Uj Magyarság, 1941. október (8. évfolyam, 223-249. szám)
1941-10-01 / 223. szám
* * ■ ***«*» ., Szerda, 1941 október | At&jpl Q Vili. évfolyam 223. szám ^ ELŐFIZETÉSI AJKAK: EGY HÓNAPRA _-----_ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.80 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF KÖRÚT 8. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KJ|| /tviiy |CT1#AM ! ^ "J TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-39 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR IY1II.AJ I I 19 I V MIM V 1-444-00, POSTACSEKKSZAMLA 6500 Churchill szerint nincs hatalom elvenni a kezdeményezést a németektől, akik fokozni fogják búvárhajóharcukat is Amerikában aggodalmat keltenek a szeptemberi angol hajótérveszteség hárormegyedmillió tonnára emelkedő számadatai Vichyben a keleti események nyomán a németfrancia viszony végleges kialakulását várják Talán tíz napja is van már annak, hogy közvetett és közvetlen angol forrásokból a moszkvai hármas tanácskozások kezdetét jelentették. Erre érdemes most emlékeztetni, amikor előttünk fekszenek az első hivatalos jelentések a konferencia hétfői megnyitó üléséről. Az óramutatót akkor nyilván kissé előbbre tolták, hogy megnyugtassák világszerte azokat, akik e megbeszéléseket felettébb sürgőseknek tartották. Ilyenek pedig szép számmal vannak különböző országok határain belül és kívül. A megnyitó ülésen elhangzottak a szokásos kölcsönös üdvözlő beszédek, amelyek azonban ezúttal igen szokatlanul és furcsán csengtek abban az űrben, mely a résztvevőket elválasztja egymástól. Bizottságokat is alakítottak, összesen hatot a segélynyújtás különböző ágazatai szerint. Már ez egymaga eléggé nyílt vallomás. De igen érdekes a két angolszász delegátus beszéde is. Azért vagyunk itt, mondotta többek között Beaverbrook lord, hogy bebizonyítsuk: készek vagyunk minden áldozatra a közös ellenség legyőzése érdekében. Ez kicsit úgy hangzik, mintha az angolok számára az első és legnagyobb áldozatnak puszta moszkvai megjelenésük számítana. Hozzátette még azt is a kanadai lord: az idő drága. Harriman, az amerikai kiküldött is különösképpen annak a fontosságát hangsúlyozta, hogy egyáltalán megjelent. Történelmi jelentőségű körülménynek mondta ezt az eseményt, mert az Egyesült Államok nem vesz részt a háborúban, de mégis ugyanazért jöttek Moszkvába, mint az angolok. Minden támogatást meg akarnak adni a szovjetuniónak a németek elleni harcra. Végül pedig utasították a kiküldött bizottságokat, hogy éjjel-nappal dolgozzanak s legkésőbb pénteken délelőtt terjesszék elő jelentésüket. Azt kell hinnünk azonban, hogy az angolszász kiküldöttek már előbb meglehetősen tiszta képet alkottak maguknak a helyzetről. Erre vall legalább az a beszéd, melyet Churchill, az angol miniszterelnök kedden az alsóházban mondott. Az angol és az amerikai kiküldöttek eddigi moszkvai megbeszéléseik folyamán, mondotta erről Churchill, „világos és tökéletes tudomást szereztek arról, hogy a jövőben Anglia havonta mennyi segítséget juttathat a szovjetuniónak“. Eléggé diplomatikus megfogalmazás, mert nem arról beszél, hogy a szovjetunió mekkora segítséget követel. Churchill megjegyezte még, hogy az angol népnek a legkomolyabb áldozatot kell hoznia, mert enélkül a szovjetunió, mint hadviselő hatalom nem maradhatna fenn tovább, óvta az angol népet attól, hogy télen a német nyomás enyhülését várja s különösen hangsúlyozta, hogy még nehezebb harcokra lehet elkészülve az eddigieknél. Megismételte azt a biztatását, hogy az Egyesült Államokon kívül a szovjet és Kína is Anglia mellett van, de elismerte, hogy az ellenség kezében tartja a kezdeményezést és Angliának nincs hatalmában ezt tőle elvenni, sőt várható, hogy a tengeralattjáró háborút még több búvárhajóval fogják folytatni. A szovjetnek való szállításokat illetőleg Angliának mégis vannak más védelmezendő érdekei is. A jelenlegi helyzet sok tekintetben hasonlít a múlt év feladataihoz, amikor Anglia „vérző szívvel“ kénytelen volt megtagadni, hogy fennmaradt vadászrajait Franciaország segítségére küldje. Egyébként Angliának most már sikerült, bár csak középnagyságú, de nagyon jó hadsereget felállítani, — mondotta Churchill még, — ennek azonban nincsenek meg azok a kétségtelenül értékes tapasztalatai, amelyekkel a német hadsereg rendelkezik. Végül védekezett az ellen a kifogás ellen, hogy a brit kormány gyenge, félénk és apatikus, amely a legtöbbször alszik, éber óráiban pedig túlzottan aggodalmaskodó, és hogy nem tud dinamikusan és keményen cselekedni, ahogy az viharos időkben szükséges. Így például — folytatta Churchill — megkérdezték tőle, miért nem váltotta valóra azt az ígéretét, hogy bombázni fogják Rómát, ha Kairót bombázzák. A válasz erre az, hogy Kairót tényleg nem bombázták, csak a külvárosokban katonai célokra dobtak bombákat. Churchill végül hangoztatta, hogy a jövő télen Nagybritanniára nézve a veszedelmek semmiképpen sem tekinthetők elhárultaknak. Londoni körökben egyébként arra számítanak, hogy a moszkvai konferencia egy hétig tart és úgy tudják, hogy a konferencia tárgyalásainak középpontjában repülőgépek szállításának és harckocsik termelésének kérdése áll. Az összes kiküldöttek megegyeztek abban, mondja az egyik stockholmi távirat, hogy gyorsan kell cselekedni. Vannak azonban más hírek is, melyek egyelőre ellenőrizhetetlenek, így washingtoni táviratok azt jelentik, hogy az amerikai küldöttség első moszkvai jelentései hangsúlyozzák a szovjet kétségbeesett helyzetét és a fegyver, lőszer, valamint élelmiszer segítség sürgősségét. Sőt olyan jelentés is van, mely tudni véli, hogy a keleti helyzet rendkívüli súlyosságának hatása alatt felfüggesztették a Moszkvának szánt szállítmányokat. Moszkva mindenképpen messze van Rómától, akár a Vatikántól, akár a Kvirináltól mérjük ezt a távolságot. Annál különösebb az a lázas tevékenység, amit egyre több amerikai diplomata az örök Róma körül kifejt. A helyzet éber figyelői előtt nem maradt észrevétlen az, hogy az Egyesült Államok dublini követe Angliába érkezett s ott azonnal tanácskozásra ült össze Myror Taylorral, Roosevelt különleges vatikáni megbízottjával, Winant londoni amerikai nagykövettel és Biddle nagykövettel, aki Washingtont a Londonban székelő emigráns kormányok mellett képviseli. Tudvalevő, hogy Írország a legkatolikusabb államok egyike és a tizenkétmilió amerikai ír mindig Erre hangulatát visszhangozza. Arra is emlékezünk, hogy Taylor londoni útja előtt összesen háromszor jelent meg kihallgatáson XII. Pius pápánál. Arról, hogy e kihallgatásoknak mi volt a célja, éppen olyan kevéssé vannak megbízható hírek, mint a négy amerikai diplomata feltűnő tanácskozásairól. Annál érdekesebb, hogy ezt az amerikai konferenciázást közzétették. Találgatásokban persze nincsen hiány. Az ír katolikusok állásfoglalása is jelentős tényező az amerikai nézet kialakulásában. A helyzetnek ez fordulata mindenesetre felettébb tanulságos és nagyon érdekes. Bármit is mondott Roosevelt különleges megbízottja a pápa előtt és akármi legyen is az, amiről négy amerikai nagykövet Londonban tanácskozott, annyi mindenesetre kiderül e jelenségből, hogy a legújabb fordulatok után e háborúban egyre nagyobb súllyal jelentkeznek az erkölcsi aggodalmak, vagy legalább is az erkölcsi szempontok és visszahatások fontossága. Annyit mindenesetre már most meg kell állapítani, hogy az eddigi, bizony eléggé végzetszerű háborús döntéseik előtt nem kérték ki a szentatya véleményét az amerikaiak és nem találták szükségesnek a Vatikán állásfoglalását. * Többek között arra vonatkozólag sem, vájjon az emberiség érdekeit szolgálja-e, ha az Egyesült Államok feladja semlegességének még a formáját is és hatályon kívül helyezi a világháborús amerikai beavatkozás egyetlen kézzelfogható eredményét és vívmányát, a Johnson-féle semlegességi törvényt. Egyébként ma már nincsen szó a törvény teljes kiküszöböléséről, ahogyan azt Knox, a tengerészetügyi miniszter ismételten hangoztatta és követelte. Knox sűrű szerepléseiről tudni kell, hogy azok az amerikai flotta harci kedvét vannak hivatva jelezni az amerikai, de az egész világ közvéleménye előtt is, ugyanakkor pedig tüzelik a harci kedvet. Hull azonban, a külügyminiszter, a hétfői sajtóértekezleten csupán annyit mondott, hogy a semlegességi törvény visszavonása helyett annak módosítását indítványozta. A módosítás, amint az számos régebbi és újabb nyilatkozat összevetéséből kiderül, nyilván arra vonatkozik, hogy a jövőben szerelhessenek fel ágyúkat az Egyesült Államok kereskedelmi hajóira is. Itt meg viszont azt kell tudni, hogy ez eddig is megtörtént, csupán azzal a szépséghibával, hogy a felfegyverzett USA-hajók panamai lobogó alatt haladtak. Nyolcvan amerikai hajót jegyeztek be ebből a célból a panamai hajójegyzékbe, hogy kijátsszák a semlegességi törvény rendelkezéseit, amelyek tudvalevőleg tiltják a kereskedelmi hajók felfegyverzését. Ha most ezen változtatnak, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy ez a módszer hatástalannak bizonyult, ugyanakkor pedig azt is, hogy egyre több hajóra van szükség. Nyilvánvaló azonban, hogy a csillagos lobogó megjelenése a hadizónába küldött hajók árbocán igen nagymértékben növelni fogja a háborús veszedelmet. Erről a veszedelemről, különösen arról, mely Angliát fenyegeti, egyébként eléggé nyíltan írnak és beszélnek az amerikai nyilvánosság előtt. Hanson Baldwin amerikai haditengerészeti szakértő például cikkben fejtegeti az angol flotta végső veszedelmének lehetőségeit. Felveti a kérdést, milyen magatartást tanúsítana Anglia teljes vereségének esetén az angol flotta legénysége. Ebben az esetben, írja Baldwin, nem szabad érzelegni, hanem úgy kell eljárni Angliával szemben, mint ahogyan az angolok tették Franciaország veresége után, amikor a francia flottát Oránnál és Dakarnál teljesen el akarták pusztítani. A cikkíró még arra is rámutat, hogy az angol flotta szétszórtsága ezt az eljárást az amerikaiak számára megkönnyítené. Ezenkívül néhány angol hadihajó mindig amerikai kikötőkben van javítás alatt és ezek a „zálogok“ mindenesetre megmaradnának. Ha Anglia elpusztul, ez csak azt eredményezné, hogy Amerika lesz a világ első tengeri hatalma, mondja el meglehetősen nyersen és leplezetlenül véleményét Baldwin. * Mindez szemmel láthatóan a legszorosabb összefüggésben van a keleti hadjárat ismeretes nagy eseményeivel.