Uj Magyarság, 1940. július (7. évfolyam, 147-172. szám)
1940-07-10 / 154. szám
4 c fjfd£hii ate&korya: Qilii tindre. A kolozsvári vasműves két kolozsvári diák — alig hatvan éve — koporsóalakú sírkőbe botlik a házsongárdi temetőben. A síremlék régi lehet, talán többszázéves is. A kőbe valamikor verset véstek, a két fiú akadozva betűzi: Siets, boldog lélek, de mi nem bocsájtunk, Numidiából is köveket hozatunk, Példára azokból oszlopot csinálunk, Emlékezetedre arra ígyen írunk. A sorok ismerősek, Kolozsváron számontartják a múltat és a szellemet. Ezt a verset Páriz-Pápai, a szótáríró írta, úgy illik, hogy ezt minden értelmesebb diák tudja. A száraz, egymás mellé rendelt mondatok abból a verses életrajzból valók, amely a legkedvesebb barátnak, Misztótfalusi Kis Miklósnak életét bontja ki, így találták meg a „kolozsvári vasműves“ — háromszáz éve ismeretlen — sírját. * Ki volt Misztótfalusi Kis Miklós? „Kicsiny Erdélyben“ ellenségei így csúfolták: „A vasműves“. Nem is vassal dolgozott, — ólommal. Vas? Az ő féme nemesebb volt az aranynál is: betű lett belőle ■— könyv, szellem, biblia, szótár, hármas história. Ez a hit úgy éget, mint a tenyéren tartott parázs; vagy kiejted, vagy csontodig vájja magát. Misztótfalusi Kis Miklósnak éppen ez a csontot pörkölő hit kellett. A legszebb betűket metszette Európában. Református volt, de XI. Ince pápa egyik munkájához nála rendelte meg a különleges betűanyagot. Medici Cosimo herceg arra biztatta, hogy költözzék Firenzébe és telepedjék meg udvarában. A bécsi jezsuiták nem győztek betelni betűinek formájával — „ezeknél szebbet sohasem láttak“. Még Ázsiából is érkezett hozzá rendelés. Minden betűjéért egy tallért fizettek. Feljegyezték, hogy azalatt a néhány év alatt, amíg Amszterdamban élt, „néha targoncával szállították a pénzt szállására“. S amikor azután idehaza, a kicsi pátriában átveszi a kolozsvári református egyház nyomdáját és egyszerre hiábavaló minden erőfeszítése: könyveit alig vásárolják, portékájával sokszor hetivásárokra szorul, a kollégiumbeli tanár-ellenségei azzal is megvádolják, hogy egyházát megkárosította, száz betűért huszonöt dénárt számított. A fordulat így durva és olcsó. De ilyen durva, olcsó, szögletes valóság idehaza élni. Mégis az Apáczai Csere Jánosok, a Misztótfalusi Kis Miklósok, élete a legnemesebb jelkép: csak idehaza lehet élni. * Páriz Pápai, az osztálytárs ezzel a nyugtalanító mondattal fordul barátjához, az enyedi teológushoz:— Prédikálni bőségesen sokan vagyunk már itt Erdélyben. Könyvnyomtatónk még nincs. Ha szolgálni akarod hazádat, szándd magad rá e mesterségre. Misztótfalusi Kis Miklós éppen 30 éves, amikor Amszterdamba ér. Útiköltségét püspökétől kapta, biztatást Bethlen Miklóstól, — az emlék, amit útjára magával visz: a sülyedő Erdély, a kirabolt, rongyosodó Tündérkert. Odahaza szalmával kitömött, levágott rokonfejeket visznek szekereken Konstantinápolyba, itt Amszterdamban béke van. Az a nyugati béke, amely oly finom, kínzó mérgekkel sebzi meg évszázadokig a külföldre került magyar vándorokat. Az a különös, harcos béke, amely a tudományoknak, a gondolatnak, a szabad áramlásnak békéje. Kilenc évig él a megrekedt enyedi teológus Amszterdamban, napjait a harmadik hídnál emelkedő hatalmas épületben tölti, az öreg Bloeu világhírű nyomdájában. Drágán él itt. Félévre kétszáz tallért fizet, csak azért, hogy tanulhat. Szerszámait maga veszi, lakását, élelmét — ha tudja — maga fizeti. Mindez olyan szorítás, hogy könnyű legyen később a valóságon diadalmaskodni. Hogy keményebb legyen a test és lélek, görcsberándultabb a szándék és akarat. Mit is akar a fiatalember? Odahaza a bibliát szeretnék újra kinyomatni, Károli Gáspár vizsolyi bibliáját. Gyűjteni is kezdik a pénzt, kettőezerötszáz tallér kellene hozzá. De a pénz csak nem gyűlik soha, vagy a török viszi el sarcba, vagy más ínség apasztja el. És ekkor az egykori enyedi kollégista hazaír: „Hozzáfogok én, a szegénylegény, és megmutatom, hogy a szegénylegénynek odaadása többre visz, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezete“. Csak az édesfiú beszélhet ilyen keserűen. Első pénzeit szerzi éppen, s ezentúl minden pénz arra kell, hogy kinyomhassa, egyedül ő nyomathassa ki immel-ámmal igyekvő kis hazájának a bibliát. Az igazi bibliát, a megigazítottat, a hiba nélkül valót. Amikor ezt odahaza meghallják, megbotránkoznak. Teleki Mihály, a kancellár ugyanazt mondja, amivel Apáczai Csere Jánoson is végigvágott néhány évvel előbb : — A tengerbe vetni ezt a hitvány embert! * De Misztótfalusi Kis Miklós mégis kinyomatja bibliáját. Maga metszi betűit, maga faragja dúcait. Háromezerötszáz példányt nyom, s a Zsoltárokból, az Újtestamentumból még külön ezret. Előbb hazaküld egy-két könyvet, s odahaza kinyitják és megenyhülnek. Jöjjön haza, szükség van Erdélyben ilyen férfiakra, — ezt üzeni még Teleki Mihály, is. Kilenc amszterdami év után Misztótfalusi Kis Miklós hazaindul. Európa legelső betűmetszője, — a pápához, fejedelmekhez mehetne, ő Erdélyt választja. És ebben a választásban nincsen semmi hivalkodás, mártír-önteltség, inkább üzöttség és öröm fűti, összekeveredve hajtják: minél több könyvet kinyomatni odahaza, magyar könyveket, művelődést, erőt adó könyveket. A megszállottak tesznek így s e megszállottság ellen nincs mentség. Nem is jár érte elismerés. Kis Miklós útitársa sokezernyi bibliája, ezeket viszi magával haza. És ez az útitárs majdnem bajba sodorja. Súlyos, nagy ládáit útközben egy lengyel főúr felnyittatja, azt hiszi, hogy eretnek bibliákat csempésznek, az egész rakományt pincéibe záratja. Egy rablócsapat vágja ki Misztótfalusi Kisnek a bibliákat. Ami idehaza történik, az már alig érdekes. Száznyi példából ismerős. Először megbecsülik a vándort, azután megmarják. Misztótfalusi Kis Miklós előtt az a néhány magyar betű úgy mászott könyveinkben, akár a teknősbéka, olyan is volt a formájuk. Az ő kiadványai ma is remeklések, Haller János Hármas Istóriáját — az ő tervezésében — csak gyönyörködve és ámulva lehet nézni. De persze itt az irigyek. Felesége szebben öltözik, mint némely tanáré, ő maga kis házat vesz. A nyomdájába került kéziratokban írtja a hibákat. A tanárok felhorkannak, mindezt alig lehet tűrni. Aki tengerbe esik, vagy megissza mind, vagy kiúszik, másként belehal, — írja az üldözött. Ő megkísérli mindkettőt. Meginni ezt a kicsiny, házsártos, irigy Erdélyt. És amikor ez nem sikerül, hát ki akar úszni a sok mocskolódásból, könyvet ír, ez a könyv a híres Mentség. Rekedt vád ez a könyv, szembefordulás a kíméletlen kopókkal, magyarázkodás is, de még inkább visszavágás. Személyeket érő sokféle vetődik Bánffy György, a nagyúr is. A vádlót zsinat elé idézik. És Kis Miklósnak itt bocsánatot kell kérnie. Fiatalon fáradt és rokkant ember. Beteg. A sok munka elgyengítette. Vándorútra különben is csak egyszer mehet az ember. Mit tehetne? Négy év alatt száz könyvet jelentetett meg eddig. Még négy évig vezeti nyomdáját, de ezalatt már csak harminc az új kiadványok száma. Saját könyveit el kellett égetnie. Reformátori kedvét, újító szellemét megkötözték. Aki negyven évig dacot és kalandot formált életéből, az most kiégve, megfélemlítve, elgyötörve, kis ügyekben is alázatos kérvényeket irtás. És méltóságteljesen, sorra megharagszanak a papok, a tanárok mind, megsér- elöljáróinak. Olyasmiket kér, ne legnagyobb ellenségeit tegyék meg cenzorainak. * Ötvenkét éves, amikor meghal. Sírjánál hárman beszélnek. A három szónok közül kettő ellensége. Bosszú ez? Vagy csak ostobaság? A három beszédet könyvben is kinyomtatják és titkos kezek csakhamar az összes példányokból kitépik a harmadik szónok, a jóbarát beszédét. Az utókorra csak a két ellenség búcsúztatója marad. A kérdőjelre — így kellett ennek lenni? — megint csak Páriz Pápai verse felel: Édes hazájának, minek kormos füstje, Világosabbnak tetszik, mint más nemzet tűse, Hornyában a keserű édesb, mint más méze. Vágyakozik haza forró szeretete. OTMAGUUtSlC SZERDA, 1940 JULIUS 10 Numerus nullást vezet be Bukarest a sajtóban, legalább így ígéri a legújabb román kormány ambiciózus propagandaminisztere. Domnule Crainic az újságíróknak adott nyilatkozatában megállapította, hogy azok a göndör hírlapírók, akik eddig a bukaresti lapok hasábjain oly nagy lelkesedéssel szolgálták Romania Mare ügyét, alapjában véve „sohase tudtak a románság eszményeibe belekapcsolódni“ . . . Nem tudjuk, mit ért ezen a súlyos vádon Crainic Nikifor, mert mi húsz esztendő alatt innen csak azt láttuk, hogy a bukaresti zsidó zsurnaliszták jobban lelkesedtek Nagyromániáért, mint a legtősgyökeresebb regáti bojár, sőt jobban, mint a moldvai községi írnokból lett erdélyi prefektus, vagy élet-halál felett uralkodó sziguranca-főnök. Ezek az izraelita szerkesztők minden reggelire elfogyasztották Magyarországot, szidták a gaz fasisztákat, öklöt ráztak a náci Németország felé s csöpögtek a demokrácia imádatától, barátai voltak az angoloknak, egyszóval szolgálták a mindenkori hivatalos román politikát. Persze, elhisszük, hogy most, a nagy pálfordulás idején kellemetlenné váltak, hogy hasznavehetetlenek már s tán kicsit csalódott is hittestvéreiben a történelmi végzet kapujához érkezett Románia s hogy szeretne szabadulni tőlük. Hogy a tisztogató feladat könnyű lesz, valószínűleg maga Crainic miniszter úr se hiszi, hiszen a román sajtót még jobban kezében tartotta a zsidóság, mint valaha a miénket s ez a judeizálódott újságírás ezer meg ezer szállal fűzte a maga érdekeit a skrupulusokat közismerten nem nagyon érző román politikai és gazdasági hatalmasságokhoz. A zsoldos kétségtelenül kompromittáló ma már a gazda oldalán, de kérdés, hogy engedi-e majd magát csak úgy egyszerűen eltávolítani a megszokott pozícióból s kivált — végkielégítés nélkül? A kard becsülete az igazi katonának mindig többet jelentett magánál az életnél s tán kétszeresen többet a tengerésznek, aki úszó acélvázba zárkózva, örökké ellenséges mélységek felett hányódva kora gyermekségétől megtanulja a legszebb férfivirtust. A tengerész büszkesége, bajtársiassága, lovagias gondolkozása mindig közmondásos volt s kétszeresen gentlemannek érezte magát a brit impérium flottájának legkisebb kadettje is, hiszen a világ legnagyobb, leghatalmasabb tengeri armadájában szolgált, olyan lobogó alatt, amelyet az óceánokon vereség ritkán ért... Vájjon milyen érzésekkel olvassák most ezek a katonák, ezek a lovagias férfiak a kemény szavakat, amelyeket Darlan tengerészeti miniszter, a francia flotta főparancsnoka intézett hajóhadához? Mit éreznek, amikor hallják, hogy a minap még szövetséges nemzet államférfia messzehangzó szóval gyilkosoknak nevezi őket napiparancsában, amely az orani táma dásnál elesett francia tengerészek,ről emlékezik meg. „Mély tisztelettel üdvözlöm a hazáért hősi harcban elesett bajtársimat — mondja a flotta-főparancsnok megrendült szózata —, akik bizonyára szívesebben haltak volna meg becsületes ellenség fegyverétől, mint gyilkosok kezétől” ... Maguk az angol tengerészek is bizonyára tudják, mennyire igazak e keserű szavak s mennyire találóak arra a módszerre, amelyet nekik engedelmes eszközökként parancsra alkalmazniok kellett. Bizonyosan ők is osztják Darlan miniszter véleményét, hogy a világtörténelemben páratlan sötétségű tettért a história ítélőszéke előtt Churchill, a parancs kiadója viseli a felelősséget s az ő nevét bélyegzi meg a „gyilkos” szóval az az utókor, amely igazságot szolgáltat, felméri az eseményeket, mérlegre veti a tényeket és felkutatja egy-egy cselekedet indító okát. Kövér könnycseppeket hullatnak a Hungária professzionista futballcsapat csendes kimúlása fölött azok, akik a „kék-fehérek“ együttesét a maguk külön büszkeségeként dédelgették s mint valami saját nemzeti ügyüket ünnepelgették a csapat egy-egy győzelmét. Természetesen ügyes célzások olvashatók a meghatott nekrológokban arra, hogy már labdát rúgni is csak azoknak szabad Magyarországon, akiknek rendezettek a felekezeti viszonyai s hogy a Hungáriának azért kellett tizenötesztendős múlt után működését felszámolnia, mert a vezetők keresztlevelei körül akadtak hibák ... Holott az igazság az, hogy a csapatnak nem volt elég pénze, anyagi gondokkal küzködött , azóta, amióta a Lipót- és Terézváros népe, a mecénások, e „bőkezű” zsidók inkább a zord időkre tartalékolják pénzüket, mint hogy saját külön zsidó futballcsapatot tartsanak el belőle. A Hungáriával nem volt baj mindaddig, amíg a labdarúgás kizárólag üzlet volt Magyarországon, mégpedig nem is olyan rossz üzlet. A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor a kalmárszellemtől megtisztított MLSz nem engedte többé a boltosszempontokat érvényesülni és azt akarta, hogy ez a népszerű sportág valóban arra szolgáljon, amire természettől fogva való: a nagy magyar tömegek nevelésére. Arról aztán igazán a nemzeti és keresztény alapon átszervezett labdarúgó szövetség s a közvélemény tehet legkevésbé, hogy az efajta célkitűzések nem lelkesítették többé se a Hungária-drukker gazdag zsidókat, se magát az egyesületet. Nem történt itt semmi égbekiáltó sérelem, semmi igazságtalanság, pusztán csak annyi, amennyi mondjuk egy Dohányutcai rőfösüzlettel, ha a vevők hűtlenné válnak hozzá s tulajdonosa lehúzza ajtaján a redőnyt. Egy zsidó üzlettel kevesebb van Budapesten, de eddig az ilyesmiből nem volt szokás „nemzeti” gyászt rendezni...