Uj Magyarság, 1942. február (9. évfolyam, 26-48. szám)
1942-02-01 / 26. szám
S* • ..... . I anilUftUMI 'ii ii Él Az angol csapatokat Dél-Kohoréból visszavonták Szingapúr szigetére Kurszktól északkeletre a németek többnapos csatában ellentámadással szétverték a bolsevistákat .......un—Ilii Iliim||IBII nini| II I 111 II ii Közös cél, közös sors, közös harc Irta: Milotay István Bárdossy László miniszterelnök a külügyi bizottság legutóbbi ülésén abban foglalta össze Magyarország álláspontját a világháború újabb fejleményeivel szemben, hogy az ország helyzetében rendelkezésre bocsájtható erők mértékéig továbbra is részt veszünk a szovjet elleni védelmi harcban. Ez az elhatározás a magyar nemzeti társadalom őszinte helyeslésével kell hogy találkozzék. Ez nem is lehet máskép. A bolsevista veszély még nem ért véget. A szovjet visszaszorítva, megverve, megingatva az utolsó erőfeszítéseket teszi, hogy ellentálljon, vagy a szerencsét megfordítsa. Szövetségeseink fagyban, hóban, egy borzalmas tél iszonyú megpróbáltatásai között védikott távolkeleten Európát. Hóviharokban, 40—50 fokos hidegben küzdenek, ahol megdermed, megbénul az élet, a méteres hó mindent betakar, utak elvesznek, fedezéket, menedéket ásni nem lehet, a falvak, városok fölégetve, földig rombolva, se hajlékot, se biztonságot nem nyújtanak. Nincs, nem lehet kétség iránta, hogy ha odafönt a német ellentállás megtörne, egész Európa ott állna a Rém, a Borzalom előtt. Anarchia szakadna ránk, minden civilizáció megsemmisülése, milliók, ártatlanok legyilkolása, pusztulás, amelyből nem lenne többé föltámadás. Úgy kell ott helyt állnunk nekünk is velük együtt, mintha a Visztulánál vagy a Kárpátoknál teljesítenénk ezt a hivatást, hisz ha ott nem tudnánk helyt állani, csakugyan a Visztula és a Kárpátok jelentenék számunkra az utolsó helytállást ezzel a katasztrófával szemben. Anglia és Amerika eladta Európát a bolsevizmusnak s hogy a szovjet mire készül győzelem esetén ezzel a legyőzött, neki kiszolgáltatott Európával szemben, arról kellő tájékoztatást nyújt, sok között, az a hír, az az ankarai értesülés, amely épp most járta be a világsajtót, hogy megdöbbenést és felháborodást keltsen mindenütt, ahol még megértéssel és részvéttel tudják nézni Európa sorsát. A szovjetnek ezek szerint kész tervei vannak, amelyek alapján a renitens, vagy „elégedetlen” „megbízhatatlan“ középeurópai országok népeit, közöttük elsősorban a magyarokat, Szibéria és messze Keletázsia végtelen tartományainak betelepítésére akarja felhasználni. Bennünket, ezek szerint, valahol a turkesztáni steppéken juttatnának új hazához, hogy a szovjet által létesített óriási rabszolgateleneken minket is beállítsanak Szibéria fölvirágozttásának nagy munkájéba. Van egy fölényes és elbizakodott magyar közvélemény, amely mosolyogva legyint erre a hírre: átlátszó propagandta, lehetett m agyrém, mondják a mi fölényeseink. Ez a közvélemény úgy tesz, mintha szovjet részről valami hihetetlen újság lenne ezekben az áttelepítési tervekben. Mintha nem ugyanazt művelték volna millió és millió elégedetlen és megbízhatatlan orosz vagy más nemzetiségű szovjet alattvalóikkal, akiket Európából Szibériába és távol Ázsiába hurcoltak baromcsorda módjára, hogy ott elvesszenek az őserdők, a bányák, a behemót ipartelepek sivatagában. Vagy nem ugyanezt művelték a balti államok lakosságának, Litvániának, Észtországnak ugyancsak elégedetlen százezreivel? Vagy a szerencsétlen lengyelekkel, vagy a kozákok ellenforradalmi népével? A több, mint kétszázezer volgai németséggel, vagy az orosz parasztság színe-javával, millióival ? Nem, nem, mondja ez a fölényeskedő magyar közvélemény, velünk ilyesmi nem történhetik meg. Mert a magyar társadalom bizonyos része hajlandó átengedni magát annak az illúziónak, hogy reánk nézve a háború már véget ért, s miután mi kivételesen kedvező helyzetben vagyunk, mert rajtunk, a saját testünkön, a saját országunkon még nem szántott végig, a társadalomnak ez a része úgy tesz, mintha ez ezután se történhetnék meg, mintha mi, egyedüliek az egész Európában, jegyet váltottunk volna a sorstól, vagy a gondviseléstől, valami egészen különleges elbánásra. A társadalomnak ez a fölényeskedő része azt hiszi, ha nem vesz tudomást róla, hogy mi történik odakünn, ha hátat fordít neki, ha lelkét, érdeklődését más érdekekre irányítja, akkor ez a veszély, ez a fenyegetés csakugyan nincs is jelen. A tipikus struccpolitika eljárása ez. Akiket jómódjuk például fölment a háború napi gondjai alól, azok azt hiszik, hogy mert eddig ezek a gondok nem értek föl közvetlen közelségükbe, hát sohase is fognak kopogtatni náluk. Pedig, minél jobban védik ezt az anyagi vagy lelki exterritoriális helyzetet, ezt a kiváltságos állapotot, annál keservesebb lesz rájuk nézve, ha egy nap mégis arra ébrednek, hogy ők egymaguk nem jelenthetik a nemzetet, hogy ők sem lehetnek kivételek, hogy olyan időket élünk, amikor az élet könyörtelen vastörvénye őket is utoléri. A németek nagy ereje, a százmilliós nép óriási áldozatkészsége, összetartása, ellentállóképessége épp az ellenkező magatartásban, egy roppant szolidaritásban, a terhek, a gondok, az áldozatok egyenlő elosztásában és egyenlő vállalásában rejlik. A japánoké vagy az olaszoké ugyanígy Enélkül nem is lehet nagy dolgot, történelmi helytállást és történelmi teljesítményeket végezni. De van egy másféle közvélemény is amely azzal biztatja magát a bolsevista veszéllyel szemben, hogy Amerika vagy Anglia úszáse engedné majd meg ezt a barbárságot, hogy a szovjet legyen az úr Európa fölött, ők majd közbelépnek és megvédik Európát ettől a veszedelemtől. Ezek nem akarnak tudomást venni róla, hogy az Eden-féle legutóbbi moszkvai tárgyalások igenis ezt az eredményt, ezt a szovjet hegemóniát jelentik Európa számára. De elfelejtik azt is, hogy mi a saját véres példánkon láttuk 1918-ban, hogy aki befejezett helyzetet tudott teremteni akkor a szuronyok hatalmával a mi rovásunkra, azt a nagy nyugati demokráciák mindjárt respektálták, s kisujjukat se mozdították, hogy a megtörténteket megváltoztassák. Csóválták talán a fejüket a szerbek, románok, csehek telhetetlen mohóságán, amellyel Magyarországot megrohanták, de a rablott prédát kezeik között hagyták. Mert mikor a béke kitört, Anglia is, Franciaország is annyira ki volt merülve, egyik se volt hajlandó rá, hogy katonát küldjön ezeknek a betöréseknek megfékezésére. Örültek, hogy az utolsó percben befejezhették a háborút, mielőtt náluk is a végsőkig fokozott belső elégedetlenség, a szocialista vagy bolsevista forradalom vetett volna véget neki. Mikor a Károlyi-forradalom nyomán a bolsevizmus már szinte a kapunkon zörgetett, a nyugati demokráciák Vyx ezredest és Szenegál különítményét küldték Budapestre, nem azért, hogy megvédjen bennünket Kun Béláéktól, hanem hogy a hitvány magyar kormányt napról-napra megalázóbb követelésekkel és egyre szemérmetlenebb zaklatásokkal még tehetetlenebbé tegye. Ezt kaptuk akkor a győztes nyugati demokráciától, s később Clemenceau híres mondását ugyancsak Kun Béláék rémuralmával kapcsolatban, mikor hozzájuk és az angolokhoz rimánkodtunk segítségért. Csak hadd égjen ki az a gyufaskatulya! — üzente a francia miniszterelnök ezekre a könyörgésekre. Pedig akkor még ezek a nyugati demokráciák nem voltak szövetségben a bolsevista rémuralommal, mint most, s nem voltak elkötelezve és eladva neki, mint most, mikor egész Európa megtámadását és leigázását a szovjet hordák által nemcsak tétlenül nézik, hanem minden lehető segítséget megadnak nekik ehhez az új tatárjáráshoz s a Kreml urait napról-napra az egekig magasztalják ezért a támogatásért. Angliának és Amerikának most is, ha a szovjettel csakugyan együtt győznének, a győzelem után minden gondjuk elsősorban arra irányulna, hogy sokkal nagyobb, sokkal fontosabb afrikai, ázsiai világbirodalmi érdekeiket újra biztosítsák, uralmukat ezeken a pontokon újra megszilárdítsák. A szovjetgyőzelem következményét viszont Európában, ha akarnák se tudnák többé saját h°talmukkal ellensúlyozni. Ha a szovjetnek sikerülne a német birodalmat csaló meghátrálásra is rákényszeríteni, ennek elsősorban Középeurópa és legelsősorban Magyarország esnék áldozatul. Mert hogy tudnánk mi a németek visszaszorítása esetén egyedül helytállni a győzelmes bolsevista előnyomulással szemben, s hogy tudnánk csak saját erőnkkel ezt a szovjet betörést feltartóztatni vagy visszaverni? Ha pedig a németeket megsemmisítő módon le tudnák győzni, ez nemcsak a mi végpusztulásunkat jelentené, de jelentené Németország és egész Európa bolsevizálódását. Akkor a bolsevista forradalom vér és tűztengerébe sülyedne Spanyolországtól kezdve Franciaországon át az egész kontinens. S ez esetben, még ha Angliát meg is kímélné a végzet ugyanettől a sorstól, hol és hogyan lenne módja arra, hogy Európát a pusztulás örvényéből kiragadja s ott a keresztény civilizáció helyreállítását, megvédelmezését biztosítani tudja. Amerikáról nem is beszélünk, mert annak azután igazán kisebb gondja is nagyobb lenne a háború után, minthogy a keresztény kultúrát s a keresztény Európát védelmezze bolsevista fegyvertársaival szemben, akiknek nyílt és titkos barátai, a plutokratikus és bolsevista amerikai zsidóság szörnyű hatalmai irányítják már oly régen az Egyesült Államok egész világhódító politikáját. Vannak azután, akiknek gondolkodását, észjárását szinte csontjuk velejéig megmérgezte a suttogó propagandának az a hiedelme, az az állítása, hogy Németország leverése csak a szovjet végső kimerülése árán következhetnék be, s ez egyrészt azt jelentené, hogy Moszkvával szemben az erőiben érintetlen Anglia és Amerika válnék döntőbíróvá az európai újjárendezés kérdésében, másrészt azt, hogy Magyarország a két óriás összeomlása után, mint nevető harmadik menekülne meg az általános európai katasztrófától. Hogy miféle hatalom, vagy miféle végzet szabályozná ilyen pontosan a mi érdekünkben Európa két legnagyobb katonai hatalmának ilyen egyidejű teljes összeomlását, arra persze a csodaváróknak ez a felekezete a felelettel adós marad. Vannak aztán olyanok is, akik a háborúban résztvevő szemtanúk ezreinek és ezreinek leírásait, vallomásait, a helyszínen szerzett közvetlen tapasztalatait, s ezekről szóló tudósításokat, amelyek egyrészt a szovjet veszedelem nagyságát, a bolsevista ellentállás fegyveres erejét és arányait idézik, vagy a szovjeturalom borzasztó szociális, kulturális következményeit ismertetik, —. azzal a kézlegyintéssel szokták elintézni: propaganda, nem ülök föl neki! Ezeket csak Sztálin hóhérainak személyes megjelenése ébreszthetné föl ebből a vak és megdönthetetlen meggyőződésből. Hiszen ezek elfelejtették már a magyar proletárdiktatúra legborzasz- Aral'ifillér KLÓ FIZETÉSI ARAK: BO% HÓNAPRA _______________ SZERKESZTŐSE«. «6* KIADÓHIVATAL« S^O PENGŐ, NEGYEDÉVRE »30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ« ^ BUDAPEST, Vik, JÓZSEF-BORUT &, FELEVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MNOTA VICTI/ÁM TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-2» ES KOZNAPON 13, VASARNAP 34 FILLER MILMIAT 191 VAN 144400. POSTACSERRSZAMLA 8509