Uj Magyarság, 1942. január (9. évfolyam, 1-25. szám)

1942-01-01 / 1. szám

Csütörtök­, 1942 Január­­ IX. árfolyam 1. szám CL 1/C#1//U* ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA _____ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIl­., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MN­­OTAV­ICTUÁLJ TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS KÖZNAPON 12, VASARNAP 24 FILLÉR M­­II KIMI 13 1 .HD '­ 1-444-00, POSTACSEKKSZÁMLA 6500 A Japánok fölényes támadása a tengeren és a sziget­világban egyaránt megtör minden angolszász ellenállást Magyarország 1942-ben Írta: Sulyok István A növekvő biztonság érzésével, a nyugodalmasabb jövendő reménységé­vel búcsúzhatik a magyar nép a régi esztendőtől és nézhet szemébe az újnak, akármennyi titkot rejtegessen is ruhájá­nak redőiben. Amikor összeszoruló szívvel azokra gondolunk, akik a haza szolgálatában a legtöbbet adták, amit földi ember adhat, mert az életüket áldozták fel, egyre biztosabban, egyre inkább azzal a nagy megnyugvással tehetjük, hogy az áldozat nem volt hiábavaló, mert a nemzet testben és lélekben egyaránt megerősödött. Ha a sok gond és aggodalom között, amiről nem szabad megfeledkeznie soha egyet­len pillanatra sem, olykor s talán éppen most, Szilveszter éjjelén is vidám, derűs és gondtalan órákat töltött el, nem kell már ezért szemrehányásokat tennie magának, nem kell azt gondolnia, hogy csupán búfelejtő volt, amit megengedett magának, vagy talán éppen istenkísér­tés­i kihívása a sorsnak. A magyar nép nyugodt és biztos lépésekkel járta végig azt a veszélyes utat, amelyet az 1941-es esztendő az emberiség történetében jelentett. Nem ingott meg, amikor a veszedelmek egészen közel jártak, de nem vesztette el önuralmát akkor sem, amikor két évtized kitartását, szívós következetességét hirtelenül és várat­lanul újabb sikerek, nagy és értékes eredmények koronázták. Minden népi lélek mély, mint a tengerszem s a ma­gyar talán még ennél is mélyebb, mert nagy népi találkozások és átalakulások titkai rejtőzködnek benne. De ebben a nagy mélységben is tiszta és zavartalan maradt lelkivilága. A válságok és viha­rok, amelyek szomszédjában dúltak, hol délen vagy északon, hol keleten, nem tudták benne sem a nyugtalanságnak, sem a bizonytalanságnak vagy egyéb indulatoknak iszapját felkeverni. Ezzel a magyar lélekkel, mely ily szilárdan és keményen állott helyt csaknem harmad­fél háborús esztendő sok szeszélyének és izgalmának közepette, valóban nyu­godtan nézhetünk szembe az új év min­den lehetőségével és fordulatával. A háború harmadik esztendejével, mely a naptár szerint immár a negyedik. Ezt a feladatot olykor el is kell végezni és erre nincsen alkalmasabb időpont, mint két esztendőnek keskeny mesgyéje, ahol ösztönös törvények íratlan paran­csára mindig elmereng és visszanéz a vándor, mielőtt elindulna az új utón, amely ritkán tartja be a naptár elő­írását és csak nagy sorsfordulatok óráiban igazán új, mert hiszen egyéb­ként a réginek természetes folytatása. A szembenézést azonban itt is megelőzi a visszapillantás, ez pedig ezúttal, ennél az évfordulónál sokkal tanulságo­sabb, sokkal izgalmasabb és jelentő­sebb, mint bármikor azelőtt. 1941 a nagy döntések éve volt, a döntéseké abban az értelemben, hogy a nevezetes esztendő folyamán döntött és állást foglalt minden politikai és ha­talmi tényező, amelynek az emberiség sorsának kialakításában jelentős szerep juthat. E pillanatban a hét nagyhata­lom közül hat életre-halálra harcban áll egymással. A hetedik csak azért nem, mert már kidőlt a sorból. Mind­két oldalon a kisebb népek nagy tábora sorakozott fel s akadtak már, akik ki­számították, hogy eddig már ötvennégy ország vagy nép keveredett a háborúba, ami azt jelenti, hogy a földgolyó lakos­ságának nyolcvanöt százaléka vala­milyen formában harcban áll vagy állott egymással. Nyilvánvaló, hogy a fennmaradó tizenöt százalékot éppen úgy tépi a körülötte tomboló vihar, mint a többieket és éppen olyan kétség­telen az is, hogy nincsen és nem is lehet ma már semleges ország, vagy semle­ges nép sem az érzelmek, sem az érde­kek szempontjából. Az 1914—18-as há­ború jelentőségét túlbecsültük, méreteit pedig elnagyoltuk, amikor világháború­nak neveztük el. Ami akkor tombolt, csak előjáték volt: az igazi világháború­nak csak most lettünk kortársai, az 1941-ik esztendőben, amelynek mérle­gét most felállítjuk, eredményeit és tanulságait pedig lemérlegeljük. 1941 első nevezetes eseménye Roose­­veltnek, a harmadszorra megválasztott amerikai elnöknek hivatalba lépése volt és ebben az esztendőben, szinte ponto­san a naptári keretek között, le is zaj­lott minden, amit a roosevelti politika s általában az a szellemi irányzat, ame­lyet megtestesített és képviselt, az emberiség számára jelent. Nem való­színű azonban, hogy úgy zajlott volna le, ahogyan azt kitervelték és lemérték. Amikor még január folyamán elhang­zott Roosevelt első elnöki üzenete, majd rövidesen azután Hull külügyminiszter terjedelmes külügyi expozéja, akkor még számos ponton homályos volt a nagy világpolitikai helyzetkép, de még inkább azok az igazi törekvések, amelyeket beszédek és szólamok, szerződések és taktikai állásfoglalások rendszerint csak eltakarnak a világ szeme előtt. Ezekben a beszédekben, mint utána az év folyamán annyi másban, a vezető szólamba német „veszedelem“, a nyu­gati félgömb megtámadásának szünte­len riadója volt. Ezekből a jelszavak­ból, ezekből az ijesztgetésekből és érvek­ből született meg hosszú, szívós viták után a kölcsönzési és bérbeadási tör­vény, amelyben Roosevelt szinte korlát­lan felhatalmazást kapott arra, hogy pénzzel, hitelekkel, fegyverekkel, hajók­kal, nyersanyaggal és minden elképzel­hető gazdasági javakkal megsegítse Angliát s általában mindazokat az államokat, amelyek a demokráciáért, mint társadalmi és politikai rendszerért szállnak síkra. Hogy ehhez a kemény és nehéz feladathoz, melyet az amerikai népnek le kellett nyelnie, miért volt szükség ilyen hosszú lére eresztett bőséges mártásra, az utóbbi még ugyan­ennek az évnek folyamán kiderült és immár tisztán áll a világ szemei előtt. Az Egyesült Államokat semmiféle katonai veszedelem vagy meglepetés sem Németország, sem Olaszország részéről nem fenyegette. Azok a gazda­sági módszerek, amelyeket ezek az államok önvédelemből alkalmaztak, egyre fokozódó sikerrel és haszonnal, szintén nem jelenthettek komoly vesze­delmet az Egyesült Államokra, legfel­jebb átmeneti kényelmetlenséget, belső munkát és átszerveződést, ennek útján azonban sokkal egészségesebb és bizton­ságosabb életformához jutottak volna, mint a régin, amely egyre megoldhatat­­lanabb feladatok elé állította az észak­amerikai unió egész gazdasági rend­szerét. Ezt komoly és tájékozott ame­rikaiak éppen olyan jól, éppen olyan pontosan, világosan látták, mint azok, akik érdektelenül és távolról nézték a helyzet kialakulását. Az Európa felől fenyegető „Veszedelmet“ azonban azért kellett ilyen valóban „amerikai“ ará­nyokban és módszerekkel elnagyolni, hogy egyfelől megkezdhessék a teljes irlamú fegyverkezést, főleg tengeren Japán ellen, másfelől pedig hogy le­nyelethessék majd az általában jámbor és kegyes amerikai közélettel azt a keserű pirulát, amelyet a szovjetunió hadbalépése jelentett. Tárgyilagos szemmel senki sem kétel­­kedhetik ma abban, hogy az angolszász tervek és számítások a szovjetunió egész katonai erejét,­­ amelynek méreteiről megközelítő pontossággal csak ők voltak értesülve, mert hiszen a lehetőségét a legnagyobb arányú szállításokkal, hitelekkel és folytonos szellemi közreműködéssel ők teremtet­ték meg, — az első perctől kezdve a maguk javára könyvelték el s az sem valószínűtlen, hogy a moszkvai egyez­mény megkötésének órájában már biztosítékaik voltak arra, hogy ez a szerződés csupán az időnyerés céljait szolgálja a szovjetunió részéről. A számadásokba azonban hiba csúszott. A németek éppen úgy átláttak a szitán, mint most a japánok, így sokkal hama­rabb s az angolszászok számára sokkal kedvezőtlenebb formában állott elő a végleges, a tiszta és világos világhely­zet, semmint arra számítottak. Ez már egymaga olyan döntés, amelynek jelentőségét e pillanatban fel sem lehet mérni. Az egyik oldalon, a tengely­­hatalmak oldalán minden tényezőt magukhoz ragadtak, minden körülményt kihasználtak, ami számukra előnyt je­lent és kedvező helyzeteket teremt. A másik oldalon pedig éppen azokat a tényezőket vesztették el, éppen azok a körülmények változtak meg, amelyek meglevő erőiket fokozhatták, az erők latbavetését pedig kedvezőbbé tehették volna. A­ helyzet világos és tiszta. A két tábor immár úgy áll egymással szem­ben, amilyen világosan és áttekint­hetően akkor sem állhatott volna, ami­kor valamilyen dombtetőről az összes hadoszlopokat, az egész csatateret szemmel tarthatta a hadvezér. Amiről pedig annyit beszéltek, amitől annyira óvakodtak annak idején nyilván azért, hogy az igazi szándékokat és valóságo­kat takargassák, ami ellen a másik oldalon tiltakoztak és óvást emeltek, az most bekövetkezett: különböző formák­ba öltözötten, különböző életütemek szerint berendezetten, de lényegében két világnézet áll szemben egymással és küzd meg létjogosultságáért. Ebben a nagy küzdelemben a ma­gyar nép már akkor döntött, amikor még körvonalai sem látszottak e két nagy ideológiai arcvonalnak. Hosszú éveken keresztül egészen egyedül állt ezzel a döntéssel, ökölbe szorított marká­ban s mégsem adta ki egyetlen pilla­natra sem a kezéből. Nem is adhatta, mert számára ez volt az egyetlen út, mely a régen szomjazott teljes függet­lenség és igazi szabadság felé vezetett. Ezekben a keserves esztendőkben nem egyszer megkísértették gazdasági elő­nyökkel, modus vivendikkel és más formulákkal az akkori győztesek, ellen­szolgáltatásul azonban azt gondolták, azt tételezték fel, hogy el tudják térí­teni a magyar nemzetet az önállóság és a történelmi jogok politikájától, amely­nek első és legtermészetesebb feltétele az ősi területek visszaszerzése volt. Mostani nagy barátaink, akik később kezet nyújtottak, éppen azzal nyerték meg a magyar áldozatkészséget és hűséget, mert megértették a magyar lelket, megértették azt­ az olthatatlan szomjúságot, a szabadságnak és függet­lenségnek törhetetlen vágyát, amelyért ezredéves történetének folyamán min­den előnyt, minden lehetőséget nem egyszer dobott oda a magyar nemzet. A régi Európa, amely szemünk előtt törik most össze, hosszú évszázadok óta mesterséges alakulattá lett. Az erők egyensúlyának politikája azt jelentette, hogy a kisebb és nagyobb európai álla­mok csak egyszerű súlyok voltak, ame­lyeket legtöbbször külső hatalmak, elsősorban Anglia a mérlegnek hol az egyik, hol a másik serpenyőjébe vetett, aszerint, ahogy azt pillanatnyi érdekei megkívánták. Az új Európa éppen ezért csak szervesen, organikusan, a maga törvényei szerint összekapcsolódó egy­ség lehet. A magasabbrendű társasélet­nek a hordozói azonban csak élő orga­nizmusok lehetnek, amelyeknek a ma­guk élettörvényei, a maguk természetes életrendje szerint kell lélegzeniök, élet­funkcióikat elvégezni, mert mihelyt szervetlenné, alaptalanná válnának, mérgezéssel, rendetlenséggel fenyeget­nék meg az egész­ nagy szerkezetet. Ebbe a szervesen felépülő új Európába szervesebben és jobban egyetlen állam sem illik bele, mint a történelmi alapo­kon szervesen kifejlődő s ezer esztendő óta a maga életét élő Magyarország. Ha a történelmi sors úgy akarta volna, hogy a magyar nép szolgaságban, nem­zeti állam nélkül élje meg az új Európa kialakulásának napját, úgy az alkotók­nak és építőknek nem lehetne ma sürgő­sebb, fontosabb és lényegesebb feladata, mint ezt a Magyarországot bilincseiből megszabadítani, régi helyére visszaállí­tani és a régi feladatokat újra reábízni.

Next