Uj Magyarság, 1941. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-01 / 1. szám
Északi fény írta: Lagerlöf Zelma (A nemrég elhunyt nobeldíjas írónő egyedüli, eddig magyarul még meg nem jelent novellája. Utánnyomás tilos.) Agnesbyben az idén hosszú ideig tartott az ősz. A nagy fenyőfák még nem hullatták tobozaikat, és a nyírfák, mint szomjas ember, igyekeztek magukba szívni minden nedvet a dús földből. A fű mintha csak most bújt volna elő, még a szaga is friss volt. Kis gyenge bogarak idétlenül és kívülállóan mozogtak a szálak között, az ég kék volt. Fiatalos. Büszke. Szinte azt látszott mondani: erős vagyok és hatalmas. Két tehén tévedt most az erdei útra. Közömbösen körülnéztek, azután egykedvűen visszafordultak. Szemmel láthatólag nagyon unatkoztak. A Thulin-házban csendes volt minden. A zsaluk le voltak húzva és csak gyenge fény szűrődött át a lécek között. Valahogyan ez is álmosságot terjesztett. Künn az utcán a késői nyár mozdulatlansága fehérségbe dermedt. Mintha fáradt ember térne haza mulatozásból és a bágyadt pislákolás eszébe juttatná ágyát, amihez hűtlen lett és most bűnbánóan megtérne hozzá. Benn a házban három testőr ült az asztal körül. Oké Thulin, Arne Thulin és Eric Thulin. Egyszer, amikor látogatást tettek az általuk fenntartott iskolában, a tanító kiszámította, hogy a gyerekek életkora összesen két évvel kevesebb, mint a három mecénásé. A fiúcskák közben már idősebbek lettek, de a három Thulin testvér felett, mintha megállt volna az idő ... Az asztalon pálinkás üveg állott és újságok. Széles fonottkosárban narancs és alma. Mellette német könyv. A szobában bútorok néztek szembe egymással, minden rendszer nélkül. Szinte kérdezni látszottak: várjon miért vagyunk mi itt? A különböző stílusok mintha találkozót adtak volna egymásnak. Az egyik sarokból meglepő látvány tárult volna a látogató elé ... Ha ilyen lett volna, de nem akadt. „A Thulinkripta“ — mondogatták egymásnak az emberek és messzire elkerülték a házat, ahonnan nevetés nem hallatszott ki soha, ahonnan muzsika még nem zavarta meg az utca csendjét. Tisztelték a Thulinokat. Igen, ez a helyes szó: tisztelték, de nem szerették őket. Az ebédlő sarkában ugyanis kanárikalitka volt. Benne sápadt, komoly kanári madár. A testvérek sokat vitatkoztak a kanári miatt. ..Napra kell vinni, hogy színt kapjon“ — mondta Oké egyszer gúnyosan. „Tudhatnátok, hogy árt neki a nap“ — felelte az örökké komoly Arne. „Egyénike kell az ilyesmit elbírálni“ — fejezte be a civódást Eric, aki az egyedüli diplomata volt a házban. A kanári pedig gubbasztott tovább a sötét sarokban és komoran nézett a világba. A testvérek pedig vitatkoztak, amin csak lehetett és zsörtölődtek mindenen, így teltek a napok. A háztartás gondja Anna Mathilda termetes vállain nyugodott. Az ő feladata volt a három testvér közvetlen testi épségére is vigyázni. A három Thulin tudniillik művészember volt és sem magukkal, sem mással nem törődtek, csak a festészettel (Oké), az irodalommal (Arne) és a szobrászattal (Eric). Anna Mathilda viszont nem volt művészlélek, ezzel szemben törődött a tiszta fehérneművel, a friss feketekávéval és a háztartás apróbb hétköznapi gondjaival. Az idő pedig vánszorgott a maga szürkeségében és egyhangúságában. A kis család nyugalmát látszólag nem zavarta semmi. A három testvér kölcsönösen lenézte egymást. Illetőleg mindegyik hóbortosnak tartotta a másik kettőt. Hiszen alapjában véve mindháromnak igaza volt, de ezt nem tudta egyikük sem. És éppen ez volt a szerencse. Na meg az, hogy Anna Mathilda, aki ezt tudta, hallgatott, így azután nem volt baj sohasem. Ez pedig megint csak Anna Mathildának volt köszönhető. Az öreg dajka születésüktől fogva ismerte a testvéreket és tudta, hogy alapjában véve nem rossz egyik sem, csak éppen nem tudják, hogy mit csináljanak magukkal és idejükkel: a föld ki volt adva bérbe, a ház Afvikában meghozta a járadékát és a bank félévenként pontosan fizette a kamatokat. A három testvér közben szorgalmasan gyártotta a verseket, a festményeket és a gipszszobrok is márványkafaragásra vártak. Az életrend szabályos volt. Reggel kilenckor keltek és este kilenckor feküdtek le. Délelőtt tíz órakor közös sétát tettek az Agnesby-i erdőben a kis ösvény mentén, ott, ahol az Andersonék udvarháza kezdődik. A nyárfák itt egészen összefonódnak, mintha udvariasságból lugassal akarnák megörvendeztetni gazdáikat. Itt várták be mindig Anna Mathildát, aki utánuk hozta a kávét, a tejszínt, a vaníliás süteményt és a friss kalácsot. Na meg természetesen az újságokat is. Az újságokat Anna Mathilda élőszóval mondotta el. Előfordult, hogy több napon keresztül ugyanazt, de legtöbbször csak az érdekesebbeket. A mai újság azonban egyenesen meglepő volt. Sőt. Döbbenetes. A jóasszony közölte, szokott tartózkodó és komoly hangján, hogy holnap megérkezik az unokahúguk és itt tölti őszi szabadságát. Ez a hír a testvérekből a legmélyebb hatást váltotta ki. Legelőször Eric tért magához, érdeklődvén: hány éves a szóbanforgó ismeretlen unokahúg és minő a családi állapota. Ezt Eric kérdezte. Ő szobrász volt és így neki kellett, hogy a legtöbb érzéke legyen a valószínűségek iránt. Anna Mathilda ezen el is mosolyodott. A DÖNTŐ ESZTENDŐ írta: $ ® & Mit hoz az új esztendő a világra, odakint a világ sorsát eldöntő csatatereken? Mit hoz idehaza nekünk, saját portánkon, saját sorsunkat ületőleg? Békét hoz végre a reménykedő világnak a háború küzdelmeit hordozó, vagy a háború árnyékában veszteglő nemzeteknek? Békét hoz és ezzel új jövendő új alapjait, egészséges, biztos fejlődésű életét a romlásba hanyatló régi világ romjain egy emberségesebb, igazabb rendet az erkölcsökben megtisztult népeknek, államoknak? Az új ember, aki ott született meg a világforradalom nagy belső harcaiban és külső háborús megpróbáltatásaiban, végleg a maga képére és hasonlatosságára formálja egész Európát, a kontinensen túl az egész emberiség életét? Ilyen békét hoz ez az új esztendő, vagy ellenkezőleg a háború folytatását, kiterjesztését hozza, új meglepetések nem sejtett fordulatait? És hozza talán elharapódzását új területekre, új világrészekre is és ezzel új megpróbáltatásokat, szenvedéseket, nélkülözéseket azoknak is, akik már eddig is részt vettek benne és azoknak is, akik csak ezután, most fognak majd belesodródni? Több mint hat hónapja, hogy a kontinentális háború második hatalmas fejezete, a holland-belga-francia, óriási harcokban oly drámai gyorsasággal, oly drámai véget ért. Az egész világ ámulva, a siker nagyságától elkábítva állt a német teljesítmények előtt. Nem volt még példa rá a világtörténelemben, hogy egy hadsereg ilyen ellenfelekkel szemben ilyen rövid idő alatt ilyen mindent elsöprő győzelmet arasson. Alig öt hét elég volt hozzá, hogy az egyesült angolfrancia-belga-holland haderő egyik vereségből a másikba tántorogva felmorzsolódjon vagy vad menekülésben keressenek segítséget, mint az angol hadosztályok tették Dünkirchennél, vagy kényre-kedvre megadják magukat a győzelmes németeknek. Az egész világ ezeknek a győzelmeknek méreteitől van elkábítva. A norvég partok megrohanásától a belga erődök szétzúzásáig, a francia Maginot-vonal megsemmisítéséig, a német repülőgépharcok csodáitól az ejtőernyős meglepetések vernei képeitől, a marslakók inváziójától elkáprázva biztosra vette az ugyanilyen gyors, ugyanilyen meglepő folytatást: Anglia azonnal való megrohanását és a győzhetetlen sziget ostromát az apokaliptiszt megszégyenítő technikai eszközökkel, új, soha nem álmodott katonai csodatettekkel... Két-három hónapon át várta a világ lélegzetvisszafojtva ezt az új fejezetet és a várt meglepetés helyett, mint már annyiszor a lengyel háború óta, a németek ismét a váratlannal feleltek. Az egész félesztendő elmúlt anélkül, hogy az angliai invázió bekövetkezett volna. Két-háromhónapi csöndesség után megindultak ugyan a német légi haderő megtorló beütései egyre fokozódó hevességgel, a tervszerű és könyörtelen kiszámítottság pontosságával, meg nem szűnő makacsságával, csapást csapás után mértek az angol hadi és ipari felkészültség legerősebb centrumaira, de az inváziós partraszállás elmaradt, hogy elmaradásával vagy eltolódásával további bizonytalanságban, további idegfeszültségben tartsa az egész várakozó világot, elsősorban persze magát a megostromlott szigetországot. Miért nem támadták meg a németek mindjárt a nyáron Angliát? Miért nem használták ki a kontinensen aratott hatalmas győzelmek erkölcsi, katonai hatását, az Angliában keltett roppant pánikot, a kezdeti készületlenség ingyen kínálkozó előnyeit? Sokan azt mondják, hogy a németek azt hitték, hogy Franciaország leverése után Anglia azonnal békét fog kérni és a háború során elszenvedett vereségek hatása alatt nem bocsátkozik a magános önvédelem kilátástalan kísérleteibe. A németek ezt annyira bizonyosra vették volna, hogy nem is készültek fel az invázióra. Meg voltak győződve arról, hogy a franciabelga csatatereken Anglia katonai ereje is olyan csapást, olyan vereséget szenved, hogy az angol szigetország sorsa is véglegesen megpecsételődik. Hogy ez nem következett be, hogy Anglia Dünkirchen után nem kért békét, ez a németek számára olyan meglepetés volt, mint az angolok számára a Franciaországban elszenvedett vereség. Semleges katonai szakértők többször írtak arról az elmúlt fél esztendő alatt, hogy Németország nagy hibát követett el a júliusi vagy augusztusi alkalom elmulasztásával. Időhöz, lélegzethez hagyta jutni Angliát, lehetővé tette számára, hogy kivárhassa Amerika segítségét és Amerika esetleges beavatkozását a háborúba. Ezzel a megállapítással szemben a német álláspontot, ha csak közvetett utalások formájában is, elég határozottan kifejtik német katonai tekintélyeknek és főleg magának Hitlernek szűkszavú nyilatkozatai. Ezek nem átalják bevallani, hogy a júliusaugusztusi inváziós megrohanás megfelelő előkészítés híján sokkal több anyagi és emberi áldozatba került volna, mint amennyibe kerülne, ha most, hónapok múltán, vagy még ezután fogják végrehajtani. Ez a szempont és érdek, teszik hozzá, mindig döntő szerepet játszott a német hadviselés számításaiban és a Führer elhatározásaiban egyaránt. Mit jelentenek ezek a nyilatkozatok? Azt, hogy az invázió elhatározott dolog ? Még ennél is többet? Azt, hogy rövidesen meg is fog történni? Ezt senki sem mondotta még német részről, nem is fogja kimondani mindaddig, amíg a tények, a megkezdett támadás végleg feleslegessé nem tesznek minden nyilatkozatot. A német sikerek egyik titka mindig a hallgatás volt, illetve a hallgatni tudás a döntő pillanatokig. Mindettől eltekintve, az egész világ úgy érzi, hogy az új esztendő első nagy eseménye, talán az egész háború legnagyobb eseménye már nem várathat sokáig magára. Hogy sikerülni fog-e és milyen körülmények között, milyen áldozatok árán a világtörténelemnek ez a legnagyobbszabású, legújszerűbb hadivállalkozása, azon vitatkozzanak a jósok és az úgynevezett katonai szaktekintélyek. Két dolog azonban minden körülmények között bizonyos, az egyik az: a németek tudják, hogy mit csinálnak és a másik az, hogy mindazt, ami a siker előkészítéséhez szükséges, emberileg el nem képzelhető pontossággal és körültekintéssel, minden emberileg el- AJ&Wfillej ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA FFT FI fí, SZERKESZTŐ- SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 8 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL- FELELŐS SZERKESZTŐ. BUDAPEST, VIH., JÓZSEF KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁMÁRA MILOTAY ISTVÁN . .;./ TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR IHNI.V * 1 1 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1941 január SZERDA Vili. évfolyam 1. szám