Uj Magyarság, 1942. december (9. évfolyam, 272-295. szám)

1942-12-01 / 272. szám

Kedd, 1942 december­i XI. évfolyam 272. szám X ELŐFIZETÉSI ÁRAK: KOT HÓNAPRA 3.20 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 9.30 PENGŐ FÉLÉVRE 18.60 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 12, VASÁRNAP 24 FILLÉR A szovjet támadásai az egész fronton összeomlanak ára 12 ! FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN (fn SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. TELEFON: 1-464-20, 1-464-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Tuniszban a tengelycsapatok támadással fontos hadállást foglaltak el Airenaikában angol páncélos osztagok előretörését verték vissza (•) Érdekes és hasznos feladat elemeire bontani azt a rádióbeszédet, melyet Churchill angol miniszterelnök vasárnap este­ mondott el Londonban. Nemcsak politikai, hanem lélektani tanulmány, mert az angol közönség sok­féle nyugtalansága hűen tükröződik benne. Az olyan szövetre hasonlít ez a beszéd, amelynek színét a reménységek, a biztatások s a fenyegetések selyem­fonalaiból szőtték, a fonákja azonban a valóságok és a veszedelmek durva és színtelen szálait mutatja. Különösen hasznos és figyelemreméltó ez az utóbbi tünet, mert hiszen a valóságnak meg­állapítása olyan helyről érkezik, amelyet ezúttal s ezen a ponton nyugodtan lehet teljességgel hitelesnek tekinteni. Nem a szemben álló fél reményeiből és számí­tásaiból szőtték, hanem az angol köz­vélemény lehűtésére és komor figyel­meztetésére. Churchill az északafrikai események méltatásával kezdte beszédét. Afrikát­­ „ugródeszkának“ nevezte, ahonnan „közelharcba“ akarnak jutni az ellen­séggel. Annak a reményének adott ki k­­fejezést, hogy ezen az úton sikerülni fog a Földközi-tengert újra megnyitni a ka­tonai szállítások számára s így szükség­telenné válik majd a Jóreménység-fok körül vezető hosszú kerülő út. Ez persze csak abban az esetben következnék be, ha a tengelycsapatoktól el tudják ra­gadni a tuniszi támaszpontot, amiért is kilátásba helyezte, hogy ez a „kisöprés“ előbb-utóbb bekövetkezik. Addig ugyanis a helyzet az, hogy a tengelyhatalmak számára a tuniszi támaszpontok birtoká­ban, amelyet csak száznegyven kilo­méter választ el a szicíliai olasz támasz­pontoktól és repülőterektől, még sokkal alaposabb a Földközi-tenger ostrom­­zára, sokkal könnyebb az afrikai ten­gelycsapatok utánpótlása, mint eddig volt. Ebbe az édes italba maga Chur­chill jó adag ürmöt kevert hozzá, ami­kor e reménységei elé odatette a „talán“ szócskát, különösen arra vonatkozólag, hogy az afrikai partok birtokában csök­kenteni lehet a tengeralattjáró veszedel­met. A katonai szempontoknál azonban job­ban hangsúlyozta Churchill politikai számításait, nevezetesen azt a hangu­lati hatást, amelyet az északafrikai eseményektől bizonyos európai rétegek­ben és körökben vár. Különösen pedig egyes semleges országok magatartását illetően. Nem mulasztotta el Churchill azt sem, hogy Olaszországot megfenye­gesse, mert amint mondotta, az észak­afrikai partraszállás lehetőséget nyújt arra, hogy a légitámadásokat az európai országok ellen fokozzák, ebből a szem­pontból pedig első helyen Délolaszország városaira és békés településeire kerülne a sor. Ezek volnának nagyjában azok a csil­logó szálak, amelyeket az angolszász közvélemény­ biztatására és megnyugta­tására szőtt bele beszédébe. Lássuk azonban e tárgyilagos beszámoló után e biztató szavak kevésbé hangulatos visszáját. Mindenekelőtt állapítsuk meg, hogy ezekből voltaképpen több van a beszédben, mint a másik elemből any­ujára, hogy a reményeknek s a kilátá­soknak a színei sehol sem tudják elfedni a fenyegető helyzet és a súlyos vesze­delmek komor hangulatát. ,s Nem akar­juk magunkat, — mondotta szó szerint, — a szerencsének bármily szépnek is tűnő csalóka álomképeitől vezettetni.“ Nem tud semmi olyan eseményről, amely jogossá tenné a reményt, hogy a háború nem fog sokáig tartani s nem állaná­nak Nagybritannia előtt további keserű és véres idők. Fájdalmas tapasztalatok várnak még Angliára, ha erejének ki­fejtésében alábbhagy és nem lesz egy­séges, mielőtt a győzelmet ki tudná vívni. Csaknem egész Európa Német­ország rendelkezésére áll s millió meg millió munkaerő tevékenykedik a hadi­anyagtermelésben és „az oly nagy kiter­jedésű termékeny földterületek“ meg­művelésében. Az angoloknak végül meg kell gondolniuk azt is, mondotta to­vább: eddig még a német hadseregnek csak kicsiny százalékával volt dolgunk, a tengeralattjáró háború pedig nem csökken, hanem erősbödik és még jóval gonoszabbá is válhatik ,mielőtt javulás állhatna be.“ Amikor azt mondotta Churchill, nem akar arról „vitázni“, hogy az angol uralom alatt álló országok és népek „csodás egyesülését“ brit birodalomnak, empirenek vagy brit közösségnek, Commonwealthnek nevezik-e, messziről és óvatosan érintette azt a kényes ellen­tétet, ami éppen ezen a ponton az Egye­sült Államok közvéleménye és Anglia között megvan, sőt egyre nő. Egyre sűrűbben érkeznek ugyanis az Egyesült Államokból olyan szemrehányások és kifogások, hogy az angolok elsősorban saját világbirodalmukat védik, ebbe a törekvésbe akarják befogni az Egyesült Államok minden erőfeszítését és ennek az érdekében szívesen hangoztatják ugyan az „union now“ jelszavát s más hasonlókat, de komolyan csak a maguk kézzelfogható érdekeit veszik. Éppen ezzel kapcsolatosan nem érdektelen Churchillnek az a kijelentése sem, hogy az északafrikai vállalkozás „az Egyesült Államok elnökének vezetése és felelős­sége alatt“ áll. Ezt most már másodszor hangsúlyozza Churchill ily feltűnő nyomatékkal. A világ pedig azt olvas­hatja ki belőle, amit éppen akar: bókot és elismerést láthat benne, amellyel Churchill az Egyesült Államok becs­vágyó elnöke előtt meghajlik, de fenn­tartást és tartózkodást is arra az esetre, ha az északafrikai számítások nem bizo­nyulnának egészen helyesnek. Churchill végül lehetségesnek mon­dotta, hogy az európai háború hama­rabb ér majd véget, mint az ázsiai. Ebben az esetben Anglia azonnal a föld másik részére dobná haderőit, hogy részt vegyen a Japán elleni küzdelem­ben. Ha a háború így két részletben végződnék, akkor „a tárgyaló­asztal­nál jóval bajtársiasabb szellem ural­kodnék, mint annak idején a versaillesi győzők között. Akkor elszakadt a szö­vetségeseket egybefűző kötelék, mert már túl voltak a veszélyen. Nem volt olyan közös a felelősségérzés, mint amilyen lesz akkor, ha a győzteseknek a másik hadszíntéren még vállvetve küzdeniök kell“. Ezért azt reméli, mon­dotta végül, hogy a háború végén Európa problémái számára jobb meg­oldást találnak majd, mint egy negyed­századdal ezelőtt. De figyelmeztette az angolokat, készüljenek föl, hogy szem­benézhessenek az elkövetkező „komoly és szörnyű esztendők minden sorscsa­pásával és problémájával“. Beszédének ez a végső akkordja úgy hangzik, mintha most utólag be akarná látni azokat a nagy tévedéseket, ame­lyeket annak idején Versaillesben el­követtek. A Nineteenth Century angol folyóirat hírhedt cikke azonban, amely­­lyel most Virginia Gayda foglalkozott behatóan a Voce d’It­alia vezércikkében, egészen más képet fest az európai né­peknek szánt jövendőről. Az angol ter­vek, írja Gayda, a szent szövetség ko­rának zsarnoki tervezgetéseihez hason­lítanak. Az angolok meg lehetnek éppen ezért győződve, hogy Olaszország har­colni fog mindaddig, amíg jogait el nem ismerik. Ezek a tervek senkit sem ijesztenek meg, Középeurópa népeit sem, mindenesetre jó azonban, hogy az angolok most árulják el ilyen leplezet­lenül terveiket. Az európai népek annál világosabban látják, tulajdonképpen miről is van szó, miért kell minden­áron harcolni és győzni. Churchill beszédének visszhangja még nem bontakozhatott ki teljesen. Minden­esetre érdekesek azonban a svéd lapok londoni levelezőinek tudósításai, arról a hatásról, amit a beszéd az angol köz­véleményre tett. Churchill vasárnapi beszéde ezek szerint az angol főváros­ban nagy elégedetlenséget keltett. In­telmei lehűtötték a bizakodó kedélye­ket, és szinte meglepetésszerűen hatott az a megállapítása, hogy a német ten­geralattjáró veszély nemcsak hogy nem szűnt meg, de még nagy mértékben nö­vekedett is. A svéd tudósítások szerint Londonban az is csalódást okozott, hogy az angol miniszterelnök nem fog­lalt állást a Darland De Gaule-ügyben. A Svenska Dagbladed úgy látja, hogy ez az ügy egyre nagyobb hullámokat ver, a kormány azonban nem mer nyíl­tan színt vallani. Amint ismeretes, De Gaulle Washingtonba készül, hogy Rooseveltet rábírja Darlan támogatásá­nak abbahagyására. A Darlan—De Gaulle-viszálytól nagyon félnek Lon­donban, mert minden eszközzel meg szeretnék akadályozni, hogy a Vichy­­től átpártolt franciák tábora kettésza­kadjon. Éppen ezért angol politikai kö­rök szerint nyilvánvaló, hogy Churchill beszédének legnagyobb részét tulajdon­képpen francia és olasz hallgatóknak szánta, s azt a vezérfonalat szövögette, első ízben a nagy nyilvánosság előtt, amelyeket a­ közeljövőben az angol­szász hírverésnek majd követnie kell. * A pénteki nap viharos eseményei után Vichy politikai életébe visszatért a nyugalom. Pénteken talán még helye lehetett a találgatásoknak, milyen állás­pontot foglal majd el a tábornagy az eseményekkel kapcsolatban. Tápot adott e találgatásoknak, hogy nem Pétain elnökölt a pénteki minisztertanácson. Ma azonban már határozottan meg­állapítható, hogy Pétain tábornagy egyáltalán nem foglalkozik a lemondás gondolatával. Illetékes helyen megerősí­tik, hogy Pétain és Laval továbbra is teljes egyetértésben intézik az állam­ügyeket. A tábornagy csak azért maradt távol a pénteki minisztertanácstól, mert nem akarták túl sok megbeszéléssel ter­helni. A kormány kebelében egyébként teljes egység uralkodik. A pénteki minisztertanácsról szóló közlemény erre is rávilágít, mert be­számol arról, hogy Barthelemy igazság­ügyminiszter indítványozta Darlan és Giraud francia állampolgárságának megvonását. Mint ismeretes, az indít­ványt el is fogadták. Amikor Vichyt különböző híresztelésekkel árasztották el, éppen Barthelemyről állították, hogy nem ért egyet Laval politikájával, ki akar válni a kormányból s más hasonló­kat. Barthelemy azonban most nyíltan tanúságot tett szolidaritásáról. A régi vonal megtartását a legjobban az a napiparancs mutatja, melyet Pétain tábornagy a francia hadsereghez inté­zett a teljes leszereléssel és a hadi köte­lékek feloszlatásával kapcsolatosan. A megrendülés, amit ez a fordulat okozott, csak lelki téren jelentkezett. Francia­­ország valamennyi helységében három napon keresztül könyörgő istentisztele­teket tartottak az ország üdvéért. A­ közönség zsúfolásig megtöltötte a temp­lomokat s az ájtatoskodások csak vasárnap délután értek véget. Csak most közölték hivatalosan a francia nyilvánossággal, hogy Dakar s egész Nyugatafrika a szakadár fran­ciákhoz pártolt. Arról azonban egyelőre nincsen hír, hogy a dakari helyőrség és hajóhad De Gaulle táborát növelte-e, avagy Darlan mögé állott. Annál érde­kesebb az a hűség, amelyet a csendes­­óceáni kicsiny Reunion-sziget Vichy­­vel szemben mutat. Ricard volt francia fregattkapitány parancsnoksága alatt már régebben de gaulleista haderők szálltak partra a francia gyarmaton s néhány tengerparti várost birtokba vettek. Ricard vasárnap délután ulti­mátumban szólította fel a sziget kor­mányzóját, Aubert-t, hogy adja át neki haladéktalanul az egész szigetet. Az ultimátumra Aubert azt felelte: a szi­getet indokolatlan támadás érte. Ennek a francia területnek nem volt más óhaja, mint hogy serény munkával le­győzze a jelenlegi nehézségeket. Az indítványt ezért nem fogadhatja el. Nem tételezheti fel, hogy alattvalói an­gol vagy éppenséggel szakadár uralom alatt kívánnának élni, annál kevésbé, mert ismételten hűségük bizonyítékát mutatták, s mutatják ma is. Ha vér fog folyni, azért egyesegyedül a de­­gaulleisták lesznek felelősek.­ A követe­lésekre és fenyegetésekre pedig csak azt válaszolhatja, hogy jövő cselekede­teit kizárólag a becsület és a köteles­ségteljesítés fogja megszabni. Nagyjá­ban ugyanezt a magatartást tanúsítja a hosszú idők óta angolszász ostromzár alatt sínylődő Dzsibuti lakossága. Bár néhány tüzérosztag és néhány polgári egyén elhagyta a várost s átlépte Francia-Szomáli határát, hogy csatla­kozzék a szakadárokhoz, Dzsibuti nyu­godt és hű maradt a kormányhoz.

Next