Uj Magyarság, 1941. október (8. évfolyam, 223-249. szám)

1941-10-01 / 223. szám

* * ■ ***«*» ., Szerda, 1941 október | At&jpl Q Vili. évfolyam 223. szám ^ ELŐFIZETÉSI AJKAK: EGY HÓNAPRA _-----_ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.80 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF­ KÖRÚT 8. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KJ|| /tviiy |CT1#AM ! ^ "J TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-39 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR IY1II.AJ I I 19 I V MIM V 1-444-00, POSTACSEKKSZAMLA 6500 Churchill szerint nincs hatalom elvenni a kezdeményezést a németektől, akik fokozni fogják búvárhajóharcukat is Amerikában aggodalmat keltenek a szeptemberi angol hajótér­­veszteség háror­megyedmillió tonnára emelkedő számadatai Vichyben a keleti események nyomán a német­francia viszony végleges kialakulását várják Talán tíz napja is van már annak, hogy közvetett és közvetlen angol for­rásokból a moszkvai hármas tanácsko­zások kezdetét jelentették. Erre érde­mes most emlékeztetni, amikor előt­tünk fekszenek az első hivatalos jelen­tések a konferencia hétfői megnyitó ülé­séről. Az óramutatót akkor nyilván kissé előbbre tolták, hogy megnyug­tassák világszerte azokat, akik e meg­beszéléseket felettébb sürgőseknek tar­tották. Ilyenek pedig szép számmal van­nak különböző országok határain belül és kívül. A megnyitó ülésen elhangzot­tak a szokásos kölcsönös üdvözlő beszé­dek, amelyek azonban ezúttal igen szo­katlanul és furcsán csengtek abban az űrben, mely a résztvevőket elválasztja egymástól. Bizottságokat is alakítot­tak, összesen hatot a segélynyújtás kü­lönböző ágazatai szerint. Már ez egy­maga eléggé nyílt vallomás. De igen érdekes a két angolszász delegátus be­széde is. Azért vagyunk itt, mondotta többek között Beaverbrook lord, hogy bebizonyítsuk: készek vagyunk minden áldozatra a közös ellenség legyőzése érdekében. Ez kicsit úgy hangzik, mintha az angolok számára az első és legnagyobb áldozatnak puszta moszkvai megjelenésük számítana. Hozzátette még azt is a kanadai lord: az idő drága. Harriman, az amerikai kiküldött is kü­lönösképpen annak a fontosságát hang­súlyozta, hogy egyáltalán megjelent. Történelmi jelentőségű körülménynek mondta ezt az eseményt, mert az Egye­sült Államok nem vesz részt a háború­ban, de mégis ugyanazért jöttek Moszkvába, mint az angolok. Minden támogatást meg akarnak adni a szov­jetuniónak a németek elleni harcra. Végül pedig utasították a kiküldött bi­zottságokat, hogy éjjel-nappal dolgoz­zanak s legkésőbb pénteken délelőtt terjesszék elő jelentésüket. Azt kell hinnünk azonban, hogy az angolszász kiküldöttek már előbb meg­lehetősen tiszta képet alkottak maguk­nak a helyzetről. Erre vall legalább az a beszéd, melyet Churchill, az angol mi­niszterelnök kedden az alsóházban mon­dott. Az angol és az amerikai kiküldöt­tek eddigi moszkvai megbeszéléseik folyamán, mondotta erről Churchill, „világos és tökéletes tudomást szerez­tek arról, hogy a jövőben Anglia ha­vonta mennyi segítséget juttathat a szovjetuniónak“. Eléggé diplomatikus megfogalmazás, mert nem arról beszél, hogy a szovjetunió mekkora segítséget követel. Churchill megjegyezte még, hogy az angol népnek a legkomolyabb áldozatot kell hoznia, mert enélkül a szovjetunió, mint hadviselő hatalom nem maradhatna fenn tovább, óvta az angol népet attól, hogy télen a német nyomás enyhülését várja s különösen hangsúlyozta, hogy még nehezebb har­cokra lehet elkészülve az eddigieknél. Megismételte azt a biztatását, hogy az Egyesült Államokon kívül a szovjet és Kína is Anglia mellett van, de el­ismerte, hogy az ellenség kezében tartja a kezdeményezést és Angliának nincs hatalmában ezt tőle elvenni, sőt vár­ható, hogy a tengeralattjáró háborút még több búvárhajóval fogják foly­tatni. A szovjetnek való szállításokat illetőleg Angliának mégis vannak más védelmezendő érdekei is. A jelenlegi helyzet sok tekintetben hasonlít a múlt év feladataihoz, amikor Anglia „vérző szívvel“ kénytelen volt megtagadni, hogy fennmaradt vadászrajait Francia­­ország segítségére küldje. Egyébként Angliának most már sikerült, bár csak középnagyságú, de nagyon jó hadsere­get felállítani, — mondotta Churchill még, — ennek azonban nincsenek meg azok a kétségtelenül értékes tapaszta­latai, amelyekkel a német hadsereg ren­delkezik. Végül védekezett az ellen a kifogás ellen, hogy a brit kormány gyenge, félénk és apatikus, amely a leg­többször alszik, éber óráiban pedig túl­zottan aggodalmaskodó, és hogy nem tud dinamikusan és keményen csele­kedni, ahogy az viharos időkben szük­séges. Így például — folytatta Chur­chill — megkérdezték tőle, miért nem váltotta valóra azt az ígéretét, hogy bombázni fogják Rómát, ha Kairót bombázzák. A válasz erre az, hogy Kairót tényleg nem bombázták, csak a külvárosokban katonai célokra dobtak bombákat. Churchill végül hangoztatta, hogy­ a jövő télen Nagybritanniára nézve a veszedelmek semmiképpen sem tekinthetők elhárultaknak. Londoni körökben egyébként arra szá­mítanak, hogy a moszkvai konferencia egy hétig tart és úgy tudják, hogy a konferencia tárgyalásainak középpont­jában repülőgépek szállításának és harc­kocsik termelésének kérdése áll. Az összes kiküldöttek megegyeztek abban, mondja az egyik stockholmi távirat, hogy gyorsan kell cselekedni. Vannak azonban más hírek is, melyek egyelőre ellenőrizhetetlenek, így washingtoni táviratok azt jelentik, hogy az amerikai küldöttség első moszkvai jelentései hangsúlyozzák a szovjet kétségbeesett helyzetét és a fegyver, lőszer, valamint élelmiszer segítség sürgősségét. Sőt olyan jelentés is van, mely tudni véli, hogy a keleti helyzet rendkívüli súlyos­ságának hatása alatt felfüggesztették a Moszkvának szánt szállítmányokat. Moszkva mindenképpen messze van Rómától, akár a Vatikántól, akár a Kvirináltól mérjük ezt a távolságot. Annál különösebb az a lázas tevékeny­ség, amit egyre több amerikai diplo­mata az örök Róma körül kifejt. A helyzet éber figyelői előtt nem maradt észrevétlen az, hogy az Egyesült Álla­mok dublini követe Angliába érkezett s ott azonnal tanácskozásra ült össze Myror Taylorral, Roosevelt különleges vatikáni megbízottjával, Winant lon­doni amerikai nagykövettel és Biddle nagykövettel,­ aki Washingtont a Lon­donban székelő emigráns kormányok mellett képviseli. Tudvalevő, hogy Ír­ország a legkatolikusabb államok egyike és a tizenkétmilió amerikai ír mindig Erre hangulatát visszhangozza. Arra is emlékezünk, hogy Taylor lon­doni útja előtt összesen háromszor je­lent meg kihallgatáson XII. Pius pápá­nál. Arról, hogy e kihallgatásoknak mi volt a célja, éppen olyan kevéssé van­nak megbízható hírek, mint a négy amerikai diplomata feltűnő tanácskozá­sairól. Annál érdekesebb, hogy ezt az amerikai konferenciázást közzétették. Találgatásokban persze nincsen hiány. Az ír katolikusok állásfoglalása is jelentős tényező az amerikai nézet kialakulásában. A helyzetnek ez for­dulata mindenesetre felettébb tanul­ságos és nagyon érdekes. Bármit is mondott Roosevelt különleges meg­bízottja a pápa előtt és akármi legyen is az, amiről négy amerikai nagykövet Londonban tanácskozott, annyi minden­esetre kiderül e jelenségből, hogy a leg­újabb fordulatok után e háborúban egyre nagyobb súllyal jelentkeznek az erkölcsi aggodalmak, vagy legalább is az erkölcsi szempontok és visszahatá­sok fontossága. Annyit mindenesetre már most meg kell állapítani, hogy az eddigi, bizony eléggé végzetszerű há­borús döntéseik előtt nem kérték ki a szentatya véleményét az amerikaiak és nem találták szükségesnek a Vatikán állásfoglalását. * Többek között arra vonatkozólag sem, vájjon az emberiség érdekeit szolgálja-e, ha az Egyesült Államok feladja semlegességének még a formá­ját is és hatályon kívül helyezi a világ­­háborús amerikai beavatkozás egyetlen kézzelfogható eredményét és vívmá­nyát, a Johnson-féle semlegességi tör­vényt. Egyébként ma már nincsen szó a törvény teljes kiküszöböléséről, aho­gyan azt Knox, a tengerészetügyi mi­niszter ismételten hangoztatta és kö­vetelte. Knox sűrű szerepléseiről tudni kell, hogy azok az amerikai flotta harci kedvét vannak hivatva jelezni az amerikai, de az egész világ közvéle­ménye előtt is, ugyanakkor pedig tü­zelik a harci kedvet. Hull azonban, a külügyminiszter, a hétfői sajtóértekez­leten csupán annyit mondott, hogy a semlegességi törvény visszavonása helyett annak módosítását indítvá­nyozta. A módosítás, amint az számos régebbi és újabb nyilatkozat össze­vetéséből kiderül, nyilván arra vonat­kozik, hogy a jövőben szerelhessenek fel ágyúkat az Egyesült Államok ke­reskedelmi hajóira is. Itt meg viszont azt kell tudni, hogy ez eddig is meg­történt, csupán azzal a szépséghibá­val, hogy a felfegyverzett USA-hajók panamai lobogó alatt haladtak. Nyolc­van amerikai hajót jegyeztek be ebből a célból a panamai hajójegyzékbe, hogy kijátsszák a semlegességi tör­vény rendelkezéseit, amelyek tudva­levőleg tiltják a kereskedelmi hajók felfegyverzését. Ha most ezen változ­tatnak, az mindenekelőtt azt jelenti, hogy ez a módszer hatástalannak bizo­nyult, ugyanakkor pedig azt is, hogy egyre több hajóra van szükség. Nyil­vánvaló azonban, hogy a csillagos lobogó megjelenése a hadizónába kül­dött hajók árbocán igen nagymérték­ben növelni fogja a háborús veszedel­met. Erről a veszedelemről, különösen arról, mely Angliát fenyegeti, egyéb­ként eléggé nyíltan írnak és beszélnek az amerikai nyilvánosság előtt. Hanson Baldwin amerikai haditengerészeti szakértő például cikkben fejtegeti az angol flotta végső veszedelmének lehe­tőségeit. Felveti a kérdést, milyen magatartást tanúsítana Anglia teljes vereségének esetén az angol flotta legénysége. Ebben az esetben, írja Baldwin, nem szabad érzelegni, hanem úgy kell eljárni Angliával szemben, mint ahogyan az angolok tették Fran­ciaország veresége után, amikor a fran­cia flottát Oránnál és Dakarnál telje­sen el akarták pusztítani. A cikkíró még arra is rámutat, hogy az angol flotta szétszórtsága ezt az eljárást az amerikaiak számára megkönnyítené. Ezenkívül néhány angol hadihajó min­dig amerikai kikötőkben van javítás alatt és ezek a „zálogok“ mindenesetre megmaradnának. Ha Anglia elpusztul, ez csak azt eredményezné, hogy Ame­rika lesz a világ első tengeri hatalma, mondja el meglehetősen nyersen és leplezetlenül véleményét Baldwin. * Mindez szemmel láthatóan a legszo­rosabb összefüggésben van a keleti hadjárat ismeretes nagy eseményeivel.

Next