Uj Magyarság, 1939. július (6. évfolyam, 147-172. szám)

1939-07-01 / 147. szám

4 ro M4 Cffl R­SC SZÖVETET frapp választék ggy Keresztény Szakéiparosok Szövetkezeténél !­ otul utat! VÁSÁROLJUNK ! Kadlec Antal a szlovákajkú képviselők nevében beszél Kadlec Antal kijelentette, hogy a szlo­vákajkú képviselők nevében kíván beszélni, majd így folytatta:­­Megfogadjuk, hogy abban a szellemben teljesítjük majd kép­viselői kötelességünket, amelyet az ezer­éves hungarizmus szellemének szokás ne­vezni, amely szellem ősidők óta össze­olvasztotta a magyar és szlovák népet. A történelemből számtalan példát idézhetnék annak bizonyságául, hogy a magyar és a szlovák nép évszázadokon át szoros sors­közösségben élt egymással a közös haza szeretetében. (Úgy van! Úgy van!) Emlé­keztetnem kell a szlovák katonák száz­ezreire is, akik a világháború alatt hűsége­sen véreztek és kitartottak a független magyar haza szolgálatában. (Úgy van! Úgy van!) és nem követték a csehek pél­dáját, akik megadták magukat az ellen­ségnek. Az ellenségeink által terjesztett állítás, mintha a szlovák nép a történelem folyamán szemben állt volna a magyar nemzettel, nem felel meg a valóságnak. Bizonyára voltak szlovákok, akik a XIX. században nem a magyar haza keretében keresték népünk boldogulását, de ezek a szlovákok népünknek csak kis töredékét alkották. A szlovák nép túlnyomó része­ a magyar hazában, az osztatlan testvériség­ben, a magyar állam gazdasági egységében kereste és találta meg népünk boldogulá­sának feltételeit. Ha pedig 1918-ban akad­tak elvakult szlovákok, akik a csehszlovák állam megalakulásánál közreműködtek, úgy az azóta lefolyt események meggyőz­ték őket arról, hogy tévedtek. A cseh­szlovák állam összeomlott, mert hazug­ságokon épült fel. Ezek között a hazug­ságok között a legnagyobb az volt, hogy a szlovákokat a cseh nemzet egyik ágának, a szlovák nyelvet pedig a cseh nyelv egyik nyelvjárásának mondotta. Mi, ennek a Háznak új szlovák képviselői, az első pilla­nattól kezdve küzdöttünk a hazugság ellen és hirdettük, hogy a szlovák nemzet boldo­gulásának legbiztosabb alapja a szlovák— magyar testvériség. Meghurcoltak bennün­ket az igazsághirdetésért, de a közelmúlt nagy eseményei a mi álláspontunkat iga­zolták és ez örömmel, elégtétellel tölt el bennünket. A bécsi döntőbírósági ítélet egymillió magyarral együtt szlovákokat is visszavezetett az ősi hazába. Mi ezért há­lát adunk a mindenható Istennek. De hálá­val tartozunk érte Magyarország főméltó­ságú kormányzójának, vitéz nagybányai Horthy Miklósnak, az ő bölcs, előrelátó országlásának. (A Ház tagjai felállnak. Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) Egy­ben köszönetet mondunk, a magyar kor­­mányok is azért a megértésért, amelyet a visszacsatolt szlovákság iránt tanúsított és köszönetet mondunk az országgyűlésnek a bizalomért, amellyel bennünket meg­ajándékozott. Fogadjuk, hogy nem leszünk méltatlanok erre a bizalomra. Isten minket úgy segéljen.­­Hosszantartó és megújuló élénk éljenzés és taps.). Bródy András: A magyar-orosz nép saját elhatározásából tért vissza az anyaországba Bródy András volt ruszin miniszter­­elnök beszélt ezután és ezeket mondotta: Ebben az ünnepélyes és nekem fenséges órában, amikor a magyar-orosz nemzet képviselete átlépte a magyar képviselőház megszentelt csarnokának küszöbét, enged­jék meg, hogy mint a magyar-orosz nem­zet parlamenti képviseletének vezére mély­séges megilletődöttségemben és határtalan örömömben fohászomat küldjem, a minden­ható Úristennek azért, hogy népemet, a szentistváni birodalom leghűségesebb népét visszahozta ősi, ezeréves hazájába. (Élénk éljenzés és taps.) Ezt a népet, a magyar­orosz nemzetet húsz évvel ezelőtt megkér­dezése nélkül és akarata ellenére (Úgy van! Úgy van!) szakították ki a többszáz­éves együttélésből, de az elmúlt húszéves távollét szenvedései és elnyomatása nem törték meg ennek a népnek erőit. Ez a nép hű maradt a szentistváni gondolathoz és én, mint a magyar-orosz nemzetnek, az egész magyar-orosz törvényes népképviselet által választott képviselője és vezére, kö­telességemnek tartom bejelenteni önöknek, a magyar nemzetnek, az egész világnak, barátainknak és ellenségeinknek, hogy a magyar-orosz nemzet saját elhatározásából tért vissza a szentistváni birodalomba. (Hosszantartó élénk éljenzés és taps.) A magyar-orosz nép otthonát, jövő boldogu­lását az új ezer esztendőre itt akarja és fogja megépíteni ősi testvérnemzetével, a lovagias magyar nemzettel együtt. (Éljen­ Egyszerre kétségbeesetten ébredt tu­datára annak, hogy fél. Rettenetesen, vadul és egészen határozott formában ragadt a torkon a félelem. Mit hoz a holnap, a holnapután? Mi lesz, ha el­veszti állását? Nyugdíj? Nevetséges összeg, összeomlik a kényelmes, boldog, nyugodt kispolgári élete... De hiszen szó sincs minderről. Jó és pontos hiva­talnok volt mindig, megbízható és be­csületes. Mégis ... Simonffy is az volt, Gerő is, meg a többiek. Eh, ők majd segítenek magukon. Senki és semmi sem fontos, csak az a szörnyű félelem, amely hatalmában tartja és vasmarok­kal szorítja össze a szívét, a lelkét, az idegeit, ni. Reggelenként ezzel a szorongó érzés­sel ébredt Szabó Ferenc. A szorongás növekedett, amikor közeledett az iroda felé és csak akkor enyhült valameny­­nyire, amikor megszokott helyén ült az íróasztal mellett és az írásai fölé hajolt. Egyik reggel felkelt, belépett a papucsába és kiment a fürdőszobába. Megmosakodott, azután a fogát iposta. Hátrahajtotta a fejét. A víz furcsa, gargalizáló hangokat hallatott a torká­ban és eszébe jutott, hogy fiatal házas korában mennyit nevettek ezeken a hangokon a feleségével. — Melyik operát akarod hallani? — kérdezte ő. — A Toscát — válaszolta az asz­­szony. Ugyanazok a recsegő, guruló hangok. És a lány beviszi a reggelit az ebédlő­asztalra: kávé sok föllel, vajas zsemle. Harminc év óta ugyanaz. A szoba is az, a képek is a falon, a székek lukacsos nádfonata. Látszólag semmi sem válto­zott. Csak az új a lakásban, ami látha­tatlan , az a lappangó, lassan emésztő nyugtalanság, amiről nem tud senki. Szabó Ferenc szégyelte magát a lakásá­ban. Nem kívánt idegennek érezte ma­gát ebben a környezetben, amely olyan nyugodalmas. Ha ezek tudnák, mit érez, amikor gépies mozdulatokkal megissza a kávéját és a kalapot a fejére teszi. Belülről vad izgalom tépi. Most kezdő­dik elölről: minden ajtónyitásra fel­kapja a fejét és amikor a szolga belép a postával, a vér elhagyja ereit. — Beteg vagyok."— Leült a székre és levette kalapját. — Nem birom ezt tovább. Nem birom ... Az asszony ágyat vetett és orvost akart hivatni. Szabó Ferenc nem en­gedte. Semmi az egész, majd elmúlik. Az éjszaka rosszul aludt. — Nincs szükséged semmire? A férfi lehunyta a szemét, nem vála­szolt és az asszony bizonytalan hangon folytatta: — A piacra készültem a lánnyal. Be­főzéshez akartam gyümölcsöt venni. — Csak menjetek. Egyedül maradt. — Már mind benn vannak. •— rajzol­­­tak feltartózhatatlanul a képek az agyában. — A főnök is. Hol van Szabó? Beteg? öreg és beteg tisztviselőket nem használhatnak. Szükség van fiatal erőkre. Ez téboly... Soha többé nem lesz más gondolatom­. Soha többé nem tudok nyugodtan aludni. Lázas sietséggel belebújt a papu­csába, felvette házikabátját és körül­nézett a szobában. A nyitott ablak előtt tejeskocsi álldogált és az ablakpárkány fölött emberfejek tűntek elő. Gyorsan és meg-megbotolva ment a konyhába, az ajtót bezárta maga után. A falnál kinyitotta a gázcsapot és vadul, szag­gatottan vett lélegzetet. — Van legalább két órám, — gon­dolta. A gázrezsó apró résein keresztül lát­hatatlan sugarakban ömlött a gáz. Szabó Ferenc kihúzta a gumicsövet és a szájához illesztette. Mohón szítta be a mérget, azután köhögni kezdett és elengedte a csapot. Egy széket húzott magának a tűzhely mellé. Ölhetett kéz­zel ült a rezsó előtt, feszes, egyenes tartással. Lassan terjedt a gázszag a konyhában és Szabó zsibbadt tagokkal, elcsendesülve hajolt előre. A keskeny, fehér konyhaszéken meg-megbillent a teste. — Jó lenne lefeküdni, — gondolta és előrecsúszott a széken. Az nyikorgott a kőkockán, ahogy a lebukó test hátralökte, azután megint csend lett. A fekvő embert különös, ismeretlen és szinte mámorító érzés kerítette ha­talmába. Jó volt feküdni és nem moz­dulni. Megpróbálta kinyitni a szemét. — Ha nagyon akarnám, sikerülne, — gondolta. — De így jobb. Kezében és lábában zsibongást érzett, mintha apró, vidám hangyák szágulda­­nának fel és alá a tagjaiban. Feje súlyo­san, és mozdulatlanul tapadt a kőhöz és mégis csodálatosan könnyű volt. Arra gondolt, hogy jó lett volna élni. Persze, nem így, hanem félelem nélkül, ő gyá­ván meghúzódott a front mögött és most az ágyú szele elsodorta. — Mitől féltem? — csodálkozott és olyan távolinak tűnt az irodai asztal és a főnök figurája. Nagy, véget nem érő mezőket látott, hegyeket és végtelen égboltozatot, embermilliárdokat a föl­dön és az ég alatt és a mindenség köze­pén egy kicsi, ugráló és kapkodó figu­rát. Az alak forog, egyre csak maga körül kering és nem lát semmit sehol, csak saját magát. Most úgy érezte, hogy valahonnan magasabbról néz le­felé és felismeri ezt a nevetségesen ugráló, kicsi emberfigurát. A gáz sűrű, nehéz tömegekben tódult kifelé a vékony gumicsövön, ráfeküdt a fekvő ember mellére, súlyos volt és fojtó és Szabó Ferenc már nem érezte a követ maga alatt. — Jól lehetett volna élni . . . Nem félni semmitől... Jövő ... Az én jö­­vőm mennyire nem fontos. Nincs is. Én sem vagyok. Valami erő, amit nem ismerek, valamiért elküldött erre a földgolyóra, engem, mindenkit, együt­tes munkára. Közös nyugdíjért. Én használhatatlan voltam erre a mun­kára ... Felmondtak ... Kidobtak ..­­Lecsukott szeme alatt úgy érezte, hogy a gáz egyre sűrűsödik körülötte. Már nem láthatatlan levegőréteg, ha­nem fekete köd, amelyen nem lehet keresztülgázolni. Meg kellene mozdulni és áttörni rajta. — Ha nagyon akarnám... De jobb így. zés.) Mélységes köszönetemet fejezem ki a kormányzó úr Őfőméltósága iránt (a kép­viselőház tagjai harmadízben is felemelked­nek helyükről, hogy szűnni nem akaró lel­kesedéssel ünnepeljék a kormán­yzót), aki atyai gondoskodásával, államférfiúi böl­csességével és kemény akaratával kellő időben lehetővé tete, hogy a magyar-orosz nép, amely évszázadokon keresztül vérségi és lelki kötelékekkel, elszakíthatatlan gaz­dasági szálakkal, közös kultúra kiépítésével összeforrott a magyar nemzettel, ismét visszatérhetett abba az államközösségbe, amelynek történelmét a magyar néppel együtt építette fel, amelynek jövőjéért munkáját és ha kell, életét, vérét mindig közösen kész feláldozni. (Lelkes taps.) Kü­lönösen mélységes hálával adózunk a fő­­méltóságú kormányzó úrnak azért az am­nesztiarendeletért, amely nemes szívének egyik legutóbbi megnyilvánulása volt. Hisszük, hogy ez a nagylelkű megbocsátás népünk körében a lelkek megbékülését fogja hozni. A magyar-orosz nép mélységes há­láját tolmácsolom a vitéz magyar hadse­regnek (hosszantartó lelkes taps és éljen­zés), amelynek mint volt tartalékos főhad­nagya magam is tagja vagyok. A magyar történelem legdicsőségesebb napjaiban II. •Rákóczi Ferenc „Pro libertate” zászlai alá a magyar­-orosz nép, a gens fidelissima fel­sorakozott, hogy Magyarország független­ségét és a testvéri magyar nemzet szabad­ságát megvédje. Most a magyar-orosz nép legsúlyosabb szenvedéseinek napjaiban a lovagias magyar nemzet vitéz és bátor hadserege fogott össze a hűséges magyar­­orosz néppel, hogy azt felszabadítsa az ide­gen elnyomás alól és ma a két nép együt­tesen áll őrt a Kárpátok bércein. Hálámat lesen áll őrt a Kárpátok bércein. Felszabadulásunk tényével két testvér­nép húszéves álma valósult meg. Hű­séggel, szeretettel és bizalommal jöttünk ide és ezért szeretetet és bizalmat kérünk. Húsz esztendő állandó megpróbáltatásai és csalódásai után azzal a hittel és meggyőző­déssel borulunk az újra megtalált anya keblére, hogy annyi hányatás és viszontag­ság után jobb napok virradnak a mi sokat szenvedett népünkre és amit egy idegen hatalom az egész világ színe előtt a nem­zetközi szerződés ellenére megtagadott tő­lünk, azt meg fogjuk kapni az ősi hazá­ban, nemzeti és kulturális életünk szabad lehetőségét az autonómia keretében. Erre­­vonatkozólag kijelentem mind magam, mind képviselőtársaim, valamint a magyar­­orosz nemzet nevében, hogy sorsunkat és jövőnket illetően egységesen valljuk a fő­­méltóságú kormányzó úr és a kormány ál­láspontját. (Nagy taps.) — A két testvéri nép örök együvé­­tartozásához kérem a mindenható Úristen segítő kezét. ( Hosszantart­ó lelkes taps és éljenzés, a­­szónoko­t számosan üdvözlik.) SZOMBAT, 1939 JULIUS X Beszél Teleki Pál gróf miniszterelnök Teleki Pál gróf miniszterelnök szűnni nem akaró taps közben emelkedett szólásra és ezeket mondotta. Az előbb elhangzott három felszólalás nem, maradhat válasz nélkül. Nem maradhat válasz nélkül azok részéről, sndk húsz esztendőt a kis terü­letre szorított trianoni Magyarországon töltöttek;­nem maradhat válasz nélkül az országfenntartás munkásai, a nemzetfenn­tartás munkásai felé. A külső jogcím, amelyen felszólalok, a miniszterlnök jog­címe, mert a házszabályok szerint csak ilyen címen beszélhetek. De úgy érzem, hogy egy belső jogcím többre is jogosít. Két képvi­slőtestvérem kivételével én va­gyok a legrégibb tagja a magyar parla­mentnek 19 óta (nagy taps) és úgy ér­zem, hogy ezen a jogcímen és azon is, hogy itt, amikor a felvidéki és kárpát­aljai testvéreink visszatérését ünnepeljük, én mind az egész parlament, mind pedig minden magyar ember nevében, pártkü­lönbség nélkül, szólhatok és ehhez kép­viselőtársaim hozzájárulását megkaptam. De szólhatok mint régi parlamenti tag, az egész magyar országgyűlésnek, mint ál­landó nemzeti képviseleti intézménynek a nevében, ebben a pillanatok fölé messze emelkedő fenséges órában. Üdvözöljük a kényszerhatárokon túlról visszatért test­véreinket, magyarokat és szlovákokat, üdvözöljük bensőséges érzésekkel magyar­orosz testvéreinket, akik fenntartották e haza iránti szeretet érzését húsz esztendőn keresztül az elnyomatással szemben. Ki­jelentéseikből, tetteikből, kézszorításukból mindenki, aki fent járt, tudja, hogy fenn­tartották a magyar haza iránti szeretete­ket és visszavágytak. Üdvözöljük azokat a férfiakat, akiket népük bizalma hozott ide nem egy mostani választék alapján, de húsz esztendő választása alapján, mert azokat hívtuk ide, akikről úgy éreztük és láttuk, hogy népük bizalma hordozta és szeretet és bizalom vette ölest körül. Üdvözöljük őket itt kevés szóval, de a legbensőségesebben, a legszeretetteljeseb­­ben, mert alig lehet alany szavakat találni, amelyek kifejeznék azt, amit e pillanatban érzünk. Ha valaki visszagondol arra a húsz esztendőre, ami elmúlt, tudja, hogy az nemcsak nekik volt nehéz, hanem ne­künk is nehéz volt. Csak ezen a húsz esz­tendőn keresztül mérhetjük meg e pillanat nagyságát és jelentőségét és azokat az­ érzéseket, amelyek mindnyájunkat eltölte­nek. Amikor ilyen bensőséggel üdvözlöm őket, ha szabad úgy mondanom, az egész parlament és ezen keresztül az egész ma­gyar nemzet nevében, arra kérem Istent, áldjon meg mindnyájunkat, áldja meg a magyart, áldja meg a haza minden hű fiát jókedvvel, megelégedéssel, egyetértéssel. Áldja meg erővel, bőséggel, jóléttel, mun­kával és gazdagsággal. Ennek munkálásárra jöttünk össze és ebben összeforrva akar­tunk velük tovább dolgozni. A miniszterelnök mélyen megindult han­gon mondotta el beszédének utolsó sza­vait, amelyek után a képviselők felugrot­tak helyükről és sokáig, hosszan éljenez­ték, tapsolták a kormány­elnökét, majd a Ház tagjai elénekelték a Himnuszt, a nem­zeti imádság után pedig újból felharsant

Next