Uj Magyarság, 1941. február (8. évfolyam, 26-49. szám)

1941-02-01 / 26. szám

2 főparancsnoksága elrendelte a város ki­ürítését és a csapatokat nyugatra és délre helyezte el, ahol osztagaink azonnal meg­törték az ausztráliai gépesített csapatok támadásait. Légialakulataink ellenséges gépjárműveket bombáztak. Vadászgépeink két ellenséges repülőgépet lelőttek. Ellen­séges repülőgépek légitámadást intéztek Kirenaika egyik községe ellen, ahol csekély anyagi kár okozása mellett három embert megöltek és néhányat megsebesítettek. Keletafrikában az északi arcvonalon vívott csaták során visszavertük a táma­dásokat és érzékeny veszteséget okoztunk az ellenségnek. Bombavető alakulataink és vadászgépeink élénk tevékenységet fej­tettek ki ellenséges ütegek, csapatok és gépjárművek bombázásával. Egy Gloster­­mintájú ellenséges repülőgépet lelőttünk. Egy másik angol repülőgépnek egyik re­pülőterünkön kényszerleszállást kellett végrehajtania, személyzetét foglyul ejtet­tük. A német légihadtest repülőgépei eredményesen bombázták Szuezt és Is­­mailiát. Derna, amelynek kiürítéséről a pénteki olasz hadijelentés beszámol, körülbelül 12.000 lakosú arab városka, az olaszok 1911-ben foglalták el a törököktől. Derná­­nak nem annyira katonailag, mint inkább­ gazdaságilag van némi jelentősége, mert a Kirenaika vízben gazdag, mezőgazdasá­gilag használható vidékének egyik köz­pontja és környékén telepítési területek fekszenek. Mint tengerészeti támaszpont a dernai kikötő nem jön számításba. Derna kiürítésével az északafrikai harcok új fe­jezethez érkeztek. A harcok színtere a marmokikai sivatagból most áttolódik az arabul Dsebelnek nevezett sziklás, szaka­­dékos hegységbe, amely 700—800 méter magasságig emelkedik. Az angol gépesí­tett osztagoknak rendkívül nehéz felada­tuk lesz, viszont az olaszoknak nagyobb ellentállási lehetőségei nyílnak. Az, olasz hadijelentésből kitűnik, hogy az olasz csapatok új állásaikat Dernától délre és nyugatra foglalták el, ahol minden bi­zonnyal nagy harcok várhatók. TOMAGKMCSAG SZOMBAT, 1911 FEBRUÁR 1 Hitler válasza Pétain üzenetére rövid és éles A Führer csütörtöki beszéde az egész világon a legnagyobb figyelmet keltette Ha a wilsoni tizennégy pontról utóbb beválthatták a franciák és az angolok, hogy ugyanannyi teljesen felszerelt had­osztály katonai jelentőségével értek fel a számukra, úgy most nyugodtan állapíthat­juk meg azt, hogy Hitler minden egyes háborús beszéde legalább egy-egy had­sereg katonai súlyával növeli a fegyver­ben álló német nép átütőerejét. Ezek a be­szédek befelé, a németség felé világosak, meggyőző erejük pedig ellenállhatatlan. Legfőbb erősségük, hogy összefoglalják és rendszerbe állítják azokat a jelenségeket, melyeket részleteiben minden német tiszt és közlegény, minden egyes üzemi munkás és foglalkozását űző polgár a maga kisebb vagy nagyobb életkörében napról-napra lát és valóságait ellenőrizheti. Az ellenség felé mutató oldalukon e beszédek a poli­tikai és stratégiai keresztrejtvények képét hordozzák. Ha Hitler csak a német fegy­veres erő legfőbb hadura volna s nem egy­úttal népvezető is, az új birodalomnak leg­főbb összetartó ereje, talán lemondhatna arról, hogy katonai kérdésekről nyilat­kozatokat tegyen, különösen közeledő nagy akciók küszöbén. Csodálatos hatal­mának azonban éppen az a közvetlen lelki kapcsolat a legfőbb titka, amelyet beszédei és egyéb megnyilatkozásai ápolnak s tar­tanak meg változatlan, folyton megújuló frisseségükben. A kettős problémának azt az ágát pedig, hogy kijelentései ne nyújt­sanak hasznos tájékozódást az ellenfélnek, hanem inkább zavarják össze nagy fárad­sággal megszerkesztett feltételezéseiket és elméleteiket, valóban mesterien szokta megoldani. Hitler beszédei minden alka­lommal és mindig a kellő alkalommal a német katonai erők példátlan fokozását jelentik s az sem kétséges, hogy ezt ő maga sokkal jobban tudja, mint mi. Ez a jelentőség magyarázza meg volta­képpen azt a nagy figyelmet, amelyet a Führer csütörtöki beszédének mindenütt szentelnek, az ellenfél táborá­ban is. A hatás elsősorban a német sajtó­ban mutatkozik meg. A beszédet nemcsak a sportpalotát megtöltő tömeg és a német nép hallgatta végig, hanem úgyszólván az egész világ, azt nem kevesebb, mint 667 rádióállomás közvetítette. Hatalmas címfeliratok emelik ki a beszéd fontosabb mondatait, így különösen az Amerikához intézett figyelmeztetést, hogy „minden hajót, amely kísérettel vagy anélkül né­met torpedócsövek elé kerül, megtorpedóz­nak“. Mindenekelőtt azonban azt a beje­lentést emeli ki a német sajtó, hogy ta­vasszal „megkezdődik a tengeralattjárók háborúja“. Eszünkbe jut Kitchener lord híres mondása a világháború második évé­nek elején, amikor afelől érdeklődtek nála, vájjon meddig tarthat a küzdelem. „Hogy a háború meddig tart, azt nem tudom, — hangzott a válasz, — csak annyit tudok, hogy most a tavasszal kezdődik. A kü­lönbség most annyi, hogy Hitler ugyanez­zel a meggyőződéssel és biztonsággal azt is kijelentette: 1841 megteremti az új európai fejlődés alapjait. A német lapok egyébként részletes kommentárokat még nem fűznek a beszédhez. Egyedül a Völ­kischer Beobachter írja a következőket: „Ahogyan Hitler Adolf beszélt, úgy csak olyan férfi beszélhet, aki teljesen és fel­tétlenül biztos a maga dolgában. Mi meg­értettük és hisszük, hogy a világ is meg­értette, amiket mondott. Mindenekelőtt azt, hogy Németország Anglia ellen éppen olyan kérlelhetetlen keménységgel és kö­rültekintéssel viszi döntésig a háborút, mint ahogyan 1939-ben Lengyelországot, 1940-ben pedig a félrevezetett Franciaor­szágot letiporta. A német haderő harcra készen áll: hadosztályainak tömegeivel, fegyverzetének tökéletességével, gazdasági erejének és harci szellemének teljében.“ Hogy mit jelentenek Hitler beszédei ép­pen katonai szempontból, azt a legjobban talán az olasz visszhang mutatja. Erre Gauda szavait idézzük, melyeket a Cior­­nale d’Italia pénteki vezércikkében írt le: „Hitlernek a győzelem bizonyosságáról mondott szavait kitörő örömmel fogadja az egész olasz nemzet. Annak megerősíté­sét látja e kijelentésekben, hogy az egysé­gesen vívott háború még az év folyamán meghozza a győzelem végső kialakulását" A Telegrafo berlini tudósítója szerint az 1941. év a győzelmes tengeralattjáró harc esztendeje lesz. Minden, ami eddig a ten­geralattjáró harcok terén történt, csak kis ízelítő volt abból, ami tavasszal kezdődik. A Tribuna pedig úgy sejti, hogy a német tengeralattjáró flotta és a német légi had­erő oly irtózatos erejű támadást fog intézni az angol tengeri hajózás s az angol hadi­­tengerészet ellen, mely el fogja homályosí­­tani az angolok 1917-ből maradt emlékeit, amikor Jellicoe angol tengernagy kijelen­tette: „Ha így folyt volna tovább, a há­borút feltétlenül elvesztettük volna“. A folytatás akkor azon múlott, hogy az ango­lok a háború harmadik esztendejében a végpusztulás küszöbén kitalálták a con­­voy-ok, a hajókaravánok rendszerét, amely tudvalevőleg abból áll, hogy az összegyűj­tött és sorbaállított kereskedelmi gőzösö­ket kisebb és mozgékonyabb hadihajók úgy őrzik és terelik, mint a birkanyájat a juhászkutya. Az új háborút már ezzel a be­vált módszerrel kezdték s az a bizalom, melyet ebbe vetettek, talán eldöntötte azt, hogy egyáltalán megkezdték. A csodaszer azonban ezúttal nem vált be. A nyájat és a juhászkutyát ezúttal végpusztulással fenyegetik a farkasok, mert számukat, mely amúgy is nőttön nő, megsokszorozza a biztos közelség, ahonnan támadásra in­dulnak, szemüket pedig megélesíti, látó­körüket megtágítja az új szövetséges, a magasból kémlelő acélsas, a felderítő és megfigyelő­­repülőgép. Londonban a külföldi laptudósítók csü­törtök este és pénteken reggel hiába hív­ták fel a külügyminisztérium sajtóosztá­lyát s a tájékoztató minisztériumot. Egyik helyen sem kaptak választ arra a kérdésre, mi az angol álláspont a német kancellár beszédét illetően. Mind a két helyen azt fe­lelték : egyelőre nincsenek abban a helyzet­ben, hogy kifejtsék a hivatalos körök véle­ményét Hitler Adolf beszédéről. A kereszt­­rejtvényt, úgy látszik, még nem fejtették meg. A newyorki sajtó egyik része nagy cí­mek alatt közli Hitler beszédét. A másik arról igyekszik meggyőzni közönségét: a beszédnek semmiféle befolyása nem lehet az Egyesült Államok elhatározására, hogy Angliát megsegíti. Cordell Hull külügymi­niszter azzal az indokolással tagadta meg az állásfoglalást, hogy nem az ő feladata a Hitler-beszéd kommentálása. A szovjet­ sajtó részletesen közli Hitler beszédét. S különösképpen azokat a fejeze­teket emeli ki, amelyekben a Führer a győ­zelembe vetett biztos hitét juttatta kifeje­zésre és figyelmeztetéssel fordult Ameri­kához. Míg a január 30-iki beszéd valóban a világ egész nyilvánossága előtt hangzott el, addig voltaképpen még semmi sem vált ismeretessé abból a válaszból, ame­lyet Pétain tábornagynak Hitler adott ugyanabban az időben. De nemcsak a vá­lasz tartalmából és jelentőségéből nem tudunk semmit, hanem magát a kérdést sem ismerjük. A francia sajtóban minden­esetre napok óta azt olvassuk, hogy Vichy a berlini választ várja és minden további attól függ, mi lesz abban. A válasz most megérkezett, de Pétain tábornagyonn és talán néhány belső munkatársán kívül senki sem ismeri. Vichyben tudni vélik, hogy a válasz rövid és részben igen éles­hangú. A francia politikai körök most egyre inkább hangsúlyozzák, milyen fon­tos Pétain marsall személye és azt is, hogy ő maga gyakran beszélt már előre nem látott nehézségekről. Azt mondják, bármennyire súlyos Hitler válasza, még­sem tekinthető ultimátumnak, sem tárgyi, sem időbeli tekintetben. A válasz beható vizsgálata alapján, mondják tovább, min­den bizonnyal találnak majd megoldást. Pétain marsall pedig ezt a megoldást ép­pen olyan jóhiszeműen igyekszik majd megtalálni, amilyen jóhiszeműen megtar­totta eddig a fegyverszüneti megállapo­dásokat. Pénteken éjjel érkezett berlini távirat szerint ottani tájékozott körökben nem erősítik meg azokat a külföldön terjesz­tett jelentéseket, amelyek szerint Vichy­ben német választ adtak át. Az eltűnt utcatáblák fölött borong a zsidó hitközség hivatalos lapja, s természetesen azokat a neveket sajnálja, amelyek a faji büszkeség öregbítését szolgálták. A cikkíró lelki szemeivel azt is látja, hogy a Lőw Izsák, Venezianer Lajos, Wolffner Tivadar nevével ékeskedő utcatáblákat hogy törte össze a barbár antiszemitizmus s zúrta törmelékké, nehogy egy darab is emlékeztessen belőlük arra a bol­dog világra, amikor az izraeliták egész utcákat kaptak — in effigie — érdemeik megörökítésére. Nem értjük ezt a kesergést és köntös­szaggató fájdalmat. És — nem is tartjuk őszintének. A zsidóság sose volt olyan nagyon szentimentális fajta, nem, sőt évszázadokon ke­resztül szívesen elviselte azokat a társadalmi megszorításokat is, amelyeket a világ bármely más népe megalázónak és tűrhetetlen­nek tartott volna. Elviselte csak azért, hogy az aranyhoz hozzájus­son, minél nagyobb mennyiségben. Hordta ruháján a sárga foltot, élt a gettóban, de szemét a pénzre függesztette, s nem szenvedett kü­lönösebben. Mi az a néhány le­szedett utcatábla? És micsoda je­lentősége van amellett a cseppet sem lebecsülendő tény mellett, hogy például Budapest bérházainak igen tekintélyes része zsidó tulajdon, s ha egy hitsorsos végigmegyen az­ utcán, amely esetleg nem visel.. már az izraelita fülnek jólesen csengő nevet, vigasztalódhatik a nem utolsó tudaton: a négyemeletes pa­loták abban az utcában telekkönyvi­­leg állnak valamelyik hitközségi tag nevén, még akkor is, ha ez az „anti­szemita rendszer” mondjuk — Ver­­hovay Gyuláról keresztelte volna el. Anglia nem humanista, mondják a francia lapok és kiszámítják, hogy az a tízezer tonna fagyasztott hús, amelyet az oly sokáig üldözött és egyik semleges kikötőből a másikba kergetett, végül pedig a brit segéd­cirkáló által hősiesen elfogott Mendoza szállított volna a meg nem szállott Franciaország lakosságá­nak, éppen ötmillió darab sültre futotta volna. De hát Anglia nem humanista —- állapítják meg keserű szájízzel s elvette ezt az ennivalót is, sok minden egyéb után. Mert az angol étvágy nem megvetendő és az angol, ha étvágyának kielégíté­séről van szó, cseppet sem szenti­mentális. Étvágya támadt már Dakarra annak idején s nem rajta múlt, hogy ezt a falatot jóízűen nem nyelhette le. De viszont — írja a Gringoire — elvett tőlünk öt várost Indiában, berendezéseinket Óceániában s elfoglalta Új-Kale­­dóniát. Általában mindent elfoglalt, amit — nem védtek. Blokád alá akarja helyezni Madagaszkárt, el akarja szakítani Szíriát Francia­­országtól, Afrikában és Kamerun­ban pedig nagy lelkesedéssel karolja fel a hazaáruló dezertőröket . . . Hirtelenében ennyi bűnt sorol fel a jobboldali francia lap, végső kon­klúzióként meg­állapítván, hogy a brit birodalomnak mindig egyetlen kívánsága volt a járszalagjára vont Franciaországgal szemben: menjen­­az ő útjain, vagy pusztuljon el. S most haragszik ezért, mert Mandel, Kerillis és Pertinax urak után, akik ezt a rövid, de annál kategorikusabb parancsot mindig lelkesen teljesí­tették, akadnak franciák, akik megtagadják és élni mernek a­z ő maga lábán járó és maga útjait ke­reső Franciaországért. Hi­lle­r és Franco táviratváltása Berlin, január 31. Franco tábornok, spanyol államfő a kö­vetkező táviratot intézte a­ Führerhez ha­­talomrajutásának évfordulója alkalmából: — Annak a napnak nyolcadik évfor­dulója alkalmából, amelyen Nagyméltósá­­god átvette a nagy német nemzet sorsának irányítását, legszívélyesebb üdvözletemet küldöm Önnek legőszintébb jókívánságaim­mal az Ön jólétére és országának virág­zására. A Führer a következő táviratban vá­laszolt : — A legszívélyesebben köszönöm Nagy­méltóságodnak a hatalomrajutás nyolcadik évfordulója alkalmából tolmácsolt jó­kívánságait. A legőszintébben viszonzom azokat s egyúttal tolmácsolom Spanyol­­ország felvirágzására vonatkozó legőszin­tébb kívánságaimat. Toroköbligetésre DIANA sósborszesi

Next