Uj Magyarság, 1941. november (8. évfolyam, 250-274. szám)
1941-11-01 / 250. szám
1 ■¡ › . .. ■ U ur:A!i i PTuTT'l % ® Szombat, 1941 november 1 ® 'ff ff fi Vili. évfolyam 250. szám wmsmediam ELŐFIZETÉSI ABAS: EGY HÓNAPRA 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 12, VASÁRNAP 24 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, V., JÓZSEF KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 A szovjet csapatok megkezdték Rosztov kiürítését Huszonhárom év után írta: Milotay István A dátumoknak valami sorsszerű összeesése jelentkezik az Eckhardt-féle amerikai nemzeti bizottmány és a Károlyi Mihályék hírhedt Nemzeti Tanácsának megalakulása között. Huszonhárom esztendő választja el a két végzetes vállalkozást egymástól. A Károlyiéké is egy sötét októberi napon lépett a nyilvánosság elé, hogy szinte szóról-szóra ugyanazokkal a hazug jelszavakkal igazolja a maga történelmi hivatottságát, mint most az Eckhardték kiáltványa. Istenem, micsoda szörnyű október volt az. Aki végigélte megpróbáltatásait, két életet tegyen bár egymáshoz, sose törölheti ki őket emlékezetéből! Ki felejthetné el, hogy ömlött ki az utcára ez a forradalom a maga sötét, nyirkos hullámaival, hogy borított el, hogy piszkított be, hogy némított el mindent egycsapásra. A nemzeti érzésű társadalom, a föld népe, a kispolgárság, a középosztály, az arisztokrácia, a főpapság hogy rettent meg, hogy vesztette el a fejét, hogy hódolt meg egyszerre démoni arculata előtt! Még azok is, akik a harctéren hősök voltak, száz halállal szembenéztek, mintha elvesztették volna egyszerre a lelküket: megadták magukat arcot pirító, porig alázó, hitvány rombolása, szájaskodása, árulásai előtt. Mintha egy elgyávult ország, egy elgyávult nemzet rohant volna lobogója alatt a megsemmisülés örvényébe... Hiba volna letagadni a nagy tömegerőket, érdekeket, szenvedélyeket, szenvedéseket, nélkülözéseket, az óriási elégedetlenséget, amely a mozgalom mögött keserű kétségbeeséssel lélegzett. Négy esztendő háborús megpróbáltatásai, veszteségei adtak dühöt, szárnyat és lángot a lelkiismeretlen agitációnak, mely a frontot és az itthoni társadalmat kikezdte és lelkében végleg megingatta. A nemzeti függetlenség ősi, dacos jelszavai, az ősi határok védelme, az idegen érdekek elleni lázadás mind ott szerepelt izgató, lelket mérgező anyagában, megtoldva a demokráciák pacifizmusának, békeszándékának hirdetésével, a nemzetek önrendelkezési jogának wilsoni ígéretével s egy új, igazságos világrend harsogó szólamaival. Mindezt alátámasztotta a háború alatt felburjánzott sok visszaélés, a hatósági intézkedések zűrzavara, a kormánynak és közigazgatásnak balfogásai, gyengesége, egy hitvány sajtó lelkiismeretlen uszítása, s a magyarság aránytalan véráldozatai, amelyek azt jelentették, hogy a monarchia más, áruló népei helyett is neki kellett pusztulnia. És mégis, mindennek dacára, a magyar nemzet, a magyar társadalom nagy részében az utolsó órákban is helytállott volna a nemzet életérdekei mellett. Egykorú katonai írók dokumentumai bebizonyítják, hogy ha itthon a forradalmi kormány szét nem veri a hadsereg hazaözönlő csapatait, még az utolsó percben is minden másként fordulhatott volna. Nem tudtuk volna a háborút a végtelenségig folytatni, de ellenfeleink is ki voltak merülve s ha ellentállunk a határokon, egész bizonyosan más békeföltételeket tudtunk volna végeredményben elérni. Sokáig fog még a történelem vitatkozni rajta, ki követte el a nagyobb hibát, kit terhel a nagyobb felelősség ezért az összeomlásért. A régi rendszert, mely a korszerű reformokkal elkésett, azok iránt érzéketlen volt, vagy a baloldali forradalmi irányzatot, amely megfelelő képességek, államférfiú, katonai tehetségek nélkül, egy alkotó forradalom szelleme, céljai és tettereje nélkül a szétzüllesztésre vállalkozott s azt azután nem tudta többé maga se megállítani. A háború három éve alatt s már előbb is a magyar belpolitika két nagy kérdés körül vajúdott. Az általános titkos választójog kérdése volt az egyik s a földreform nagy gondja a másik. Az előbbit, a szélsőbaloldalon kívül, mindenki ellenezte, mindenki érezte, hogy annak megvalósítása a nemzetiségek politikai nyomatékét, szinte túlsúlyát biztosítja s különösen a román és szerb irredenta felülkerekedését s az ország szétszakadását készítette volna elő. A földreform kérdésében az uralkodó társadalom s a pártok többsége más okokból, de ugyanilyen elzárkózó álláspontot foglalt el. Ezen a téren a 67-es kiegyezés óta szinte fél évszázad alatt úgyszólván semmi se történt. Minden úgy állt, ahogy hatvanhétben abbamaradt. Még a nemzetiségi frontokon aggódó hazafiak is hiába sürgették a magyar kisebbség megerősítését megfelelő földbirtokpolitikával. Ez a törekvés megbukott egyrészt Bécs gyanakvó bizalmatlanságán, másrészt az arisztokratikus nagybirtok makacs ellenállásán. Mindenki tudta, legalább is a beavatottak közül mindenki, hogy a Darányi-féle telepítési törvény is a császár ellentmondásán hiúsult meg, aki nem akarta se a szerbeket, se a románokat egy ilyen erőskezű beavatkozással felingerelni. A magyar agrárstatisztika hiába mutatta ki, hogy a földvagyon megoszlása terén a nemzetiségek mennyivel egészségesebb viszonyok között élnek, mint a magyarság, hogy az egészséges parasztbirtok kategóriáiban arányszámuknál menynyire erősebben vannak képviselve s hogy a magyarság viszont a mezőgazdasági proletariátus arányszámában vezet a többiekkel szemben. Hiába mutattak rá, hogy a román és szerb pénzintézetek milyen céltudatos, messzetekintő politikával vásárolják magukhoz a legkitettebben vidéken az eladásra kerülő magyar nagybirtokokat s hogy használják fel saját népük megerősítésére. Mindez pillanatnyi nyugtalanságot keltett, de cselekvő, védelmi intézkedéseket nem tudott életre hívni. A konzervatív rétegek ellentállása folytán minden kísérlet a földvagyon aránytalanságának megszüntetésére szinte forradalomnak számított. Hiszen Zselénszky Róbert még szegény Darányi Ignác mérsékelt, igazán szerény reformterveit is annak minősítette. Prohászka Ottokár, a nagy székesfehérvári püspök, aki a békés,, evolúciós megoldást sürgette, ezeknek a köröknek a szemében ugyancsak lázadónak minősült. S, csodálatos, ugyanezek az osztályok egyszerre a forradalom kitörése nyomán az ellenkező végletbe csaptak s kegyelemre megadták magukat. Mindent készek voltak megajánlani a forradalom első szétzúgására. Amit egy nemzeti szellemű evolúciós politikától oly hosszú időn át megtagadtak, annak százszorosát ajánlották föl egy forradalmi nemzetellenes kormányzatnak. És eközben a zsidó földvagyon szaporodása sohase sejtett arányokat öltött. A háborús konjunktúrán felgyűlt nagytőke óriási birtokvásárlások útján igyekezett magát konszolidálni. A kormányzatnak és közigazgatásnak s a külön erre a célra létesített közélelmezési minisztériumnak feladatai a háborús gazdálkodás, a külső és belső front növekvő szükségleteivel szemben a végtelenbe sokasodtak. A nyersanyaghiány nyomasztó jelentkezésével, az áruelvonás és halmozás és ezzel együtt az árdrágítás ijesztő tüneteivel, a végtelenbe növekvő mezőgazdasági árakkal és az ugyanígy végtelenbe növekvő ipari és kereskedelmi uzsora visszaéléseivel egyre tehetetlenebbül birkózott minden illetékes tényező. A mostohaság és szűkmarkúság az ellátatlanokkal szemben, a hadviseltek hozzátartozóival szemben a szociális érzék hiánya, mind keserű gyümölcsöket termelt. Az egyik oldalon a gyors és mérhetetlen gazdagodás, a konjunktúra lelkiismeretlen kihasználása sohase látott fényűzést, pazarlást, kihívó költekezést hívott életre, a másik oldalon növekvő nélkülözést, elégedetlenséget. A háborús gazdasági konjunktúra kíméletlen üzleti adószedői között elől járt a zsidóság minden törvényt, rendeletet kijátszó szemérmetlenségével. Miközben nagy társadalmi rétegek viselték a véráldozat véget nem érő terheit, s teljesen leszegényedtek, ugyanakkor a zsidóság a négy háborús esztendő alatt a vagyonszerzés, a gazdagodás hihetetlen arányaival új, megdönthetetlen pozíciókat épített ki magának. A galíciai, bukovinai orosz betörések nyomán új, barbár, friss tömegei özönlötték el különösen a fővárost és az ország északkeleti részeit, úgy, hogy a kazár veszedelem déli határai Borsodon, Szabolcson, Szatmáron, a Hajdúságon keresztül szinte a Maros vonaláig nyomultak előre. Prohászka Ottokár felszólalása a zsidómentes menetszázadok s az ugyanilyen legkitettebb frontállások miatt pusztába kiáltott szavak maradtak. Az maradt Tisza István ígérete is, amely ezeket a visszaéléseket orvosolni ígérte. Az orvoslás nem következett be, ellenben Tisza fejére idézte elháríthatatlanul a forradalmi zsidóság bosszúját s halála voltaképpen már akkor és ezzel az állásfoglalásával megpecsételődött. Szegény Tisza különben maga válaszolt minden harctéri sebesültnek s az elesettek özvegyeinek, szüleinek, árváinak apró-cseprő segélyügyeiben személyesen interveniált. Egész kikével, min,den erőfeszítésével azon volt, hogy ahol igazságtalanság, méltatlanság érte a kisembereket, az orvosolva legyen. De az ő hősi, odaadó lelkisége is tehetetlen volt a régi rendszer kormányzati, közigazgatási hibáival, gyöngeségével szemben, amely az elhúzódó háború egyre sokasodó, egyre növekvő feladataival nem tudott megbirkózni s végül is azoknak teljesen alája került. A régi liberális Magyarország szociális, gazdasági, nemzetiségi struktúrája nem bírta ki a nagy, négyéves erőpróbát. Nem akadtak se evolúciós pártok, akik reformokkal erősítették volna idejekorán a belső ellentálló képességet, se olyan pártok és férfiak, amelyek a végszükség esetén a belső, szociális, politikai átalakulás nagy ügyét össze tudták volna kötni egy fegyveres nemzeti helytállás parancsával, követelményeivel s a nemzetet egy heroikus önvédelmi harc magaslatára tudták volna emelni. Valahogy olyanformán, ahogy Kossuthék tették 48—49-ben, vagy a nagy francia forradalom tette, mikor saját újításainak védelmére a maga elszánt tömegeivel rongyokban, meztelenül, de fegyverrel a kezében a határok védelmére rohant. A Károlyi-forradalom erre képtelen volt. Bódult pacifizmussal akkor verte szét a hadsereget, mikor az ország, a határok védelméért és a saját belső forradalmi programjáért a külső és belső ellenségekkel szemben fegyverhez kellett volna nyúlnia. Egy forradalom, mely az ország szétdarabolását, megszállását tétlenül nézte, mely se a külső ellenségeket visszaverni, se a belsőket megfékezni nem tudta, az első perctől kezdve halálra volt ítélve. Szabadságot, jogot, békét, szociális átalakulást, nemzeti függetlenséget hirdetett s mindennek az ellenkezőjét idézte fel: idegen elnyomást négymillió magyarnak, az ország nagyobbik kétharmad részének, s belső társadalmi és gazdasági anarchiát, nyomorult függést, rabszolgasorsot a megmaradt egyharmad résznek. A Károlyi-forradalom huszonharmadik évfordulója az új világháború új megpróbáltatásai között talál bennünket. Két évtized szenvedésein át kellett megtanulnunk, miben hibáztunk, hogy akkor a belső és külső összeomlás katasztrófáját magunkra idéztük. A trianoni Magyarország is s az idegen uralom alá került Magyarország is húsz esztendő szenvedéseivel fizetett ezekért a hibákért s a mi szenvedéseink még számba se jöhetnek ahhoz képest, amit elszakított testvéreinknek el kellett viselniük. Amit az őszirózsás forradalom hónapok, hetek, szinte napok alatt eltékozolt, az elvesztett területek nagy része ma ismét Magyarországnak hívatik. Köszönhetjük a sors, az isteni gondviselés kedvezésének, a magunk erőfeszítéseinek, barátaink segítségének. De hogy mindezt most újból megtarthassuk és helytállhassunk érte belső és külső veszélyekkel szemben, ez elsősorban és mindenekfelett megint csak rajtunk múlik. Ugyanúgy, mint huszonhárom évvel ezelőtt.