vitágnak meg kell tudnia, hogy Középeurópában van egy ország, ahol nem uralkodik a jog, ahol az erőszak parancsol és ahol a viszonyok egyre rosszabbodnak. Ma­gyarország ismét úgy mutatkozott be a világnak, mint a brutalitás, a kegyet­lenség és az úri felfuvalkodottság or­szága.” A Slovak ugyanennek a számának ne­gyedik oldalán, a szlovák országos vá­lasztásokkal kapcsolatban, egy magyar területen élő szlovák polgár levelét közli ezzel a címmel: „Mi is választot­tunk!” Az alcímek itt a következőket mondják: „A magyar csendőr a kegyet­lenség példaképe. — A szlovákok az ő számukra büdös csehek.” A levél az­tán elmondja, hogy az egyik faluban a katolikus papot a magyar csendőrök korbáccsal verték, rugdosták és leköp­ték. Ugyanitt a csendőrök megpofoz­zák a gyermekeket azért, mert nem kö­szönnek nekik. Ezek az urak — mondja a cikk — most is magasról néznek le ránk, úgy, mint egykor tették, noha mi minden oldalon lelkileg és anyagi­lag csak koldus magyarokat látunk. Ennek szemléltetésére képtelen esete­ket sorol föl a magyar honvédtisztek viselkedéséről, akiknek fel­eségei, ezek a nagyságok — úgymond — „úgy vol­tak felöltözve, mint nálunk a nagyon szegény polgárok feleségei”. A Slovensky Denik című pozsonyi új­ság szintén az első oldalon foglalkozik ezekkel az eseményekkel. Cikkének címe: „Nagysurány — új Csernova.” Ez a cím célzás akar lenni a Hlinka­­féle csernovai összeütközésre, amikor a magyar csendőrök a szlovák lakos­ságra lőttek. A cikk aztán többek közt ezt mondja: „Megváltozott a világ, megváltoztak az országok, a civilizáció, a kultúra, egyedül a magyar csendőrök nem változtak, akik az ő tollaikkal, puskatusukkal és szoronyaikkal meg­rémítő zsarnokai a mi szlovák testvé­reinknek.” Hát ez a hang, talán fölösleges mon­danunk, igazán nem európai, még csak középeurópainak se mondható. Egyet­len önérzetes nemzet se tűrheti el, hogy közvetlen szomszédai így beszéljenek róla, mi sem tűrhetjük el. Nem Po­zsonytól, vagy Rózsahegytől, de Ber­lintől vagy Rómától se tűrhetnénk el, ha ott bárki is ilyesmire vetemedne velünk szemben. Honnan jön ez a hang, ez a szellem? — kérdezheti a magyar közvélemény. Nyilvánvaló, hogy rész­ben a húszéves cseh befolyás kísért itt még mindig, az a magyarok iránti gyű­lölet, amelyet ők az iskolákban, a saj- i tóban elhintettek, amellyel a szlovák és­­ magyar nép közötti ▼íazonyt végleg, hosszú időre megmérgezni akarták. Másrészt a túlzó, friss, önmagától má­moros szlovák nemzeti öntudat, az új szabadság korlátlan önérzete ez, amely mások részéről ugyanennek az önérzet­nek a minimumát se hajlandó elismerni és tiszteletben tartani. Az új szlovák közszellemnek, különösen az ifjú értel­miségnek brutális nemzeti gőgjét, el­fogultságát, türelmetlenségét a ma­gyarsággal szemben olyan elfogulatlan tényezők állapították meg, mint a szlo­vák Kecsméry István, vagy Novák La­jos, akik annak idején előre figyelmez­­tettek ennek a beteges önérzetnek sú­lyos következményeire. Cseh és szlovák részről az elmúlt húsz év alatt sokat beszéltek az úgy­nevezett magyar sovinizmusról, a mi önhittségünkről és elzárkózásunkról más népekkel szemben. Hát ha volt is bennünk ilyesmi, nyilvánvaló, sose volt ekkora mértékű és ilyen jelenségekben megnyilvánuló. És ha volt, hát megit­tuk a levét alaposan ennek az önhitt­ségnek, ennek a türelmetlenségnek és tanultunk belőle saját kárunkon. Pedig mi egy tizenkétmilliós nép voltunk egy nagy, hatalmas ország birtokában, nagy, fényes nemzeti történelemmel, nagy, európai teljesítményekkel magunk mö­gött. A sovinizmusnak ezt a brutalitá­sát, ezeket a túlzásait, ezt az öngyil­kos fényűzést ma a sz­ovákságnál sok­kal nagyobb, sokkal hatalmasabb né­pek se engedhetik meg maguknak. Az új Középeurópa ilyen szemléleten s ilyen szenvedélyek tüzében soha­­ nem épülhet föl. Ez csak a kis népeknek egymással szemben tanúsított kölcsö­nös megértésével, engedékenységével és áldozataival lehetséges. Egyelőre, saj­nos, szlovák részről a jelek az ellenke­zőt mutatják. Az ő türelmetlenségük és sovinizmusuk most már nemcsak ve­­­lünk szemben érvényesül, de a csehek­kel, vagy a lengyelekkel szemben is ugyanolyan tu­dásokra kész. Hát lehet­séges egy kis nép számára, mint ami­lyen a két és félmilliónyi szlovákság, mindenkivel, minden szomszédjával szemben ezt a politikát követni? Vég­zetes lenne, ha a szlovákok nem tanul­tak volna a csehek példájából, akik nemrégen még ugyanebbe a hibába es­tek s borzasztóan megfizettek érte, szörnyű megaláztatással, országuk és népességük egyharmad részének elvesz­tésével s önmaguk részéről a Harmadik Birodalommal szemben jelentkező fél­­vazallusi állapottal. Ne haragudjanak szlovák testvé­reink, még megértenénk ezt a dühöngő önérzetet, ha az önállóságot, a függet­lenséget, amelyre most olyan büszkék, karddal, fegyverrel harcolták volna ki. De bizony, mindenki tudja, nem így történt. Nekik ölükbe hű­lt mindez egy világtörténelmi véletlen jóvoltából, hogy szinte az ujjukat se kellett megmozdí­tani érte, sőt ösztökélni kellett őket, hogy utána nyúljanak ennek a függet-

Next