Uj Magyarság, 1941. április (8. évfolyam, 74-97. szám)
1941-04-29 / 96. szám
A JOMIJUSI ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL 7 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FEL FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIL. JÓZSEF KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MN ATAV ISTVÁN HÍJ TELEFON: 1-464-30, 1-464-38, 1-464-39 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 30 FILLÉR MILLMMTOI VAN g- 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1941 április 29 KEDD VIII. évfolyam 96. szám Athén és Patrasz birtokbavétele után a maradék görög-angol seregek ellen harcol Peloponézoszban a diadalmas német haderő Az egész földközitengeri és közelkeleti térség elvesztésével számol London és Washington . Ha mást nem, a balkáni hadjárat nyet mérlegét most már felállíthatjuk. Ami e térségben ezután még történhetik, a fontosabb tételeket és azok egymáshoz való viszonylatát aligha változtatja már meg. Ezt annál könynyebben megtehetjük, mert e napokban nincsen ország, melynek sajtója a legelső helyen ne ezzel foglalkoznék, de nincsen közvélemény sem, amely ne eziránt érdeklődnék mindent más előtt. Az sem véletlen, persze, hogy Churchill angol miniszterelnök vasárnap, tehát annak a napnak az estéjén mondta el legújabb rádióbeszédét, amelynek reggeli óráiban Athén elesett és ezzel körülbelül pontot tettek a németek az európai hadjárat balkáni fejezete után. Ezzel körülbelül ő is lezártnak tekintette ezt a fejezetet, ha mással nem, úgy azokkal az utalásokkal és célzásokkal, amelyek most egyszerre az egész háború súlypontját más területekre tolják át, azt pedig, ami a Balkán körül történt, mindenképpen lekicsinyelni igyekszenek és olyan tényezőküt állítják be, amelyekkel már eleve számoltak, meglepetést tehát vagy éppen váratlan fordulatot nem okoztak. Semmi kétség sem lehet azonban akörül, hogy Angliának az elmúlt télen minden politikai megfontolása és valamennyi katonai előkészülete csupán egyetlen célra irányult: arra, hogy Németországot és Olaszországot a Földközi-tenger felől megtámadja. Kettős célt követett ez a terv. Az egyik az volt, hogy az olasz szövetségest az angol világbirodalom minden erejének központosított latbavetésével leseperjék, valósággal kilőjjék Németország mellől, ahogyan ezt a német haderő Franciaországgal tette. A másik pedig, hogy a német birodalmat legfontosabb ellátási alapjától s annak vonalaitól megfosszák. A világ ítélőképes megfigyelői azonban, mondja erre a Berliner Börsenzeitung, a német külügyi hivatal lapja, nehezen fogják elhinni Churchillnek, hogy az angol szigetország és az egész birodalom legjobban felfegyverzett csapatait, ezt az egész több százezer főnyi hadsereget és az angol hadiflotta nagyobbik részét csupán azért vonták össze a Középkeleten, hogy Bengázit elfoglalják? Várjon Eden és Dili februárban pusztán kéjutazást tettek volna? Nem, mondja a lap, maradjunk csak amellett: mindezek a téli előkészületek arra irányultak, hogy az angolok legkedvesebb álma, a délkeleten tervezett nagy tavaszi csata döntő győzelemmé váljék a tengely felett. Fontos tétel volt e számításban például a román olajmezők szétbombázása, valamint az is, hogy megfosszák a német és olasz ipart Szerbia értékes érceitől. Ezt számtalanszor bejelentették, mint küszöbön álló lehetőséget, hogy azonban elmaradt és még kísérletre sem került a sor, az sokkal kevésbé múlhatott a szándékon, mint éppen a lehetőségen. Igaz, hogy ugyancsak e napokban éli meg huszonhatodik évfordulóját a Gallipoli félszigeten át megkísérelt, de csúfos kudarcot vallott vállalkozás, melynek felelős szerzője szintén Churchill volt. De a Gallipoliból visszavont csapatokat Szalonikiben újra partra tették és itt kovácsolták aztán harmadfél éven keresztül a tőrt, amellyel a végén valóban hátba döfték a központi hatalmakat. A németek sem felejtették el azonban e kaland tanulságait és minden jel szerint addig nem állnak meg, amíg egyetlen angolt tudnak az európai szárazföld e legutolsó csücskében. A legutóbbi hadijelentések mutatják, hogy e céltól már nincsenek messze: az egyetlen nagyobb akadályon, mely még útjukban állott, a korinthoszi öblön már átsegítette őket ejtőernyős csapatainak vakmerő és eredményes vállalkozása. Az isztmoszi csatorna és a patraszi kikötő birtokában immár akadálytalanul érvényesítheti győzelmes fölényét a német haderő az angol-görög hadak felmorzsolódó töredékeivel szemben. A Peloponézosz sorsa már nem is érdekli a világot, annál nagyobb figyelem fordul Kréta szigete felé s mindenütt azt a kérdést firtatják a katonai szakértők, vájjon tarthatja-e az angol haderő az Égei-tengernek ezt a küszöbét, mely egyúttal hatalmas és veszedelmes ugródeszka az egész Közelkelet, főleg azonban Egyiptom irányába. A Temps véleménye szerint például Kréta szigetének védelme óriási nehézségeket okoz az angoloknak, annak ellenére, hogy expedíciós hadseregük megmaradt részeit minden jel szerint legalább egyelőre ide hajózták át és magukkal vitték azokat a görög kötelékeket is, amelyekkel még rendelkezni tudtak. A másik oldalon a sokféle magyarázgatással szemben igen egyszerűen és röviden foglalják össze a balkáni hadjárat eredményeit. A legfontosabb ezek közül kétségtelenül az, hogy a balkáni győzelem, főleg azonban a hellén félsziget birtokba vétele ezer kilométerrel hozta közelebb a tengely hadait és újabb támadásaik kiindulási pontjait az angol birodalom földközitengeri létfontosságú pilléreihez. Nem megvetendő azonban a politikai nyereség sem, melyet a győzelmes balkáni hadjárat után a tengelyhatalmak elkönyvelhettek. Ezt német részről úgy írták körül, hogy több érdekelt országban minden jel szerint végképpen levonták az angolok tervezte kalandok kockázatosságának következtetéseit és ezt a tanulságot jövendő politikájuk döntő tényezőinek sorába iktatták. Az Atlanti-óceán az a térség, ahová Churchill e beszédével a balkáni kudarc után a háború súlypontját áthelyezte. Ebben a politikai igyekezetében minden segítséget megkapott attól az amerikai tábortól, mely eddig sem akart mást, mint Anglia fegyveres megsegítését, vagy pontosabban: Németország egyre növekvő katonai és gazdasági hatalmának letörését. Másfelől azonban az sem kétséges, hogy az amerikai államférfiak legutóbbi háborús beszédei nagyrészt azt a nyomasztó hatást akarták ellensúlyozni, amit a balkáni kudarc az Egyesült Államok nagyközönségére gyakorolt, főleg a szerep miatt, amit e háború előidézésében Roosevelt elnök személyszerint játszott. Ezen túl azonban a nagy roham legközelebbi célja nyilvánvaló: akörül forog most minden, hogy az Egyesült Államok tengeri hadereje gondoskodjék az Angliába küldött hadianyagnak biztonságáról és megérkezéséről. A legegyszerűbb mód erre a hajókaravánok rendszere volna, már amennyire ez a módszer ebben a háborúban bevált. Egyelőre azonban csak annyit közöltek a nyilvánossággal, hogy az amerikai flotta az Atlanti-óceánon állandó őrjáratokat tervez a szállítmányok biztosítására. Ezek az őrjáratok gyakorlatilag azt jelentenék, hogy az amerikai hadihajók figyelmeztetnék az angol hajókat a veszedelmekre, melyek a tengeren rájuk leselkednek. Ezt azonban már eddig is megtették, nemcsak az Atlanti-óceánon, hanem mindenütt a nagy vizen: az amerikai hadihajók megfigyeléseikről és észleleteikről nem rejtjelezett, hanem nyílt angol beszédű táviratokban értesítették egymást. Ezeket az angol hajók természetesen minden nehézség nélkül felfoghatták, megérthették és ahhoz tarthatták magukat. Ezek az értesítések annál értékesebbek voltak, mert nemcsak német katonai mozdulatokra terjedtek ki, hanem a tengely kereskedelmi hajóira is felhívták az angol flotta egységeinek figyelmét. Ezzel kicsit a hajtó szerepét játszották az angol vadászok szolgálatában. Az amerikai háborús párt egyébként nem takarékoskodik az erős kijelentésekkel. Bullitt például, a volt párisi nagykövet egyik beszédében azt hirdette, hogy az amerikai nép most döntés előtt áll, vagy biztosan átszál.