Uj Magyarság, 1940. július (7. évfolyam, 147-172. szám)
1940-07-10 / 154. szám
6 Huss évenkánt egy milliméter Ahogy az ember belép, két furcsa meglepetés fogadja a szabadban tűző napfény után: hét fok a hőmérséklet és csepeg a nedvesség a magasból... összébb fogjuk a ruhánkat és megindulunk a praktikusan kiépített betonlépcsőkön lefelé. Lóczy Lajos emléktáblája fogad egy „teremben“. A kiváló geológus aktív részese volt a barlang 1904-ben kezdett feltárásának és mérésének, ő a pálvölgyi barlang különlegességét abban látta, hogy más cseppkő-üregekkel ellentétben, nem lefelé, hanem alulról fölfelé fejlődött a feltörő hévizek mosásából. És tényleg: a szűkülő folyosókban itt is, ott is kürtök, szakadékok tátonganak, mind simult, örvényes, kikarikázott lyukasztásokkal, mintha tengerfenéken járna az ember. Az itt őrködő sziklák évezredekről tanúskodnak és közöttük az ember szinte ponttá zsugorodik. Nem mindennapi érzés, hogy előttünk az az óriási „Pápaszem“, két hatalmas okuláré nyílásával, talán az egyiptomi birodalom virágzásakor keletkezett, de Nagy Sándor vagy éppen Cicero korában már egész biztos megvolt... A régmúltról egyébként más is tanúskodik. Ahogy lejjebb érünk — hiszen a legújabb járat hetvenöt méterre bújik a föld szintje alá, — egyre több a csurgó, sárgabarna cseppkő a falakon. A csillogó szikla olyan, mintha vizes szakálla nőne, sárga, áttetsző oszlopokban, csapokban, sípokban rakódik le a csepegő szénsavas vízből a sztalagnitek és sztalagtitek érdekes összevisszasága. Lámpással odavilágítunk a falra és apró tengeri állatok, csigák jól kivehető, megkövesedett formái jelentik, hogy itt a Mátyáshegy körül is valamikor tengervíz hömpölygött... Az „orgonasípok“ a komunizmus ideje alatt megrongálódtak és néhol derékbatörve látszik egy-egy cseppkőoszlop betonnál keményebb törzse. — Ez aztán öreg cseppkő volt, — mutatja a vezető. És akkor látjuk, hogy az oszlopka metszetébe gyűrűzés rakódott egymásra, akárcsak a fáknál. A tudósok ebből a cseppkő korát ki tudják számí A magyarság SZERDA, 1940 JULIES 10 Várja látogatóit a kétszeresére nőtt pálvölgyi barlang, amelyet egy kecske fedezett fel Három hatalmas bérház is elférne abban a sziklagödörben, ami itt ásít sárga falakkal a Szépvölgyi út felső szakaszán. Valamikor kőbányának használták ezt a részt, de most kis köbölfából épült turistaház őrködik a szélén és onnan apró kőlapokkal kirakott út vezet le a mélybe. Egy kuglizó árválkodik lejjebb és még odébb valami csúcsos kápolnaajtó látszik a sárga falban. Kívülről ennyi az egész. A házban, amely különben a Pannónia turistaegyesület klubháza, egyhangúan zümmög a villanyóra. — Vannak lenn — mondja ifj. Szarka Lajos, a vezető. A pálvölgyi cseppkőbarlangról van szó. Ez a barlang furcsa, humoros szerénységgel úgy húzódik itt meg Budapest zugában, mintha nem is lenne. Pedig Cholnoky professzor, a világjárt nagyhírű geológus megállapította, hogy nincs még egy barlang Európában, amelyik ilyen kacskaringós. A barlang most arról nevezetes, hogy kétszer akkorára nőtt az új járatok feltárásával, mint amekkorát nem is igen ismert belőle a pesti közönség. Leballagunk a „kápolnaajtóhoz“, ahol figyelmeztető tábla harsan a szemünkbe: Vezető nélkül belépni életveszélyes! — A sziklák oldaláról egy kecske fitymálva nézi a várakozó társaságot: ő már talán ismeri az egész látványt, egyik őse feltétlenül járt lenn, ... mert egy kecske fedezte föl a pálvölgyi cseppkőbarlangot az óbudai régi szemtanuk szerint. Legelt, beleesett egy lyukba, a pásztor utánamászott és megvolt a felfedezés, tani. A barlangba viszonylag kevés a nedvesség-beszivárgás és ezért a szénsavas víz a magával hozott meszesanyagokból húszévenként csak egy millimétert tud építeni ... Micsoda távlatok! Valamivel lejjebb most készül a „kőkápolna“ impozáns, szinte gótikus csarnokában egy feszület. A barlang valamennyi nyílása villanyvilágítással szépül. Most szerepül az új járatok „civilizációját“, a lépcsőket, betonutakat és lámpákat. Ez elég nagy probléma, mert a barlang hossza most már 1200 méterre növekedett, ráadásul pedig olyan kacskaringós és zegzugosan szétágazó, hogy térképe valami óriási szölőfürthöz hasonlítható leginkább. A barlang s humora Van aztán humor is a barlangban. Minden névvel dicsért kőfigura meglátásához egy kis fantázia kell ugyan, de a nevek találók. Például óriás „teknősbéka“ fekszik az egyik sarokban, még a lábai is megvannak. Odébb a „kabaréterem“ húzódik meg: olyan hatása van, mint valami borospincének és nemrég az egyesület rendezett is itt mulatságokat. Egyedül innen hatfelé visz az út. — Ez itt a pálvölgyi állatkert — mutat az egyikre a vezető. És a falon feltűnik egy jóllakott krokodilus, elefántok ormányának csoportja, kosfej, mammutfogak, meg egy hízott balatoni fogas ... Jól érezhették itt magukat mindig a vendégek, mert emléket is látok bevésve: P. R. és Anna. Hátunk borzong, ahogy a magasba nézünk, mert egy többmázsás szikla lóg a fejünk fölött. De nem veszélyes, betonnál is jobban odaragasztotta a természet: cseppkövei. A cseppkőbe beletörik a legkeményebb véső is. Mellettünk függönyszerűen húzódik a falon az ereszcseppkő pompásrajzú csillogása, egy oldalnyílásban pedig „holt-ág“ mered elő. Odabent szép igazán: a természet őrzi a szépségét és a barlang elragadó részeit csak mászva, turistamódon lehet meggyönyörködni. Magas tyúklétrán mászunk tovább egy hosszú sikátorba, ahol meglehetősen nagy a huzat. A télen is kiállításba illő sorozatban állnak itt végig a vízből megfagyott jég paprikajancsik, törpék, bohócok ... Fentről piros üreg fenyeget és szinte kellemes, hogy nem lehet megközelíteni. Haragos, csillogó kacskaringók és fekete vonalak kuszasága: a „purgatórium“. Aztán megint kint vagyunk a napfényen. A harmincfokos napsütés a hideg séta után olyan érzés, mintha pofonütötték volna az embert. Tizenhárom éve csillog már ez a barlang, villanyszemeivel a publikus előtt. Régen csak pokrócra fekve lehetett lecsúszni a bejárón, aztán kúszva kellett visszamászni. Ma már rendezett folyosókon sétálhat végig rajta bárki és legújabban, hogy meg is kétszerezte az egészet a továbbkutatás s az új részeken remélhetőleg nemsokára befejezik az építőmunkákat, talán az új látnivalók új érdekessége megint elvonzza a nemtörődöm pesti közönséget a természet e közeli szép galériájába. Orsy Gábor Meghalt a Szahara császárnője Newyork, június végén. A háborús hírek között az amerikai újságok szembetűnő „headline“-nel egy romantikus halálesetre hívták fel olvasóik figyelmét: meghalt Marguerite Dudreault- Pelliére, a Szahara első és talán utolsó császárnője. A gótai almanachban hiába keressük a nevét és éppen így megfeledkezett róla a világ is, pedig valamikor sokat írt róla a békevilág sajtója, nemcsak uralkodói méltósága, hanem feltűnő szépsége miatt is. Franciaországban született, a Szaharában uralkodott és halálának napján Amerikában fedezték fel újra. Nincs ebben semmi különös. A nagy amerikai újságoknak van egy nagyszerű intézménye: a temető. A sajtó „temetőjének sokezer fiókjában, gondosan elrendezve megtalálható minden név, amely valamelyik újságban egyszer megjelent. A név mellett megőrzik a vele összefüggő cikket és a számot, amely jelzi, hogy arcképe hol található meg a fényképraktárban, így gondoskodnak arról, hogy egyetlen szenzáció se vesszen el a közönség számára. Marguerite sorsát az az este döntötte el, amikor szülei egy párisi nevelőintézet szigorú igazgatónőjének engedélyével színházba vitték. A színlapon egy különös, új műfaj szerepelt: az operett. A színház előtt csillogó lovas kocsikon érkezett a közönség és az aranyifjúság tomboló lelkesedésében virágokkal halmozta el a színésznőket. Marguerite csodálkozó szemmel figyelte mindezt és másnap reggel tanárnőinek nagy megrökönyödésére kijelentette, hogy Moliére vígjátékainál mulatságosabb volt az a kezdetleges operett, amit az este látott. Ilyen nehezen még soha nem várta a bizonyítvány kiosztását. Első útja nem haza vezetett, hanem a színház igazgatóságához, ahová azzal állított be, hogy operett-színésznő akar lenni. Csinossága feltűnt és volt egy kis hangja is, felvették. Szüleinek Lyonból megírta, hogy a szubrett szerepét játssza és kérte, ne gátolják ezen a pályán, amelyhez kedvet és tehetséget érez. Franciaországban mindig hajlamosak voltak az emberek méltányolni a fiatalság hóbortjait, abban a hitben, hogy a végén majd úgyis minden rendbe jön. Marguerite tehát eljegyezte magát a világot jelentő deszkákkal és hamarosan egy gazdag ifjú milliomossal is, akinek élete valóban ritka romantikáját köszönhette. A szőke cukrász harmincegy párbaja A boldog békevilág 1903-as esztendejét írták. Szeles tavasz uralkodott ebben az évben Párisban és a fiatal gavallérok viharos hévvel tapsoltak minden este a színházban, amelynek imádott operettdívája Marguerite volt, öltözőjét megrakták virággal és akadt egy heves udvarló, aki a legdrágább ékszereket helyezte el fésülködő asztalán. Jacques Lebaudy volt a szerencsés, akitől a gyöngyöket, gyémántokat Marguerite kegyesen elfogadta. Nem volt könnyű szerep, amire lovagja vállalkozott. A heves vetélytársak rossz szemmel nézték az ifjú cukorgyárost, a „szőke cukrászt“, ahogyan gúnyolódva nevezték, beléje kötöttek minden kínálkozó alkalommal. Jacquesnak sok párbajt kellett megvívnia a Boulogneban, többnyire hajnalok hajnalán, hogy ne történjék semmi összeütközés az okvetetlenkedő rendőrséggel, meg kell hagyni, a „szőke cukrász“ bírta az iramot. Egyik párisi újság szerint harmincegyszer verekedett meg a szép színésznőért, karddal és pisztollyal. Kétszer meg is sebesült, de ez lelkesedését csak fokozta. A lángoló udvarlásnak nem is a párbaj vetett véget, hanem a végrehajtó. Egy délelőttön megjelent Jacques Lebaudy lakásán egy csomó ékszerész megbízásából, akiknek számláit a cukorgyáros, nem pénzhiány miatt, hanem felületességből elfelejtette kifizetni. A gazdag emberek gyakran érzékenyek ilyen esetekben, Jacques is szörnyű haragra lobbant és véresre verte a szerencsétlen végrehajtót. Megindult a bűnvádi per és ügyvédje kénytelen volt kijelenteni, hogy a törvények értelmében hatósági személy megsértéséért bizony ülni kell. Ehhez semmi kedve sem volt a „szőke cukrásznak“, arra határozta el magát, amit akkoriban sok francia tett, hogy elkerülje a letartóztatást: kivándorol a gyarmatokra. Előbb ellenállhatatlan rohammal rávette Margueritet, hagyja ott a színpadot és legyen a felesége. — A színpadon királynő voltál, de én országot adok neked. Császárnő leszel, — mondta és konokul ezt ismételgette még akkor is, amikor azt a választ kapta, hogy úgy látszik, meg van őrülve. Pedig Jacques Lebaudy komolyan gondolta azt, amit mondott és hamarosan be is bizonyította, hogy nincs olyan bolondság a világon, amit meg ne lehetne valósítani. Trója mégsem épült fel a szaharai sivatagban A rendes postahajóval Madeirába utazott az ifjú pár és ott átszállt a kikötőben várakozó „Frasquita“-ra, Lebaudy hófehér yachtjára. A fedélzeten Jacques bemutatott feleségének néhány urat és azt mondta, hogy ezek lesznek az ő miniszterei. A yacht kifutott a nyílt tengerre, Jacques csak erre várt. Nyomban szerkesztett egy kiáltványt és így írta alá: a Szahara császárja. Las Palmasban felvettek még néhány matrózt, ezek fegyvert kaptak és Jacques kijelentette, hogy ők lesznek a császári gárda tagjai. A yacht végül kikötött a Joby-foknál, partraszálltak és az összegyűjtött arabok előtt Jacques felolvasta francia nyelvű kiáltványát. Azt ígérte, hogy városok, erődök fognak felépülni és a sivatagban megalapítja a fővárost, amelyet Trójáról nevez el. Az arabok nyugodtan meghallgatták a császári ediktumot, de nyomban küldöttséget menesztettek a francia kormányzóhoz és kérték, távolítsa el a kormány a furcsa idegent. Ez nem ment olyan könnyen. Lebaudy összegyűjtött néhány sivatagi csavargót, felfegyverezte őket és kijelentette, hogy a független szaharai császárságot utolsó csepp véréig meg fogja védelmezni. Az egykori operettdiva körül valóban operettbe illő udvartartás keletkezett. Megvettek egy szép villát a tengerparton és a miniszterek a gárda sorfala között minden reggel kihallgatásra jöttek a császárhoz és a császárnőhöz. Az alkotmány ugyanis egyenlő jogokat biztosított mindkettőjüknek és szerencse, hogy a császárságnak a francia kormány rövid idő alatt mégis végetvetett, különben furcsa dolgok keletkeztek volna ebből a közjogi megoldásból. Egy szép napon felvonult a gyarmati katonaság néhány ágyúval és arra kényszerítette a császári párt, hogy jachtján elhagyja Afrika földjét. Lebaudy haragosan tiltakozott, jogait emlegette és hogy ezeket milyen eréllyel igyekezett megvédeni, arról ma is tanúskodik a hágai nemzetközi bíróság irattára.. Nem tértek vissza Franciaországba, Amerika felé vették útjukat. Lóháton vonultak be Newyorkba, mint fejedelmekhez illik. Lebaudy az őrültek házában fejezte be életét, Marguerite pedig ezekben a háborús napokban végelgyöngülésben halt meg egy newyorki kórházban. G. S. Most jelent meg ! Stádium-kiadás A szerelem regénye BIBÓ LAJOS: Halovány virág A nagy író legszebb költői alkotása. A tiszta szerelem megrázóan izgalmas regénye: egy mai lány élete és küzdelmei életen és halálon át a boldogságért. Lélekbemarkoló hatalmas korrajz. Maradandó élmény. Művészet és valóság. Az idei könyvnap kimagasló eseménye. Az utolsó évek legnagyobb irodalmi és könyvsikere. Ara: egész vászonkötésben P 5.Kapható: STÁDIUM könyvkiadó. V., Gr. Kiebelsberg u. 29 — ÚJ MAGYARSÁG (hirdetési osztály), VIII., József-körút 5 — Pfeifer Ferdinánd könyvkereskedés, IV., Kossuth L.u. 5, T: 185-730, 187-400 és minden könyvkereskedésben