Uj Magyarság, 1942. január (9. évfolyam, 1-25. szám)
1942-01-01 / 1. szám
Csütörtök, 1942 Január IX. árfolyam 1. szám CL 1/C#1//U* ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA _____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIl., JÓZSEF KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MNOTAVICTUÁLJ TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR MII KIMI 13 1 .HD ' 1-444-00, POSTACSEKKSZÁMLA 6500 A Japánok fölényes támadása a tengeren és a szigetvilágban egyaránt megtör minden angolszász ellenállást Magyarország 1942-ben Írta: Sulyok István A növekvő biztonság érzésével, a nyugodalmasabb jövendő reménységével búcsúzhatik a magyar nép a régi esztendőtől és nézhet szemébe az újnak, akármennyi titkot rejtegessen is ruhájának redőiben. Amikor összeszoruló szívvel azokra gondolunk, akik a haza szolgálatában a legtöbbet adták, amit földi ember adhat, mert az életüket áldozták fel, egyre biztosabban, egyre inkább azzal a nagy megnyugvással tehetjük, hogy az áldozat nem volt hiábavaló, mert a nemzet testben és lélekben egyaránt megerősödött. Ha a sok gond és aggodalom között, amiről nem szabad megfeledkeznie soha egyetlen pillanatra sem, olykor s talán éppen most, Szilveszter éjjelén is vidám, derűs és gondtalan órákat töltött el, nem kell már ezért szemrehányásokat tennie magának, nem kell azt gondolnia, hogy csupán búfelejtő volt, amit megengedett magának, vagy talán éppen istenkísértési kihívása a sorsnak. A magyar nép nyugodt és biztos lépésekkel járta végig azt a veszélyes utat, amelyet az 1941-es esztendő az emberiség történetében jelentett. Nem ingott meg, amikor a veszedelmek egészen közel jártak, de nem vesztette el önuralmát akkor sem, amikor két évtized kitartását, szívós következetességét hirtelenül és váratlanul újabb sikerek, nagy és értékes eredmények koronázták. Minden népi lélek mély, mint a tengerszem s a magyar talán még ennél is mélyebb, mert nagy népi találkozások és átalakulások titkai rejtőzködnek benne. De ebben a nagy mélységben is tiszta és zavartalan maradt lelkivilága. A válságok és viharok, amelyek szomszédjában dúltak, hol délen vagy északon, hol keleten, nem tudták benne sem a nyugtalanságnak, sem a bizonytalanságnak vagy egyéb indulatoknak iszapját felkeverni. Ezzel a magyar lélekkel, mely ily szilárdan és keményen állott helyt csaknem harmadfél háborús esztendő sok szeszélyének és izgalmának közepette, valóban nyugodtan nézhetünk szembe az új év minden lehetőségével és fordulatával. A háború harmadik esztendejével, mely a naptár szerint immár a negyedik. Ezt a feladatot olykor el is kell végezni és erre nincsen alkalmasabb időpont, mint két esztendőnek keskeny mesgyéje, ahol ösztönös törvények íratlan parancsára mindig elmereng és visszanéz a vándor, mielőtt elindulna az új utón, amely ritkán tartja be a naptár előírását és csak nagy sorsfordulatok óráiban igazán új, mert hiszen egyébként a réginek természetes folytatása. A szembenézést azonban itt is megelőzi a visszapillantás, ez pedig ezúttal, ennél az évfordulónál sokkal tanulságosabb, sokkal izgalmasabb és jelentősebb, mint bármikor azelőtt. 1941 a nagy döntések éve volt, a döntéseké abban az értelemben, hogy a nevezetes esztendő folyamán döntött és állást foglalt minden politikai és hatalmi tényező, amelynek az emberiség sorsának kialakításában jelentős szerep juthat. E pillanatban a hét nagyhatalom közül hat életre-halálra harcban áll egymással. A hetedik csak azért nem, mert már kidőlt a sorból. Mindkét oldalon a kisebb népek nagy tábora sorakozott fel s akadtak már, akik kiszámították, hogy eddig már ötvennégy ország vagy nép keveredett a háborúba, ami azt jelenti, hogy a földgolyó lakosságának nyolcvanöt százaléka valamilyen formában harcban áll vagy állott egymással. Nyilvánvaló, hogy a fennmaradó tizenöt százalékot éppen úgy tépi a körülötte tomboló vihar, mint a többieket és éppen olyan kétségtelen az is, hogy nincsen és nem is lehet ma már semleges ország, vagy semleges nép sem az érzelmek, sem az érdekek szempontjából. Az 1914—18-as háború jelentőségét túlbecsültük, méreteit pedig elnagyoltuk, amikor világháborúnak neveztük el. Ami akkor tombolt, csak előjáték volt: az igazi világháborúnak csak most lettünk kortársai, az 1941-ik esztendőben, amelynek mérlegét most felállítjuk, eredményeit és tanulságait pedig lemérlegeljük. 1941 első nevezetes eseménye Rooseveltnek, a harmadszorra megválasztott amerikai elnöknek hivatalba lépése volt és ebben az esztendőben, szinte pontosan a naptári keretek között, le is zajlott minden, amit a roosevelti politika s általában az a szellemi irányzat, amelyet megtestesített és képviselt, az emberiség számára jelent. Nem valószínű azonban, hogy úgy zajlott volna le, ahogyan azt kitervelték és lemérték. Amikor még január folyamán elhangzott Roosevelt első elnöki üzenete, majd rövidesen azután Hull külügyminiszter terjedelmes külügyi expozéja, akkor még számos ponton homályos volt a nagy világpolitikai helyzetkép, de még inkább azok az igazi törekvések, amelyeket beszédek és szólamok, szerződések és taktikai állásfoglalások rendszerint csak eltakarnak a világ szeme előtt. Ezekben a beszédekben, mint utána az év folyamán annyi másban, a vezető szólamba német „veszedelem“, a nyugati félgömb megtámadásának szüntelen riadója volt. Ezekből a jelszavakból, ezekből az ijesztgetésekből és érvekből született meg hosszú, szívós viták után a kölcsönzési és bérbeadási törvény, amelyben Roosevelt szinte korlátlan felhatalmazást kapott arra, hogy pénzzel, hitelekkel, fegyverekkel, hajókkal, nyersanyaggal és minden elképzelhető gazdasági javakkal megsegítse Angliát s általában mindazokat az államokat, amelyek a demokráciáért, mint társadalmi és politikai rendszerért szállnak síkra. Hogy ehhez a kemény és nehéz feladathoz, melyet az amerikai népnek le kellett nyelnie, miért volt szükség ilyen hosszú lére eresztett bőséges mártásra, az utóbbi még ugyanennek az évnek folyamán kiderült és immár tisztán áll a világ szemei előtt. Az Egyesült Államokat semmiféle katonai veszedelem vagy meglepetés sem Németország, sem Olaszország részéről nem fenyegette. Azok a gazdasági módszerek, amelyeket ezek az államok önvédelemből alkalmaztak, egyre fokozódó sikerrel és haszonnal, szintén nem jelenthettek komoly veszedelmet az Egyesült Államokra, legfeljebb átmeneti kényelmetlenséget, belső munkát és átszerveződést, ennek útján azonban sokkal egészségesebb és biztonságosabb életformához jutottak volna, mint a régin, amely egyre megoldhatatlanabb feladatok elé állította az északamerikai unió egész gazdasági rendszerét. Ezt komoly és tájékozott amerikaiak éppen olyan jól, éppen olyan pontosan, világosan látták, mint azok, akik érdektelenül és távolról nézték a helyzet kialakulását. Az Európa felől fenyegető „Veszedelmet“ azonban azért kellett ilyen valóban „amerikai“ arányokban és módszerekkel elnagyolni, hogy egyfelől megkezdhessék a teljes irlamú fegyverkezést, főleg tengeren Japán ellen, másfelől pedig hogy lenyelethessék majd az általában jámbor és kegyes amerikai közélettel azt a keserű pirulát, amelyet a szovjetunió hadbalépése jelentett. Tárgyilagos szemmel senki sem kételkedhetik ma abban, hogy az angolszász tervek és számítások a szovjetunió egész katonai erejét, amelynek méreteiről megközelítő pontossággal csak ők voltak értesülve, mert hiszen a lehetőségét a legnagyobb arányú szállításokkal, hitelekkel és folytonos szellemi közreműködéssel ők teremtették meg, — az első perctől kezdve a maguk javára könyvelték el s az sem valószínűtlen, hogy a moszkvai egyezmény megkötésének órájában már biztosítékaik voltak arra, hogy ez a szerződés csupán az időnyerés céljait szolgálja a szovjetunió részéről. A számadásokba azonban hiba csúszott. A németek éppen úgy átláttak a szitán, mint most a japánok, így sokkal hamarabb s az angolszászok számára sokkal kedvezőtlenebb formában állott elő a végleges, a tiszta és világos világhelyzet, semmint arra számítottak. Ez már egymaga olyan döntés, amelynek jelentőségét e pillanatban fel sem lehet mérni. Az egyik oldalon, a tengelyhatalmak oldalán minden tényezőt magukhoz ragadtak, minden körülményt kihasználtak, ami számukra előnyt jelent és kedvező helyzeteket teremt. A másik oldalon pedig éppen azokat a tényezőket vesztették el, éppen azok a körülmények változtak meg, amelyek meglevő erőiket fokozhatták, az erők latbavetését pedig kedvezőbbé tehették volna. A helyzet világos és tiszta. A két tábor immár úgy áll egymással szemben, amilyen világosan és áttekinthetően akkor sem állhatott volna, amikor valamilyen dombtetőről az összes hadoszlopokat, az egész csatateret szemmel tarthatta a hadvezér. Amiről pedig annyit beszéltek, amitől annyira óvakodtak annak idején nyilván azért, hogy az igazi szándékokat és valóságokat takargassák, ami ellen a másik oldalon tiltakoztak és óvást emeltek, az most bekövetkezett: különböző formákba öltözötten, különböző életütemek szerint berendezetten, de lényegében két világnézet áll szemben egymással és küzd meg létjogosultságáért. Ebben a nagy küzdelemben a magyar nép már akkor döntött, amikor még körvonalai sem látszottak e két nagy ideológiai arcvonalnak. Hosszú éveken keresztül egészen egyedül állt ezzel a döntéssel, ökölbe szorított markában s mégsem adta ki egyetlen pillanatra sem a kezéből. Nem is adhatta, mert számára ez volt az egyetlen út, mely a régen szomjazott teljes függetlenség és igazi szabadság felé vezetett. Ezekben a keserves esztendőkben nem egyszer megkísértették gazdasági előnyökkel, modus vivendikkel és más formulákkal az akkori győztesek, ellenszolgáltatásul azonban azt gondolták, azt tételezték fel, hogy el tudják téríteni a magyar nemzetet az önállóság és a történelmi jogok politikájától, amelynek első és legtermészetesebb feltétele az ősi területek visszaszerzése volt. Mostani nagy barátaink, akik később kezet nyújtottak, éppen azzal nyerték meg a magyar áldozatkészséget és hűséget, mert megértették a magyar lelket, megértették azt az olthatatlan szomjúságot, a szabadságnak és függetlenségnek törhetetlen vágyát, amelyért ezredéves történetének folyamán minden előnyt, minden lehetőséget nem egyszer dobott oda a magyar nemzet. A régi Európa, amely szemünk előtt törik most össze, hosszú évszázadok óta mesterséges alakulattá lett. Az erők egyensúlyának politikája azt jelentette, hogy a kisebb és nagyobb európai államok csak egyszerű súlyok voltak, amelyeket legtöbbször külső hatalmak, elsősorban Anglia a mérlegnek hol az egyik, hol a másik serpenyőjébe vetett, aszerint, ahogy azt pillanatnyi érdekei megkívánták. Az új Európa éppen ezért csak szervesen, organikusan, a maga törvényei szerint összekapcsolódó egység lehet. A magasabbrendű társaséletnek a hordozói azonban csak élő organizmusok lehetnek, amelyeknek a maguk élettörvényei, a maguk természetes életrendje szerint kell lélegzeniök, életfunkcióikat elvégezni, mert mihelyt szervetlenné, alaptalanná válnának, mérgezéssel, rendetlenséggel fenyegetnék meg az egész nagy szerkezetet. Ebbe a szervesen felépülő új Európába szervesebben és jobban egyetlen állam sem illik bele, mint a történelmi alapokon szervesen kifejlődő s ezer esztendő óta a maga életét élő Magyarország. Ha a történelmi sors úgy akarta volna, hogy a magyar nép szolgaságban, nemzeti állam nélkül élje meg az új Európa kialakulásának napját, úgy az alkotóknak és építőknek nem lehetne ma sürgősebb, fontosabb és lényegesebb feladata, mint ezt a Magyarországot bilincseiből megszabadítani, régi helyére visszaállítani és a régi feladatokat újra reábízni.