Uj Magyarság, 1940. július (7. évfolyam, 147-172. szám)

1940-07-10 / 154. szám

6 Huss évenkánt egy milliméter Ahogy az ember belép, két furcsa meg­lepetés fogadja a szabadban tűző nap­fény után: hét fok a hőmérséklet és cse­peg a nedvesség a magasból... összébb fogjuk a ruhánkat és megindulunk a praktikusan kiépített betonlépcsőkön le­felé. Lóczy Lajos emléktáblája fogad egy „teremben“. A kiváló geológus aktív ré­szese volt a barlang 1904-ben kezdett fel­tárásának és mérésének, ő a pálvölgyi bar­lang különlegességét abban látta, hogy más cseppkő-üregekkel ellentétben, nem lefelé, hanem alulról fölfelé fejlődött a feltörő hévizek mosásából. És tényleg: a szűkülő folyosókban itt is, ott is kürtök, szakadékok tátonganak, mind simult, ör­vényes, kikarikázott lyukasztásokkal, mintha tengerfenéken járna az ember. Az itt őrködő sziklák évezredekről tanúskod­nak és közöttük az ember szinte ponttá zsugorodik. Nem mindennapi érzés, hogy előttünk az az óriási „Pápaszem“, két hatal­mas okuláré­ nyílásával, talán az egyip­tomi birodalom virágzásakor keletkezett, de Nagy Sándor vagy éppen Cicero korá­ban már egész biztos megvolt... A régmúltról egyébként más is tanús­kodik. Ahogy lejjebb érünk — hiszen a legújabb járat hetvenöt méterre bújik a föld szintje alá, — egyre több a csurgó, sárgabarna cseppkő a falakon. A csillogó szikla olyan, mintha vizes szakálla nőne, sárga, áttetsző oszlopokban, csapokban, sípokban rakódik le a csepegő szénsavas vízből a sztalagnitek és sztalagtitek érde­kes összevisszasága. Lámpással odavilágí­tunk a falra és apró tengeri állatok, csi­gák jól kivehető, megkövesedett formái jelentik, hogy itt a Mátyáshegy körül is valamikor tengervíz hömpölygött... Az „orgonasípok“ a komunizmus ideje alatt megrongálódtak és néhol derékbatörve látszik egy-egy cseppkőoszlop betonnál keményebb törzse. — Ez aztán öreg cseppkő volt, — mu­tatja a vezető. És akkor látjuk, hogy az oszlopka metszetébe gyűrűzés rakódott egymásra, akárcsak a fáknál. A tudósok ebből a cseppkő korát­­ ki tudják számí­ A magyarság SZERDA, 1940 JULIES 10 V­árja látogatóit a kétszeresére nőtt pálvölgyi barlang, amelyet egy kecske fedezett fel Három hatalmas bérház is elférne abban a sziklagödörben, ami itt ásít sárga falak­kal a Szépvölgyi­ út­ felső szakaszán. Va­lamikor kőbányának használták ezt a részt, de most kis köböl­fából épült tu­ristaház őrködik a szélén és onnan apró kőlapokkal kirakott út vezet le a mélybe. Egy kuglizó árválkodik lejjebb és még odébb valami csúcsos kápolnaajtó látszik a sárga falban. Kívülről ennyi az egész. A házban, amely különben a Pannónia turistaegyesület klubháza, egyhangúan zümmög a villanyóra. — Vannak lenn — mondja ifj. Szarka Lajos, a vezető. A pálvölgyi cseppkőbarlangról van szó. Ez a barlang furcsa, humoros szerény­séggel úgy húzódik itt meg Budapest zugá­ban, mintha nem is lenne. Pedig Cholnoky professzor, a világjárt nagyhírű geológus megállapította, hogy nincs még egy bar­lang Európában, amelyik ilyen­­ kacska­­ringós. A barlang most arról nevezetes, hogy kétszer akkorára nőtt az új járatok fel­tárásával, mint amekkorát­­ nem is igen ismert belőle a pesti közönség. Leballa­gunk a „kápolnaajtóhoz“, ahol figyelmez­tető tábla harsan a szemünkbe: Vezető nélkül belépni életveszélyes! — A sziklák oldaláról egy kecske fitymálva nézi a vá­rakozó társaságot: ő már talán ismeri az egész látványt, egyik őse feltétlenül járt lenn, ... mert egy kecske fedezte föl a pálvölgyi cseppkőbarlangot az óbudai régi szemtanuk szerint. Legelt, beleesett egy lyukba, a pásztor utánamászott és­­ megvolt a felfedezés, tani. A barlangba viszonylag kevés a ned­vesség-beszivárgás és ezért a szénsavas víz a magával hozott meszesanyagokból húszévenként csak egy millimétert tud épí­teni ... Micsoda távlatok! Valamivel lejjebb most készül a „kő­­kápolna“ impozáns, szinte gótikus csarno­kában egy feszület. A­ barlang valamennyi nyílása villanyvilágítással szépül. Most szerepül az új járatok „civilizációját“, a lépcsőket, betonutakat és lámpákat. Ez elég nagy probléma, mert a­ barlang hossza most már 1200 méterre növekedett, rá­adásul pedig olyan kacskaringós és zeg­zugosan szétágazó, hogy térképe valami óriási szölőfürthöz hasonlítható leginkább. A barlang s humora Van aztán humor is a barlangban. Min­den névvel dicsért kőfigura meglátásához egy kis fantázia kell ugyan, de a nevek találók. Például óriás „teknősbéka“ fek­szik az egyik sarokban, még a lábai is megvannak. Odébb a „kabaréterem“ húzó­dik meg: olyan hatása van, mint valami borospincének és nemrég az egyesület rendezett is itt mulatságokat. Egyedül innen hatfelé visz­ az út. — Ez itt a pálvölgyi állatkert — mu­tat az egyikre a vezető. És a falon feltű­nik egy jóllakott krokodilus, elefántok or­mányának csoportja, kosfej, mammut­­fogak, meg egy hízott balatoni fogas ... Jól érezhették itt magukat mindig a vendégek, mert emléket is látok bevésve: P. R. és Anna. Hátunk borzong, ahogy a magasba né­zünk, mert egy többmázsás szikla lóg a fejünk fölött. De nem veszélyes, beton­nál is jobban odaragasztotta a természet: cseppkövei. A cseppkőbe beletörik a leg­keményebb véső is. Mellettünk függöny­­szerűen húzódik a falon az ereszcseppkő pompásrajzú csillogása, egy oldalnyílás­ban pedig „holt-ág“ mered elő. Odabent szép igazán: a természet őrzi a szépségét és a barlang elragadó részeit csak mászva, turistamódon lehet meggyönyör­ködni. Magas tyúklétrán mászunk tovább egy hosszú sikátorba, ahol meglehetősen nagy a huzat. A télen is kiállításba illő sorozatban állnak itt végig a vízből meg­fagyott jég­ paprikajancsik, törpék, bo­hócok ... Fentről piros üreg fenyeget és szinte kellemes, hogy nem lehet megközelíteni. Haragos, csillogó kacskaringók és fekete vonalak kuszasága: a „purgatórium“. Aztán megint kint vagyunk a napfényen. A harmincfokos napsütés a hideg séta után olyan érzés, mintha pofonütötték volna az embert. Tizenhárom éve csillog már ez a bar­lang, villanyszemeivel a publikus előtt. Régen csak pokrócra fekve lehetett le­csúszni a bejárón, aztán kúszva kellett visszamászni. Ma már rendezett folyosó­kon sétálhat végig rajta bárki és leg­újabban, hogy meg is kétszerezte az egé­szet a továbbkutatás s az új részeken remélhetőleg nemsokára befejezik az építőmunkákat, talán az új látnivalók új érdekessége megint elvonzza a nemtörő­döm pesti közönséget a természet e közeli szép galériájába. Orsy Gábor M­eghalt a Szahara császárnője Newyork, június végén. A háborús hírek között az amerikai új­ságok szembetűnő „headline“-nel egy ro­mantikus halálesetre hívták fel olvasóik figyelmét: meghalt Marguerite Dudreault- Pelliére, a Szahara első és talán utolsó császárnője. A gótai almanachban hiába keressük a nevét és éppen így megfeled­kezett róla a világ is, pedig valamikor so­kat írt róla a békevilág sajtója, nemcsak uralkodói méltósága, hanem feltűnő szép­sége miatt is. Franciaországban született, a Szaharában uralkodott és halálának napján Amerikában fedezték fel újra. Nincs ebben semmi különös. A nagy ame­rikai újságoknak van egy nagyszerű in­tézménye: a temető. A sajtó „temetőjé­nek sokezer fiókjában, gondosan elren­dezve megtalálható minden név, amely valamelyik újságban egyszer megjelent. A név mellett megőrzik a vele összefüggő cikket és a számot, amely jelzi, hogy arc­képe hol található meg a fényképraktár­ban, így gondoskodnak arról, hogy egyet­len szenzáció se vesszen el a közönség számára. Marguerite sorsát az az este döntötte el, amikor szülei egy párisi nevelőintézet szigorú igazgatónőjének engedélyével színházba vitték. A színlapon egy külö­nös, új műfaj szerepelt: az operett. A színház előtt csillogó lovas kocsikon érke­zett a közönség és az aranyifjúság tom­boló lelkesedésében virágokkal halmozta el a színésznőket. Marguerite csodálkozó szemmel figyelte mindezt és másnap reg­gel tanárnőinek nagy megrökönyödésére kijelentette, hogy Moliére vígjátékainál mulatságosabb volt az a kezdetleges ope­rett, amit az este látott. Ilyen nehezen még soha nem várta a bizonyítvány ki­osztását. Első útja nem haza vezetett, ha­nem a színház igazgatóságához, ahová azzal állított be, hogy operett-színésznő akar lenni. Csinossága feltűnt és volt egy kis hangja is, felvették. Szüleinek Lyon­ból megírta, hogy a szubrett szerepét játssza és kérte, ne gátolják ezen a pá­lyán, amelyhez kedvet és tehetséget érez. Franciaországban mindig hajlamosak vol­tak az emberek méltányolni a fiatalság hóbortjait, abban a hitben, hogy a végén majd úgyis minden rendbe jön. Mar­guerite teh­át eljegyezte magát a világot jelentő deszkákkal és hamarosan egy gaz­dag ifjú milliomossal is, akinek élete valóban ritka romantikáját köszönhette. A szőke cukrász harmincegy párbaja A boldog békevilág 1903-as esztendejét írták. Szeles tavasz uralkodott ebben az évben Párisban és a fiatal gavallérok vi­haros hévvel tapsoltak minden este a színházban, amelynek imádott operett­dívája Marguerite volt, öltözőjét megrak­ták virággal és akadt egy heves udvarló, aki a legdrágább ékszereket helyezte el fésülködő asztalán. Jacques Lebaudy volt a szerencsés, akitől a gyöngyöket, gyé­mántokat Marguerite kegyesen elfogadta. Nem volt könnyű szerep, amire lovagja vállalkozott. A heves vetélytársak rossz szemmel nézték az ifjú cukorgyárost, a „szőke cukrászt“, ahogyan gúnyolódva nevezték, beléje kötöttek minden kínálkozó alkalommal. Jacquesnak sok párbajt kel­lett megvívnia a Boulogneban, többnyire hajnalok­ hajnalán, hogy ne történjék semmi összeütközés az okvetetlenkedő rendőrséggel, meg kell hagyni, a „szőke cukrász“ bírta az iramot. Egyik párisi újság szerint harmincegyszer verekedett meg a szép színésznőért, karddal és pisz­tollyal. Kétszer meg is sebesült, de ez lel­kesedését csak fokozta. A lángoló udvarlásnak nem is a párbaj vetett véget, hanem a végrehajtó. Egy délelőttön megjelent Jacques Lebaudy la­kásán egy csomó ékszerész megbízásából, akiknek számláit a cukorgyáros, nem pénzhiány miatt, hanem felületességből elfelejtette kifizetni. A gazdag emberek gyakran érzékenyek ilyen esetekben, Jacques is szörnyű haragra lobbant és véresre verte a szerencsétlen végrehajtót. Megindult a bűnvádi per és ügyvédje kénytelen volt kijelenteni, hogy a törvé­nyek értelmében hatósági személy meg­sértéséért bizony ülni kell. Ehhez semmi kedve sem volt a „szőke cukrásznak“, arra határozta el magát, amit akkoriban sok francia tett, hogy elkerülje a letartóz­tatást: kivándorol a gyarmatokra. Előbb ellenállhatatlan rohammal rávette Mar­­gueritet, hagyja ott a színpadot és legyen a felesége. — A színpadon királynő voltál, de én országot adok neked. Császárnő leszel, — mondta és konokul ezt ismételgette még akkor is, amikor azt a választ kapta, hogy úgy látszik, meg van őrülve. Pedig Jacques Lebaudy komolyan gon­dolta azt, amit mondott és hamarosan be is bizonyította, hogy nincs olyan bolond­ság a világon, amit meg ne lehetne való­sítani. Trója mégsem épült fel a szaharai sivatagban A rendes postahajóval Madeirába uta­zott az ifjú pár és ott átszállt a kikötőben várakozó „Frasquita“-ra, Lebaudy hófehér yachtjára. A fedélzeten Jacques bemuta­tott feleségének néhány urat és azt mondta, hogy ezek lesznek az ő minisz­terei. A yacht kifutott a nyílt tengerre, Jacques csak erre várt. Nyomban szer­kesztett egy kiáltványt és így írta alá: a Szahara császárja. Las Palmasban fel­vettek még néhány matrózt, ezek fegyvert kaptak és Jacques kijelentette, hogy ők lesznek a császári gárda tagjai. A yacht végül kikötött a Joby-foknál, partraszáll­­tak és az összegyűjtött arabok előtt Jacques felolvasta francia nyelvű kiáltvá­nyát. Azt ígérte, hogy városok, erődök fognak felépülni és a sivatagban megala­pítja a fővárost, amelyet Trójáról nevez el. Az arabok nyugodtan meghallgatták a császári ediktumot, de nyomban küldött­séget menesztettek a francia kormányzó­hoz és kérték, távolítsa el a kormány a furcsa idegent. Ez nem ment olyan könnyen. Lebaudy összegyűjtött néhány sivatagi csavargót, felfegyverezte őket és kijelentette, hogy a független szaharai császárságot utolsó csepp véréig meg fogja védelmezni. Az egykori operett­­diva körül valóban operettbe illő udvar­tartás keletkezett. Megvettek egy szép vil­lát a tengerparton és a miniszterek a gárda sorfala között minden reggel ki­hallgatásra jöttek a császárhoz és a csá­szárnőhöz. Az alkotmány ugyanis egyenlő jogokat biztosított mindkettőjüknek és szerencse, hogy a császárságnak a fran­cia kormány rövid idő alatt mégis véget­­vetett, különben furcsa dolgok keletkeztek volna ebből a közjogi megoldásból. Egy szép napon felvonult a gyarmati katona­ság néhány ágyúval és arra kényszerí­tette a császári párt, hogy jachtján el­hagyja Afrika földjét. Lebaudy haragosan tiltakozott, jogait emlegette és hogy ezeket milyen eréllyel igyekezett megvédeni, arról ma is tanús­kodik a hágai nemzetközi bíróság irat­tára.. Nem tértek vissza Franciaországba, Amerika felé vették útjukat. Lóháton vo­nultak be Newyorkba, mint fejedelmekhez illik. Lebaudy az őrültek házában fejezte be életét, Marguerite pedig ezekben a há­borús napokban végelgyöngülésben halt meg egy newyorki kórházban. G. S. Most jelent meg ! Stádium-kiadás A szerelem regénye BIBÓ LAJOS: Halová­ny virág A nagy író legszebb költői alkotása. A tiszta szerelem megrázóan izgalmas regénye: egy mai lány élete és küzdelmei életen és halálon át a boldogságért. Lélekbemarkoló hatalmas korrajz. Maradandó élmény. Művészet és valóság. Az idei könyvnap kimagasló eseménye. Az utolsó évek legnagyobb irodalmi és könyvsikere. Ara: egész vászonkötésben P 5.­Kapható: STÁDIUM könyvkiadó. V., Gr. Kie­­belsberg­ u. 29 — ÚJ MAGYARSÁG (hirdetési osztály), VIII., József-körút 5 — Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedés, IV., Kossuth L.­u. 5, T: 185-730, 187-400 és minden könyvkereskedésben

Next