Uj Magyarság, 1941. január (8. évfolyam, 1-25. szám)

1941-01-12 / 9. szám

VASÁRNAP, 1941 JANUÁR 12 . MAGYARSÁG dili üu(Lüsz.-tetuj.az alatt laldaku­k a szegedi tanaanilán Szeged, január 11. (Az Új Magyarság kiküldött munka­társától.) Január 11-ikét írunk, tegnap reggel 9 fok hideget mértek a hőmérők, nem tudom, nem állt-e be mára — az idén immár másodszor — a Duna, ilyen körülmények között hát bizonyára leg­alább is furcsán hangzik, ha valaki ár­vízveszély miatt veri félre a harangokat. Az első pillanatra nevetségesnek látszó szerepet mégis kénytelen vagyok vállalni. Nemzeti kötelességből vállalom, ijedelem­ből s nem tagadom: dühből is. Nemzeti kötelességből, mi történik az országnak mintegy félmillió holdnyi területén, ijede­lemből, mert nem tudom kirázni idegeim­ből roskadó tanyák s elöntött szántóföl­dek képét s dühből, mert valami országos és végtelen közömbösséget érzek a tény mögött. Valami nemtörődömséget. Ezt nem értem, nem tudom megérteni s kiabálni szeretnék, vádolni és bűnt emle­getni! Nem nagyítok, nem hevülök túlságosan, egyszerűen: szemtanú vagyok. Egy na­pon keresztül ott száguldoztam autón s ott baktattam gyalog a havas-jeges, Is­tentől is elhagyatottnak látszó szegedi tanyavilágban s a saját szememmel lát­tam : Szeged határa, sőt — hogy egészen pontos legyek — az Alföldnek Kecskemét —Szeged és Kiskunhalas—Szeged közt el­terülő, mezőgazdaságilag legnagyobbrészt kulturált része a januári dátum ellenére is elszabadult vadvizek tengerében ful­­doklik, megőrült folyamok szántanak rajta keresztül s vetése, gyümölcsfái, sző­lői rémítő arányban kipusztultak. Ahol a víz megállt, jégpáncél fedi a földeket, az udvarokat, lerogynak a lakatlanná vált tanyák s hiába húzkodnék ásóval-kapával azokkal együtt jó veszedelem ellen, akik­nek a feje felett még nem roskadt be a fedél, hiába végeznek szinte emberfeletti munkát az ármentesítő társulat mérnökei, a város vezérkara, munk­ájuk egészen lo­kális jelentőségű ma már s a tavaszra immár okvetlenül esedékes, arányaiban minden eddiginél nagyobb s általános árvízkatasztrófát legfeljebb mérsékelni tudják, de meggátolni már nem. Minderre tanúm lehet Kogutovitz Károly, a sze­gedi egyetem földrajz-professzora, Bokor Mihály, az ármentesítő társulat főmér­nöke s Szeged város műszaki tanácsnoka, akik velem együtt száguldoztak és bak­tattak az elöntött tanyák között. De ta­núm lehet maga Tukats Sándor főispán is, aki előttem egy nappal tette meg ugyanezt az utat s nem érkezett vissza kisebb megdöbbenéssel és kisebb két­ségbeeséssel Szegedre, mint jómagam. S bizonyára Bauer Nándor, az újból kine­vezett miniszteri biztos se. A főispán Pestre készül, hogy felfedje a szörnyű helyzetet, a szakemberek meg inuksza­­kadtig dolgoznak. Ám mindannyian tud­ják, hogy — ha csak az Isten be nem szünteti a hóesést és olyan koratavaszt nem ad, hogy egy csepp eső se esik le — a szegedi tanyavilág legnagyobb része menthetetlen. Az, mert öreg bűnök, csak­nem 70 esztendős, folyamatos mulasztá­sok most értek meg a büntetésre. Sajnos, a büntetés nem azokat sújtja, akiket a bűn leginkább terhel. \ • „ Mi lesz velünk. Csak néhány kép az utamról. Az Aigner-telep. Ott fekszik nem messze a várostól s háromszáz házból áll. Nos, a háromszáz ház közül most talán ötven sincs, amelyet ne vett volna körül a téli árvíz, de úgy ám, hogy a kis ker­teket és kis udvarokat is elöntötte fenn, ahol nyúlgáttal védik a küszöböt), s a fagyban olyan az egész telep, mint egy roggyant korcsolyapálya. Akinek kedve van rá, „végigbógnizhat“ a körtöltés al­jától a szántóföldig, át a telepen, aka­dálytalanul. A kutak színültig tele vad­vízzel. Az árnyékszékek is. Kutak vize összefolyik hát a jégpáncél alatt az ár­nyékszékek vizével, de össze az ólakéval és a trágyadombokéval ás. Ez az ivóvíz. Más nincsen. Hogy ez közegészség szem­pontjából mint jelent, bizonyára nem kell mondanom. A házak nagy része alácölö­­pölve. Tyúkok teteme a jég alatt. A gye­rekeknek mindez remek mulatság, de apák és anyák riadtan fogják el a vá­rosi tanácsnokot, az ármentesítő társulat főmérnökét. — Mi lesz velünk, tekintetes urak? No, mi lesz? Mit mondjanak? Mit mondjanak lelkiismerettel ? — Majd csak sikerül levezetnünk a vi­zet. Amit lehet, megteszünk. Hisz látják! Az emberi erőlködés valóban látszik is. Tűzoltók, napszámosok törik a jeget, levezető árkot ásnak s egy szivattyú köpi a vizet az ármentesítő társulat egyik csa­tornájába, a telep másik végén másik, de mi ez? — Ha jól megy, mikorra végeznek? — kérdem a főmérnököt. — A fogalmazás jó, ha jól megy. Ha jól megy, nem lesz olvadás, újabb víz­tömeg nem zúdul ránk, két hét múlva. — S addig? A főmérnök jó magyar ember, szegedi születésű is, hát elfordul. — Gyerünk tovább! Megyünk s a Somogyi-telepen, amely 1200 lakóház, egy külön nagy falu, ha valamivel jobb körülmények között is, de ugyanígy birkóznak a vízzel az emberek. Aztán északnak vagy északnyugatnak for­dulunk s egy jó darabon sehol semmi ▼fi. Csak befagyott tócsák. Ez a helyzet, tekintetes urak?1* míg az algyői főlevezető csatornát el nem érjük. Ez keresztülvezet a Fehér-tón, amely a környék természetes vízmeden­céje. A csatorna jobbról a Tiszába tor­kollik, napi egymillió köbméter vizet ve­zet most le s még 6 méter magas tiszai vízállás esetén is kitűnően használható. Térkép kerül elő. — Ez a csatorna — mondja Bokor fő­mérnök — a szegedkörnyéki vadvízsza­bályozás alapja. A társulat ásatta 1931— 32-ben. Ennek kellene felfognia a felülről lezúduló vizeket s fel is fogná, ha azok rendes csatornákon érkeznének. Ám ez a csatornarendszer a társulat határain túl teljes mértékben hiányzik. Nézzük meg. Hát megnézzük. Amíg a társulat műkö­dési határa terjed, kisebb is a baj. Min­denütt kiépített csatornák torkollnak a főcsatornába, illetve a Fehér-tóba s kár nélkül vezetik le az áradatot. De feljebb! Nem lehet leírni a képet. Víz, illetve most jég alatt a vetések, a tarlók, szőlők, gyü­mölcsösök, udvarok, tanyaszintek, minden. Filmre kellene felvenni az egészet s be­mutatni: íme! Talán ez hatna. Szóval nem lehet a valóság erejét megközelíteni. Egyedül a kisteleki mellékcsatorna kör­nyékén — mintegy 10—12 ezer holdon — jobb a helyzet, de ahogy ezt elhagyjuk, mintha elítélt vidéken mennénk. Most nem hullámzik és nem csattog a föl­deken a víz — jég takarja —, de ez a tükörsima, jeges némaság talán még riasztóbb és kísértetiesebb. Félkörben Szeged körül mintha a befagyott Jeges­tenger terülne. Csak a vizek magukfájta árkai zuhognak. Mind kiépítetlen medrek, amelyeket akármikor átléphet az ár. A dorozsmai határ nagy része is vízben áll. Feljebb minden. Tőle jobbra is, balra is. S mindenütt riadt­­ emberek s mindenütt, mint valami litánia monoton szövege, a kérdés: — Mi lesz velünk, tekintetes urak? Hová vetünk ? Hogyan ? Hiszen ezután jön még csak a tavaszi áradás! Az alsó-tanyák vidéke, különösen nyu­gat felé, maga a pokol. Kilométer hosz­­szan jégpáncél fed mindent s alatta fél­méteres vagy­ még magasabb víz. — Mi len velünk, tekintetes urek? 9 1890 óta férfi és női m. kir. üdv.­­állító A divatszövetek­­ elismert forrása Bécsi­ utca 7. Tekintse meg 12 kínakallakat! SEMLER-MINŐSÉG FOGALOM! — Húzhatok-e a tanyámról levezető árkot ? Tanakodás. A segítség csak pillanatnyi. — Húzhat, Szél Áron! Ez az útkaparó. Okos, szívós, szegedi magyar. — Szerezzen embereket! Jelölje ki a csatorna irányát! Ne engedjen vesze­kedést! Mert az ilyen árkok egyik tanyáról a másikra ömlesztik a vizet. Csoportokat látok, amelyek a mérnö­kök kijelölte csatornákat ássák. — Csak decemberben kapták meg a rá való pénzt — mondják a mérnökök —, holott júliusban el kellett volna már kez­deni a munkát. Szörnyű a hely­zet. Mennél nyugatabbra megyünk, Halas felé, annál iszonyato­sabb. Elönt a tehetetlen düh. — De hát mi van itt? — kérdem szinte kiáltva. — Hogy lehetséges ez? Lehet, hogy valami vád is van a han­gomban, felelősségrevonás. Akkor meg­állunk, újból kiteregetjük a térképet s megkapom a magyarázatot. Százezer holdak mint „tenki /örttje“ íme a magyarázat. Kecskeméttől Szegedig mintegy 65—70 méter az Alföld lejtése, a vadvizek hát egy-egy — szaknyelven kifejezve — völ­­gyeleten mind Szeged felé zúdulnak. A területnek körülbelül a felén vonul az úgynevezett Dongéri-csatorna, amelyet már vízszabályozás céljából csináltak, a Tiszába visz s ha nem túlságos a csapa­dék, meg is felel a hivatásának. Ám ha a vízállás magasabb, két-három hely­en is átömlik a csatornán az áradat s zúdul Szeged felé. A közbeeső terület meg egész a szegedi társulat területéig ármentesítés szempontjából valóságos senki földje. .Enn­nek a mintegy 110—120 ezer hold terület­nek a vadvize hát ilyen természetes „völ­­gyeleten“ igyekszik lefelé Szegednek, ám ezek a természetes medrek hamar meg­telnek, a felduzzadt víz elárasztja a föl­deket s azokon omlik — útjában mindent elpusztítva — lefelé. S ez ellen, — noha hetvenesztendős a probléma, senki se tett semmit. 1919—20-ban, a nagy vadvízár idején ugyan kapott a vidék teljhatalmú kormánybiztost Udránszk­y József szeme­tében, s az készíttetett is egy kitűnő sza­bályozási tervet, ám az árvíz akkor el­múlt s a terv a­zért maradt. Most is csak az. Egy térkép, itt fekszik előttem. A terv keresztülvitele 5—6 millió pengőbe kerülne, körülbelül annyiba, mint 50 kilo­méternyi műút építése. Műút azóta vom Szegedre, árvízszabályozás nincs. Hogy miért, nem tudom. A téboly­ az, hogy en­nek a nemtörődömségnek nem találja az ember a gyökerét. Csak a szegedi része­ken négyzetkilométerenként 80 a nép­sűrűség, a veszélyeztetett terület (szegedi érdekkörben) 570 négyzetkilométer, a lélekszám tehát (magát a közelről érin­tett Szegedet nem számítva­ több mint 50.000 ember, akiket teljesen tönkre tehet az árvíz. De se ők nem mozdulnak, hogy önálló árvédelmi társulatot teremtsenek, se felülről nem történt semmi 70 év óta az érdekükben. A helyzet súlyosságának jellemzésére csak néhány számot mondok. A majsa-fehértói vízgyűjtőből most má­sodpercenként 5 köbméteres víz, szakad lefelé, míg tavaly ilyenkor ugyanezen a helyen csak 1 köbmétert mértek. A kenyér­vári meder az idén 3,5 köbméter vizet hoz, tavaly népi egészen 1-et hozott. A matyer­­pakosközi vízár elvitte a betoncsöves hi­dat is. Most építettek helyette újat. Az árkot kiszélesítették s a vizet az algyői főcsatornába vezették. Eddig a holt Ti­szába ment, de 3 méteres vízállásnál már visszafelé folyt. Képzelhető, mi lesz itt tavasszal, ha az olvadás megindul! És mi lesz az alsótanyai részen, ame­lyet Halas tájéka önt el vízzel? A halasi határból ugyanis Szeged felé megépítet­ték a levezető csatornákat még a nyáron, de csak egy darabig, így Halas felől még élesebb iramban zúdul az ár Szeged vidé­kére. Azoknak a csatornáknak az építését ugyanis, amelyek a halasi vizeket felfog­nák, pénz híjján csak decemberben kezd­hették el építeni. Haladtak velük mintegy 5—6 kilométert, de a két csatornarendszer közt mintegy 15—16 kilométer széles földrészen még mindig szabadon dúl a víz s el is öntött mindent úgy, hogy ott ugyan fű sem terem. Ez ma a helyzet. Hogy mi várható a tavasztól, mekkora a kár és mi­ lenne a 3 MILOTAY ISTVÁN~L-------------1 U­ VILÁG­­ FELE 1 ÜVEG­­­I FILE 1

Next