Uj Magyarság, 1941. január (8. évfolyam, 1-25. szám)
1941-01-12 / 9. szám
VASÁRNAP, 1941 JANUÁR 12 . MAGYARSÁG dili üu(Lüsz.-tetuj.az alatt laldakuk a szegedi tanaanilán Szeged, január 11. (Az Új Magyarság kiküldött munkatársától.) Január 11-ikét írunk, tegnap reggel 9 fok hideget mértek a hőmérők, nem tudom, nem állt-e be mára — az idén immár másodszor — a Duna, ilyen körülmények között hát bizonyára legalább is furcsán hangzik, ha valaki árvízveszély miatt veri félre a harangokat. Az első pillanatra nevetségesnek látszó szerepet mégis kénytelen vagyok vállalni. Nemzeti kötelességből vállalom, ijedelemből s nem tagadom: dühből is. Nemzeti kötelességből, mi történik az országnak mintegy félmillió holdnyi területén, ijedelemből, mert nem tudom kirázni idegeimből roskadó tanyák s elöntött szántóföldek képét s dühből, mert valami országos és végtelen közömbösséget érzek a tény mögött. Valami nemtörődömséget. Ezt nem értem, nem tudom megérteni s kiabálni szeretnék, vádolni és bűnt emlegetni! Nem nagyítok, nem hevülök túlságosan, egyszerűen: szemtanú vagyok. Egy napon keresztül ott száguldoztam autón s ott baktattam gyalog a havas-jeges, Istentől is elhagyatottnak látszó szegedi tanyavilágban s a saját szememmel láttam : Szeged határa, sőt — hogy egészen pontos legyek — az Alföldnek Kecskemét —Szeged és Kiskunhalas—Szeged közt elterülő, mezőgazdaságilag legnagyobbrészt kulturált része a januári dátum ellenére is elszabadult vadvizek tengerében fuldoklik, megőrült folyamok szántanak rajta keresztül s vetése, gyümölcsfái, szőlői rémítő arányban kipusztultak. Ahol a víz megállt, jégpáncél fedi a földeket, az udvarokat, lerogynak a lakatlanná vált tanyák s hiába húzkodnék ásóval-kapával azokkal együtt jó veszedelem ellen, akiknek a feje felett még nem roskadt be a fedél, hiába végeznek szinte emberfeletti munkát az ármentesítő társulat mérnökei, a város vezérkara, munkájuk egészen lokális jelentőségű ma már s a tavaszra immár okvetlenül esedékes, arányaiban minden eddiginél nagyobb s általános árvízkatasztrófát legfeljebb mérsékelni tudják, de meggátolni már nem. Minderre tanúm lehet Kogutovitz Károly, a szegedi egyetem földrajz-professzora, Bokor Mihály, az ármentesítő társulat főmérnöke s Szeged város műszaki tanácsnoka, akik velem együtt száguldoztak és baktattak az elöntött tanyák között. De tanúm lehet maga Tukats Sándor főispán is, aki előttem egy nappal tette meg ugyanezt az utat s nem érkezett vissza kisebb megdöbbenéssel és kisebb kétségbeeséssel Szegedre, mint jómagam. S bizonyára Bauer Nándor, az újból kinevezett miniszteri biztos se. A főispán Pestre készül, hogy felfedje a szörnyű helyzetet, a szakemberek meg inukszakadtig dolgoznak. Ám mindannyian tudják, hogy — ha csak az Isten be nem szünteti a hóesést és olyan koratavaszt nem ad, hogy egy csepp eső se esik le — a szegedi tanyavilág legnagyobb része menthetetlen. Az, mert öreg bűnök, csaknem 70 esztendős, folyamatos mulasztások most értek meg a büntetésre. Sajnos, a büntetés nem azokat sújtja, akiket a bűn leginkább terhel. \ • „ Mi lesz velünk. Csak néhány kép az utamról. Az Aigner-telep. Ott fekszik nem messze a várostól s háromszáz házból áll. Nos, a háromszáz ház közül most talán ötven sincs, amelyet ne vett volna körül a téli árvíz, de úgy ám, hogy a kis kerteket és kis udvarokat is elöntötte fenn, ahol nyúlgáttal védik a küszöböt), s a fagyban olyan az egész telep, mint egy roggyant korcsolyapálya. Akinek kedve van rá, „végigbógnizhat“ a körtöltés aljától a szántóföldig, át a telepen, akadálytalanul. A kutak színültig tele vadvízzel. Az árnyékszékek is. Kutak vize összefolyik hát a jégpáncél alatt az árnyékszékek vizével, de össze az ólakéval és a trágyadombokéval ás. Ez az ivóvíz. Más nincsen. Hogy ez közegészség szempontjából mint jelent, bizonyára nem kell mondanom. A házak nagy része alácölöpölve. Tyúkok teteme a jég alatt. A gyerekeknek mindez remek mulatság, de apák és anyák riadtan fogják el a városi tanácsnokot, az ármentesítő társulat főmérnökét. — Mi lesz velünk, tekintetes urak? No, mi lesz? Mit mondjanak? Mit mondjanak lelkiismerettel ? — Majd csak sikerül levezetnünk a vizet. Amit lehet, megteszünk. Hisz látják! Az emberi erőlködés valóban látszik is. Tűzoltók, napszámosok törik a jeget, levezető árkot ásnak s egy szivattyú köpi a vizet az ármentesítő társulat egyik csatornájába, a telep másik végén másik, de mi ez? — Ha jól megy, mikorra végeznek? — kérdem a főmérnököt. — A fogalmazás jó, ha jól megy. Ha jól megy, nem lesz olvadás, újabb víztömeg nem zúdul ránk, két hét múlva. — S addig? A főmérnök jó magyar ember, szegedi születésű is, hát elfordul. — Gyerünk tovább! Megyünk s a Somogyi-telepen, amely 1200 lakóház, egy külön nagy falu, ha valamivel jobb körülmények között is, de ugyanígy birkóznak a vízzel az emberek. Aztán északnak vagy északnyugatnak fordulunk s egy jó darabon sehol semmi ▼fi. Csak befagyott tócsák. Ez a helyzet, tekintetes urak?1* míg az algyői főlevezető csatornát el nem érjük. Ez keresztülvezet a Fehér-tón, amely a környék természetes vízmedencéje. A csatorna jobbról a Tiszába torkollik, napi egymillió köbméter vizet vezet most le s még 6 méter magas tiszai vízállás esetén is kitűnően használható. Térkép kerül elő. — Ez a csatorna — mondja Bokor főmérnök — a szegedkörnyéki vadvízszabályozás alapja. A társulat ásatta 1931— 32-ben. Ennek kellene felfognia a felülről lezúduló vizeket s fel is fogná, ha azok rendes csatornákon érkeznének. Ám ez a csatornarendszer a társulat határain túl teljes mértékben hiányzik. Nézzük meg. Hát megnézzük. Amíg a társulat működési határa terjed, kisebb is a baj. Mindenütt kiépített csatornák torkollnak a főcsatornába, illetve a Fehér-tóba s kár nélkül vezetik le az áradatot. De feljebb! Nem lehet leírni a képet. Víz, illetve most jég alatt a vetések, a tarlók, szőlők, gyümölcsösök, udvarok, tanyaszintek, minden. Filmre kellene felvenni az egészet s bemutatni: íme! Talán ez hatna. Szóval nem lehet a valóság erejét megközelíteni. Egyedül a kisteleki mellékcsatorna környékén — mintegy 10—12 ezer holdon — jobb a helyzet, de ahogy ezt elhagyjuk, mintha elítélt vidéken mennénk. Most nem hullámzik és nem csattog a földeken a víz — jég takarja —, de ez a tükörsima, jeges némaság talán még riasztóbb és kísértetiesebb. Félkörben Szeged körül mintha a befagyott Jegestenger terülne. Csak a vizek magukfájta árkai zuhognak. Mind kiépítetlen medrek, amelyeket akármikor átléphet az ár. A dorozsmai határ nagy része is vízben áll. Feljebb minden. Tőle jobbra is, balra is. S mindenütt riadt emberek s mindenütt, mint valami litánia monoton szövege, a kérdés: — Mi lesz velünk, tekintetes urak? Hová vetünk ? Hogyan ? Hiszen ezután jön még csak a tavaszi áradás! Az alsó-tanyák vidéke, különösen nyugat felé, maga a pokol. Kilométer hoszszan jégpáncél fed mindent s alatta félméteres vagy még magasabb víz. — Mi len velünk, tekintetes urek? 9 1890 óta férfi és női m. kir. üdv.állító A divatszövetek elismert forrása Bécsi utca 7. Tekintse meg 12 kínakallakat! SEMLER-MINŐSÉG FOGALOM! — Húzhatok-e a tanyámról levezető árkot ? Tanakodás. A segítség csak pillanatnyi. — Húzhat, Szél Áron! Ez az útkaparó. Okos, szívós, szegedi magyar. — Szerezzen embereket! Jelölje ki a csatorna irányát! Ne engedjen veszekedést! Mert az ilyen árkok egyik tanyáról a másikra ömlesztik a vizet. Csoportokat látok, amelyek a mérnökök kijelölte csatornákat ássák. — Csak decemberben kapták meg a rá való pénzt — mondják a mérnökök —, holott júliusban el kellett volna már kezdeni a munkát. Szörnyű a helyzet. Mennél nyugatabbra megyünk, Halas felé, annál iszonyatosabb. Elönt a tehetetlen düh. — De hát mi van itt? — kérdem szinte kiáltva. — Hogy lehetséges ez? Lehet, hogy valami vád is van a hangomban, felelősségrevonás. Akkor megállunk, újból kiteregetjük a térképet s megkapom a magyarázatot. Százezer holdak mint „tenki /örttje“ íme a magyarázat. Kecskeméttől Szegedig mintegy 65—70 méter az Alföld lejtése, a vadvizek hát egy-egy — szaknyelven kifejezve — völgyeleten mind Szeged felé zúdulnak. A területnek körülbelül a felén vonul az úgynevezett Dongéri-csatorna, amelyet már vízszabályozás céljából csináltak, a Tiszába visz s ha nem túlságos a csapadék, meg is felel a hivatásának. Ám ha a vízállás magasabb, két-három helyen is átömlik a csatornán az áradat s zúdul Szeged felé. A közbeeső terület meg egész a szegedi társulat területéig ármentesítés szempontjából valóságos senki földje. .Ennnek a mintegy 110—120 ezer hold területnek a vadvize hát ilyen természetes „völgyeleten“ igyekszik lefelé Szegednek, ám ezek a természetes medrek hamar megtelnek, a felduzzadt víz elárasztja a földeket s azokon omlik — útjában mindent elpusztítva — lefelé. S ez ellen, — noha hetvenesztendős a probléma, senki se tett semmit. 1919—20-ban, a nagy vadvízár idején ugyan kapott a vidék teljhatalmú kormánybiztost Udránszky József szemetében, s az készíttetett is egy kitűnő szabályozási tervet, ám az árvíz akkor elmúlt s a terv azért maradt. Most is csak az. Egy térkép, itt fekszik előttem. A terv keresztülvitele 5—6 millió pengőbe kerülne, körülbelül annyiba, mint 50 kilométernyi műút építése. Műút azóta vom Szegedre, árvízszabályozás nincs. Hogy miért, nem tudom. A téboly az, hogy ennek a nemtörődömségnek nem találja az ember a gyökerét. Csak a szegedi részeken négyzetkilométerenként 80 a népsűrűség, a veszélyeztetett terület (szegedi érdekkörben) 570 négyzetkilométer, a lélekszám tehát (magát a közelről érintett Szegedet nem számítva több mint 50.000 ember, akiket teljesen tönkre tehet az árvíz. De se ők nem mozdulnak, hogy önálló árvédelmi társulatot teremtsenek, se felülről nem történt semmi 70 év óta az érdekükben. A helyzet súlyosságának jellemzésére csak néhány számot mondok. A majsa-fehértói vízgyűjtőből most másodpercenként 5 köbméteres víz, szakad lefelé, míg tavaly ilyenkor ugyanezen a helyen csak 1 köbmétert mértek. A kenyérvári meder az idén 3,5 köbméter vizet hoz, tavaly népi egészen 1-et hozott. A matyerpakosközi vízár elvitte a betoncsöves hidat is. Most építettek helyette újat. Az árkot kiszélesítették s a vizet az algyői főcsatornába vezették. Eddig a holt Tiszába ment, de 3 méteres vízállásnál már visszafelé folyt. Képzelhető, mi lesz itt tavasszal, ha az olvadás megindul! És mi lesz az alsótanyai részen, amelyet Halas tájéka önt el vízzel? A halasi határból ugyanis Szeged felé megépítették a levezető csatornákat még a nyáron, de csak egy darabig, így Halas felől még élesebb iramban zúdul az ár Szeged vidékére. Azoknak a csatornáknak az építését ugyanis, amelyek a halasi vizeket felfognák, pénz híjján csak decemberben kezdhették el építeni. Haladtak velük mintegy 5—6 kilométert, de a két csatornarendszer közt mintegy 15—16 kilométer széles földrészen még mindig szabadon dúl a víz s el is öntött mindent úgy, hogy ott ugyan fű sem terem. Ez ma a helyzet. Hogy mi várható a tavasztól, mekkora a kár és mi lenne a 3 MILOTAY ISTVÁN~L-------------1 U VILÁG FELE 1 ÜVEGI FILE 1