Uj Magyarság, 1941. szeptember (8. évfolyam, 199-222. szám)

1941-09-17 / 211. szám

________ így jutott az iráni gyapot Németországba Ankara, szeptember 16. Perzsa menekültekkel együtt érkeztem az iráni határról. Az angol-szovjet meg­szállás egycsapásra véget vetett az én üzleti tevékenységemnek is. Bazorgan határállomáson már a második éve azzal foglalkoztam, hogy a perzsa kereskedőktől átvettem a gyapotszállítmányokat és át­adtam a németeknek. Hatalmas arányú forgalom bonyolódott le ezen a helyen, amelynek sebtében épült raktárai és lakó­házai éles ellentétben állottak a kietlen és egyébként alig lakott vidékkel. Rendes körülmények között perzsaszőnyegeket szállító karavánok pihentek csak meg ezen a helyen, a háború óta azonban nagysza­bású kereskedelem bonyolódott le itten, az ősi karavánút határállomásán. A Tebrisz irányából érkező bálákat Bazorgánban mázsálták át és irányították tovább Kizil- Dise felé. A gyapotkereskedelem túlnyomó része Törökországon keresztül Német­országba irányult, idén nem kevesebb, mint hétezer tonna gyapot haladt át ezen a pon­ton. óriási készletek voltak felhalmozva a perzsa kereskedelmi gócpontokon és a szállítás körül kifejtett nagy sietségből az utóbbi hetekben már következtetni tud­tunk arra, hogy a viszonyok gyökeresen megváltoznak. Tevekaravánok ritkán érkeztek, a szál­lítást tehergépkocsikon bonyolították le a kereskedők. A németek hatalmas ládák­ban hatalmas gépalkatrészeket szállítot­tak Iránnak, tehát tulajdonképpen kiter­jedt cserekereskedelem bonyolódott le. A karavánút Erzerumig tartott, ahonnét az anatóliai vasúton keresztül szállították tovább az árut. Természetesen a szállítási költségek hihetetlenül magasak voltak. Egy tonna áru, amíg Teheránból Erze­­rumba ért, százhetven tomancba került, mintegy százhatvan svájci frankba. Ilyen tekintélyes fuvardíj mellett nem lehet cso­dálkozni azon, hogy tulajdonképpen jelen­téktelenné vált a gyapot ára, amelyet a szállítási költségek többszörösen meg­haladtak. Nyolcszáz kilométer hosszan a német kereskedők alaposan megszervezték a teherszállítást, egy olyan útvonalon, ahol azelőtt csak igen értékes áruk kül­dése fizetődött ki. Háború van, ez min­dent megmagyaráz. Nem az ár fontos, hanem az áru. Az út mentén fából összetákolt „hote­lek“ keletkeztek gombamódra, hullámos bádoglemez volt a tető és az apró szobács­­kákban három-négy ágyat is összezsúfol­tak. Olyan árakat kellett fizetni itt, ame­lyek nem egyszer meghaladták az európai fővárosok fényűző szállóinak árait. A ké­nyelmetlenség és­ piszok elképesztő volt, de lehetett kapni kitűnő feketekávét és teát. Karaköze már valóságos civilizált város benyomását keltette, pedig európai fogalmak szerint még falunak is alig ne­vezhető. Innét már „csak“ háromszáz­ötven kilométer az út Erzerumig. Vala­mikor az örmények virágzó országa te­rült el itten, a kóborló kurd törzsek azon­ban kiszorították őket és tönkretették kultúrájukat. Erzerum maga a háborús német-perzsa kereskedelem felvirágzásá­nak nagy hasznát látta: nyüzsgő hangya­bolyhoz hasonlított a legutóbbi napokig. Nemcsak a szállodák voltak telve, hanem a lakóházak is, egy-egy szobáért mesés árakat kellett fizetni. Az élelmiszerek ára is ugrásszerűen emelkedett: míg azelőtt öt-hat tojást adtak egy piaszterért, az utóbbi időben egy darab került ennyibe. Még jobban megdrágult a hús és a ke­nyér. A német kereskedelem igen előnyös volt Iránra nézve, ez is egyik oka annak, hogy óriási az elkeseredés az angol-szov­jet betörés miatt. Ezren és ezren vesztet­ték el kenyerüket egyik napról a másikra, nagy vállalatok mentek tönkre. A felhábo­rodás igen nagy, de még erősebb a biza­lom, hogy a háborúnak csupán múló epi­zódja történt most és az út belátható időn belül megnyílik ismét az európai piacok feléi­s. Hí ______________________ Swetytember 17 A Kurtyák-ünnepségen igen világos be­széd hangzott el, amely egy csa­pásra széttépte a hírhedt nagy­ukrán propagandát, amellyel éve­ken át szédítették a mi derék ruszinjainkat. Éveken át bujtogat­­ták őket az ukrán testvériséggel, a nagyukrán hazával, az elszakadás­sal Magyarországtól és az egyesü­léssel Ukrajna fiaival. Ez a méreg és ez a métely, már-már kezdett beleivódni ennek a józan és­­hűsé­ges népnek vérébe is. Kikezdték tradícióit, elhomályosították hős­tetteit, amelyeket a szentistváni haza ezeréves földjéért Esze Tamás és Rákóczi lobogója alatt vittek véghez. A kalandorok és futó­­bolondok e veszélyes propagandájá­val most egyszer és mindenkorra végzett a magyar állam nevében vitéz Kozma Miklós, aki a Kártyák Egyesület alakuló ülésén elmondta, hogy ennek a bujtogató ukrán­álomnak most itt van a megvaló­sítási alkalma. Még­pedig igen fényes alkalom, mert a nagy ukrán testvérek most odaát a Kárpáto­kon elnyúlva maradtak a földön, a bolsevizmus kétvállra fektette egész Nagyukrajnát, kifosztotta, felégette és koldussá tette. Ame­lyik ruszin szívben tehát kioltha­­tatlanná ég az ukránokkal való ölelkezés vágya és egyesülni akar velük, az szabadon átmehet hozzá­juk segíteni nekik, egyesülni velük örökre és akár ott is maradhat. Nyitva az út — tessék követni az ukrán­ álom szavát!... Ez a nobilis és egészséges felszólítás — mon­dotta vitéz Kozma Miklós — ez­előtt nyolc héttel hangzott el, nyolc heti gondolkozási időt enged­tünk, hogy a ruszin szív dönthes­sen: hol kíván élni? És mi történt a nyolc hét után? ... Egyetlenegy ruszin se jelentkezett, hogy át akar menni ukránnak. De még csak szökve se távozott egyetlenegy se. Olyan csúfos bukása ez az ukrán uszításnak, olyan nyílt kudarca, hogy minden bizonyítéknál ékeseb­ben beszél arról: ukránok-e a ruszinok, vagy sem? Átvehették volna egész Ukrajna irányítását , és maradtak. A hatszázezer ruszin igen érthetően válaszolt Benes úrék egykori ukrán­ fogá­sára. A ruszinok bevárták az ukrán­ fertőzés korszakát, mint a Benes-féle múlt rút és rossz emlé­két és megmondták, hogy vállalják a közös magyar-ruszin sorsot. Szövetkezik az angol demokrácia a bol­­sevizmussal és megszólal Tanner, a finn miniszter s azt mondja: ki kell irtani a bolsevizmust, mert a „szovjetunió mindig megmaradt szomszédjai területére áhítozó bar­bárnak”. Ki kell irtani a szovjetet, mondja Tanner, mert „a Kreml imái megszegték minden régebbi szerződésüket”. És harmadszor is hangoztatja, hogy ki kell irtani ezt a szédelgő államalakulatot, mert Finnország csak akkor tud élni, ha a szovjet nem lesz többé. Mindezt azért idézzük, mert itt demokrata koronatanú szólal meg Tanner személyében, aki nemcsak hogy demokrata, de egyenesen szociál­demokrata, még régi szociáldemo­krata és a szovjet urai előtt is el­ismert tekintély. Az ő szájából tehát kétszeres súllyal esik latba minden szó, amely Anglia ez idő­­szerinti nagy barátjára, a szovjetre vonatkozik. Kinek hiszi el Anglia, hogy a szovjet halálos ellensége a demokráciának, ha nem Tanner­­nek, aki igazán ismeri a demokrá­ciát is és a szovjetet is. És kinek higgjen Roosevelt, aki a demokrá­ciák és a szovjet védelmére most adta ki a lövési parancsot, ha nem Tannernek, akit egy évvel ezelőtt még Amerikában is idéztek, mint a szociáldemokrácia finn pápáját. Ha még győzne a józan érv, ha még egyáltalán szó lehetne az igazság­ról, akkor Tanner kemény és éles állásfoglalása után be kellene szün­tetni a szovjet angliai és amerikai támogatását. Dehát az angolszász demokráciák csak mennek ilyen „utópia” után!... Fülöncsípték a zugtojást is, még­pedig Újpesten, vitéz Endre László al­ispán utasítására, aki zsidótlanít­­tatta a pestkörnyéki piacokat. Hát a piacokat meg tudta tisztítani a szívós alispán a zsidóktól, de a mellékutcákat, sikátorokat és rej­tett udvarokat nem igen ellenőriz­ték eddig. S miután a zsidókkal együtt eltűnt a tojás is, benéztek ezekbe a zugbörzékbe és igen nagy mennyiségű élelmiszert találtak a kiszorított hébereknél, többek közt ezerszámra tojást is, még­pedig dupla áron. Előkerült a zugtojás és becsukták a zugüzleteket, a zug­­üzérekkel együtt. Az ember önkén­telenül fölveti a kérdést, hogy meddig megy ez így? Meddig kell szemfülesnek lenni a hatóságok­nak, hogy benézzenek a sufnikba is s meddig kell külön apparátust tartani, fizetni és foglalkoztatni, hogy kiássák az eldugott portékát a zsidók kaftánjai alól. A gyökeres rendezés óriási megkönnyebbülést jelentene, közönségnek is és a ható­ságnak is. A zsidók mindaddig kísértésbe fognak esni, amíg sza­badon mozoghatnak és foglalkoz­hatnak a portékával, amelyet el lehet rejteni s amelyet érdemes el­rejteni. Azt várjuk, hogy megvál­tozzanak, hogy észretérjenek és megjavuljanak? Hát ennél nincs meddőbb és reménytelenebb dolog ezen az egész kerek világon. Nagyszabású új keresztény üzlet nyílt meg Szegeden Rendkívül ízlésesen berendezett, nagysza­bású üzlet nyílt meg a napokban Szeged egyik legforgalmasabb pontján, a Kárász­utca és Széchenyi­ tér sarkán. A régi, kitűnő hírnevű Haas Fülöp és Fiai cég nyitotta itt meg szegedi fiókját dúsan felszerelt, nagy­választékú bútorszövet, szőnyeg, függöny, ta­karók stb. raktárával. A megnyitásra Sze­gedre érkezett a vállalat bécsi igazgatóságá­nak számos tagja, köztük Novatschek Ru­dolf, Berke Frigyes igazgató, Lehoczky Pál kereskedelmi tanácsos és ott volt a szegedi társadalom számos vezető egyénisége. A ke­reskedelmi minisztérium, valamint a szegedi iparkamara képviseletében Kocsondy Gyula dr., az iparkamara miniszteri biztosa jelent meg és részt vettek a megnyitó ünnepségen Pállffy József dr. polgármester, vitéz Szabó Géza dr. és Kemenesy Tibor dr. tanácsnokok, Kampf Henrik német konzul, Henny Ferenc dr. főesperes, aki Glattfelder Gyula püspököt képviselte, Tóth Imre dr., a katolikus kör elnöke, Rainer Ferenc ipartestületi elnök, Seitz Ferenc, a szegedi Baross-szövetég el­nöke és még sok előkelőség. A szegedi fiók alapítási időpontja egybe­esik a Haas Fülöp és Fiai rt. fennállásának százharmincesztendős fordulójával. A gyö­nyörű új üzlet építkezési és berendezési költ­ségeire kereken százezer pengőt áldozott a vállalat. Lehoczky Pál, a cég budapesti igaz­gatója üdvözölte a megjelenteket és tartal­mas beszédben ismertette a vállalat múltját és célkitűzéseit. A vállalat alapítója Haas Fülöp ősi takácscsaládból származott. 1810- ben mindössze 60 forintos tőkével rendezte be kezdetleges műhelyét, amelyből nagy szorga­lommal és kitűnő szakértelemmel sikerült ki­fejleszteni nagy vállalatát. Utána Kocsondy Gyula dr. őszinte örömének adott kifejezést, hogy a mai nehéz időkben a Haas Fülöp és Fiai rt. ilyen nagyarányú új üzlet nyitására vállalkozott Szegeden. Az új vállalkozás szer­vesen beleülik abba a programba, amelyet a keresztény ipar és kereskedelem fejlesztése terén az illetékesek maguk elé tűztek. Pálffy József polgármester hangsúlyozta, hogy a százharmincéves kitűnő kimnerű cégnek ez a vállalkozása Szeged gazdagodását jelenti. Az új üzlethelyiség forgalma már az első napokban kibontakozott. Az üzlet árai szo­ndák és a nagyválasztékú áruraktár minő­ségéért kereskedik a Haas Fülöp cég száz­harmincéves múltja és hírnév. SZERDA, 1911 SZEPTEMBER 17 Mikor köteles a háztulelajdonos zsidó bérlőjének üzlet-, vagy műhely­bérletét felmondani? Az üzlet- és műhelybérletek felmondását korlátozó, illetve szabályozó kormányrende­let megjelenése óta a budapesti kereskedelmi és iparkamarát tömegesen keresik fel az ér­deklődők, akik azt kérdezik, hogy a háztulaj­donos milyen esetben köteles zsidó üzlet­­vagy műhelybérlőjének felmondani . A ka­mara félreértések tisztázása végett minde­nekelőtt közli, hogy a zsidó üzlet-, műhely­­stb. bérlőkre nézve általában, az eddigi jogi helyzet marad érvényben, tehát zsidó üzlet­vagy műhelybérlőknek az esetleg fennálló szerződés keretén belül ezentúl is fel lehet mondani. Köteles azonban a háztulajdonos felmondani zsidó üzlet- vagy műhely bérlőjé­nek abban az esetben, ha az elsőfokú iparha­tóság felszólítja a bérbeadót, hogy olyan bér­lőjének, akinek iparigazolványát vagy egyéb hatósági jogosítványát, melynek alapján üz­leti tevékenységét folytatja, elvonták, mond­jon fel. Ilyen esetben joga vám az elsőfokú iparhatóságnak kijelölni azt a személyt, akinek, a háztulajdonos az üzlet-, műhely- stb. helyiséget bérbeadni köteles. Közli még a ka­mara, hogy azokat az üzlet-, műhely- stb. helyiségeket, amelyeket rendeltetésszerűen fel nem használnak vagy bérbe nem adnak, to­vábbá azokat a helyiségeket, amelyeknek bér­lőjétől az iparigazolványt vagy egyéb hatósági jogosítványt elvonták, a területileg illetékes elsőfokú iparhatóságnál kell igényelni. Mi van a visszatért erdélyi református lelkészek fizetésével? A Parókia címen Erdélyben megjelenő református lelkészek folyóirata „Augusz­tus elseje... fizetésrendezés“ című cikké­ben többek között a következőket írja: „Végre valahára elérkezett a várva-várt augusztus elseje, amelyen rendezik a lel­készek fizetését — írja egy református lel­kész. — Ó, hány szegény papi család várta reménykedő vágyakozással ezt az időt. Elsején este jön a postautalvány. Izgatott lélekkel, mint kisdiák a rejtett névnapi ajándékot, veszem át a kis papírlapocs­­kát. De mi az... tán nem jól látnak szemeim? Hiszen ez lehetetlen. Csak 107 pengő volna egyhavi fizetésem? Amikor az egyháztól mindössze 7 és fél hold föld, 50 véka kukorica és 4 öl fa jövedelmem van? Ez alig több havi 120 pengőnél. Ennyi lenne egy református lelkész fize­tése? De az első felindulás heve hamar le­csendesedik. Érzem, hogy van más is az életben, mint megélhetés, fizetés. De vájjon mi lesz az egyházam sorsa? Mert még vannak őrállói, de ezután lesz-e édesapa, aki­­engedi a nyomor pályájára lépni fiát? Lesz-e fiatalember, aki ilyen díjazásért vállalja azt a nehéz munkát, amelyet mindenki lenéz és semmiségnek tart? És mi lesz az én szeretett kis gyüle­kezetemmel, amely még jól fizetett taní­tót sem kap, ha egyszer lelkipásztor nél­kül fog maradni?“ „Új rendezés kell megállapítsa „a ma­gyar állam halálos ellenségeinek“ a ro­mán papságnak államsegélyét is. — írja egy másik lelkész. — A mostani rendezés kapcsán ugyanis bizonyára átmenetileg még azt a magyar lelkészekkel és első­sorban a református lelkészekkel szemben kiváltságosan magas államsegélyt kap­tak, amit mint az „uralkodó faj“ papjai a megszállás évtizedei alatt bitoroltak volt. Ezt a feltevést, ime, igazolják az alábbi példák: A magyarnemegyei refor­mátus lelkész két gyermekkel és két kor­pótlékkal 125 pengő államsegélyre becsül­tetett akkor, amikor a szomszédos elro­­mánosodott Virágosberek román papja 146 pengőt kapott. A naszódi református lelkész, kinek lakásán kívül semminéven nevezendő jövedelme nincsen, de nagy tá­volságban levő tizenhat szórványát is kell pásztorolnia, kap 5 korpótlékkal 150 pen­gőt, az egyik naszódi román pap pedig 330-at, a másik 345 pengőt akkor, ami­kor földekkel is bőségesen el vannak látva. A sajószentandrási református lel­kész 4 korpótlékkal 15 hold kanonika mellett 131 pengőt kapott, bár 2 fő- és 1 középiskolás gyermeket taníttat, a kajsai román pap a­ki elrománosodott magyar, nemrég még Csűrösnek hivták, csak mióta renegát lett, írja Ciurusnak magát s kinek 32 hold földje van — 300 pengőt. A sajóudvarhelyi református lelkész 6 hold föld és 5 korpótlék mellett 204 pengőt kap, míg az ottani román pap 32 hold föld mellett 324 pengőt. Somkeréken a református esperes 16 hold kanonika és 5 korpótlék mellett 187 pengőt, a magyar­faló román pap 32 hold föld és 2 korpótlék mellett 232 pengőt. Szentmátén a refor­mátus lelkész 17 hold föld mellett 129 pengőt, a sokkal fiatalabb román pap pe­dig 50 hold föld mellett 232 pengőt..* Nem folytatjuk a felsorolást, megismétel­jük a bizakodást: államsegélyünk ügye rövidesen gyökeresen új rendezést fog nyerni.“

Next