Uj Magyarság, 1941. július (8. évfolyam, 147-173. szám)

1941-07-01 / 147. szám

L­I­AI&Zof1orI ELŐFIZETÉSI ARAK: EGY HÓNAPRA __SZERKESZTŐSED ES KIADÓHIVATAL: 7 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9 PENGŐ, FEL­­FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT 5. ÉVRE 18 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MN­ JITAY ISTV­ÁN TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 10, VASARNAP 20 FILLÉR M­­IfcMIMI In I VMM V 1­444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 1941 julius I KEDD Vil­. évfolyam 147. szám Hétfőn a németek északon délen Lemberget foglalták el A bekerített vörös hadseregrészek körül egyre szorosabbra zárul a gyűrű az arcvonal egész hosszán .Jassyban 500 zsidó kommunistát végeztek ki, akik házaikból a német és román katonákra lövöldöztek Vichy megszakította diplomáciai kapcsolatait Moszkvával Fokozott erővel folyik Anglia ellen a tengeri háború Mindenütt a világon a sokezeréves hadtörténelem legnagyobb felvonulásá­nak nevezték a német katonák milliói­nak felsorakozását a szovjetbirodalom határain, hogy szembenézzenek azzal a veszedelemmel, amelyhez hasonlót mind méretei szerint, mind céljai tekinteté­ben éppen így nem ismert eddig a há­borúk története. Az első részletes né­met hadijelentés, mely hat nap súlyos küzdelmeiről és óriási eredményeiről számol be, mindenképpen méltó ezek­hez a valóban gigantikus arányokhoz. A csaknem háromezer kilométeres fronton egyszerre indult meg a német támadás, mely az eddigi jelentések szerint öt főirányt mutat. Mindenütt szinte az első óráktól kezdve a vörös hadsereg főerőivel került érintkezésbe, pontosan úgy, ahogyan azzal számol­tak. A háború első napjai, számos he­lyen már az első órák csak azt igazol­ták, ami a német elhatározást meg­érlelte, elkerülhetetlenül szükségessé és mindenképpen sürgőssé tette: a szovjetunió az egész vonalon táma­dásra készült és minden bizonnyal csak a legalkalmasabb időpontot várta, hogy azt kirobbanthassa és nemcsak a né­met birodalmat, hanem egész Európát hátbatámadh­assa. Másképpen elképzel­hetetlen lett volna, hogy a határ olyan pontjain, amelyek védekező magatar­tás esetén a bekerítés és az oldalozó támadások sokféle lehetőségét kínálják az ellenfélnek, a támadó alakulatoknak és fegyvereknek akkora mennyiségét zsúfolják össze, amekkorával a német csapatok már a hadjárat első napjai­ban összeütköztek. Másfelől azonban éppen ez a stratégia magyarázza meg egyedül azt a példa nélkül álló véres veszteséget, melyet a vörös hadsereg már e néhány nap alatt éppen a leg­fontosabb és legnehezebben pótolható támadó fegyverekben és egyéb hadi­szerben elszenvedett. A legkülönbözőbb számok vannak forgalomban a szovjet légiflottájának és páncélos haderejének arányairól. Ezek a találgatások nem annyira értesülésekből merítenek, mint inkább a gyártási és tervezési lehető­ségeket veszik számba saját otthoni ta­pasztalataik alapján. Akármelyik adat­ból induljunk is ki azonban, a német harci gépezetnek, a német támadó fegy­vernek és hadianyagnak első nagy győ­zelmét, amelyet a szovjetunió gépesí­tett hadereje fölött a levegőben és a földön aratott, olyan óriásinak és pél­dátlannak kell látni, hogy az döntő súllyal esik a serpenyőbe, következmé­nyeinek pedig rövidesen meg kell mu­tatkozniuk. De nemcsak az anyagról van itt szó. Nemcsak a gyorsabb re­pülőgépekről, a keményebb vértezetű, mozgékonyabb páncélosokról és az ágyúkról, amelyek biztosabban talál­nak és messzebb hordanak. Ezt a nagy győzelmet olykor sokszoros túlerővel szemben mindenekelőtt és mindenek­­fölött a német katona vívta ki a harci­repülőgépek kormánya mellől és a pán­célosok tornyából. A mindennel szá­moló, a minden lehetőséggel szembe­néző német hadvezetőség hallatlanul nagy győzelme ez ismét. Azé a had­vezetőségé, mely elhatározásait nem sieti el sohasem, amikor pedig dönté­sét meghozta, csodálatos lelkiismere­tességgel és a legkisebb részletkérdésig elhatoló aprólékossággal gondoskodik arról, hogy a döntés ne csak a papíron, ne csak elméletben történjék meg, ha­nem a valóságban is, a népek történel­mének örök és véres színpadán, a harc­mezőkön. Valljuk be magunknak, hogy a há­ború eddig eltelt hosszú, izgalmas hó­napjai elvonták figyelmünket arról, ami a Keleten történik és elaltatta éber­ségünket atekintetben is, ami még tör­ténhetik. A kiáltvány, amellyel Hitler Adolf a történelem ítélőszéke elé állí­totta ezt a háborút, letépte szemünkről a hályogot és hirtelenül ott láttuk ma­gunkat a szakadék szélén, mely az egész európai civilizációt elnyeléssel fenye­gette. A német győzelem hallatlan arányai pedig, a megsemmisített tá­madó fegyverek mennyisége és a lelep­lezett szándékok közelsége elénk be­­tárja, valósággal megméri nekünk és velünk együtt egész Európában e sza­kadék szörnyű mélységeit. Semmi sem mutatja jobban, hogy egész Európa így érez és így ítéli meg a fenyegető veszedelem nagyságát, mint a francia kormánynak az a gyors el­határozása, hogy megszakítja Moszkvá­val a diplomáciai összeköttetést. A jegy­zék, amelyben ezt a döntést a szovjet­unió kormányával közölték, arra a tevé­kenységre hivatkozik, amellyel Francia­­országban a szovjet diplomáciai és konzuli ügynökei az állam közrendjét és biztonságát veszélyeztetik. A francia elhatározás azonban éppen e döntő napokban ennél sokkal többet jelent: Franciaország, a legyőzött nagy ellen­fél, amelynek minden joga meg­volna arra, hogy a várakozás és tartózkodás politikáját kövesse, nem így tesz. Ezzel az éles és ellenséges diplomáciai lépés­sel félreérthetetlenül és határozottan Németország mellé áll és így a maga részéről is megadja Németországnak, a német nép vezetőinek azt a jogot és azt a szilárd erkölcsi alapot, hogy egész Európa nevében, valósággal európai megbízatás és felhatalmazás alapján cselekedhessenek. Csak későbben fog a maga egész jelentőségében kibonta­kozni az a külpolitikai és erkölcsi hely­zet, mely ezzel a francia döntéssel elő­állt. Azok az államok, köztük Magyar­­ország, melyeket közvetlenül, a szom­szédságból fenyegetett a szovjetunió telhetetlen terjeszkedési vágya, levon­ták ennek a helyzetnek minden követ­keztetését: német vezetés mellett fegy­vert ragadtak nemzeti életük, szabad­ságuk és belső rendjük védelmében. Nem sokat haboztak azonban azok a népek sem, melyeket ez a veszedelem a térképen csak messziről, de a valóság­ban éppen olyan közvetlenül és közelről fenyegetett, mint a szomszédokat. Spanyolországban lázas gyorsasággal, lobogó lelkesedéssel folyik az önkéntes hadtest toborzása és felállítása: a spa­nyol nép a véres polgárháború idején megismerte és átélte azt a sorsot, ame­lyet a vörös imperializmus Európa népeinek szánt. A skandináv népek még a mai háborús viszonyok között is aránylag jólétben élnek, társadalmi rendjük szilárd és kiegyensúlyozott, mégis tisztában vannak, hogy minde­nük veszélyben forog és egyre többen akadnak soraikban, akik e veszély el­hárítására önkéntesen fegyvert ragad­nak. A Standard& Nortland keretei megteltek már önkéntes jelentkezőkkel, valamennyi skandináv népnek megvan­nak már ebben az alakulatban a maga zászlóaljai és egyéb kötelékei. Portu­gália, mely évszázadok óta szoros szö­vetségi viszonyban él Angliával, élénk diplomáciai tevékenységbe kezd, hogy tudomására hozza szövetségesének: a bolsevista veszedelem dolgában sem politikai, sem világnézeti okokból nem érdektelen és nem közömbös. Francia­­ország pedig, ime, még sokkal tovább megy és félreértést nem tűrő módon mutatja ki ellenséges, visszautasító magatartását Moszkvával szemben és így lélekben azonosítja magát Német­ország felszabadító háborújával. Törökország különleges helyzetét jól ismerjük. A legutóbbi hónapok eléggé megvilágítottak minden oldalról. Ép­pen ezért felettébb érdekes és tanulsá­gos a mód, ahogyan a keleti nagy for­dulatot ott megítélik. A nyugati demo­kráciák még tíz nap előtt, írja az egyik vezető török lap, a szovjetuniót mon­dották a második számú közellenség­nek, most pedig arra szeretnék fel­használni a bolsevizmust, hogy Német­országra csapást mérhessenek. Amikor arról ír, hogy a szovjetunió támasz­pontokat követelt Bulgáriában, sőt meg­kívánta a tengerszorosokat is, meg­jegyzi: ,,Nem hiába borzongott meg Törökország, amikor a vörös hadsereg bevonult Besszarábiába“. Erkilet tá­bornok pedig, ugyanennek a nagy lap­nak, az isztanbuli Cumhuriyetnek ka­tonai szakértője a legutóbbi napok ka­tonai és politikai eseményei alapján megállapítja: kialakult Európának bolsevistaellenes kereszteshadjárata, Anglia viszont, bár a bolsevizmus elvi ellensége, most a szovjetunió oldalára áll, mert az szembekerült Német­országgal. „Várjon nem gondol-e Anglia arra, mi lenne Európából és Ázsiából, ha a szovjet győzne! Csak­hogy a katonai helyzet Németország javára alakul“, vonja le a tanulságo­kat a török tábornok. Különös torz helyzet ez, mely aligha marad nyom nélkül a népek hangula­tában és a világ közvéleményének ala­kulásában. Hoovernek, az Egyesült Államok volt elnökének rádiószózata eléggé világosan mutatja a hatást, melyet ez a helyzet világszerte kelt. A szovjetuniót „a történelem legvére­sebb zsarnokának“ nevezte. „A szov­jet, mondotta Hoover, felhasználja a demokráciák szabadságát, hogy meg­semmisítse azokat. Hozzájárult Fran­ciaország széthullásához, szüntelenül szította az osztálygyűlöletet Ameriká­ban és titkos háborút viselt az Egye­sült Államok intézményei ellen.“ Az angol katonai bizottság pedig megérkezett Moszkvába és lázas tár­gyalásokba kezdett a szovjetunió ka­tonai meg politikai vezetőivel. Anka­rai jelentések azonban tudni, vélik, hogy e tárgyalások nem folynak egé­szen simán. Máris nehézségek támad­tak az angol katonai küldöttség és a vörös vezérkar között. Az angolok körömszakadtáig kitartanak amellett, hogy a szovjet-brit együttműködés mindenekelőtt hadműveleti és hadá­szati jellegű legyen. A szovjet kormány viszont követeli a katonai szövetséget, a teljes együttműködést és főleg azt kívánja, hogy az északamerikai Egye­sült Államok éppen olyan mértékben juttassanak neki hadianyagot, mint Angliának. A nagy ellentétek, amelyek a két kormányt elválasztják egymás­tól, menthetetlenül kiütköznek, akár­­milyen világos is a közös érdek, amely e pillanatban összefűzi őket.

Next