Uj Magyarság, 1942. február (9. évfolyam, 26-48. szám)

1942-02-01 / 26. szám

S* • ..... . I anilUftUMI 'ii ii­ Él Az angol csapatokat Dél-Kohoréból visszavonták Szingapúr szigetére K­urszktól északkeletre a németek többnapos csatában ellentámadással szétverték a bolsevistákat .......un—Ilii Iliim||IBII nini| II I 111 II ii Közös cél, közös sors, közös harc Irta: Milotay István Bárdossy László miniszterelnök a kül­ügyi bizottság legutóbbi ülésén abban foglalta össze Magyarország álláspont­ját a világháború újabb fejleményeivel szemben, hogy az ország helyzetében rendelkezésre bocsájtható erők mérté­kéig továbbra is részt veszünk a szovjet elleni védelmi harcban. Ez az elhatározás a magyar nemzeti társadalom őszinte helyeslésével kell hogy találkozzék. Ez nem is lehet más­kép. A bolsevista veszély még nem ért véget. A szovjet visszaszorítva, meg­verve, megingatva az utolsó erőfeszíté­seket teszi, hogy ellentálljon, vagy a szerencsét megfordítsa. Szövetségeseink fagyban, hóban, egy borzalmas tél iszonyú megpróbáltatásai között védik­­ott távolkeleten Európát. Hóviharok­ban, 40—50 fokos hidegben küzdenek, ahol megdermed, megbénul az élet, a méteres hó mindent betakar, utak el­vesznek, fedezéket, menedéket ásni nem lehet, a falvak, városok fölégetve, föl­dig rombolva, se hajlékot, se biztonsá­got nem nyújtanak. Nincs, nem lehet kétség iránta, hogy ha odafönt a né­met ellentállás megtörne, egész Európa ott állna a Rém, a Borzalom előtt. Anarchia szakadna ránk, minden civi­lizáció megsemmisülése, milliók, ártat­lanok legyilkolása, pusztulás, amelyből nem lenne többé föltámadás. Úgy kell ott helyt állnunk nekünk is velük együtt, mintha a Visztulánál vagy a Kárpátoknál teljesítenénk ezt a hiva­tást, hisz ha ott nem tudnánk helyt állani, csakugyan a Visztula és a Kár­pátok jelentenék számunkra az utolsó helytállást ezzel a katasztrófával szem­ben. Anglia és Amerika eladta Európát a bolsevizmusnak s hogy a szovjet mire készül győzelem esetén ezzel a legyő­zött, neki kiszolgáltatott Európával szemben, arról kellő tájékoztatást nyújt, sok között, az a hír, az az ankarai ér­tesülés, amely épp most járta be a vi­lágsajtót, hogy megdöbbenést és fel­háborodást keltsen mindenütt, ahol még megértéssel és részvéttel tudják nézni Európa sorsát. A szovjetnek ezek szerint kész tervei vannak, amelyek alapján a renitens, vagy „elégedetlen” „megbízhatatlan“ középeurópai orszá­gok népeit, közöttük elsősorban a ma­gyarokat, Szibéria és messze Kelet­­ázsia végtelen tartományainak betele­­pítésére akarja felhasználni. Bennün­ket, ezek szerint, valahol a turkesztáni steppéken juttatnának új hazához, hogy a szovjet által létesített óriási rab­szol­gateleneken minket is beállítsanak Szibéria fölvirágozt­tásának nagy mun­kájéba. Van egy fölényes és elbizakodott ma­gyar közvélemény, amely mosolyogva legyint erre a hírre: átlátszó propa­­gandta, lehetett m agyrém, mondják a mi fölényeseink. Ez a közvélemény úgy tesz, mintha szovjet ré­szről valami hi­hetetlen újság lenne ezekben az áttele­pítési tervekben. Mintha nem ugyanazt művelték volna millió és millió elége­detlen és megbízhatatlan orosz vagy más nemzetiségű szovjet alattvalóik­kal, akiket Európából Szibériába és távol Ázsiába hurcoltak baromcsorda módjára, hogy ott elvesszenek az ős­erdők, a bányák, a behemót ipartelepek sivatagában. Vagy nem ugyanezt mű­velték a balti államok lakosságának, Litvániának, Észtországnak ugyancsak elégedetlen százezreivel? Vagy a sze­rencsétlen lengyelekkel, vagy a kozá­kok ellenforradalmi népével? A több, mint kétszázezer volgai németséggel, vagy az orosz parasztság színe-javával, millióival ? Nem, nem, mondja ez a fölényeskedő magyar közvélemény, velünk ilyesmi nem történhetik meg. Mert a magyar társadalom bizonyos része hajlandó át­engedni magát annak az illúziónak, hogy reánk nézve a háború már véget ért, s miután mi kivételesen kedvező helyzetben vagyunk, mert rajtunk, a saját testünkön, a saját országunkon még nem szántott végig, a társadalom­nak ez a része úgy tesz, mintha ez ez­után se történhetnék meg, mintha mi, egyedüliek az egész Európában, jegyet váltottunk volna a sorstól, vagy a gondviseléstől, valami egészen különle­ges elbánásra. A társadalomnak ez a fölényeskedő része azt hiszi, ha nem vesz tudomást róla, hogy mi történik odakünn, ha hátat fordít neki, ha lel­két, érdeklődését más érdekekre irá­nyítja, akkor ez a veszély, ez a fenye­getés csakugyan nincs is jelen. A tipi­kus struccpolitika eljárása ez. Akiket jómódjuk például fölment a háború napi gondjai alól, azok azt hiszik, hogy mert eddig ezek a gondok nem értek föl közvetlen közelségükbe, hát sohase is fognak kopogtatni náluk. Pedig, mi­nél jobban védik ezt az anyagi vagy lelki exterritoriális helyzetet, ezt a ki­váltságos állapotot, annál keservesebb lesz rájuk nézve, ha egy nap mégis arra ébrednek, hogy ők egymaguk nem jelent­hetik a nemzetet, hogy ők sem lehetnek kivételek, hogy olyan időket élünk, amikor az élet könyörtelen vastörvénye őket is utoléri. A németek nagy ereje, a százmilliós nép óriási áldozatkész­sége, összetartása, ellentállóképessége épp az ellenkező magatartásban, egy roppant szolidaritásban, a terhek, a gondok, az áldozatok egyenlő elosztá­sában és egyenlő vállalásában rejlik. A japánoké vagy az olaszoké ugyanígy Enélkül nem is lehet nagy dolgot, tör­ténelmi helytállást és történelmi telje­sítményeket végezni. De van egy másféle közvélemény is amely azzal biztatja magát a bolsevista veszéllyel szemben, hogy Amerika vagy Anglia úszáse engedné majd meg ezt a barbárságot, hogy a szovjet le­gyen az úr Európa fölött, ők majd közbelépnek és megvédik Európát et­től a veszedelemtől. Ezek nem akarnak tudomást venni róla, hogy az Eden-féle legutóbbi moszkvai tárgyalások igenis ezt az eredményt, ezt a szovjet hege­móniát jelentik Európa számára. De elfelejtik azt is, hogy mi a saját véres példánkon láttuk 1918-ban, hogy aki befejezett helyzetet tudott teremteni akkor a szuronyok hatalmával a mi ro­vásunkra, azt a nagy nyugati demokrá­ciák mindjárt respektálták, s kisujju­kat se mozdították, hogy a megtörtén­teket megváltoztassák. Csóválták talán a fejüket a szerbek, románok, csehek telhetetlen mohóságán, amellyel Ma­gyarországot megrohanták, de a rab­­lott prédát kezeik között hagyták. Mert mikor a béke kitört, Anglia is, Francia­­ország is annyira ki volt merülve, egyik se volt hajlandó rá, hogy katonát küldjön ezeknek a betöréseknek meg­fékezésére. Örültek, hogy az utolsó percben befejezhették a háborút, mi­előtt náluk is a végsőkig fokozott belső elégedetlenség, a szocialista vagy bol­sevista forradalom vetett volna véget neki. Mikor a Károlyi-forradalom nyo­mán a bolsevizmus már szinte a kapun­kon zörgetett, a nyugati demokráciák Vyx ezredest és Szenegál különítményét küldték Budapestre, nem azért, hogy megvédjen bennünket Kun Béláéktól, hanem hogy a hitvány magyar kor­mányt napról-napra megalázóbb köve­telésekkel és egyre szemérmetlenebb zaklatásokkal még tehetetlenebbé tegye. Ezt kaptuk akkor a győztes nyu­gati demokráciától, s később Clemen­­ceau híres mondását ugyancsak­­ Kun Béláék rémuralmával kapcsolatban, mikor hozzájuk és az angolokhoz ri­­mánkodtunk segítségért. Csak hadd égjen ki az a gyufaskatulya! — üzente a francia miniszterelnök ezekre a kö­nyörgésekre. Pedig akkor még ezek a nyugati demokráciák nem voltak szö­vetségben a bolsevista rémuralommal, mint most, s nem voltak elkötelezve és eladva neki, mint most, mikor egész Európa megtámadását és leigázását a szovjet­ hordák által nemcsak tétlenül nézik, hanem minden lehető segítséget megadnak nekik ehhez az új tatárjárás­hoz s a Kreml urait napról-napra az egekig magasztalják ezért a támoga­tásért. Angliának és Amerikának most is, ha a szovjettel csakugyan együtt győz­nének, a győzelem után minden gondjuk elsősorban arra irányulna, hogy sok­kal nagyobb, sokkal fontosabb afrikai, ázsiai világbirodalmi érdekeiket újra biztosítsák, uralmukat ezeken a ponto­kon újra megszilárdítsák. A szovjet­győzelem következményét viszont Euró­pában, ha akarnák se tudnák többé sa­ját h°talmukkal ellensúlyozni. Ha a szovjetnek sikerülne a német birodalmat csaló meghátrálásra is rákényszeríteni, ennek elsősorban Középeurópa és leg­elsősorban Magyarország esnék áldo­zatul. Mert hogy tudnánk mi a németek visszaszorítása esetén egyedül helyt­állni a győzelmes bolsevista előnyomu­lással szemben, s hogy tudnánk csak saját erőnkkel ezt a szovjet betörést feltartóztatni vagy visszaverni? Ha pe­dig a németeket megsemmisítő módon le tudnák győzni, ez nemcsak a mi vég­pusztulásunkat jelentené, de jelentené Németország és egész Európa bolsevi­­zálódását. Akkor a bolsevista forrada­lom vér és tűztengerébe sülyedne Spa­nyolországtól kezdve Franciaországon át az egész kontinens. S ez esetben, még ha Angliát meg is kímélné a vég­zet ugyanettől a sorstól, hol és hogyan lenne módja arra, hogy Európát a pusztulás örvényéből kiragadja s ott a keresztény civilizáció helyreállítását, megvédelmezését biztosítani tudja. Amerikáról nem is beszélünk, mert an­nak azután igazán kisebb gondja is na­gyobb lenne a háború után, minthogy a keresztény kultúrát s a keresztény Európát védelmezze bolsevista fegyver­társaival szemben, akiknek nyílt és tit­kos barátai, a plutokratikus és bolse­vista amerikai zsidóság szörnyű hatal­mai irányítják már oly régen az Egye­sült Államok egész világhódító politi­káját. Vannak azután, akiknek gondolkodá­sát, észjárását szinte csontjuk velejéig megmérgezte a suttogó propagandának az a hiedelme, az az állítása, hogy Né­metország leverése csak a szovjet végső kimerülése árán következhetnék be, s ez egyrészt azt jelentené, hogy Moszkvá­val szemben az erőiben érintetlen Anglia és Amerika válnék döntőbíróvá az európai újjárendezés kérdésében, másrészt azt, hogy Magyarország a két óriás összeomlása után, mint nevető harmadik menekülne meg az általános európai katasztrófától. Hogy miféle ha­talom, vagy miféle végzet szabályozná ilyen pontosan a mi érdekünkben Európa két legnagyobb katonai hatal­mának ilyen egyidejű teljes össze­omlását, arra persze a csodaváróknak ez a felekezete a felelettel adós marad. Vannak aztán olyanok is, akik a há­borúban résztvevő szemtanúk ezreinek és ezreinek leírásait, vallomásait, a helyszínen szerzett közvetlen tapasztala­tait, s ezekről szóló tudósításokat, ame­lyek egyrészt a szovjet veszedelem nagyságát, a bolsevista ellentállás fegy­veres erejét és arányait idézik, vagy a szovjeturalom borzasztó szociális, kul­turális következményeit ismertetik, —. azzal a kézlegyintéssel szokták elin­tézni: propaganda, nem ülök föl neki! Ezeket csak Sztálin hóhérainak szemé­lyes megjelenése ébreszthetné föl ebből a vak és megdönthetetlen meggyőző­désből. Hiszen ezek elfelejtették már a magyar proletárdiktatúra legborzasz- Aral'ifillér KLÓ FIZETÉSI ARAK: BO% HÓNAPRA _______________ SZERKESZTŐSE«. «6* KIADÓHIVATAL« S^O PENGŐ, NEGYEDÉVRE »30 PENGŐ, FELELŐS SZERKESZTŐ« ^ BUDAPEST, Vik­, JÓZSEF-BORUT &, FELEVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA MN­­OTA V­ICTI/ÁM TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-2» ES KOZNAPON 13, VASARNAP 34 FILLER M­­ILMIAT 191 VAN 1­444­00. POSTACSERRSZAMLA 8509

Next