Uj Magyarság, 1942. október (9. évfolyam, 222-247. szám)

1942-10-01 / 222. szám

Csütörtök, 1942 október | IX. évfolyam 222. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 8.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ FÉLÉVRE 18.00 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 12, VASÁRNAP 24 FILLÉR lJJLáj 1VI * jiá1 Berlin újabb magyar győzelmet jelent Am IZfillér" FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN -vx intézet­­ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KORÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZAMLA 6500 HITLER MONDJA: Betartjuk az 1942-es programot Megsemmisítjük a kapitalizmus, plutokrácia és bolsevizmus nemzetközi összeesküvésének jobb karját . Feltétlenül táma­dunk ott, ahol arra minden körülmények között szükség van A német nemzet télisegély-gyűjtése, a Winterhilfswerk, mint a nagy háború első három évében, az idén is hatalmas tömeggyűlésnek adott keretet. Tízezrek gyűltek össze a berlini sportpalotában, hogy meghallgassák a gyűjtés eddigi eredményeiről szóló beszámolót, főként azonban azért, hogy hosszú hónapok után ismét szemtől-szembe lássák nagy vezérüket, Hitler Adolfot, hallhassák szavait s meggyőződjenek töretlen akaratáról, győzelmi biztonságáról éppen úgy, mint kitűnő egészségi álla­potáról és testi frisseségéről. Hitler Adolf beszédei a nemzeti együtt­érzésnek és eggyéforradásnak egészen új formáját termelték ki. Az erőforrás­nak, az áramközpontnak szerepét töltik be, szavai és érvei, mint a villamosság hullámai és rezgései járják keresztül­­kasul a német lelkeket, szikrák pattan­nak ki belőle mindenütt, új elhatározá­sok születnek, a régiek pedig mélyebbre eresztik gyökereiket a talajba, amelyből kinőttek. Ebben az esztendőben a nagy, az igazi világháború negyedik és minden bizonnyal sorsdöntő évében a Führer télisegély-beszéde egyébként is különös­képpen és mondhatni feltűnően szik­rázó volt. Biztonság és fölény, a hit­nek és a tettnek szilárd tudata sugár­zott ki minden szavából. Nem riadt vissza a gúny éles fegyverétől sem, kü­lönösen, amikor a háború katonai ered­ményeinek mérlegét állította fel, ami­kor szembesítette egymással a ténye­ket és szólamokat, az ellenfél remé­nyeit és a valóságot. Ha valakinek, úgy neki erre meg is van a joga, ha valamikor, úgy ennek a negyedik há­borús esztendőnek küszöbén... Semmi kétség, hogy az egész világ, a barát éppen úgy, mint az ellenség, feszült figyelemmel fordul Hitler megállapí­tásai és kijelentései felé s a beszéd elhangzását követő e pillanatokban bi­zonyára világszerte tárgyalják is már e kijelentések és megállapítások igazi értelmét és jelentőségét. Ezek a megállapítások igen világo­sak és meggyőzőek voltak. Az európai szövetségesek hadainak valóban nem lehetett az a céljuk, hogy egész Orosz­országot meghódítsák s az óriási terü­leten szétforgácsolódjanak. A nagy fo­lyók, a Dnyeper, a Don és a Volga el­vágásával az egész orosz síkság ütő­ereit metszették el. Támadni ott kel­lett, ahol a támadás nagy közvetlen elő­nyökkel kecsegtetett mind katonai, mind gazdasági téren. A déli sikerek, amelyek már bekövetkeztek vagy most vannak úton, valóban meggyőzhetnek mindenkit arról, hogy ezt a célt a né­met stratégia éppen úgy elérte, mint fent az északi vidékeken a másodikat, az adott esetben a másodrendűt, a meghódított pozíciókat mindenütt és mindig megtartotta abban a mérték­ben, ahogyan azokra szükség volt. Bár a harcok az egész nyár folyamán a másfélezer kilométeres front minden fontosabb pontján újra meg újra fel­lángoltak és voltaképpen szüntelenül tartottak, a csata hevessége, most utó­lag megállapíthatjuk, a hadműveletek terjedelme — az aránylag szűk térre szorítkozó, nagy összecsapásoktól el­tekintve — nem érte el az elmúlt év át­törő és bekerítő csatáinak mértékét. Ahol elérte, ott hatalmas méretű vár­szerű erődítmények ostromáról volt szó, mint a keresi félsziget és Szebasz­­topol, ezekkel együtt pedig az egész Krím elfoglalásakor, valamint most a sztálingrádi véres viadal esetében. Hitler beszédéből most, amikor a ter­vet már végrehajtották és a kitűzött célokat elérték, megkapjuk e jelenség magyarázatát: minden német erő, amely nem állott közvetlenül és pilla­natnyilag harcban, szüntelenül és fá­radhatatlanul azon dolgozott, hogy az európai szövetségesek vérével és vitéz­ségével megszerzett óriási területeket mind gazdaságilag, mind a közleke­dés szempontjából valóban biztosítsa is Európának. Kétségtelenül meglepe­tésül fog hatni a hadban álló összes népek és országok számára a Führer­­nek az a bejelentése, hogy a gyárak százai éledtek fel a porból, ahová Szta-Un parancsa döntötte őket, a bányák már ontani kezdik egyre lüktetőbb ütemben a föld kincseit, mégpedig nem­csak közvetlen környékük, hanem egész Európa számára is és újra termelődik egyre nagyobb mértékben az a villany­energia, amely az ipari termelés e fel­adatainak gyors és eredményes meg­oldásához oly nagy mértékben szük­séges. Lehet, hogy ez óvatos politika volt, mondotta Hitler, de csak így tud­juk biztosítani minden körülmények között frontunknak igazi ellenálló ere­jét, ezúton pedig a katonai arcvonal biztosítani tudja azt, hogy amit épí­tünk, amit helyreállítunk vagy terem­tünk, azt mi valóban magunk használ­hassuk, nem úgy, ahogyan az angolok jártak a Tobrukig kiépített vasúttal, amely most a tengely katonáinak tesz kitűnő szolgálatokat. Hitler beszédének visszhangja, az érzelmi hullám, amelyet hallgatóságá­ban felvett, az eddigieknél is hevesebb és tartósabb volt, ezzel pedig nyilván sokat mondunk, mert hiszen mindenki ismeri azt a tombolást, a lelkesedésnek azt a viharát, amely minden szavát a múltban fogadta. Elég világos bizonyí­ték arra, hogy most, a negyedik hábo­rús év küszöbén a német elszántság és győzelmi ak­arat szilárdabb, mint bár­mikor volt­ beszélniük, mert évekig tartó hiábavaló erőlködés után hirtelen felfedezték a mi pártunk célkitűzéseit és most körülbelül ugyanazt ígérik a világnak, amit mi máris megadtunk a német népnek s amiért ők el­lenünk háborút indítottak. Ha egy elnök ma azt mondja: a jövőben mindenkinek joga legyen arra, hogy ne lásson szükséget, mi azt mondhatjuk, egyszerűbb lett volna, ha ez az elnök — ahelyett, hogy fejjel bele­­ugrik a háborúba — arról gondoskodott volna, hogy hasznos dolgokat termeljen, ne­hogy szükség és nyomor uralkodjék náluk és tizenhárommillió ember álljon munka nélkül olyan területen, amelyen négyzet­­kilométerenként mindössze tíz ember él. Ar­ról pedig, hogy a múlt bajai többé ne tér­jenek vissza, amit ott most szintén emleget­nek, ezeknek a világbirodalom-tulajdono­soknak a maguk országában már régen gondoskodniuk lehetett volna előttünk is. Beszél a Führer Rommel jelenlétében Berlin, szeptember 30. Az 1942—43. évi téli segélyakció meg­indítása alkalmából a berlini sportpalotá­ban szerdán délután 6 órakor tízezerfőnyi tömeg részvételével nagygyűlést tartottak, amelyen Hitler vezér és kancellár beszédet mondott. A tömeg a megjelent előkelőségek sorában különösen viharos lelkesedéssel üdvözölte Keitel vezértábornagyot, valamint Rommel vezértábornagyot, az­­afrikai győ­zőt, majd Göbbels dr. miniszter emelkedett szólásra és beszámolt a legutóbbi, 1941—42. évi téli segélymozgalom eredményeiről. Göbbel­ bevezetőül kijelentette, hogy méltóságán aluli volna kitérnie az angol rádió és az amerikai hírgyárak ostoba ha­zugságaira és rágalmaira, mert azok való­ságos merényletet jelentenek az emberi értelem ellen. Senki sem kételkedhetik benne, hogy a háromhatalmi államok tör­ténelmi méretű sikereinek szakadatlan láncolata végül is a végső győzelemhez vezet. A háború negyedik évének kezdetén a német hadsereg szövetségeseivel együtt mind a nyersanyagok, mind az élelmiszer­ellátás terén, mind politikai, mind katonai tekintetben érintetlen és rendületlen. A miniszter részletesen beszámolt a leg­utóbbi téli segély eredményéről és meg­állapította, hogy a háborús téli segély­akciók összes bevétele eddig 2,805 millió márka volt, vagyis több, mint­ majdnem valamennyi délamerikai ország bevitelének és kivitelének együttes értéke. Jellemző, hogy a keleti arcvonal egyetlen ezrede egyetlen gyűjtés során több mint 50.000 márkás összeget gyűjtött. Göbbels dr. kitörő ünneplés közben kö­zölte ezután, hogy a Führer visszatért fő­hadiszállásáról Bérlőibe, hogy a népgyűlé­seknek hagyományos helyéről beszéljen az egész néphez, amely eltökélte, hogy vele együtt, hűségesen és az idők megpróbálta­tásaival nem törődve, menetel a győzelem felé. A bevezetőbeszéd után érkezett a csar­nokba a Führer, akit a hallgatóság helyé­ről felemelkedve, felemelt karral üdvözölt. A Führer a tömeg szűnni nem­ akaró lelke­sedése közepette kezet szorított Rommel vezértábornaggyal, majd beszéde elején arra emlékeztette hallgatóit: immár egy éve annak, hogy utoljára szólt erről a hely­ről a német néphez s ez idő alatt beszédek helyett cselekedetekkel volt elfoglalva. Amit pedig ma mond, azt tulajdonképpen a katonák mondják. — Nem tartanám helyesnek, — foly­tatta —, hogy már most azzal foglalkozzam, ami egykor ki fog alakulni, fontosabb, hogy azzal foglalkozzunk, amit a jelen pillanatban követel tőlünk az idő. Egy „atlanti-ok­mányt,“ kifőzni természetesen igen könnyű dolog, ez az esztelenség különben is csak pár évig marad érvényben, mert a­ tények kérlelhetetlensége egyszerűen félre fogja lökni. Ellenfeleinknek különben is könnyebb Elfoglaltuk Sztálingrádot!­ ­— Ha azután arról hallok, hogy valaki odaát kijelenti —­ azt hiszem Eden, de az ember jóformán nem is tudja, hogy ott melyik nulla beszél —, hogy igazán hisz­nek abban, amiről állítják, hogy hisznek benne, emellett már sokkal előbb kellett volna hitvallást tenniök. Mi nemcsak hit­tünk valamiben, hanem meg is cseleked­­tük, amiben hittünk. Most azt hisszük, hogy ütnünk kell az ellenséget a végleges győzelemig. Ebben hiszünk és ezt meg is tesszü­k­. A hit fogalma körül persze ezek­kel az emberekkel nem tudunk vitába bo­csátkozni. Aki például azt hiszi, hogy Namsos, vagy Andalsnes győzelem volt, hogy Dünkirchen a világtörténelem legna­­gyobb győzelme volt, vagy egy expedíció, amely kilenc óra hosszat tartott, egy győ­zelmes nemzet bámulatraméltó megnyilat­kozása, azzal a mi szerény eredményein­ket természetesen össze sem hasonlíthat­juk. Ha a legutóbbi néhány hónap alatt előretörtünk a Donhoz, onnan lefelé elér­tük a Volgát, megrohantuk Sztálingrádot — és el is fogjuk foglalni, ebben biztosak lehetnek — ez mind semmi, ha előretörünk a Kaukázusig, ha megszálljuk Ukrajnát, ha birtokunkba vesszük a Donee szenét, ha megszerezzük az orosz vas 65—75 szá­zalékát, ha a világ legnagyobb gabona­­vidékét nyitjuk meg a német nép és ezzel Európa számára s ha az ola­jf­orr­ásokat magunknak biztosítjuk, ez nekik mind semmi. Mi már 1939-ben semmik voltunk, mert Churchill már akkor ezt mondta: „ör­vendetes bejelentést tehetek: a tenger­alattjáró-veszélyt egyszers mindenkorra el­hárítottnak tekinthetjük. Több tengeralatt­járót sülyesztettü­nk el, mint amennyi a né­meteknek egyáltalában volt". Aki ilyenfor­mán hisz, sohasem fogja megérteni a mi hitünket. — Most azt mondják: a második arc­vonal el fog jönni. Nem akarom azt mon­dani, hogy nem készülünk fel mi is a má­sodik arcvonalra, de ha Churchill úr azt mondja, hogy most a németek szorongva, kérdezik maguktól, hol lesz ez a­ második arcvonal, erre csak azt felelhetem, hogy Churchill úrnak, eddig még nem sikerült engem szorongó félelemmel elt­öltenie.

Next