Uj Magyarság, 1942. szeptember (9. évfolyam, 197-221. szám)

1942-09-01 / 197. szám

WmaGYARSÁG 2 Szent László Püspök-Gyógyfürd­ő Nagyvárad mellett. 800 év óta használják eredménnyel 43° G. kénet, rádiumos hőforrásait reuma, köszvény, Ischias, trombózis, Ízületek és izmok csúzos bántalmaznál, mindenféle női betegségeknél. Utóévadi árak « Békebeli ellátás­i­r­ély egyet­en hullámfürdője Díjmentes prospektus­­ egységének tudatában egy pillanatra sem tudjuk feltételezni, hogy ellankad­jon, elfáradjon a fegyvert tartó kéz s le­mondjunk, ezúttal mindörökre, a szabad­ság, a függetlenség, a jólét és boldog­ság kincseirő­l, amelyeket már-már ki­harcoltunk magunknak. Most már, mi­után minden égövben miénk a kezdemé­nyezés, csakis egyetlen tényező zúz­hatná össze eddigi sikereink, győzel­meink értékét: Európa lelki meg­hasonlása. A negyedik esztendő küszöbén viszont büszkén mondhatjuk el: egyetlen félel­metes egységbe tömörülve emlékezik és indul új utakra a kontinens. Ha nem volna így, Churchill talán sohasem ren­delte volna el, hogy nemzeti­ gyásszal emlékezzék meg egész Anglia a háború harmadik évfordulójáról.. . Berlin, augusztus 31. A Magyar Távirati Iroda jelenti. A Volk und Reich című német folyóirat legutóbbi kettős számát Magyarországnak szenteli. A 110 oldalas füzet igen sok cik­­ket és fényképet közöl Magyarországról, továbbá Magyarország és Németország vi­szonyáról kiváló magyar és német írók és tudósok tollából. A füzet előszavát Kállay Mik­ós miniszterelnök és külügyminiszter írta. Magyar­ részről többek között még Pukánszky Béla, vitéz Surányi-Ungár Tiva­dar, Rónay András és kibédi Vargha Sán­dor egyetemi tanárok, Szabó Miklós, Bartha István, Bonyhádi Tamás egyetemi magán­tanárok, Zsedényi Zoltán vezérkari ezredes Jurtsek Béla államtitkár, valamint Végh Jenő és Szabó László írtak érdekes tanul­mányokat. Kállay Mik­ós miniszterelnök előszavában a következőket írta: „Ezeket a sorokat, amelyekkel köszön­tőim a Volk und Reich mai számát, széles­körű olvasóközönségét, a Führernél és kancellárnál tett hadiszállási látogatásom benyomásai alatt írtam. Ott láttam a fő­hadiszállás apró szobáiban, térképekkel tele­borított, testetlen gyalult asztalainál Hit­lert, a birodalom, a német nép nagyságát, a győzelem biztonságát, amelyben csak az kételkedik és kételkedhetik, aki nem hisz a világ jövőjében, nem hisz Európa újraéle­désében. Mi magyarok pedig hisszük, mint ahogyan mindig részesei voltunk Szent Ist­ván óta ezer éven át minden küzdelemnek, amely Európát a Kelet inváziójától meg akarta védeni. Ma is elöljáró részesei aka­runk lenni ennek a m­ai világot, kultúrát és civilizációt mentő küzdelemnek. Köszönöm a Volk und Reichnek, hogy ezt a számot kiadta. Akik bennünket magyarokat ismer­nek, azok tudom, hogy örömmel fogják ke­zükbe venni. Akik pedig rólunk véleményt akarnak alkotni, azokhoz az a kérésünk, hogy előbb ismerkedjenek meg velünk, amihez segít és a kezükben levő szám is.“ 9­4W— —1 Kállay Miklós cikke a Volk und Reich magyar különszámában Hiszünk a világ jövőjében és Európa újraéledésében ati 52. Mussolini-térnél. Telefon: 118-640.* Az egyéni munka megbecsülésé­ről beszélt Antal István miniszter Hódmezővásárhelyen Hódmezővásárhely, augusztus 31. Antal István dr. nemzetvédelmi propa­gandaminiszter vasárnap reggel Hódmező­vásárhelyre érkezett és részt vett az itteni iparegylet 75-ik évi jubileumi díszközgyű­lésén. A díszközgyűlésen megjelent nagy­számú iparosság előtt a kézműipar nemzet­­gazdasági jelentőségéről és feladatairól beszélt. — Napjainkban — mondotta a miniszter egyebek közt — a mai nemzetgazdasági rendben nagyon nagy szükség van az egyéni kezdeményező­készségre, a lelkiismeretes egyéni alkotó munkára és az emberi fele­lősségérzetre, hiszen ezeken épül a­­nemzeti közösségi tudatra alapított gazdasági és társadalmi rend. Az új Európa rendjét éppen az jellemzi majd, hogy nem egyéni­ség nélküli munkaeszköznek, nem eleven gépnek tekinti az embert, hanem minden helyen és feladatkörben önállóan gondol­kodó és mindenkor a saját egyéniségét és személyi értékeit latba vető legfontosabb társadalmi tényezőnek. Az új gazdasági és társadalmi rendben minden becsületesen munkálkodó magyar embernek tisztes meg­élhetést láván biztosítani a nemzet, ebben az új rendben tehát egészségesen növe­kedni fognak az egyéni igényekkel a szük­ségletek is, aminek következtében a kis­iparos egyéni alkotásainak a jövőben még nagyobb keretje várható.­­ Másfelől azonban ezt az egyéniséget követelő munkát meg is kívánja becsülni a nemzet és megbecsüli mindenekelőtt az­zal, hogy igyekszik biztosítani az iparos tisztes megélhetését. Gondoljunk csak arra, mennyire kifejeződik például a kis­ipar megbecsülése abban, hogy közszállí­tásoknál, a honvédség ellátásánál a lehe­tőség szélső határáig igénybe veszi a kor­mány a kisiparos munkáját, hogy a kis­iparosoknak nyújtotta családiház-kölcsö­­nök is az ipari társadalom igaz megbecsü­lésének jelei. De ugyanaz a megbecsülés nyilvánul meg azokban a kezdeményezé­sekben is, amelyekkel a­ kormány az ifjú iparosnemzedék nevelését igyekszik elő­segíteni és tökéletesíteni. Egyesületekkel, ipari bemutatókkal, kiállításokkal és pá­lyázatokkal igyekszünk előmozdítani a képzett iparosság szakmai továbbművelő­dését, önállósítási kölcsönökkel, kiviteli lehetőségek teremtésével pedig szolgálni kívánjuk a világszerte megbecsült magyar iparos gazdasági boldogulását. Mindezt pedig úgy, hogy derék, öntudatos kisipa­rosságunk a múlt nemes és tiszta hagyo­mányainak megfelelően a maga magasztos közösségi szellemében, az ipartestületek­ben és kamarákban saját autonóm életét élje sajátos szellemének továbbfe­jlesztésé­­sével munkálkodhassék az egész nagy ma­gyar család javára. — A kisiparosság sorsát szívén viseli a kormány és a háborús viszonyok közt is minden lehető módon igyekszik előmozdí­tani boldogulását. Természetes azonban, hogy a háborús nehézségek megértését az iparosságtól is el kell várnunk. Legyünk férfiak, bátrak és hősök idehaza is: a k­ö­­telességteljesítés hősei, akik több és jobb termeléssel, takarékossággal, az elkerül­hetetlen terhek készséges elviselésével mél­tók a magyar iparosság történelmi hagyo­mányaihoz és méltók a Volga mentén küzdő honvédekhez. A kisiparosság ősi büszkeséggel és hűséggel állt mindig a haza oltalmára s ezért most is számít rá az egész magyarság. A miniszter­i beszédét a díszközgyűlés hallgatósága nagy lelkesedéssel fogadta. Délután a miniszter bejárta a vásárhelyi határ árvízsújtotta területeit, majd arató és kenyérszegési ünnepségen vett részt, ahol ugyancsak beszédet tartott. — Az árvíz sújtotta helyen állunk — mondotta többek között —, de ne felejtsük, hogy most az egész nemzet olyan árvízve­szedelem ellen védekezik a keleti fronton, mely elnyeléssel fenyegeti az egész ma­gyarságot. A védekezés első vonalát hős katonáink tartják a fronton, a másik vona­lon, idehaza azonban ott kell állnia az egész nemzetnek megfeszített erejévé­. Ide­haza is meg kell hoznunk a legnagyobb ál­dozatot is, amit a nemzeti­ fegyelem pa­rancsszava követel. Ez a parancsszó pedig elsősorban a közellátás frontját akarja erősíteni és biztosítani a nemzet számára az elkövetkező gazdasági évben is a min­dennapi kenyeret. A kenyérnek kellő meny­­nyiségben el kell jutnia a fronton küzdő katonák kenyérzsákjába, a hadiüzemekbe, amelyeknek munkásai a védekező fegyve­reket kovácsolják és el kell jutnia vala­mennyi dolgozó magyar ember asztalára. A földmívelő gazda akkor teszi meg köte­lességét a nemzettel és saját magával szem­ben, ha hűséggel követi a kenyér szavát. A beszédet nagy éljenzéssel fogadták Ezután a miniszter részt vett a gazdák közös étkezésén és hosszabb ideig elbe­szélgetett a jelenlévőkkel. Este a város­háza tanácstermében Simkó Elemér fő­ispán elnöklésével összeült a nép városi szervezetének vezetősége. A megjelentek előtt Antal István miniszter részletesen ismertette a kül- és belpolitikai helyzetet, valamint az időszerű gazdasági, szociális és közellátási kérdéseket. Késő este a mi­­niszter visszautazott a fővárosba. KEDD, 1942 SZETTEMBE® 1 Swesstemtm­­ Egy sokat hangoztatott hazugsággal szállott szembe Antal István nem­zetvédelmi propagandaminiszter vasárnapi hódmezővásárhelyi be­szédében, mikor a kisiparosság és­ a kézműipar nemzetgazdasági je­lentőségét emelte ki, az Iparegyesü­­let 75-ik évi jubileumi közgyűlésén. A miniszter nyomatékosan hangoz­tatta, hogy az új magyar gazda­sági és társadalmi rendben egész­ségesen növekedni fognak az egyéni igények és szükségletek. A kis­iparos egyéni alkotásainak tehát a jövőben még nagyobb kerete vár­ható. Az újjáépülő Európa felfogá­sát tehát az jellemzi, hogy az em­bert nem kaptafára készülő gépnek és nem egyéniség nélküli munka­eszköznek tekinti, hanem önállóan gondolkozó és cselekvő öntudatos lénynek. Jól ismerjük azokat a hazug szólamokat, amelyek az elgépesítéssel, az uniformizálással és a lelketlen falanszter korral fenyegették meg és ijesztgették itt éveken át az egész magyar társa­dalmat s különösen a hagyományo­kat ápoló, szorgalmas és tisztes magyar iparosságot. Ijesztgették őket, hogy elnyeli valamennyiket a gép és a gyár, meg az a szellem, amely rabszolgákat nevel és a robotosok tucattömegeit neveli fel a maga túlméretezett és mohó céljai számára. A magyar kormány hiva­talos tényezője szállt most szembe hatásosan és megnyugtatóan ezek­kel a vad és romboló híresztelések­kel, kimutatva, hogy mindeme rém­elméletekből egy szó sem igaz s a nemzet a maga egészséges és rom­latlan érzéke alapján továbbra is teljes egészében számít a kisiparos­ság fennmaradására és örvendetes virágzására. ,»A jövő országa", — hirdette legutolsó könyvében Braz­iáról Stefan Zweig, a volt, Ausztriából menekült zsidó író, aki hálából, hogy a brazilok befogadták, paradicsomi képet adott a délamerikai államról. S amint az események igazolják, Brazília valóban a jövő országa, mert a közös brazil-északamerikai legfőbb védelmi tanács elnöki szé­kében máris Ord (Ortmann) nevű keletgaliciai szakértő ül, aki csak nemrégiben jött-ment be Brazí­liába. Valamennyi német és olasz nagyvállalat, üzem, gyár és intéz­mény élére szintén ilyen Ord-féle megbízható demokrata elemek ke­rültek, a kommunizált vállalatok német és olasz vezetőit és alkal­mazottait pedig mister Hartford gyűjtötte össze az internálótáborba. Mister Hartford azelőtt a szeré­nyebb Steinhardt névre hallgatott. Ez a Hartford-Steinhardt olyan ügybuzgó, hogy ő volt az, aki a német, olasz, spanyol, a magyar és a francia nyelv használatát a telepeseknél még a legszűkebb csa­ládi körben is betiltotta. S hogy a „jövő országáénak kiépítése mi­­­nél hatásosabban és gyorsabban menjen, a brazil pénzügyek leg­főbb ellenőrzését a newyorki fiatal Frankfurtéra bízták, a brazil vas­utakat pedig egy Mayer ellenőrzi. De ezek csak a brazil őserdőből kimagasló pionírok. Mi van ott , még­ lent a sűrűben, micsoda in­vázió, hogy beszervezzék Braz­iát, megszállják és fölhabzsolhassák. Pergetik már Berlinben a dieppei filmet, amelynek csak úgy mellékesen az is a szenzációja, hogy nemcsak a német ágyúk, géppuskák, drótkerí­tések, repülők és parti őrségek vár­ták készenlétben a betörő angolo­kat és kanadaiakat, hanem a hadi­tudósító századok filmesei is, akik egyszerre érkeztek meg a part­vidékre a rohamozó gyalogsággal. Ez a modern és­ mozgékony szerve­zet a pokoli tüzelésben az első pilla­nattól kezdve letagadhatatlan tényeket örökített meg. Az „érté­kes tapasztalatokhoz”, amelyekkel a csúfos kudarc után az angol had­vezetőség dicsekedett, hozzá lehet most tenni a filmfelvételek alapján, hogy a behemót amerikai új tank­szörnyek mindössze húsz métert tudtak bemenni a tengerből Európa szárazföldjére. A film pontosan mutatja ezt az „óriási” eredményt. A huszonegyedik méteres előre­haladás előtt a tankszörnyeket megállította a selymes homokban a német PAK-ágyú telitalálata. Ma is ott sülyednek tovább a szeszélyes homokba. Aztán látni a fűmen egy alig húsz méter magas parti sziklafalat, tövében százával a kanadai Tommyk hulláival. Ezt a jelentéktelen dombot se tudták megmászni. Az Olimposz és az Elbrusz hóval fedett és sikerrel megrohamozott ormai mellett ez a parányi dieppei púp nyomorúságo­san eltörpül. És ezen is elvéreztek Churchill és Mounbhatten tíz hó­napig gyakorlatoztatok és „kü­lönlegesen kiképzett” osztagai. Himbálják a dieppei hullámok azokat a rohamsisak-füzéreket is, amelyeknek szerencsétlen gazdáit a sekély vízbe kaszálta bele a né­met géppuska s az elpusztultakból nem látszik ki más, mint fejük tetején az odaszíjazott rohamsisak. Az értékes útmutatásokat nyújtó fűmet ezidőszerint nem lehet leper­getni sem Angliában, sem Kanadá­ban, ami nagy kár, mert valóban rendkívüli hatást keltene odaát, az óceánon túl is, ahol a dieppei katasztrófát még ma is mint „tüne­ményes visszavonulást” ünnepük. Szegény délamerikai négerek szintén megkapták az angol anyabiroda­lomtól azt a mézes madzagot, amit végighúztak a hinduk orra alatt is. De ott Gandhi udvariasan eltolta maga elől és inkább bement a bör­tönbe, de nem kapta be és nem elégedett meg holmi belügyi és közigazgatási morzsával. Nem úgy szegény kiszolgáltatott délafrikai feketék, akikre a kormányzó rá­parancsolt, hogy ünnepeljék a nagylelkű Angliát, mert az angol korona megengedte, hogy a dél­afrikai néger szakszervezeteket egyenjogúsítsák. Elismerték munka- és szolgaközvetítési jogukat, sőt köthetnek kollektív szerződéseket is. Természetesen az angol bánya­­tulajdonosokkal és földbirtokosok­kal. Ha pedig jól viselik magukat és a harcos fekete törzsek nem­­ bosszantják további rombolások­kal és szabotálásokkal a világ urát, akkor azt is elnézik nekik, hogy egymás közt is kereskedhetnek, ve­hetnek és eladhatnak törött zseb­­tükröt, rézkarikát orrba húzva és egyébb közcélú haszontalanságot. Mindeme hallatlan engedményekért nem óhajt mást a világ ura, mint hogy a délafrikai feketék színes­­lélekkel haljanak meg a birodalo­mért, Rommel páncélosai alatt és a nyári hónapokban Szíria és a Kaukázus hegyormai közelében. A szemmel is látható kétoldali szer­ződést Angliában nem szégyelik. Sőt. Úgy hírlik, hogy az alsóházi ellenzék viharosan meg akarja tá­madni a kormányon keresztül a könnyelmű domíniumot, hogy mit gondol, mire vezet ez a bőkezűség és hova jut Anglia, ha már a nége­rek is engedély nélkül hordhatnak rézkarikát az orrukban.

Next