Uj Magyarság, 1940. július (7. évfolyam, 147-172. szám)

1940-07-10 / 154. szám

4 c fjfd£hii ate&k­ory­a: Qilii tindre. A kolozsvári vasmű­ves két kolozsvári diák — alig hatvan éve — koporsóalakú sírkőbe botlik a h­ázsongárdi temetőben. A síremlék régi lehet, talán többszázéves is. A kőbe vala­mikor verset véstek, a két fiú akadozva betűzi: Siets, boldog lélek, de mi nem bocsájtunk, Numidiából is köveket hozatunk, Példára azokból oszlopot csinálunk, Emlékezetedre arra ígyen írunk. A sorok ismerősek, Kolozsváron szá­­montartják a múltat és a szellemet. Ezt a verset Páriz-Pápai, a szótáríró írta, úgy illik, hogy ezt minden értelmesebb diák tudja. A száraz, egymás mellé rendelt mondatok abból a verses életrajzból valók, amely a legkedvesebb barátnak, Misztót­­falusi Kis Miklósnak életét bontja ki, így találták meg a „kolozsvári vasműves“ — háromszáz éve ismeretlen — sírját. * Ki volt Misztótfalusi Kis Miklós? „Ki­csiny Erdélyben“ ellenségei így csúfolták: „A vasműves“. Nem is vassal dolgozott, — ólommal. Vas? Az ő féme nemesebb volt az arany­nál is: betű lett belőle ■— könyv, szel­lem, biblia, szótár, hármas história. Ez a hit úgy éget, mint a tenyéren tartott parázs; vagy kiejted, vagy csontodig vájja magát. Misztótfalusi Kis Miklósnak éppen ez a csontot pörkölő hit kellett. A legszebb betűket metszette Európá­ban. Református volt, de XI. Ince pápa egyik munkájához nála rendelte meg a különleges betűanyagot. Medici Cosimo herceg arra biztatta, hogy költözzék Fi­renzébe és telepedjék meg udvarában. A bécsi jezsuiták nem győztek betelni betűi­nek formájával — „ezeknél szebbet soha­sem láttak“. Még Ázsiából is érkezett hozzá rendelés. Minden betűjéért egy tal­lért fizettek. Feljegyezték, hogy azalatt a néhány év alatt, amíg Amszterdamban élt, „néha targoncával szállították a pénzt szállására“. S amikor azután idehaza, a kicsi pát­riában átveszi a kolozsvári református egyház nyomdáját és egyszerre hiábavaló minden erőfeszítése: könyveit alig vásá­rolják, portékájával sokszor hetivásárokra szorul, a kollégiumbeli tanár-ellenségei azzal is megvádolják, hogy egyházát meg­károsította, száz betűért huszonöt dénárt számított. A fordulat így durva és olcsó. De ilyen durva, olcsó, szögletes valóság idehaza élni. Mégis az Apáczai Csere Jánosok, a Misztótfalusi Kis Miklósok, élete a legne­mesebb jelkép: csak idehaza lehet élni. * Páriz Pápai, az osztálytárs ezzel a nyugtalanító mondattal fordul barátjá­hoz, az enyedi teológushoz:­­— Prédikálni bőségesen sokan vagyunk már itt Erdélyben. Könyvnyomtatónk még nincs. Ha szolgálni akarod hazádat, szándd magad rá e mesterségre. Misztótfalusi Kis Miklós éppen 30 éves, amikor Amszterdamba ér. Útiköltségét püspökétől kapta, biztatást Bethlen Mik­lóstól, — az emlék, amit útjára magával visz: a sülyedő Erdély, a kirabolt, ron­gyosodó Tündérkert. Odahaza szalmával kitömött, levágott rokonfejeket visznek sze­kereken Konstantinápolyba, itt Amszter­damban béke van. Az a nyugati béke, amely oly finom, kínzó mérgekkel sebzi meg évszázadokig a külföldre került ma­gyar vándorokat. Az a különös, harcos béke, amely a tudományoknak, a gondo­latnak, a szabad áramlásnak békéje. Kilenc évig él a megrekedt enyedi teológus Amszterdamban, napjait a har­madik hídnál emelkedő hatalmas épület­ben tölti, az öreg Bloeu világhírű nyom­dájában. Drágán él itt. Félévre kétszáz tallért fizet, csak azért, hogy tanulhat. Szerszámait maga veszi, lakását, élelmét — ha tudja — maga fizeti. Mindez olyan szorítás, hogy könnyű legyen később a valóságon diadalmaskodni. Hogy kemé­nyebb legyen a test és lélek, görcsberán­­dultabb a szándék és akarat. Mit is akar a fiatalember? Odahaza a bibliát szeretnék újra kinyomatni, Károli Gáspár vizsolyi bibliáját. Gyűjteni is kez­dik a pénzt, kettőezerötszáz tallér kellene hozzá. De a pénz csak nem gyűlik soha, vagy a török viszi el sarcba, vagy más ínség apasztja el. És ekkor az egykori enyedi kollégista hazaír: „Hozzáfogok én, a szegénylegény, és megmutatom, hogy a szegénylegénynek odaadása többre visz, mint egy országnak im­mel-ámmal való igyekezete“. Csak az édesfiú beszélhet ilyen keserűen. Első pénzeit szerzi éppen, s ezentúl minden pénz arra kell, hogy ki­nyomhassa, egyedül ő nyomathassa ki immel-ámmal igyekvő kis hazájának a bibliát. Az igazi bibliát, a megigazítottat, a hiba nélkül valót. Amikor ezt odahaza meghallják, meg­­botránkoznak. Teleki Mihály, a kancellár ugyanazt mondja, amivel Apáczai Csere Jánoson is végigvágott néhány évvel előbb : — A tengerbe vetni ezt a hitvány em­bert! * De Misztótfalusi Kis Miklós mégis ki­nyomatja bibliáját. Maga metszi betűit, maga faragja dúcait. Háromezerötszáz pél­dányt nyom, s a Zsoltárokból, az Újtesta­­mentumból még külön ezret. Előbb haza­­küld egy-két könyvet, s odahaza kinyit­ják és megenyhülnek. Jöjjön haza, szük­ség van Erdélyben ilyen férfiakra, — ezt üzeni még Teleki Mihály, is. Kilenc amszterdami év után Misztót­falusi Kis Miklós hazaindul. Európa leg­első betűmetszője, — a pápához, fejedel­mekhez mehetne, ő Erdélyt választja. És ebben a választásban nincsen semmi hi­valkodás, mártír-önteltség, inkább üzött­­ség és öröm fűti, összekeveredve hajtják: minél több könyvet kinyomatni odahaza, magyar könyveket, művelődést, erőt adó könyveket. A megszállottak tesznek így s e megszállottság ellen nincs mentség. Nem is jár érte elismerés. Kis Miklós útitársa sokezernyi bib­liája, ezeket viszi magával haza. És ez az útitárs majdnem bajba sodorja. Sú­lyos, nagy ládáit útközben egy lengyel főúr felnyittatja, azt hiszi, hogy eretnek bibliákat csempésznek, az egész rako­mányt pincéibe záratja. Egy rablócsapat vágja ki Misztótfalusi Kisnek a bibliákat.­­ Ami idehaza történik, az már alig ér­dekes. Száznyi példából ismerős. Először megbecsülik a vándort, azután megmar­ják. Misztótfalusi Kis Miklós előtt az a néhány magyar betű úgy mászott köny­veinkben, akár a teknősbéka, olyan is volt a formájuk. Az ő kiadványai ma is re­meklések, Haller János Hármas Istóriáját — az ő tervezésében —­ csak gyönyör­ködve és ámulva lehet nézni. De persze itt az irigyek. Felesége szeb­ben öltözik, mint némely tanáré, ő maga kis házat vesz. A nyomdájába került kéz­iratokban írtja a hibákat. A tanárok fel­horkannak, mindezt alig lehet tűrni. Aki tengerbe esik, vagy megissza mind, vagy kiúszik, másként belehal, — írja az üldözött. Ő megkísérli mindkettőt. Meginni ezt a kicsiny, házsártos, irigy Erdélyt. És ami­kor ez nem sikerül, hát ki akar úszni a sok mocskolódásból, könyvet ír, ez a könyv a híres Mentség. Rekedt vád ez a könyv, szembefordulás a kíméletlen ko­­pókkal, magyarázkodás is, de még inkább visszavágás. Személyeket érő sokféle ve­tődik Bánffy György, a nagyúr is. A vádlót zsinat elé idézik. És Kis Miklósnak itt bocsánatot kell kérnie. Fiatalon fáradt és rokkant ember. Beteg. A sok munka el­gyengítette. Vándorútra különben is csak egyszer mehet az ember. Mit tehetne? Négy év alatt száz könyvet jelentetett meg eddig. Még négy évig vezeti nyomdá­ját, de ezalatt már csak harminc az új kiadványok száma. Saját könyveit el kel­lett égetnie. Reformátori kedvét, újító szellemét megkötözték. Aki negyven évig dacot és kalandot formált életéből, az most kiégve, megfélemlítve, elgyötörve, kis ügyekben is alázatos kérvényeket ir­tás. És méltóságteljesen, sorra megharag­szanak a papok, a tanárok mind, megsér- elöljáróinak. Olyasmiket kér, ne legna­­gyobb ellenségeit tegyék meg cenzorainak. * Ötvenkét éves, amikor meghal. Sírjánál hárman beszélnek. A három szónok közül kettő ellensége. Bosszú ez? Vagy csak ostobaság? A három beszédet könyvben is kinyomtatják és titkos kezek csak­hamar az összes példányokból kitépik a harmadik szónok, a jóbarát beszédét. Az utókorra csak a két ellenség búcsúztatója marad. A kérdőjelre — így kellett ennek lenni? — megint csak Páriz Pápai verse felel: Édes hazájának, minek kormos füstje, Világosabbnak tetszik, mint más nemzet tűse, Hornyában a keserű édesb, mint más méze. Vágyakozik haza forró szeretete. OTMAGUUtSlC SZERDA, 1940 JULIUS 10 Numerus nullást vezet be Bukarest a sajtóban, legalább így ígéri a leg­újabb román kormány ambiciózus propagandaminisztere. Domnule Crainic az újságíróknak adott nyi­latkozatában megállapította, hogy azok a göndör hírlapírók, akik ed­dig a bukaresti lapok hasábjain oly nagy lelkesedéssel szolgálták Romania Mare ügyét,­­ alapjában véve „sohase tudtak a románság eszményeibe belekapcsolódni“ . . . Nem tudjuk, mit ért ezen a súlyos vádon Crainic Nikifor, mert mi húsz esztendő alatt innen csak azt láttuk, hogy a bukaresti zsidó zsurnaliszták jobban lelkesedtek Nagyromániáért, mint a legtős­­gyökeresebb regáti bojár, sőt job­ban, mint a moldvai községi írnok­ból lett erdélyi prefektus, vagy élet-halál felett uralkodó szigu­­ranca-főnök. Ezek az izraelita szer­kesztők minden reggelire elfogyasz­tották Magyarországot, szidták a gaz fasisztákat, öklöt ráztak a náci Németország felé s csöpögtek a demokrácia imádatától, barátai voltak az angoloknak,­­ egyszóval szolgálták a mindenkori hivatalos román politikát. Persze, elhisszük, hogy most, a nagy pálfordulás idején kellemetlenné váltak, hogy hasznavehetetlenek már s tán ki­csit csalódott is hittestvéreiben a történelmi végzet kapujához érke­zett Románia s hogy szeretne sza­badulni tőlük. Hogy a tisztogató feladat könnyű lesz, valószínűleg maga Crainic miniszter úr se hiszi, hiszen a román sajtót még jobban kezében tartotta a zsidóság, mint valaha a miénket s ez a judeizáló­­dott újságírás ezer meg ezer szállal fűzte a maga érdekeit a skrupulu­­sokat közismerten nem nagyon érző román politikai és gazdasági hatalmasságokhoz. A zsoldos két­ségtelenül kompromittáló ma már a gazda oldalán, de kérdés, hogy engedi-e majd magát csak úgy egyszerűen eltávolítani a meg­szokott pozícióból s kivált — vég­­kielégítés nélkül? A kard becsülete az igazi katonának mindig többet jelentett magánál az életnél s tán kétszeresen többet a tengerésznek, aki úszó acélvázba zárkózva, örökké ellenséges mély­ségek felett hányódva kora gyer­mekségétől megtanulja a legszebb férfivirtust. A tengerész büszke­sége, bajtársiassága, lovagias gon­dolkozása mindig közmondásos volt s kétszeresen gentlemannek érezte magát a brit impérium flottájának legkisebb kadettje is, hiszen a világ legnagyobb, leg­hatalmasabb tengeri armadájában szolgált, olyan lobogó alatt, ame­lyet az óceánokon vereség ritkán ért... Vájjon milyen érzésekkel olvassák most ezek a katonák, ezek a lovagias férfiak a kemény sza­vakat, amelyeket Darlan tengeré­szeti miniszter, a francia flotta fő­­parancsnoka intézett hajóhadához? Mit éreznek, amikor hallják, hogy a minap még szövetséges nemzet államférfia messzehangzó szóval gyilkosoknak nevezi őket napi­parancsában, amely az orani táma­­ ­­­ dásnál elesett francia tengerészek­,­ről emlékezik meg. „Mély tisztelet­tel üdvözlöm a hazáért hősi harc­ban elesett bajtársimat — mondja a flotta-főparancsnok megrendült szózata —, akik bizonyára szíve­sebben haltak volna meg becsüle­tes ellenség fegyverétől, mint gyil­kosok kezétől” ... Maguk az angol tengerészek is bizonyára tudják, mennyire igazak e keserű szavak s mennyire találóak arra a mód­szerre, amelyet nekik engedelmes eszközökként parancsra alkalmaz­­niok kellett. Bizonyosan ők is oszt­ják Darlan miniszter véleményét, hogy a világtörténelemben párat­lan sötétségű tettért a história ítélőszéke előtt Churchill, a parancs kiadója viseli a felelősséget s az ő nevét bélyegzi meg a „gyilkos” szó­val az az utókor, amely igazságot szolgáltat, felméri az eseményeket, mérlegre veti a tényeket és fel­kutatja egy-egy cselekedet indító okát. Kövér könnycseppeket hullatnak a Hungária professzionista futball­csapat csendes kimúlása fölött azok, akik a „kék-fehérek“ együt­tesét a maguk külön büszkesége­ként dédelgették s mint valami saját nemzeti ügyüket ünnepel­­gették a csapat egy-egy győzel­mét. Természetesen ügyes célzá­sok olvashatók a meghatott nek­rológokban arra, hogy már labdát rúgni is csak azoknak szabad Magyarországon, akiknek rende­zettek a felekezeti viszonyai s hogy a Hungáriának azért kellett tizenötesztendős múlt után műkö­dését felszámolnia, mert a vezetők keresztlevelei körül akadtak hi­bák ... Holott az igazság az, hogy a csapatnak nem volt elég pénze, anyagi gondokkal küzködött , az­óta, amióta a Lipót- és Terézváros népe, a mecénások, e „bőkezű” zsidók inkább a zord időkre tar­talékolják pénzüket, mint hogy saját külön zsidó­ futballcsapatot tartsanak el belőle. A Hungáriával nem volt baj mindaddig, amíg a labdarúgás kizárólag üzlet volt Magyarországon, még­pedig nem is olyan rossz üzlet. A nehézségek csak akkor kezdődtek, amikor a kalmárszellemtől megtisztított MLSz nem engedte többé a boltos­szempontokat érvényesülni és azt akarta, hogy ez a népszerű sport­ág valóban arra szolgáljon, amire természettől fogva való: a nagy magyar tömegek nevelésére. Arról aztán igazán a nemzeti és keresz­tény alapon átszervezett labda­rúgó szövetség s a közvélemény tehet legkevésbé, hogy az efajta­­ célkitűzések nem lelkesítették többé se a Hungária-drukker gaz­dag zsidókat, se magát az egye­sületet. Nem történt itt semmi égbekiáltó sérelem, semmi igaz­ságtalanság, pusztán csak annyi, amennyi mondjuk egy Dohány­utcai rőfösüzlettel, ha a vevők hűtlenné válnak hozzá s tulajdo­nosa lehúzza ajtaján a redőnyt. Egy zsidó üzlettel kevesebb van Budapesten, de eddig az ilyesmi­ből nem volt szokás „nemzeti” gyászt rendezni...

Next