Uj Magyarság, 1940. szeptember (7. évfolyam, 198-222. szám)
1940-09-01 / 198. szám
ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉLÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA KÖZNAPON 10, VASÁRNAP 20 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN Áruítófillér SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII., JÓZSEF KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1940 szeptember I VASÁRNAP VII. évfolyam 198. szám A KELETI KÁRPÁTOKNÁL írta: Milotay István Nagymagyarország kiterjedése Horvát-Szlavonország nélkül 280.000 négyzetkilométert tett ki. A trianoni békediktátum ebből elvett csaknem 200.000 négyzetkilométert s meghagyott kerekszámban 93.000-et Csonkamagyarországnak. A magyar Felvidék és Ruszinszkó visszaszerzésével ez a terület 117.000 négyzetkilométerre növekedett s a most visszakapott országrészekkel Magyarország területe 160.000 négyzetkilométerre rúg. A trianoni Magyarország népessége pedig, a természetes szaporodással együtt, e területgyarapodás folytán 9 millióról 14 milliónyi lélekszámra emelkedett. Ezek a számok egy hosszú, fáradalmas, megpróbáltatásokkal teljes útnak s egy ugyanilyen következetes politikának győzelmes állomásait jelzik. A bécsi döntés újabb fényes igazolása annak az álláspontnak, amely nem alkudott meg annak idején a kisantantállamokkal, mint ellenséges hatalmi szövetséggel, hanem kitartott a várakozás és a szenvedések országútján velük szemben egy nagyobb, igazabb, távolabbi cél mellett. Az elmúlt húsz év alatt hányszor kísértett a megalkuvásnak ez a gondolata s milyen erők hatottak ebben az irányban reánk kívülről is, belülről is! Hála Istennek, mindez nem téveszthette meg a magyarság egészséges ösztöneit s nem ingathatta meg se kitűzött céljaiban, se az ezekhez vezető eszközök megválasztásában. Büszkén, önérzettel állapíthatjuk meg, semmiféle kísértés ellenében nem adtuk el egy tál lencséért, pillanatnyi megkönnyebbülésért ezeréves örökségünket. Ha ezt tettük volna, Német- és Olaszország föltámadása épp a döntő órákban ellenséges oldalon, a kisantantba beépítve, a nyugati demokráciákkal szövetségben talált volna bennünket. Mély előrelátás, helyes politikai ösztön munkája volt s a benne megnyilatkozó számítás teljesen fedte a nemzeti érdekeket, mikor mi ezekben a feltámadó, újraszülető hatalmakban kerestük a barátokat, akiket a páriskörnyéki békék velünk együtt megcsonkítottak, megaláztak, vagy jogos nemzeti törekvéseikből méltánytalanul kisemmiztek. Ez az ösztön és ez a politika igazolódott már a cseh-német konfliktus idején a magyar Felvidék viszszaszerzésében és ez jutott még erőteljesebb, még döntőbb igazoláshoz most az erdélyi megegyezésben. Minek elevenítsük fel azoknak a halvaszületett kísérleteknek emlékét, a baloldali pártok és pártvezérek elvakult próbálkozásait s az ugyanilyen sajtó munkáját, amely a nemzeti ösztön megtévesztésével más utakra akart volna vinni bennünket?! Milyen szörnyű dolog arra gondolni, hogy még a háború kitörése után, még a lengyel és norvég győzelmek után, sőt még a belgaholland-francia háború idején is kisértett ez a rossz álom! Ki meri ma már kétségbe vonni, micsoda irtózatos bűn és hiba lett volna ez, s micsoda irtózatos felelősség azoké, akik ebből a gondolatból kiindulva megpróbáltak elidegeníteni bennünket a tengelyhatalmaktól s ezeket pedig megpróbálták elidegeníteni Magyarországtól. Ezt az irányzatot, ezt a veszélyt győztük le és söpörtük el utunkból, mikor megmaradtunk a megkezdett után, nagy nyomás, sokszor fenyegetés, csábítás ellenére is. Amit visszaszereztünk, nem a nemzeti álmok teljessége, de sokkal több annál, amit húsz, tíz vagy öt év előtt is bárki magyar ember, vagy bárki barátunk, vagy ellenségünk is hinni mert volna. Büszkék vagyunk erre az igazolásra, mert benne van a magunk igazsága is. Mi kezdettől fogva következetesen, egy pillanatra meg nem inogva ezt az irányzatot, ezt a gondolatot hirdettük és szolgáltuk. Megéreztük, hogy a német nemzetiszocializmus és az olasz fasizmus feltámadásával új Európa születik s nekünk ezen az oldalon van a helyünk. Hirdettük, hogy külső feltámadásunkat is csak ezen az oldalon, ezeknek az erőknek, ezeknek a hatalmaknak segítségével találhatjuk meg. Még 1936-ban írtuk a következőket: „Csehország felé szinte százszázalékos érdekközösségünk van a német birodalommal. S ebben a tekintetben nem lehet parányi kétségünk sem Németország szándékait és támogatását illetőleg. Hajszálig közösek érdekeink azzal a veszéllyel szemben, amely Csehország jóvoltából Németország felé a Szudétákig, mifelénk pedig a Duna és Felsőtisza vonaláig katonai, hadműveleti bázis gyanánt s amely a kommunista agitáció új bázisa gyanánt megszállta az egész régi Felsőmagyarországot. A német politika, meg vagyunk erről győződve, teljesen tisztában van a magyar-német érdekközösség fontosságával és maradéktalan őszinteségével. Nyilvánvaló dolog, hogy ezentúl is Németország számára a Duna völgyében megerősödött Magyarország megbízhatóbb partner és erősebb biztosíték bármiféle más államalakulatnál...“ De tovább mentünk és azt is hirdettük, hogy a mi belső megújhodásunk is csak úgy lesz lehetséges, ha a tengelyhatalmak példájából mindazt magunkévá tesszük, amit az új, erős, kollektív szellemű és szerkezetű kormányzati rendszerek szociális reformjai, gazdasági, pénzügyi, katonai tanulságai és eredményei kínálnak számunkra. Folyton hangoztattuk, hogy nem lehetünk se közömbösek, se semlegesek, ezekkel a hatalmakkal s azzal az új világkonfliktussal szemben, amely őket is népükért és jövőjükért háborúba sodorta. Azt hangoztattuk, hogy érdekeltek vagyunk egész létünkkel, minden nemzeti vágyunkkal, egész jövendőnkkel ebben a küzdelemben. Hangoztattuk, hogy nyíltan, még szorosabban hozzájuk kell szegődnünk, s ha az ő küzdelmükbe közvetlenül nem is avatkozhatunk bele, Délkeleteurópában olyan közös nagy érdekeink vannak, hogy azok mellett, történjék bármi, nyíltan színt kell vallanunk, ki kell tartanunk s ezekért minden kockázatot és áldozatot is vállalnunk kell. Mi azt hangoztattuk, hogy nem semleges nézői, de baráti részesei vagyunk a német és olasz hatalmak oldalán ennek a küzdelemnek. Ez a politika győzött a müncheni döntésben és ez győzött most a bécsi megegyezésben is. A tengelyhatalmak vér nélkül, áldozatok nélkül óriási lépésekkel vittek bennünket közelebb az új, hatalmasabb, virágzóbb Magyarország céljai felé. Nekik nemcsak a különleges magyar érdekeket kellett nézniök, számolniok kellett az egész Délkeleteurópát átfogó megbékélés szempontjaival és érdekeivel, s ebben az új Délkeleteurópában számottevő más tényezők szerepével és szolgálataival is. Most a bécsi döntés jóvoltából visszatér hozzánk 45.000 négyzetkilométernyi területe a régi történelmi Magyarországnak. Nagy alföldi városoktól egész a csíki és máramarosi havasokig. A magyar nemzeti kultúra régi bölcső központja, Nagyvárad, Szatmár, Kolozsvár, Marosvásárhely, a székely városok történelemtől megszentelt emlékeikkel térnek meg újra az anyaország kebelére. Visszatér több mint két és fél milliónyi új fogyasztó és termelő népesség a magyar gazdasági életbe a maga munkájával, szorgalmával, s ezzel együtt területek, az elhelyezkedés új lehetőségei és új feladatai tárulnak ki a magyar értelmiségi osztályok előtt. És"visszatér csaknem másfélmilliónyi magyarság a kisebbségi élet, a kisebbségi küzdelmek megpróbáltatásaiban megedződve, ezek által még magyarabbá erősödve s hozza ezeknek a tapasztalatoknak erkölcsi, anyagi, szellemi értékeit, eredményeit s bennük új erőket, új biztosítékokat az elszakíthatatlan testvériség igazolására s új milliók lelkét, odaadását, áldozatkészségét a reánk váró közös munkához. A megoldás az odaszakadt magyarságnak nyolcvan százalékát visszavezérli hozzánk. Az új tizennégymilliós lélekszámú Magyarország, mint ahogy Csáky István mondotta pénteken egyik beszédében, immár tekintélyes erő. Elértük vele a jelentősebb középállamok rangját s lélekszámúnk és területi kiterjedésünk előre jelzi azt a súlyt, amelyet az új Délkeleteurópában magunkénak mondhatunk. Megszűnt velünk szemben két szomszédunk népi, területi túlsúlya. Gazdasági, katonai erőben nem vagyunk többé a trianoni szánalmas kisebbségi helyzetben. Nagy lépést tettünk a Duna völgyében az erők természetes egyensúlya, arányossága felé s ez megkönnyíti a jövendő barátibb alakulását, a kölcsönösebb megértést, s az együttműködés új, biztosabb alapjait jelentheti azokkal szemben is, akiktől eddig érdekellentétek választottak el bennünket. Földrajzi helyzetünk, népünk nagy erkölcsi, értelmi képességei mind arra tesznek hivatottá bennünket, hogy ezt a helyzetet minden kínálkozó esélyével kihasználjuk. .Földrajzi helyzetünk központisága, ennek politikai, gazdasági előnyei mind elősegítik és növelik ezeket a kedvező esélyeket. Egy tizennégymilliós Magyarország az új határok között, amelyek térben, távolságban, méretekben, lehetőségekben az eddiginél sokkal több, szabadabb levegőt, mozgási, fejlődési szabadságot kínálnak, nagy gazdasági, természeti kincsek birtokában, a magyar népi, többségi fölény megingathatatlan túlsúlyára támaszkodva, a virulás, a megerősödés eddig nem is sejtett útjait jelentik számunkra minden vonatkozásban. A múlt és a jelen tanulságai és eredményei mutatják az utat a jövendő számára is. Az új Európában is, amely ott készül a nyugati csataterek győzelmeiben, csak ez maradhat a helyes magyar politika: a még teljesebb barátság, a még teljesebb zárkózás a tengelyhatalmak érdekeihez, belső átalakulásunkban és külső céljainkban egyaránt. Előharcosai, előretolt képviselői és munkásai kell hogy legyünk annak az új Európának, amely a német-olasz győzelem nyomán föltarthatatlanul ki fog alakulni. Ez az út vezethet oda, hogy egy nagy végleges rendezés során egy új kiegyezést kössünk a hatalmas német birodalommal, a 67-es út nagy alkotással szemben azzal a különbséggel, hogy a közjogi gravámenek, amelyek a Habsburg-monarchiában elmérgezték ezt a viszonyt és ezt az együttműködést, nem fognak többé szerepet játszani, mert eltörpülnek a gazdasági együttműködés óriási előnyei, lehetőségei mellett. A mi szemünkben ennek a közös jövendőnek, ennek a jövőbeli egymásrautaltságnak új alapjait jelenti a bécsi döntés s ezzel új jövőt és új történelmet az egész Magyarország számára. Teleki Pál gróf és Csáky István gróf a bécsi döntőbíróság ítéletének kihirdetése közben