Uj Magyarság, 1941. január (8. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-01 / 1. szám

Északi fény írta: Lagerlöf Zelma (A nemrég elhunyt nobeldíjas írónő egyedüli, eddig magyarul még meg nem jelent novellája. Utánnyomás tilos.) Agnesbyben az idén hosszú ideig tar­tott az ősz. A nagy fenyőfák még nem hullatták tobozaikat, és a nyírfák, mint szomjas ember, igyekeztek magukba szívni minden nedvet a dús földből. A fű mintha csak most bújt volna elő, még a szaga is friss volt. Kis gyenge bogarak idétlenül és kívülállóan mozog­tak a szálak között, az ég kék volt. Fiatalos. Büszke. Szinte azt látszott mondani: erős vagyok és hatalmas. Két tehén tévedt most az erdei útra. Közöm­bösen körülnéztek, azután egykedvűen visszafordultak. Szemmel láthatólag na­gyon unatkoztak. A Thulin-házban csendes volt min­den. A zsaluk le voltak húzva és csak gyenge fény szűrődött át a lécek kö­zött. Valahogyan ez is álmosságot ter­jesztett. Künn az utcán a késői nyár mozdulatlansága fehérségbe dermedt. Mintha fáradt ember térne haza mula­tozásból és a bágyadt pislákolás eszébe juttatná ágyát, amihez hűtlen lett és most bűnbánóan megtérne hozzá. Benn a házban három testő­­r ült az asztal körül. Oké Thulin, Arne Thulin és Eric Thulin. Egyszer, amikor láto­gatást tettek az általuk fenntartott is­kolában, a tanító kiszámította, hogy a gyerekek életkora összesen két évvel kevesebb, mint a három mecénásé. A fiúcskák közben már idősebbek lettek, de a három Thulin testvér felett, mint­ha megállt volna az idő ... Az asztalon pálinkás üveg állott és újságok. Széles fonottkosárban narancs és alma. Mellette német könyv. A szo­bában bútorok néztek szembe egymás­sal, minden rendszer nélkül. Szinte kér­dezni látszottak: várjon miért vagyunk mi itt? A különböző stílusok mintha találkozót adtak volna egymásnak. Az egyik sarokból meglepő látvány tárult volna a látogató elé ... Ha ilyen lett volna, de nem akadt. „A Thulin­­kripta“ — mondogatták egymásnak az emberek és messzire elkerülték a házat, ahonnan nevetés nem hallatszott ki so­ha, ahonnan muzsika még nem zavarta meg az utca csendjét. Tisztelték a Thu­­linokat. Igen, ez a helyes szó: tisztel­ték, de nem szerették őket. Az ebédlő sarkában ugyanis kanári­kalitka volt. Benne sápadt, komoly ka­nári madár. A testvérek sokat vitat­koztak a kanári miatt. ..Napra kell vinni, hogy színt kapjon“ — mondta Oké egyszer gúnyosan. „Tudhatnátok, hogy árt neki a nap“ — felelte az örök­ké komoly Arne. „Egyénik­e kell az ilyesmit elbírálni“ — fejezte be a ci­­vódást Eric, aki az egyedüli diplomata volt a házban. A kanári pedig gubbasz­tott tovább a sötét sarokban és komo­ran nézett a világba. A testvérek pedig vitatkoztak, amin csak lehetett és zsörtölődtek mindenen, így teltek a napok. A háztartás gondja Anna Mathilda termetes vállain nyugodott. Az ő fel­adata volt a három testvér közvetlen testi épségére is vigyázni. A három Thulin tudniillik művészember volt és sem magukkal, sem mással nem törőd­tek, csak a festészettel (Oké), az iro­dalommal (Arne) és a szobrászattal (Eric). Anna Mathilda viszont nem volt művészlélek, ezzel szemben törődött a tiszta fehérneművel, a friss feketeká­véval és a háztartás apróbb hétköznapi gondjaival. Az idő pedig vánszorgott a maga szürkeségében és egyhangúságában. A kis család nyugalmát látszólag nem za­varta semmi. A három testvér kölcsö­nösen lenézte egymást. Illetőleg mind­egyik hóbortosnak tartotta a másik kettőt. Hiszen alapjában véve mindhá­romnak igaza volt, de ezt nem tudta egyikük sem. És éppen ez volt a sze­rencse. Na meg az, hogy Anna Mathilda, aki ezt tudta, hallgatott, így azután nem volt baj sohasem. Ez pedig megint csak Anna Mathildának­ volt köszön­hető. Az öreg dajka születésüktől fogva ismerte a testvéreket és tudta, hogy alapjában véve nem rossz egyik sem, csak éppen nem tudják, hogy mit csi­náljanak magukkal és idejükkel: a föld ki volt adva bérbe, a ház Afvikában meghozta a járadékát és a bank fél­évenként pontosan fizette a kamato­kat. A három testvér közben szorgal­masan gyártotta a verseket, a festmé­nyeket és a gipszszobrok is márványka­­faragásra vártak. Az életrend szabályos volt. Reggel kilenckor keltek és este kilenckor fe­küdtek le. Délelőtt tíz órakor közös sé­tát tettek az Agnesby-i erdőben a kis ösvény mentén, ott, ahol az Anderso­­nék udvarháza kezdődik. A nyárfák itt egészen összefonódnak, mintha udva­riasságból lugassal akarnák megörven­deztetni gazdáikat. Itt várták be min­dig Anna Mathildát, aki utánuk hozta a kávét, a tejszínt, a vaníliás süteményt és a friss kalácsot. Na meg természe­tesen az újságokat is. Az újságokat Anna Mathilda élőszó­val mondotta el. Előfordult, hogy több napon keresztül ugyanazt, de legtöbb­ször csak az érdekesebbeket. A mai új­ság azonban egyenesen meglepő volt. Sőt. Döbbenetes. A jóasszony közölte, szokott tartózkodó és komoly hangján, hogy holnap megérkezik az unoka­húguk és itt tölti őszi szabadságát. Ez a hír a testvérekből a legmélyebb ha­tást váltotta ki. Legelőször Eric tért magához, érdek­lődvén: hány éves a szóbanforgó isme­retlen unokahúg és minő a családi ál­lapota. Ezt Eric kérdezte. Ő szobrász volt és így neki kellett, hogy a legtöbb érzéke legyen a valószínűségek iránt. Anna Mathilda ezen el is mosolyodott. A DÖNTŐ ESZTENDŐ írta: $ ® & Mit hoz az új esztendő a világra, oda­kint a világ sorsát eldöntő csatatere­ken? Mit hoz idehaza nekünk, saját portánkon, saját sorsunkat ületőleg? Békét hoz végre a reménykedő világnak a háború küzdelmeit hor­dozó, vagy a háború árnyékában veszteglő nemzeteknek? Békét hoz és ezzel új jövendő új alapjait, egész­séges, biztos fejlődésű életét a romlásba hanyatló régi világ romjain egy ember­ségesebb, igazabb rendet az erkölcsök­ben megtisztult népeknek, államoknak? Az új ember, aki ott született meg a világforradalom nagy belső harcaiban és külső háborús megpróbáltatásaiban, végleg a maga képére és hasonlatossá­gára formálja egész Európát, a konti­nensen túl az egész emberiség életét? Ilyen békét hoz ez az új esztendő, vagy ellenkezőleg a háború folytatását, ki­­terjesztését hozza, új meglepetések nem sejtett fordulatait? És hozza talán el­­harapódzását új területekre, új világ­részekre is és ezzel új megpróbáltatáso­kat, szenvedéseket, nélkülözéseket azok­nak is, akik már eddig is részt vettek benne és azoknak is, akik csak ezután, most fognak majd belesodródni? Több mint hat hónapja, hogy a konti­nentális háború második hatalmas feje­zete, a holland-belga-francia, óriási har­cokban oly drámai gyorsasággal, oly drámai véget ért. Az egész világ ámulva, a siker nagyságától elkábítva állt a né­met teljesítmények előtt. Nem volt még példa rá a világtörténelemben, hogy egy hadsereg ilyen ellenfelekkel szemben ilyen rövid idő alatt ilyen mindent el­söprő győzelmet arasson. Alig öt hét elég volt hozzá, hogy az egyesült angol­­francia-belga-holland haderő egyik ve­reségből a másikba tántorogva felmor­zsolódjon vagy vad menekülésben ke­ressenek segítséget, mint az angol had­osztályok tették Dünkirchennél, vagy kényre-kedvre megadják magukat a győzelmes németeknek. Az egész világ ezeknek a győzelmek­nek méreteitől van elkábítva. A norvég partok megrohanásától a belga erődök szétzúzásáig, a francia Maginot-vonal megsemmisítéséig, a német repülőgép­harcok csodáitól az ejtőernyős meg­lepetések vernei képeitől, a marslakók inváziójától elkáprázva biztosra vette az ugyanilyen gyors, ugyanilyen meg­lepő folytatást: Anglia azonnal való megrohanását és a győzhetetlen sziget ostromát az apokaliptiszt megszégyenítő technikai eszközökkel, új, soha nem álmodott katonai csodatettekkel... Két-három hónapon át várta a világ lélegzetvisszafojtva ezt az új fejezetet és a várt meglepetés helyett, mint már annyiszor a lengyel háború óta, a néme­tek ismét a váratlannal feleltek. Az egész félesztendő elmúlt anélkül, hogy az angliai invázió bekövetkezett volna. Két-háromhónapi csöndesség után meg­indultak ugyan a német légi haderő megtorló beütései egyre fokozódó he­vességgel, a tervszerű és könyörtelen kiszámítottság pontosságával, meg nem szűnő makacsságával, csapást csapás után mértek az angol hadi és ipari fel­­készültség legerősebb centrumaira, de az inváziós partraszállás elmaradt, hogy elmaradásával vagy eltolódásával to­vábbi bizonytalanságban, további ideg­feszültségben tartsa az egész várakozó világot, elsősorban persze magát a meg­­ostromlott szigetországot. Miért nem támadták meg a németek mindjárt a nyáron Angliát? Miért nem használták ki a kontinensen aratott ha­talmas győzelmek erkölcsi, katonai ha­tását, az Angliában keltett roppant pánikot, a kezdeti készületlenség ingyen kínálkozó előnyeit? Sokan azt mondják, hogy a németek azt hitték, hogy Fran­ciaország leverése után Anglia azonnal békét fog kérni és a háború során el­szenvedett vereségek hatása alatt nem bocsátkozik a magános önvédelem kilá­tástalan kísérleteibe. A németek ezt annyira bizonyosra vették volna, hogy nem is készültek fel az invázióra. Meg voltak győződve arról, hogy a francia­belga csatatereken Anglia katonai ereje is olyan csapást, olyan vereséget szen­ved, hogy az angol szigetország sorsa is véglegesen megpecsételődik. Hogy ez nem következett be, hogy Anglia Dünkirchen után nem kért békét, ez a németek számára olyan meglepetés volt, mint az angolok számára a Francia­­országban elszenvedett vereség. Semle­ges katonai szakértők többször írtak arról az elmúlt fél esztendő alatt, hogy Németország nagy hibát követett el a júliusi vagy augusztusi alkalom el­mulasztásával. Időhöz, lélegzethez hagyta jutni Angliát, lehetővé tette számára, hogy kivárhassa Amerika segítségét és Amerika esetleges beavat­kozását a háborúba. Ezzel a megállapí­tással szemben a német álláspontot, ha csak közvetett utalások formájában is, elég határozottan kifejtik német ka­tonai tekintélyeknek és főleg magának Hitlernek szűkszavú nyilatkozatai. Ezek nem átalják bevallani, hogy a július­­augusztusi inváziós megrohanás meg­felelő előkészítés híján sokkal több anyagi és emberi áldozatba került volna, mint amennyibe kerülne, ha most, hó­napok múltán, vagy még ezután fogják végrehajtani. Ez a szempont és érdek, teszik hozzá, mindig döntő szerepet ját­szott a német hadviselés számításaiban és a Führer elhatározásaiban egyaránt. Mit jelentenek ezek a nyilatkozatok? Azt, hogy az invázió elhatározott dolog ? Még ennél is többet? Azt, hogy rövide­sen meg is fog történni? Ezt senki sem mondotta még német részről, nem is fogja kimondani mindaddig, amíg a tények, a megkezdett támadás végleg feleslegessé nem tesznek minden nyilat­kozatot. A német sikerek egyik titka mindig a hallgatás volt, illetve a hall­­gatni­ tudás a döntő pillanatokig. Mind­ettől eltekintve, az egész világ úgy érzi, hogy az új esztendő első nagy eseménye, talán az egész háború legnagyobb ese­ménye már nem várathat sokáig ma­gára. Hogy sikerülni fog-e és milyen körülmények között, milyen áldozatok árán a világtörténelemnek ez a leg­­nagyobbszabású, legújszerűbb hadivál­lalkozása, azon vitatkozzanak a jósok és az úgynevezett katonai szaktekinté­lyek. Két dolog azonban minden körül­mények között bizonyos, az egyik az: a németek tudják, hogy mit csinálnak és a másik az, hogy mindazt, ami a siker előkészítéséhez szükséges, emberi­leg el nem képzelhető pontossággal és körültekintéssel, minden emberileg el- AJ&Wfillej ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA FFT FI fí, SZERKESZTŐ- SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 8 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FÉL- FELELŐS SZERKESZTŐ. BUDAPEST, VIH., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM­ÁRA MILOTAY ISTVÁN . .;./ TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR IHNI.V * 1 1 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1941 január­­ SZERDA Vili. évfolyam 1. szám

Next