Uj Magyarság, 1939. április (6. évfolyam, 75-98. szám)

1939-04-01 / 75. szám

2 más nép sem fog, valószínűleg még a velük szövetségben lévő franciák sem. Magyarországon Angliának igen szá­mos barátja, őszinte jóakarója és bá­­mulója van. Olyanok, akik huzamosabb időt töltöttek Angliában, szeretik és nagyrabecsülik a kiválóan rokonszenves angol népet, akik ott sok jóbaráttal bírnak, akik őszintén elismerő nagy tisztelettel, sőt bizonyos érthető irigy­séggel tekintenek számos angol köz­intézményre. Ezek közé tartozom ma­gam is. Talán éppen ezek ütközhetnek meg legjobban azon az óriási farizeizmuson, amellyel ugyan bizonyos pontig mindig szerették az angolok saját nemzeti cél­kitűzéseiket teljesen hamis altruista morális mázzal bevonni a külvilággal szemben, sőt saját magukkal szemben is, de amely még sohasem mutatkozott a maga teljes meztelenségében olyan abszurditással, mint most, kapcsolato­san esztelen németgyűlöletükkel és Németországtól való hisztérikus félel­mükkel. WMMMUJSIG SZOMBAT, 1939 ÁPRILIS 1 Teleki Pál gróf: Az Imrédy-kabinet tagjai közül én vol­tam a legradikálisabb a zsidókérdés­ben és helyenkint még erősebb intéz­kedéseket kívántam volna A miniszterelnök és az igazságügym­­iniszt­er erőteljes beszédei után a felsőház bizottságai általánosságban megszavazták a zsidójavaslatot, majd a kiküldött al­bizottság jelentéséig elnapolták a tanácskozást A felsőház egyesített bizottságai Töreky Géza elnöklésével pénteken kezdték meg a zsidótörvényjavaslat tárgyalását, amelyen a kormány részéről megjelent Teleki Pál gróf miniszterelnök, Tasnádi Nagy András igazság­ügyminiszter és Antal István államtitkár. Vitéz Görgey László előadó részletesen rá­mutatott arra, hogy Európában először a te­kintélyt államok vetettek véget a zsidóság aránytalan térhódításának, majd Lengyel­ország, Jugoszlávia és Románia emeltek védő­­gátakat a zsidóság ellen, de már a nyugati liberális országok is hoztak óvatos rendsza­bályokat. Magyarországon az európai nemze­teket megelőzve, már 1919 őszén kezdődött ilyen rendezés, megdől tehát az a vád, mintha idegen eszmeáramlatok szüleménye lenne a javaslat, amely alkotmányos úton akarja az egyenlőtlenséget megszüntetni, a magyar faj­­védelem, szellemében. Serédi Jusztinián és Glattfelder Gyula a „zsidó szellem”4 destruáló tevékenységének megszüntetéséről Be­rédi Jusztinián bíboros-hercegprímás volt az általános vita első szónoka. Mindenek­előtt ismételte kérését, hogy amikor igen súlyos, vagy az egyházakat érintő kérdések­ről kíván a kormány törvényjavaslatot ké­szíteni, annak gondolatait, elveit idejekorán közölje az egyházak képviselőivel. Egészen általánosságban kíván csak a javaslattal fog­lalkozni, amelyhez, ha az a zsidóság vissza­szorítását állampolgárságuk tartamának és egyéni életüknek figyelembevételével tervezte volna, csak mint joggal foglalkozó ember és felsőházi tag szólna hozzá. De mert a javas­lat minden fázisába belevonja a keresztény­séget is, mint egyháza képviselője is felszólal, mert nemcsak Állampolgárokról, hanem hívei­ről, keresztény testvéreiről is szó van. Ter­mészetes, hogy törvényhozásunkban a keresz­tény elveknek érvényesülniök kell, a javaslat azonban különbséget tesz keresztények között, helyesebb lett volna egészen más alapokon felépülnie. Különbséget kellene tenni azok között, akik már magyar állampolgárok, mert azokra ivadékaikkal együtt nem tartaná ki­­terjesztendőnek a javaslatot, ha már keresz­tények lettek. Nem kellene kiterjeszteni azokra az izraelitákra sem, akik büntetlenek, asszimilálódni akarnak, ezt már bebizonyítot­ták, vagy ez róluk vélelmezhető. Minthogy a javaslatot represszáltónak tartja, kiterjesz­­tendőnek vélné a büntetett előéletű vagy asz­­szimilálódni nem akaró izraelitákra és az olyan megkeresztelkedettekre is, akik feleke­­zetnélkülikké lettek, mert velük szemben az állam nem lehet olyan bizalommal, mint a vallásos állampolgárokkal. Ki kellene terjesz­teni a javaslatot azokra az izraelitákra, vagy megkeresztelkedettekre, akiknek kimu­tathat­lan részük van azokban a túlkapások­ban vagy deliktumokban, amelyeket vissza kell szorítanunk. Az eddig nem magyar ál­lampolgárokat semmiféle jogsérelem nem éri, a beszönlás ellen állandó letelepedési engedély megtagadásával kell védekeznünk. Szükséges megszüntetni azokat a jelenségeket is, ame­lyeket gazdasági, társadalmi és közéletünkbe éppen a zsidóság vitt be. Észrevételeit a püspöki kar képviseletében is teszi, az elvi kijelentéssel a pü­pöki kar nem kíván a kor­mánynak vagy a nemzetnek nehézségeket okozni, de a jelen és a jövő számára köteles­ségének tartotta az elvi álláspont leszöge­­zését. Glattfelder Gyula szerint, ha egy pillantást vetünk közéletünkre, valóban lehetetlenség tagadásra venni, hogy van zsidókérdés s hogy ez nálunk tragikusabb formában 411 fenn, mint bárhol másutt. Zsidóságunk szerencsét­len rétegeződése még az arányszám szerint kedvezőtlenebb Lengyelországénál is súlyo­sabb helyzetet teremtett Magyar­országo­n. Már régen kivívta maga ellen a nemzeti köz­véleményt az úgynevezett zsidó szellem, a túlzott kritikai élen kívül az a mentalitás, amely mindent kereskedelmi cikként kezel s ezzel a lelki beállítottsággal destruál olyan dolgokat is, amelyet a hazafias vagy vallásos kegyelet a forgalomból rég kivettnek kíván tekinteni. Ezt a szellemet egy példátlan ka­tasztrófa is tetemre szólította, mindezt a zsidóságnak régen észre kellett volna vennie. Az asszimilált zsidóság ne ütközzék meg ezen, hanem állapítsa meg felelősséggel, hogy bő­rükbe nem férő fiainak szertelen radikaliz­musát nem szerelte le idáig. Ebből a radi­kalizmusból omlottak össze a pillérek, ame­lyeken már nem lehetett segíteni s az elég­tétel igénye viharosan jelentkezett. Amikor elismeri komoly és gyógyítást jelentő intéz­kedések szükségét, hangsúlyozza, vigyázni kell arra, nehogy a kivételes rendszabályokat a szenvedély, vagy az igazságtalanság kisajá­títsa. ítélőfórum nélkül állásból való kitövést, a javaslatnak frontharcosokra való kiterjesz­tését nem tudja megérteni és nem fogadhatja el az asszimiláltak leszármazás szerint zsidóvá mi­ng visszaminősítését, ami szakítást jelent a magyar és keresztény hagyományokkal és idegen mentalitás befészkelődése a mi jog­alkotásunkba. Senki sem vonja kétségbe a vér és faj döntő szerepét egy nép életében, de a lelket elsőbbség illeti meg s a szellemi hatások inkább diszponálják és módosítják a népkaraktert. A galíciaiakat bárhol befogad­ok, a megkeresztelkedetteket nem fogadják be sehol, tehát azoknál súlyosabb helyzetbe kerülnek. Aggasztónak tartja a kérdés fel­vetése óta folyó hangos agitációt. A keresz­tény társadalomnak tűrhetőbb egzisztenciát biztosító javaslatot elfogadja, mert szükség törvényt bont, az első paragrafust azonban a miniszterelnök iránti bizalma ellenére sem fogadhatja el mai fogalmazásában. Ravasz László és Raffay Sándor szerint az ország rendje és nyugalma érdekében is meg kell szavazni általánosságban a javaslatot Ravasz László egyetért abban, hogy a ja­vaslat különös politikai fontosságú, mert mér­hetetlen sok érzelmi feszítőerő van felhal­mozva benne. Szinte lehetetlen nyugodtan tárgyalni a kérdésről, olyan erőteljes ezen a téren a szélsőségek harca. Az ilyen kérdések­ben abszolút mértékeket nem lehet felállítani, mindig csak relatív mértékekkel lehet mérni. A javaslat első szakasza látszólag a tiszta faji elméletre, a leszármazásra helyezkedik, a kivételek statuálásával azonban bizonyos pontokon áttöri és ha csak egyetlen egy pon­ton töri is át, akkor megdöntötte már ab­szolút érvényét. A javaslatot általánosságban el kell fogadnunk, mert el nem fogadásával a nemzetre, a zsidóságra, a kormányzatra, mindannyiunkra a mainál rosszabb helyzetet teremtünk. Az elv legyen, hogy küszöböljük ki a javaslatnak azt az eredendő fogyatkozá­sát, hogy sokkal kevésbé szabadít meg a kártékony tömény zsidóságtól, mint amennyire bántja, asszimilációja után visszalöki azt a zsidóságot, amely lélekben és magyarságban már hozzánk alakult. Raffay Sándor általánosságban elfogadja a javaslatot, mert meggyőződése, hogy el Dítérie­­ Chamberlain angol miniszterelnök hábo­rús hírekkel beharangozott s előre rosszul sejtetett parlamenti beszéde egymással homlokegyenest ellen­kező megállapításokra építette fel a közeljövő angol külügyi politiká­ját. Chamberlain határozott formá­ban kijelentette, hogy a kormány­nak nincs semmiféle hivatalos érte­sülése azokról a szállongó híreszte­lésekről, amelyek szerint „Lengyel­­ország ellen támadást terveznek” s ezért nem is szabad feltételezni, hogy az angol kormány igaznak tekintené ezeket a híreszteléseket. Ezt a megnyugtató kijelentést azonban nem követte pont az angol miniszterelnök beszédében, pedig az igazi béke szempontjából ez lett volna helyes. Chamberlain tovább folytatta mondókáját s erős és meglepő töréssel jelentette be, hogy az angol kormány a tagadott ve­szély ellenére mégiscsak teljes hadi támogatást ígérne Lengyelországnak egy esetleges támadás esetére, a francia kormánnyal együtt! Az angol miniszterelnök nem csodál­­kozhatik azon, hogy beszédének kettőssége a háborús pszichózist növeli Európában, mert ha nincs támadási veszély, akkor a kéretlen támogatás ünnepélyes deklarálása könnyen okozhat izgatottságot s háborús feszültséget, különösen akkor, ha a nacionalista tengely­­hatalmak Szovjetoroszország be­vonásának tervéről s a szovjet és az angol felfogás eszmei ellentétei­nek megtagadásáról értesülnek. Az angol konferenciázási terv óriás hatalmi egységek kialakulásához, a gyilkos k­valitás felújításához vezethet és a tengelyhatalmak békepolitikája könnyen veszede­lembe sodródhatik, ha Anglia az orosz szovjet ezerszer bebizonyí­tott politikai erkölcstelenségét pró­bálja meg az európai ügyekben a bírói székbe emelni. Chamberlain magas szellemi és erkölcsi akarata és becsületes béketörekvése a szov­jet segítségével csak veszíthet át­ütő erejéből. Tudjuk, hogy az angol miniszterelnök súlyos helyzetben van, tudjuk, hogy mindkét oldalon a szenvedélyek célravezető, racioná­lis megfékezése pillanatnyilag a legfontosabb feladat, de ha Len­gyelországot nem fenyegeti táma­dás és az angol kormány nem hiszi el a kósza híreket, akkor mirevaló a tengelyhatalmakat a vörös szov­jet csatasorba állításának fellázító hírével — fenyegetni?! Szigorú feddésben részesít bennünket a liberálisok élharcos lapja a felső­házról és a zsidótörvényről írott legutóbbi cikkünk miatt. Mindenért haragszik, amit a felsőház szerepé­ről ebben a kérdésben írtunk, ami persze nem baj, sőt egyenesen örvendetes jelenség. A felsőház állásfoglalásairól és a felsőházi tagokról tudvalévően éppúgy sza­bad politikai kritikát gyakorolni, mint a parlament másik Házának képviselőiről, vagy pártjairól. A felsőház, mint intézmény s annak tagjai, mint politikai személyek, az alkotmány szerint egyáltalában nem bírálhatatlanok. A baloldali háborgás egyáltalában nem érdekel tehát bennünket, de hogy mennyire igazunk volt abban a tekintetben, hogy a felsőházban vannak politikai bajkeverők, azt mi sem bizonyítja jobban, minthogy a bizottság ülésén magának Teleki Pál gróf miniszterelnöknek kellett vissza­utasítania Szilágyi Lajos invektivár­ját, aki szuverénül kijelentette, hogy a zsidótörvényt a kormány „külföldi nyomásra” terjesztette a­ magyar törvényhozás elé. Teleki Pál gróf röviden és határozottan kijelentette, hogy mi a magunk lábán állunk s ő, a miniszterelnök, egyáltalában nem érti, miért kell komolyan tett kijelentéseket na­ponta még felsőházi tagoknak is megismételni. Hát ez bizony arra vonatkozik, hogy vannak bizonyos közéleti tényezők Magyarországon, akik ugyanazt a nótát, vagy leg­alább is ugyanazt a melódiát hete­ken, hónapokon és néha esztendő­kön keresztül is fújják, akár hall­gatja őket valaki, akár nem, akár van-e azoknak bármi alapja, akár nincs. Mert várjon Szilágyi Lajost, ha kikérdeznék, mit felelne arra, hogy képzeli ő el ebben a zsidó­kérdésben a külföldi nyomás érvé­nyesülését? Azt hiszi, hogy akad­nak európai hatalmak, amelyek a magyar barátságot úgy értelmezik, hogy a magyar kormánynak bel­politikai tanácsokat adnak? És vájjon van olyan magyar kormány, amelyik ilyen tanácsokat elfogad ? Mi a zsidókérdés fontosságát­ és jelenlétét hamarabb. . Mratttffik, mint akár a németek, akár az olaszok a világháború után, nekünk tehát nem volt, nincs és a jövőben sem lesz szükségünk arra, hogy a probléma megoldása terén ösztön­zéseket kapjunk. Ez a kérdés tel­jes mértékben tisztázva van már: világos, hogy a zsidókérdésben senki sem ösztönözte a magyar politikát ilyen, vagy amolyan lépésre, a magyar politika csak az európai alkalmat használta föl eme sajátos belső problémánk megoldá­sára. Ezt kevergetik össze-vissza liberálisaink és közéleti intrikusaink úgy a képviselőházban, mint a felsőházban is s ennek az ellenkező­jét magyarázhatja és bizonyíthatja akárki, ők egyszerűen­­ tovább folytatják ezt a jól irányzott rém­hírterjesztést. Nekünk viszont az a véleményünk, hogy azok, akik­ ilyen kijelentéseket tesznek, azok igenis politikai bajkeverők! S mi ilyen és ehhez hasonló véleményein­ket a jövőben is mindig meg fogjuk­­mondani, akárkiről szól is s akár tetszik ez érdekelt zsidó köreink­nek, akár nem. nem fogadása nemzeti szempontból rendkívül nagy kellemetlenségek elé állíthatná az országot. Nem helyesli az olyan törvényalko­tást, amely kipróbált, történetileg is igazolt jogokat bármilyen tekintetben érint, ha csak a nemzet köznyugalma vagy fennállásának érdeke vagy olyan történelmi érdek nem fo­rog kockán, amit még törvényes jogok meg­fosztásával is védelmezni kell. Megadott ál­lampolgárságot csak hazaárulás esetén sza­bad valakitől megvánni. Aggodalmat okoz az is, hogy a javaslat korlátozza az egyen­jogúságokat s nyugtalanság tölti el, hogy jóllehet keresztény magyarság érdekében akar intézkedni, mégis éppen a keresztény­ségnek árt. Különös az is, hogy a javaslat asszimilációt akar és éppen az asszimilálta­kat zárja ki. A javaslatot általánosságban szívesen elfogadja abban a reményben, hogy a kormány a józan és megfontolásra érdemes módosításokat honorálja. Szüllő Géza veszedelmesnek tart a magyar­ faj szempontjából olyan kirekesztő politikát, amely értékeket akar kizárni. Szent István országának az asszimiláció volt az erőfor­rása, veszedelmesnek tartja, ha a fajelmé­letre helyezkedünk. Nem az asszimilációt,­ hanem a disszimilációt kell megakadályoz­nunk. Végül a következő indítványt terjesz­tette elő: ,,A zsidótörvény végrehajtását kor­mánybiztos látja el, melléje ellenőrzőbizott­­ság küldetik ki, amelyet a képviselőház tag­jai közül zsűriszerűleg sorsolnak ki,­ felsőházi tagjait pedig a felsőház elnöke jelöli ki." A miniszterelnök erélyesen kioktatja Szilágyi Lajost Szilágyi Lajos a miniszterelnök elődeit hi­báztatta azért, hogy Teleki Pál gróf is kép­viselni kényszerült a törvényjavaslatot ebben a formájában. Nem lehet vitatni ?A javaslat szükséges voltát, de országszerte beszélik, hogy a kormány illetéktelen külföldi befo­lyásra terjesztette elő a javaslatot. Legna­gyobb politikai ellenfeléről sem tételezi fel, hogy külföldi nyomásra terjesztene javas­latot a törvényhozás elé. Teleki Pál gróf: Megmondottam bemutat­kozó beszédemben a képviselőházban és itt is, hogy a magunk lábán állunk. Ameddig én itt ülök, addig a magunk lábán állunk.

Next