Uj Magyarság, 1940. december (7. évfolyam, 274-297. szám)

1940-12-01 / 274. szám

ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HON­ATKA 3 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL­ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA KÖZNAPON 10, VASÁRNAP 20 FILLÉR SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VHL, JÓZSEF-KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN \^4vvV// 4'mHOftóér v MAGYARSÁG 1940 december | VASÁRNAP VII. évfolyam 274. szám Baj volna és kissé szégyen is, ha a magyar közönség a küszöbön álló fo­gyasztási korlátozásokat tehernek és kényelmetlenségnek érezné. E korláto­zások nagy része voltaképpen csak azokat érinti, akiknek módjuk volt ed­dig és talán módjuk lenne ezután is éppen úgy élni tovább, ahogyan azt békésebb és nyugalmasabb időkben tették. Nemcsak a gazdagokat és a minden jóban búslakodókat számítjuk ide, hanem azokat az eléggé széles ré­tegeket is, amelyeknek jómódját és gondtalanságát viszonylagosnak kell nevezni. Viszonylagosnak, mert bősé­get és pazarlást ugyan nem enged meg, de arra lehetőséget nyújt, hogy a legfőbb, a legelemibb szükségleteket és még azonfelül is valamit nyugodtan kielégíthessenek. Mögöttük sűrű sorok­ban áll azonban az a beláthatatlan és tiszta magyar tömeg, amelyet kevéssé érdekelnek a készülődő intézkedések, mert fogyasztásuknak, elemi szükség­leteik kielégítésének korlátozásáról a nyomorúság gondoskodik. Elsősorban ahhoz a felső szellemi réteghez szólunk, amelyben a nemzeti öntudat felhalmozódik és a politikai akarat kovácsolódik. Ez a réteg az, amelynek jólétét csak viszonylagosnak nevezhetjük és tudjuk róla azt is, hogy az életszínvonal, amelyen eddig mo­zoghatott, távolról sem áll arányban azzal a szellemi színvonallal, amelyet a nemzeti élet természetes és szükséges rangsorában jelent. Azokhoz úgyis hiába szólnánk, akik idegenekül élnek közöttünk, ezt az országot és ezt a né­pet gyarmatul nézték mindig, legfőbb gondjuk pedig örökké az­ volt, hogy a dús zsákmányt elvonják a közös ter­hek viselése alól és lehetőleg elvigyék valahová, biztonságosabb vidékekre. Azok a visszataszító csempészperek, amelyek hova­tovább a folytatásos ponyvaregények szerepét töltik be az újságok hasábjain, csak a rikító, a durva és az ügyetlen eseteket jelentik: ez a vagyonszöktetés azelőtt is folyt, ezer különféle formában, jellegzetes tünete volt a magyar közgazdasági életnek, csak nem szerezhettünk róla tudomást, mert akkor nem ütközött tételes törvényekbe. Ezekkel a réte­gekkel szemben a jó szónak és a meg­győzésnek igyekezete csak köznevet­ség tárgyává tehetne. Velük szemben könyörtelen rendszabályokra és kímé­letlen ellenőrzésre van szükség, mert az eddigi tapasztalatok is mutatják, hogy minden más módszer eredmény­telen maradt, ez az eredménytelenség pedig végzetesen rontja és bomlasztja azt az áldozatos nemzeti közhangula­tot, amelyre ma mindennél nagyobb szükség van. Ez az idegen réteg egé­szen külön és önálló életet él ma, most sokkal inkább, mint bármikor azelőtt. Más reményeket táplál, külön utakon halad és a maga belső törvényeit kö­veti. Előbb-utóbb tehát elkerülhetetlen törvényszerűséggel be kell következnie annak, hogy a nemzet ezzel az önként választott különválással számot vet és azt külön módszerekkel kezeli a társa­dalmi és gazdasági élet minden terén. Nemcsak az egyensúly érdekében, ha­nem az anyagi és erkölcsi elemi igaz­ságtétel nevében is. Elsősorban azo­kon a pontokon, ahol kihívó zabolát­­lanságuk és a maguk szempontjaiból oly kitűnően fegyelmezett fegyelmez­­hetetlenségük a romboló, a destruáló példa hatásával megakasztja az áldo­zatos és öntudatos nemzeti közszellem kialakulását és megerősödését. Nem ezekhez szólunk most, bár a fo­gyasztás korlátozásának és a kényel­metlenségek vállalásának minden gya­korlati kérdése legelsősorban és leg­nagyobb mértékben őket sújtaná. A nemzeti középosztályra gondolunk, ami­kor e sorokat papírra vetjük. A szerény fizetésekből éldegélő tisztekre és tiszt­viselőkre, a magyar orvosokra, ügy­védekre és mérnökökre, a másodrangú szerepeket betöltő magánhivatalnokok­ra, akiknek még mindig keserves, oly­kor kilátástalan küzdelmet kell vívniuk a másik tábor gazdasági hatalmával, a felfelé igyekvő magyar kereskedőkre és iparosokra gondolunk, mert érvényesü­lésük útjában még mindig nagy és me­redek hegyet jelent ez a gazdasági ha­talom. Ez a széles szellemi erőktől duz­zadó társadalmi réteg jelenti a nemzet gerincét. Az a szellem, amelyet képvisel, áthatja és mozgatja az egész nemzeti testet, ahogyan a fizikai organizmusok­ban a gerinc hordozza a test tömegét s a gerincből ágaznak szerteszét az ide­gek hajszálfinom szálai. Ennek a nemzeti szellemnek, ennek az öntudatnak és hivatásérzetnek nagy próbája az, ami most következik. A nemzeti középosztálynak most kell meg­mutatnia, hogy valóban tudja és mélyen átérzi, miről van voltaképpen szó. Ha nem tudná önkéntesen, szívesen és a nemzeti szolidaritás érzéseivel magára venni azt a sokféle terhet és kényelmet­lenséget, amit a fogyasztásnak és egyéb szükségleteknek korlátozásai jelentenek, erőtlenségnek és öntudatlanságnak adná a tanújelét. Tudjuk, milyen nehéz a fegyelem és következetesség éppen ezen a téren és éppen ma, amikor az a másik idegen réteg mindent megtesz, hogy a maga kényelmét és régi életmódját a többiek rovására ezer fondorlattal és erkölcstelen módszerekkel biztosítsa. Tudjuk, hogy ez a helyzet kétszeresen megnehezíti a nemzeti feladatok teljesí­tését, mert a legjobb igyekezetbe is belevegyíti azt a gondot: váljon a nem­zeti, becsületes magatartás a végén nem késik-e le mindenről. De annál nagyobb, éppen e nehézségekkel szemben az igazi, az önkéntes és szívós nemzeti szolidari­tás szüksége. Azokkal szemben, akik ezt megszegik és idegen lélekkel semmibe sem veszik, a nemzeti közharagot kell odaállítani a kormányzat minden meg­torló és ellenőrző intézkedése mögé. Önkéntes rendőrré és ellenőrré kell át­alakulnia minden becsületes magyar embernek, túl kell tennie magát minden kényelmetlenségen és alkalmatlanságon, amivel e rendőri és ellenőri önkéntes kö­telezettségek teljesítése jár. Ugyan­akkor azonban annál jobban alá kell vetnie magát a nemzeti szolidaritás élő és hatásos törvényeinek és azokra a magyar tömegekre kell szüntelenül, forró érzésekkel és világos felelősség­­érzettel gondolnia, akiknek elemi szük­ségleteit e nehéz időkben csak a felsőbb osztályok tényleges lemondásával, kö­vetkezetes önmegtartóztatásával lehet ■valóban és rendszeresen kielégíteni, en­nek a lemondásnak külső, látható jelei­vel pedig megnyugtatni őket afelől, hogy nincsenek igazságtalan arány­talanságok, másnak sem jut több, mint nekik és mindenkinek jut rendszeresen és pontosan annyi, amennyi munkájá­nak becsületes, zavartalan elvégzéséhez, életerőinek megtartásához és családjá­nak rendes ellátásához szükséges. A háború eddig elkerült bennünket, lángjai azonban körülnyaldossák az európai szárazföldet, amelyben szellemi és gazdasági nagy életterünket kell lát­nunk. Amíg nincsen béke, mindig szembe kell nézni a háborúval és mind­azzal, amit ez a háborús állapot Európa összes népeire és közöttük számunkra is jelent. Amikor önmegtartóztatást és fegyelmet parancsolunk magunkra, nemcsak a nemzeti szolidaritás példá­ját mutatjuk, hanem azon túl bele­illeszkedünk a nagy európai szolidari­tásba. Vállaljuk azt a kényelmetlen és veszélyes életet, amit a nagy baráti né­pek immár másfél év óta éreztünk is, a mi jövőnkért is hordoznak. Ősi magyar szokás az, hogy minden örömünket és bánatunkat evéssel és ivással üljük, bankettezünk, amikor örülünk és bankettezünk, amikor bús­­lakodásra van okunk. Erről most egy időre le kell tenni. Minden örömünket és minden gondunkat az egytálétel szimbólumába öntsük, mert ezzel a fe­gyelemmel utóbb az örömöt csak nö­velni fogjuk, a gond és a bánat okait pedig csökkenteni és el is tüntetni. Bukarest hivatalos jelentései nyugalomról beszélnek, a romániai helyzet azonban továbbra is áttekinthetetlen AZ EGYTÁLÉTEL TÖRVÉNYE B­erlinben ismét fontos diplomáciai tárgyalások lesznek Francia, délszláv és bolgár államférfiak érkezését várják Nincs többé politikai Lotharingia, elnevezése ezentúl „Westmark­, Berlin, november 30. Berlini politikai körök valószínűnek tartják, hogy a birodalmi főváros a jövő hét folyamán ismét fontos diplo­máciai események színhelye lesz. Előre­láthatólag a jövő hét közepén kerül sor Laval helyettes francia miniszterelnök németországi látogatására. Bár illeté­kes német helyen hangsúlyozzák, hogy egyelőre nincs szó Laval érkezéséről, politikai körökben mégis úgy tudják, hogy Abetz párisi német nagykövet és Brunon, a vichyi kormány párisi nagy­követe Laval jövő heti berlini útjának előkészítése céljából járt a napokban Berlinben. Laval közeli berlini útjáról egyébként Pétain tábornagy is meg­emlékezett legutóbbi beszédében. Híre jár továbbá, hogy egy délszláv politikai személyiség is rövidesen Né­metországba érkezik. Illetékes német helyen ezzel kapcsolatban kijelentették, hogy a küszöbönálló délszláv látoga­tásról nincs tudomásunk, de éppen úgy nem tartják lehetetlennek, mint amennyire lehetséges, hogy a közeli jö­vőben bolgár államférfiak is ellátogat­nak Berlinbe, bár egyelőre a bolgár látogatásról sincs tudomásuk. Vichy, november 30. Két nap óta a sajtó cikksorozatokban emeli ki a Franciaország és a tengely kö­zeli közeledés életbevágó jelentőségét. Valamennyi lap figyelmezteti a nemzetet, hogy Franciaország nem vonhatja ki magát a vereség következményei alól. Az áldozatok csökkentésének egyedüli módja, hogy Franciaország elfogadja a tengely feléje kinyújtott kezét. A Temps véleménye szerint a győzőknek egyáltalán nem érdeke Franciaország megsemmisítése, viszont a francia népnek minden téren ki kell nyilvánítania az együttműködésre irányuló készségét és el kell fogadnia a körülményekben rejlő szükségességet. A Progres szerint a francia tárgyaló­felek nem tudják betölteni súlyos fel­adatukat, ha a nép megnem értésébe üt­köznek. A Croix hangoztatja, hogy a kiengeszte­lési politika nem érlelhet semilyen gyü­mölcsöt, ha a francia nép ellenszegül az együttműködési politikának Saarbrücken, november 30. Bürökéi körzetvezető szombaton a saarbrückeni Wartburgban tartott nagy­gyűlésen beszámolt a most befejezett loth­aringiai áttelepítésről. Megokolta a végrehajtott intézkedéseket, amelyekkel elérték, hogy Németország jövendő nyu­gati határán most minden időkre tiszta helyzetet teremtettek, úgyhogy ezért a határvidékért nem kell többé háborút vi­selni. Richelieu végrendeletét eltépték. Most érvényre jut az az elv, hogy amed­dig a német birodalom határa ér, csak németek lakjanak. Lotharingiának a né­

Next