Uj Magyarság, 1939. augusztus (6. évfolyam, 173-198. szám)

1939-08-01 / 173. szám

MEGFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL­ÉVRE 18 PENGŐ. EGYES SZÁM­ÁRA KÖZNAPON 10, VASÁRNAP 20 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN 4m képesmellékletteltf0fillér SZERKESZTŐSÉG ÉS JURDŐHIVATAL» BUDAPEST, VI., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1939 augusztus­i KEDD VI. évfolyam 173. szám ftSVtZfV ■) D­rótsövényes külpolitika Irta: Rajniss Ferenc Liddel Hart kapitány, az angolok legnagyobb katonai szakírója remek könyvet írt a brit birodalom védelmé­ről s a hadi tudományok művelői és a honvédelem kérdéseivel foglalkozó poli­tikusok, a legizgalmasabb regényt meg­szégyenítő érdeklődéssel olvashatják ennek a bátor, szókimondó, teremtő fantáziával megáldott embernek írását, a modern haditechnika fejlődése során beállott új hadseregszervezési, straté­giai és taktikai korszükségletekről. Liddel Hart a támadás ellensége és a­­védelem rajongója. Az offenzíva fran­cia tévedés, a defenzíva angol erény s a mai világban három jól felszerelt, megfelelő mennyiségű lőszerrel ellá­tott, szakszerűen kiképzett katona töb­bet ér ezer támadónál... A demokrá­ciák legnagyobb veszedelme az olyan tábornokok sokasága, akik a támadás elméletében hisznek. Az új háborúban nincs szükség óriás tömegekre. A tűz­erő, a mozgékonyság és a szakképzett­ség a fontos. A katonát valóban a háborúra kell kiképezni s nem a díszszemlékre, ahogy az ma, a kikép­zési idő háromnegyed részében törté­nik ... Liddel Hart nem udvariasko­­dik, nem hajbókol, nem rejtegeti az an­gol hiányosságokat s nem tagadja le a tengelyhatalmak páratlan előretörését, mert az a véleménye, hogy nincs ideje az angol világbirodalomnak az új világháború kitöréséig kényelmesen várni. Liddel Hart szerint az új világháború már megkezdődött 1936 júliusában, amikor az olaszok és a németek meg­vetették a lábukat a spanyol félszige­ten. Azóta szakadatlanul folyik a világháború­s Gibraltár, Toulon és az angol kereskedelem tekintélyes része, a tengelyhatalmak újonnan megszer­zett és kiépített stratégiai pontjainak veszedelmes ellenőrzése alá került. A háború később átcsapott Ausztria, Csehszlovákia és Albánia területére, a tengelyhatalmak jelentős újabb győ­zelmeinek biztosítására. Anglia védel­méről tehát csak ennek a második világháborúnak immár meglódult, óriás folyamatában lehet beszélni, így elmélkedik a legkiválóbb angol katonaíró a világ jelenlegi állapotáról s ha letakarjuk a helyzetképből a tisz­teletreméltó hazafiasság egyoldalú ítél­kezésének foltjait, akkor is el kell ismerjük, hogy Liddel Hart éles és megdöbbentő igazságok rajzát tárja fel előttünk. Az okokat minden nép és minden nemzet másképpen látja, csoportosítja és értékeli, örök emberi gyöngeségünk, vágyaink és napfényre törő erőnk mér­tékében, a lényeg azonban független az ítéleteinktől s a lényeg az, hogy valami úton-módon tényleg belesodródott már Európa az új világháborúba! Az ára­dat szab törvényt és irányt s a meg­álláshoz emberfölötti erők volnának szükségesek. Sodródunk. Zajló esemé­nyek szülik az eseményeket s legyőzött az, aki megáll. Visszafelé már csak nézni lehet, de mozogni nem. Szorongat­­tatásunk, a bizonytalanság, a gazdasági válság magyarázatára ezer okot kere­sünk s ezerféle intézményt, törvényt, jelenséget korholunk a felsűrűsödő ba­jokért és ösztönös izgalmakért, pedig csak egy nagy és végzetes ok táncol Kerékpáros kisasszony Irta: Nagy Lajos Szép fiatal leány, az arca egészen nőies, sőt gyermekes, a tekintete zavar­talanul tiszta, bizakodó és bizalmat keltő, hogy egyszerűen csak Máriának kellene őt nevezni. De hát az embernek szüksége van a teljes nevére s így ő: Kocsond Mária dr. Egyetemet végzett tehát, lélektannal foglalkozik, valósá­gos fiatal tudós, ki hinné róla, hiszen még szemüveget sem használ. Szorgal­masan jár be a városba, egy pszicho­fizikai intézetbe, legkedvesebb tanít­ványa és munkatársa a professzornak. Eddig villamoson utazott be és ki, S-ről, a pestkörnyéki válatelepről, most kerékpárt vásárolt, majd talán hamaro­san megírja a kerékpározók lélektaná­ról szóló tanulmányát is. Egyelőre azonban tanul, próbálja megülni a szeszélyes kétkerekű paripát. Marci, az öccse, tanítja a kerékpár használatára. Mária már ötször is felborult a kerék­párjával, Marci mindannyiszor jól mula­tott a baleseten. Kinevette, mert ő csak egyszer borult fel, akkor is menten talpra ugrott, oly rugalmas ő, mint a gumilapda. Mária meg egy-egy zuhanás után percekig csücsült a porban, mintha csodálkozna a saját ügyetlenségén. Marci még elméleti oktatással is szol­gál a nővérének: — Ha valami vak-süket állat eléd Ugrik, arra csak förmedj rá. Mondd meg neki a magadét. A kerékpár nem autó és a rajta ülőnek egy kis károm­kodással kell enyhítenie a mérgén. És miért? No, híres pszichológus! Azért, mert a kerékpáros nem gázolhatja el az útjában állót, mint egy úrvezető. — Jól van, öcskös. Azért én mégsem fogok káromkodni — és Mária szelíden mosolyog. — Nem is leszel akkor igazi kerék­páros soha. Ezzel a napi lecke be is fejeződött, mert Marci a barátja hívó füttyét hallva elrohant Mária egyszer csak megállapíthatta, hogy már tud kerékpározni. Bajnoki versenyen ugyan még nem vehetett volna részt, de azért nekivágott az út­nak, hazulról be a városba, az intézetig. A széles sima úton sokan elkarikáztak mellette, egyesek megelőzték, mások elmaradtak mögötte, a sorrend szaka­datlanul változott, de azért végül is a legtöbben elhagyták. Volt aki vissza­fordult és a szemébe nevetett, akadt fiatalember, aki szótlanul köszöntötte, kezével a sapkája szélét érintve. Nők is akadtak a kerékpározók közt. Azok is barátságosak voltak, úgy viselkedtek, mintha Mária ismerősükké vált volna azzal a ténnyel, hogy belépett a kerék­pározók rendjébe. Szóltak is­­ hozzá. Ilyeneket mondtak. Szép új gépe van. Kiesett a hajából a csatt. Nagyon fel­húzódott a szoknyája. Egy sovány paj­kos pékinas is elsüvített Mária, mellett, hátán friss süteményekkel megrakott kosárral, ez is visszafordult, ráneve­tett: — Elől deszka, hátul léc — kiáltotta, nyilván annak jeléül, hogy neki a Máriánál kövérebb nők tetszenek. Ekkor egy fiatalember surrant mel­léje a gépével. Mintha védelmébe akarná venni, vigyázni akarna rá. — Neveletlen kölyök — mormogta méltatlankodva. És nem tágított Mária mellől. Rendesen öltözött, jóképű fiatal­ember volt, apró kis jelek árulták csak el, hogy valami munkás lehet. A sap­kája, a kormáynon nyugvó keze, s a munkának a ruháján is észlelhető nyomai. — Nagysádot még nem láttam erre­felé. Most költözött talán a mi tele­pünkre ? Mária egy-két pillanatig habozott csak, hogy feleljen-e. A kerékpárosok közt nyilván ez a szokás, alkalmazko­dik hát hozzá. Nem muszáj neki most is doktorkisasszonynak lennie. •— Igen, most költözködtünk ide — mondta kétkedést kizáró hangon. De miért is mondta ezt? Nem fontos, hiszen a kérdés csak formaság volt, megszólításra és beszélgetés kezdésére, a felelet is nyilván formaság. Nincs semmi jelentősége, tehát . . . nem is hazugság. — Melyik gyárban dolgozik? — kíváncsiskodott a fiatalember. Mária most már úgy érezte, hogy benne van egy szerepben és azt tovább kell játszania. De milyen gyárat mond­jon? Hiszen hirtelenében nem is tudja egynek sem a nevét s még valami olyan gyárat mondana, amelyik egészen más tájon van. Valami mégis eszébe jutott: ■— Terrina kötszergyár. — Nem ismerem. Hol van az? — A... a K.­utcában. .— Akkor, sajnos, itt a sarkon el­válunk. Mert én a Schmidt-acélban dolgozok. Hanem ... este találkozhat­nánk. És a fiatalember reménykedve pis­­lantott Máriára. — Este? — kérdezte Mária, kis zavarral. — Itt a sarkon. Már a sarkon álltak, gépjeikkel kissé félrehúzódva a gyalogjáró mellé. — Nem bánom — hagyta rá a fiatal­emberre Mária —, de haza nem kisér­het. — Miért nem? — A papám nagyon szigorú. A fiatalember elégedetten mosolygott, mintha mondaná, hogy úgy van az rendben. Azután megállapította az idő­pontot : — Negyed hétkor. Jó? Fél hétig vá­rom. — És búcsúzóra nyújtotta a ke­zét. — Kerekes Pál vagyok. Magácskát hogy hívják? — Mária ... Kovács Mária. — Szép neve van, — jelentette ki a fiatalember és ebbe belepirult. — Ke­zét csókolom. — Fölpattant a kerék­párjára, nagyot nyomott a pedálon és elkarikázott. Chamberlain nyilatkozott az alsóházban Moszkváról, Tokióról és Danzigról (Tudósítás a 3-ik oldalon) elnyűtt idegeinken: a háborús állapot tudata! A vakságban boldog emberek nem merik bevallani önmaguknak sem ezt az egyszerű igazságot, hogy megmene­küljenek a felelősségtől és a munkától. Derék, öreg politikai tűzoltók fényesítik kényelmesen a szivattyúcsöveket s di­csőségesen eloltott volt tüzekről álmo­doznak, regélnek, miközben az ablako­kon bevörösödik az új lángok fénye Reformokat készítenek elő évtizedekre tempós lassúsággal, csak éppen azt nem tudják, hogy mit kellene cselekedni holnap, ha megrendül az ég. Belesusto­­rognak az elmúlott és az eljövendő évszázadokba, hogy elfelejtessék a je­lent. Elhiszik és elhitetik, hogy béke van, hogy békevilágba való módszerek­kel, kedves pusmogással lehet óvatosan, elismerésre méltó tehetetlenséggel mo­zogni semerre, pedig a mozgást már a leszakadt európai párt diktálja s a poli­tikának alig van más teendője, mint minden áldozattal fegyelmezett sorokba szedni össze a nemzet honvédő erejét. Nem kell a világháborúra várni, mert már benne vagyunk! Csak éppen azt kell megtanulni, hogy elmúlott az ünnepé­lyes ultimátumok ideje s a háborús fel­vonások régi sorrendjét az új stratégiai elvek megváltoztatták. Aki eljut idáig a tények felismerésében, az egyszerre másképpen látja az összes belpolitikai kérdéseket, a haszontalan hatalmi har­cokat, a pártok kicsinyes veszekedését az alkotmányjogi vitákkal, az egész parlamentarizmust és másképpen érté­keli a világ minden részéről zagyván és bőségesen befutó külpolitikai híre­ket. A nagyközönségnek az a leg­nagyobb tévedése, hogy a diplomáciai eseményeket, konferenciákat, megbeszé­léseket, szerződéseket, deklarációkat, parlamenti vitákat és nemzetközi kon­fliktusokat, hirtelen előretöréseket és visszavonulásokat önmagukban álló, el­szigetelt vagy éppen döntő, békeidős eseményeknek tekinti, holott a mai világpolitikai zajlás minden egyes moz­zanata egymással összefüggő, háborús tény, a nagy egész része s a jövendő mozdulatok meghatározója. Nincs danzigi kérdés! Nincs tokiói, vagy moszkvai tárgyalás! Nincs föld­közi-tengeri versengés! S még técsői határincidens sincs önmagában. Sem­mit sem ér a befutó jó hír a békülé­­kenyebb hangulatról és semmit sem ront a sajtóban szenzációsan tálalt rémhír a „helyzet újabb kiélesedésé­ről ...” Ma már minden eseményt, for­dulatot, szövetséget és követelést a folyó világháború szemszögéből kell lemérni, részleteredmények, vagy rész­letvereségek amíg a komoly, történelmi döntés be nem következik. Két lemér­­hetetlen erejű tábor viaskodik egymás­sal a demokráciák és a tengelyhatal­mak mérkőzésében s nincs olyan ország Európában, amelyiknek sorsát és jöven­dőjét a döntés érintetlenül hagyná.

Next