Uj Magyarság, 1939. november (6. évfolyam, 249-272. szám)

1939-11-03 / 249. szám

4 MINDENKI ISMERI — MINDENKI AJANIJA! ZEPHIR folyton égő kályha fatüzelésre Ara: 60 p-to Eladási mintaraktár: Vilmos császár-út 39 Ara: 1 aknás, 2 aknás szénre, kokszra 45-65 p-to. Címre figyelni! Arlap Ingyen! kályha- és tűzhely-gyár Hajós­ utca sarkán Tel.: 124-610 és 124-740 Háztulajdonosok szállítója! dési célokra használta fel, Németország ezért szükségesnek látta, hogy a hírfor­galom terén az utóbbi napokban korlá­tozó intézkedéseket hajtson végre. Ezek az intézkedések egyenlő mértékben érintik valamennyi semleges államot. Tel­jesen alaptalanok azok a külföldön elter­jedt híresztelések, hogy a külföldre irá­nyuló német vasúti forgalomban a háború kezdete óta elrendelt korlátozásokon túl­menő újabb megszorításokat hajtanak végre. wmacuurs Ag A reformáció vigadói emlékünnepével befejeződtek a protestáns napok Az országos protestáns napok nagy­szabású ünnepségei kedden, a reformáció 422-ik évfordulóján fejeződtek be. A nagy nap ifjúsági istentiszteletekkel kezdődött, s gyülekezeti istentiszteleteket is tartottak valamennyi fővárosi reformá­tus, evangélikus és unitárius templomban. Délelőtt féltizenkét órakor aztán a Vigadó­ban impozáns ifjúsági nagygyűlést rendez­tek, amelyen többezer főnyi közönség vett részt, s Farkas István tiszáninneni püspök mondott megnyitót. A továbbiakban Sző­­nyi Sándor, Palyp Béla, Dezséry László, Pethő István és Soós Géza beszélt, s az ünnepség Farkas István püspök záróbeszé­dével fejeződött be. A kora délutáni órák­ban a különböző szakértekezletek vezetői tartottak együttes gyűlést, este háromne­gyed hat órakor pedig sor került a protes­táns napok legkiemelkedőbb demonstráció­jára, a reformáció emlék­ünnepére. A pesti Vigadó egymásba nyitott termei zsúfolásig megteltek az előkelőségek, vala­mint a fővárosból és a vidékről egybese­­reglettek tömegével. A lépcsőházban két­oldalt egyenruhás diákok és díszsisakos rendőrök állottak sorfalat és fogadták az érkezőket, akiknek soraiban ott volt a kormány részéről Reményi-Schneier La­jos pénzügyminiszter, továbbá Teleki Mi­hály gróf földmívelésügyi miniszter, Ja­­ross Andor miniszter, Fáy István, Zsin­dely Ferenc, Pataky Tibor, vitéz Bonczos Miklós, vitéz Lukács Béla, Törley Bálint, Tomcsányi Kálmán államtitkár, a felsőház részéről Juhász Andor, a képviselőház megbízásából Csilléry András, a honvéd­ség képviseletében vitéz nagybaconi Nagy Vilmos altábornagy, hadtestparancsnok, a fővárostól Sz­endy Károly polgármester. Egymásután érkeztek meg a protestáns felekezetek püspökei, majd Albrecht fő­herceg felesége, a tábornoki kar protes­táns tagjai, a különböző minisztériumok, magas bíróságok és hivatalok vezetői, az esperesek, a protestáns napok rendező­bizottsága, Oktemüller Gerhard, a protes­táns világszövetség főtitkára, Onni Talas finn követ, igen sok országgyűlési kép­viselő, s több vidéki város polgármestere. A ragyogó fényben úszó díszteremben felcsendült a lutheri himnusz. Erős várunk nekünk az Isten, azután Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter, a Bethlen Gábor-szövetség országos elnöke állott szó­lásra. Köszöntötte a megjelenteket, majd utalt a reformáció világtörténelmi jelentő­ségére, s összehasonlította ezt az ünnep­séget a régebbiekkel, többek között ezeket mondva: — Máskor Budapest protestáns közön­sége gyülekezett össze, most azonban az egész ország protestánsai adtak egymás­nak találkozót. Sőt Isten kegyelméből s új életre kelt dicsőséges honvédségünk nagy­szerű fellépésének eredményeként a törté­nelmi határokig megnagyobbodott ország fővárosában ünnepelhetünk. A visszacsa­tolt részekről jött protestáns testvéreinket szivünkhöz szorítjuk s ha szivünk vérét kell is ontanunk, akkor se bocsátjuk el többé őket testvéri közösségünkből. A miniszter bejelentette ezután, hogy küldöttség hódolt vitéz nagybányai Horthy Miklós kormányzó előtt és tolmácsolta neki a protestáns napokra egybegyűltek hódolatát, azután így folytatta: — A kormányzó úr tiszteletünket kegye­sen fogadta és megbízott, hogy köszönetét a mai nagy protestáns gyűlésen tolmácsol­jam. Hosszú percekig tartó taps és éljenzés rúgott fel, a nagygyűlés közönsége lelke­sen éltette a kormányzót, majd az ünnep­lés csillapultával a miniszter felolvasta Uray István kabinetirodai főnü­k sürgö­nyét is, amelyet a kormányzó nevében a protestáns diákifjak táviratára küldött, végül üdvözölte a protestáns világszövet­ség főtitkárát, a finn követet és a főváros­­polgármesterét. A budapesti református gimnázium ének­karának száma után Makkai Sándor egye­temi tanár, volt erdélyi református püspök tartott ünnepi beszédet. Bevezetőül meg­állapította, hogy a legutóbbi évtized alatt több, mint négymillióval növekedett az új keresztyének száma, majd arról beszélt, hogy ha számba akarnák venni a reformá­ció jótéteményeit az egyéni lélek, a családi közösség, a keresztyén művelődés, a társa­dalmi rend, a nemzeti öntudat és az ember­­testvériség világában, csak töredékeket tudnánk kiemelni, annyi ajándékot hozott a reformáció. Foglalkozott az ünnepi szónok az újabb világ felfogásával is, amely szerint a ke­resztyén eszmeiség nem alkalmas új, erős nemzedékek nevelésére. Rámutatott arra, hogy ez igen súlyos tévedés, mert a krisz­tusi ideál nem a tehetetlenség és a gyáva­ság jelképe, hanem annak az isteni szelíd­ségnek a szimbóluma, amely a gonoszt jó­val győzi le. Az oroszlán nem a vérengző fenevadat jelenti, hanem a szeretet hősét, s aki a maga életében a gonoszt jóval győzi le, testvéreiért pedig félelem nélkül kész a halálig menő harcra, az nemcsak Isten gondolata szerint való ember, hanem jó magyar ember is. Hosszú percekig ünnepelte a nagygyűlés közönsége a szónokot, aki után újabb kar­ének csendült fel, majd Reményik Sándor olvasta mikrofonba két új versét. Az ifjú­ság üzenetének Soós Géza, a protestáns diákszövetség elnöke adott hangot, azután Tors Tibor országgyűlési képviselő, a Beth­len Gábor-szövetség ügyvezető társelnöke szólott az egybegyűltekhez. — Mindaz, ami ezekben a napokban le­zajlott, — mondotta többek között, — a protestantizmus jegyében történt, de az egyetemes magyarság, az örök ■ nemzet szolgálatában. Éppen most, fegyverek és ideológiák összecsapása idején volt szük­ség arra, hogy erőt, egységet és megbíz­hatóságot mutassunk, s beigazoljuk: nem megbontani, de egyesíteni bíarunk. Hittel és bizalommal tekintünk a jövőbe, mert a magyarság útja Krisztus útja, szenvedé­sen, megcsúfoltatáson és megfeszíttetésen túl világít felénk a beteljesülés, minden magyarok örökre való egyesülése. A közönség Tars Tibor beszéde után áhítattal énekelte el a Himnuszt, s ezzel a vigadói nagygyűlés véget ért. Ugyanebben az időben több református, evangélikus és unitárius templomban tartottak reformá­ciós emlékünnepet, este pedig a Gellért­­szállóban a Bethlen Gábor-szövetség va­csorájára került sor. Itt Kovács Sándor evangélikus püspök mondott beszédet, rá­mutatva arra, hogy a reformáció a ma­gyar nemzet történelmében szinte az idők teljességében jelent meg. Ojelyi híves emlék ésetű; Oiarahth­endre ...Az emlékek akkor születnek, amikor az élmények múlttá lesznek, s a növekvő idő sodrában szétfolynak egyre inkább, vagy mind tömörebben, kézzel foghatóbban tényekké sűrűsödnek össze. Egyetlen esz­tendő eseményeinek viharai széttéphetik az emlékezés képeit, de a viharok választó­vizei változatlannak, maradandónak is meg­tarthatnak élményeket. Amikor egy esz­tendő fordulóján, most mindazokat az eredményeket, amelyeket egy év előtt Godesberg és München jelentett, az európai háború ágyúdörgésének, vérzivatarának emelkedő hullámai viszik a fellebbezés, az újabb döntés felé: a belvederes eredmé­nyek, a bécsi döntés tényei változatlanul és maradandóan állnak itt előttünk. Élményeik nem haltak meg emlékekké azok számára, akik megszületésüknél jelen voltak. Emlékeiknek nem kellett további megpróbáltatások élményeivé újjászület­­niök mindazok számára, és mindazok vérén keresztül, akik a döntés óráját egy egész nép elszoruló szívével, aggodalmaival, re­ménykedéseivel várták egy év előtt. Tényeik: egymillió magyar visszatértével a testünkké, vérünkké váltak s annyi bal­sors tépése után meghozták nekünk az első é­vig esztendőt. Tanulságaik: talán utolsó példázatául maradtak meg az igaz­ság és a béke fegyverek nélkül is kivívható gyözedelmének. A magyar ősz soha nem volt talán olyan sugaras, a levegő napfényben aranyló, de fűtöttséggel, várakozásokkal és aggodal­makkal is teli, mint egy év előtt. A gyors­vonat, amely Bécs felé vitt bennünket, úgy dohogott, lüktetett, mint az egész nemzet meggyorsult szívverése. A várakozás, a reménység bizonyos fo­kig kézenfekvő volt, hiszen hatalmas ba­rátaink kezébe tettük le a döntést. A szorongás, az aggodalom mégis szivet el­szorító volt s úgy fonta át az embereket, mint kegyetlen kérdőjelek: Kassa? Húg­­vár? Munkács? Köröskörül lassan ter­jeszkedni k­ezdett a magyar tájak fölött az alkonyat. A kis­ utas csoport tagjai, amint szótlanul, elmerengve ültek, a nap­lemente szürkületében már, riadtan, vágyva, reménykedve, az igazság felkelő napjának derengését keresték. S akkor, valahol a határnál, a kis cso­portból e sorok íróját kiszólította egyik német kolléga, aki a német uraktól jött és a legjobban tájékozott szokott lenni. Megállt a folyosón, szeméből a szeretet sugárzott s a szája széle­n lassan resz­ketni kezdett, amint a kezét nyújtotta­ .J Holnap gratulálni fogunk önöknek­” S az elfátyolosodó számok néma, ó­csiVo­nó kér­désére hozzátette, hibás kiejtéssel, de jó hangsúllyal, magyarul: .J mindent vissza!" * A kérdőjelek és felkiáltójelek egy hosszú éjszakán át vad kavargásban kergetődztek a szemünk előtt. Aggodalmak és remény­ségek két partja közt, a bizonytalanság szürke folyója ömlött, elárasztva és el­­fullasztva, calahorvét az éjszaka mélyéről, a lelkekre. Mint az álomjárók, mentünk végig azután reggel, a Belvedere bejáratában, a mellettünk tüntető bécsi magyarok és osztrákok tömegén keresztül. A dísz­szakasz dobpergése ítélethirdetésre hang­zott. A fehérh­arisnyás lakájok sorfala egyformán hajbókolt mind a két delegá­ciónak. A lépcsőfel­járat magasában a két döntőbíró, Ribbentrop és Ciano, komoly, férfias, kifürkészhetetlen arca fogadott. S amint a véget érni nem akaró tanács­kozásra visszavonultak, a széles ívboltok alatt a levegő úgy elszorult fölöttünk, hogy szinte fulladoztunk. Vártunk. Ag­gódtunk. Reméltünk. Már alkonyodott azután, amikor egyik német úr egynéhányunknak utat nyitott a tanácskozóterem előtti helyiségbe. Hatalmas üveglapokra Nagymagyarország térképe volt kifeszítve ott. S az alulról átvilágított térképen, a tár­gyalások részleges eredményei alapján, két német geográfus fekete festékkel, vé­kony ecsettel, — ebben a pillanatban el­kezdte rajzolni a trianoni vonal fölé az új határt. A Dunától indultak el fölfelé. Új jelentés jött, elkanyarodtak jobbra. S ott álltunk, ott néztük, hogy negyedórák új és új eredményeivel — mint foglaljuk vissza a térképen a régi területeket: Léva! Losonc! Rimaszombat! Rozsnyó! Fölfelé egy reszketve kisért kanyarodás: Kassa! Újabb kerekítés: Ungvári 8 egy végső kitéréssel: Munkács! Ott álltunk, összenésve, tdgyúlt arccal és sugárzó szemekkel, a legboldogabb perc­ben, amit férfiélet valakinek adhat.. Könnyek gyűltek a szemekbe. A vállak reszkettek. Hangosan vertek a szívek. De nem szólt senki. Nem lehetett volna elmondani azt, amit abban a pillanatban éreztünk.­­ A kortársnak, a szemtanúnak, — aki annakelőtte ,a komáromi megyeház folyosó­ján, amikor a tárgyalások megszakításával a tüntető tömegen át távozott a magyar delegáció, utolsónak váltott szót a még mindig megértésről beszélő Tiso miniszter­­elnökkel, —­ s aki annakutána, egy lé­pésre állt ott, Kassa főterén, ahol Magyar­­ország kormányzója lováról szállt, a be­ PÉNTEK, 1939 NOVEMBER 3 vonulás ujjongó mámorában,­­ örökre fénylő és káprázatos marad a belvederes emlék. Míg idehaza az egész ország hangos örömünneplése, tömegek boldog tüntetése zajlott, ott a távozók tiszteletére kivilágí­tást rendeztek a parki tó fölött. A kemény, barokk palota vonalait a rokokóra emlé­keztető színek oldották fel. S a boldog mámorba olvadó várakozás és szorongás után, a sugárzó fényekkel szembenézve, a leszálló estében, valóban azt kellett érozni, hogy­ egy pillanatra az idő megáll, s az ismeretlen, boldog béke és a diadalmas igazság fénye süt reánk. Hogy félév múlva fénykévei azután a Kárpátok bércéig ér­jenek. A fénycsóvák mögött, a sugárzás hatá­rán túl, felhők szálltak. Komor, sötét vo­nulásukat a birodalom térségei fölött pil­lanatra szakította csak meg itt, a magya­rok ünnepének gyújtott fény. S lehet-e csodálkozni azon, hogy annak a népnek a fiai, — amelynek az álmait, a szépségeit a délibáb jelenti, — a vonuló felhők komor jóslatában jövendő sorsuk útját, terhét, elkövetkeztét most nem kutatták? Csak álltak, álltak, néztek, néztek, sír­tak, sírtak, — évszázadok mostoha sorsá­nak mélyéről feltörő, boldog zokogással. A hősi halottak emlékezete Mindenszentek napján kegyeletes ünnep­séggel áldozott az egész ország a világ­­háborús halottak emlékének. Mindenütt, ahol katonatemetők vagy katonasírok van­nak, virággal bontották a hantokat és gyertyákat gyújtottak, megemlékezvén azokról is, akik idegen földek messziségé­­ben jeltelen sírban alttsszák örök álmukat. Nem maradt virág nélkül egyetlen sír­domb se, akár magyar, akár idegen ka­tonáé volt. A főváros a rákoskeresztúri hősi teme­tőben hagyományos szokásához híven ren­dezett emlékünnepet. A hősi emlékmű és környéke zászlódíszbe öltözködött, s körös­körül a baráti nemzetek lobogói lengtek. Az emlékmű előtt két sorban egyenruhás tűzoltótisztek álltak égő fáklyával, s az alkonyodó temetőben magasra lobogtak a kandeláberek fényei is. A kormányzó képviseletében vitéz Lónyi Hugó gyalogsági tábornok, a honvédség főparancsnoka vett részt a kegyeletes megemlékezésen, a felsőház részéről Aga­­rasztó Tivadar, a képviselőház részéről Szeder János, a kormány megbízásából Rákóczy Imre miniszteri osztályfőnök, a honvédség képviseletében Lindler Szilárd altábornagy és vitéz Jány Gusztáv altábor­nagy, az I. hadtest parancsnoka, a főváros részéről Karafiáth Jenő főpolgármester és Salamon Géza tanácsnok, a vitézi rend megbízásából Holényi János tábornok és vitéz Szabó Andor alezredes jelent meg. A Szózat hangjai után Hász István tá­bori püspök fényes segédlettel az emlékmű elé vonult és gyászbeszédben méltatta a hősök nagy áldozatát, majd gyászzsolozs­mát mondott, amely alatt a honvédzenekar régi egyházi énekeket intonált. Halottak napján délelőtt 9 órakor a budavári Kapisztrán-templomban rekvie­met mondott Hász István tábori püspök a tábornoki kar, valamint a honvédség tiszti és legénységi küldöttsége, meg a hívek jelenlétében. Evangélium után a püspök szentbeszédet mondott, amelyben a hadak útján hősi halált halt magyar katona örök dicsőségét hirdette. A szalonna és a vaj adagolása A­ng­lában London, november 2. Morrison, a Lancaster hercegség kancel­lárja az alsóházban nyilatkozott arról, hogy milyen intézkedéseket hoznak majd Angliában az élelmicikkek adagolásával kapcsolatban. A kormány két élelmi­cikknél tartja szükségesnek az adagolást: ez a szalonna és a vaj. A kormánynak nincs szándékában a jövő hónap közepe előtt megkezdeni az adagolást. Indokolt a feltevés, hogy az adagolás mind a sza­lonnánál, mind a vajnál hetenként és sze­mélyenként négy uncia (113,40 gram.) lesz. Morrison kiemelte, hogy cukor, hús és zsír elegendő mennyiségben van és nem lesz szükséges e cikkek adagolásának be­vezetése. WftMCKUtIAC TELEFONSZÁMAI: 1-464-20, 1-464-28 1-464-29, 1-444-00

Next