Uj Magyarság, 1942. december (9. évfolyam, 272-295. szám)
1942-12-01 / 272. szám
Kedd, 1942 decemberi XI. évfolyam 272. szám X ELŐFIZETÉSI ÁRAK: KOT HÓNAPRA 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 12, VASÁRNAP 24 FILLÉR A szovjet támadásai az egész fronton összeomlanak ára 12 ! FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN (fn SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII., JÓZSEF KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Tuniszban a tengelycsapatok támadással fontos hadállást foglaltak el Airenaikában angol páncélos osztagok előretörését verték vissza (•) Érdekes és hasznos feladat elemeire bontani azt a rádióbeszédet, melyet Churchill angol miniszterelnök vasárnap este mondott el Londonban. Nemcsak politikai, hanem lélektani tanulmány, mert az angol közönség sokféle nyugtalansága hűen tükröződik benne. Az olyan szövetre hasonlít ez a beszéd, amelynek színét a reménységek, a biztatások s a fenyegetések selyemfonalaiból szőtték, a fonákja azonban a valóságok és a veszedelmek durva és színtelen szálait mutatja. Különösen hasznos és figyelemreméltó ez az utóbbi tünet, mert hiszen a valóságnak megállapítása olyan helyről érkezik, amelyet ezúttal s ezen a ponton nyugodtan lehet teljességgel hitelesnek tekinteni. Nem a szemben álló fél reményeiből és számításaiból szőtték, hanem az angol közvélemény lehűtésére és komor figyelmeztetésére. Churchill az északafrikai események méltatásával kezdte beszédét. Afrikát „ugródeszkának“ nevezte, ahonnan „közelharcba“ akarnak jutni az ellenséggel. Annak a reményének adott ki kfejezést, hogy ezen az úton sikerülni fog a Földközi-tengert újra megnyitni a katonai szállítások számára s így szükségtelenné válik majd a Jóreménység-fok körül vezető hosszú kerülő út. Ez persze csak abban az esetben következnék be, ha a tengelycsapatoktól el tudják ragadni a tuniszi támaszpontot, amiért is kilátásba helyezte, hogy ez a „kisöprés“ előbb-utóbb bekövetkezik. Addig ugyanis a helyzet az, hogy a tengelyhatalmak számára a tuniszi támaszpontok birtokában, amelyet csak száznegyven kilométer választ el a szicíliai olasz támaszpontoktól és repülőterektől, még sokkal alaposabb a Földközi-tenger ostromzára, sokkal könnyebb az afrikai tengelycsapatok utánpótlása, mint eddig volt. Ebbe az édes italba maga Churchill jó adag ürmöt kevert hozzá, amikor e reménységei elé odatette a „talán“ szócskát, különösen arra vonatkozólag, hogy az afrikai partok birtokában csökkenteni lehet a tengeralattjáró veszedelmet. A katonai szempontoknál azonban jobban hangsúlyozta Churchill politikai számításait, nevezetesen azt a hangulati hatást, amelyet az északafrikai eseményektől bizonyos európai rétegekben és körökben vár. Különösen pedig egyes semleges országok magatartását illetően. Nem mulasztotta el Churchill azt sem, hogy Olaszországot megfenyegesse, mert amint mondotta, az északafrikai partraszállás lehetőséget nyújt arra, hogy a légitámadásokat az európai országok ellen fokozzák, ebből a szempontból pedig első helyen Délolaszország városaira és békés településeire kerülne a sor. Ezek volnának nagyjában azok a csillogó szálak, amelyeket az angolszász közvélemény biztatására és megnyugtatására szőtt bele beszédébe. Lássuk azonban e tárgyilagos beszámoló után e biztató szavak kevésbé hangulatos visszáját. Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy ezekből voltaképpen több van a beszédben, mint a másik elemből anyujára, hogy a reményeknek s a kilátásoknak a színei sehol sem tudják elfedni a fenyegető helyzet és a súlyos veszedelmek komor hangulatát. ,s Nem akarjuk magunkat, — mondotta szó szerint, — a szerencsének bármily szépnek is tűnő csalóka álomképeitől vezettetni.“ Nem tud semmi olyan eseményről, amely jogossá tenné a reményt, hogy a háború nem fog sokáig tartani s nem állanának Nagybritannia előtt további keserű és véres idők. Fájdalmas tapasztalatok várnak még Angliára, ha erejének kifejtésében alábbhagy és nem lesz egységes, mielőtt a győzelmet ki tudná vívni. Csaknem egész Európa Németország rendelkezésére áll s millió meg millió munkaerő tevékenykedik a hadianyagtermelésben és „az oly nagy kiterjedésű termékeny földterületek“ megművelésében. Az angoloknak végül meg kell gondolniuk azt is, mondotta tovább: eddig még a német hadseregnek csak kicsiny százalékával volt dolgunk, a tengeralattjáró háború pedig nem csökken, hanem erősbödik és még jóval gonoszabbá is válhatik ,mielőtt javulás állhatna be.“ Amikor azt mondotta Churchill, nem akar arról „vitázni“, hogy az angol uralom alatt álló országok és népek „csodás egyesülését“ brit birodalomnak, empirenek vagy brit közösségnek, Commonwealthnek nevezik-e, messziről és óvatosan érintette azt a kényes ellentétet, ami éppen ezen a ponton az Egyesült Államok közvéleménye és Anglia között megvan, sőt egyre nő. Egyre sűrűbben érkeznek ugyanis az Egyesült Államokból olyan szemrehányások és kifogások, hogy az angolok elsősorban saját világbirodalmukat védik, ebbe a törekvésbe akarják befogni az Egyesült Államok minden erőfeszítését és ennek az érdekében szívesen hangoztatják ugyan az „union now“ jelszavát s más hasonlókat, de komolyan csak a maguk kézzelfogható érdekeit veszik. Éppen ezzel kapcsolatosan nem érdektelen Churchillnek az a kijelentése sem, hogy az északafrikai vállalkozás „az Egyesült Államok elnökének vezetése és felelőssége alatt“ áll. Ezt most már másodszor hangsúlyozza Churchill ily feltűnő nyomatékkal. A világ pedig azt olvashatja ki belőle, amit éppen akar: bókot és elismerést láthat benne, amellyel Churchill az Egyesült Államok becsvágyó elnöke előtt meghajlik, de fenntartást és tartózkodást is arra az esetre, ha az északafrikai számítások nem bizonyulnának egészen helyesnek. Churchill végül lehetségesnek mondotta, hogy az európai háború hamarabb ér majd véget, mint az ázsiai. Ebben az esetben Anglia azonnal a föld másik részére dobná haderőit, hogy részt vegyen a Japán elleni küzdelemben. Ha a háború így két részletben végződnék, akkor „a tárgyalóasztalnál jóval bajtársiasabb szellem uralkodnék, mint annak idején a versaillesi győzők között. Akkor elszakadt a szövetségeseket egybefűző kötelék, mert már túl voltak a veszélyen. Nem volt olyan közös a felelősségérzés, mint amilyen lesz akkor, ha a győzteseknek a másik hadszíntéren még vállvetve küzdeniök kell“. Ezért azt reméli, mondotta végül, hogy a háború végén Európa problémái számára jobb megoldást találnak majd, mint egy negyedszázaddal ezelőtt. De figyelmeztette az angolokat, készüljenek föl, hogy szembenézhessenek az elkövetkező „komoly és szörnyű esztendők minden sorscsapásával és problémájával“. Beszédének ez a végső akkordja úgy hangzik, mintha most utólag be akarná látni azokat a nagy tévedéseket, amelyeket annak idején Versaillesben elkövettek. A Nineteenth Century angol folyóirat hírhedt cikke azonban, amelylyel most Virginia Gayda foglalkozott behatóan a Voce d’Italia vezércikkében, egészen más képet fest az európai népeknek szánt jövendőről. Az angol tervek, írja Gayda, a szent szövetség korának zsarnoki tervezgetéseihez hasonlítanak. Az angolok meg lehetnek éppen ezért győződve, hogy Olaszország harcolni fog mindaddig, amíg jogait el nem ismerik. Ezek a tervek senkit sem ijesztenek meg, Középeurópa népeit sem, mindenesetre jó azonban, hogy az angolok most árulják el ilyen leplezetlenül terveiket. Az európai népek annál világosabban látják, tulajdonképpen miről is van szó, miért kell mindenáron harcolni és győzni. Churchill beszédének visszhangja még nem bontakozhatott ki teljesen. Mindenesetre érdekesek azonban a svéd lapok londoni levelezőinek tudósításai, arról a hatásról, amit a beszéd az angol közvéleményre tett. Churchill vasárnapi beszéde ezek szerint az angol fővárosban nagy elégedetlenséget keltett. Intelmei lehűtötték a bizakodó kedélyeket, és szinte meglepetésszerűen hatott az a megállapítása, hogy a német tengeralattjáró veszély nemcsak hogy nem szűnt meg, de még nagy mértékben növekedett is. A svéd tudósítások szerint Londonban az is csalódást okozott, hogy az angol miniszterelnök nem foglalt állást a Darland De Gaule-ügyben. A Svenska Dagbladed úgy látja, hogy ez az ügy egyre nagyobb hullámokat ver, a kormány azonban nem mer nyíltan színt vallani. Amint ismeretes, De Gaulle Washingtonba készül, hogy Rooseveltet rábírja Darlan támogatásának abbahagyására. A Darlan—De Gaulle-viszálytól nagyon félnek Londonban, mert minden eszközzel meg szeretnék akadályozni, hogy a Vichytől átpártolt franciák tábora kettészakadjon. Éppen ezért angol politikai körök szerint nyilvánvaló, hogy Churchill beszédének legnagyobb részét tulajdonképpen francia és olasz hallgatóknak szánta, s azt a vezérfonalat szövögette, első ízben a nagy nyilvánosság előtt, amelyeket a közeljövőben az angolszász hírverésnek majd követnie kell. * A pénteki nap viharos eseményei után Vichy politikai életébe visszatért a nyugalom. Pénteken talán még helye lehetett a találgatásoknak, milyen álláspontot foglal majd el a tábornagy az eseményekkel kapcsolatban. Tápot adott e találgatásoknak, hogy nem Pétain elnökölt a pénteki minisztertanácson. Ma azonban már határozottan megállapítható, hogy Pétain tábornagy egyáltalán nem foglalkozik a lemondás gondolatával. Illetékes helyen megerősítik, hogy Pétain és Laval továbbra is teljes egyetértésben intézik az államügyeket. A tábornagy csak azért maradt távol a pénteki minisztertanácstól, mert nem akarták túl sok megbeszéléssel terhelni. A kormány kebelében egyébként teljes egység uralkodik. A pénteki minisztertanácsról szóló közlemény erre is rávilágít, mert beszámol arról, hogy Barthelemy igazságügyminiszter indítványozta Darlan és Giraud francia állampolgárságának megvonását. Mint ismeretes, az indítványt el is fogadták. Amikor Vichyt különböző híresztelésekkel árasztották el, éppen Barthelemyről állították, hogy nem ért egyet Laval politikájával, ki akar válni a kormányból s más hasonlókat. Barthelemy azonban most nyíltan tanúságot tett szolidaritásáról. A régi vonal megtartását a legjobban az a napiparancs mutatja, melyet Pétain tábornagy a francia hadsereghez intézett a teljes leszereléssel és a hadi kötelékek feloszlatásával kapcsolatosan. A megrendülés, amit ez a fordulat okozott, csak lelki téren jelentkezett. Franciaország valamennyi helységében három napon keresztül könyörgő istentiszteleteket tartottak az ország üdvéért. A közönség zsúfolásig megtöltötte a templomokat s az ájtatoskodások csak vasárnap délután értek véget. Csak most közölték hivatalosan a francia nyilvánossággal, hogy Dakar s egész Nyugatafrika a szakadár franciákhoz pártolt. Arról azonban egyelőre nincsen hír, hogy a dakari helyőrség és hajóhad De Gaulle táborát növelte-e, avagy Darlan mögé állott. Annál érdekesebb az a hűség, amelyet a csendesóceáni kicsiny Reunion-sziget Vichyvel szemben mutat. Ricard volt francia fregattkapitány parancsnoksága alatt már régebben de gaulleista haderők szálltak partra a francia gyarmaton s néhány tengerparti várost birtokba vettek. Ricard vasárnap délután ultimátumban szólította fel a sziget kormányzóját, Aubert-t, hogy adja át neki haladéktalanul az egész szigetet. Az ultimátumra Aubert azt felelte: a szigetet indokolatlan támadás érte. Ennek a francia területnek nem volt más óhaja, mint hogy serény munkával legyőzze a jelenlegi nehézségeket. Az indítványt ezért nem fogadhatja el. Nem tételezheti fel, hogy alattvalói angol vagy éppenséggel szakadár uralom alatt kívánnának élni, annál kevésbé, mert ismételten hűségük bizonyítékát mutatták, s mutatják ma is. Ha vér fog folyni, azért egyesegyedül a degaulleisták lesznek felelősek. A követelésekre és fenyegetésekre pedig csak azt válaszolhatja, hogy jövő cselekedeteit kizárólag a becsület és a kötelességteljesítés fogja megszabni. Nagyjában ugyanezt a magatartást tanúsítja a hosszú idők óta angolszász ostromzár alatt sínylődő Dzsibuti lakossága. Bár néhány tüzérosztag és néhány polgári egyén elhagyta a várost s átlépte Francia-Szomáli határát, hogy csatlakozzék a szakadárokhoz, Dzsibuti nyugodt és hű maradt a kormányhoz.