Uj Magyarság, 1943. január (10. évfolyam, 1-25. szám)

1943-01-01 / 1. szám

•- - f • : ■■■ ? péntek,(943 január i Német méltatás 'tBfiffAr* *■ s›folyam i. »am a magyar páncélos győzelemről m ELŐFIZETÉSI, ABAS: EGY HÓNAPRA A— PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11.60 PENGŐ FÉLÉVRE 23.20 PENGŐ, EGYES SZÁM ABA KÖZNAPON 16, VASÁRNAP 80 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN /A r «‡'u ?„¡■) SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VIL. JÓZSEF-KÖRET 5. TELEFON: 1-464-20, 1-164-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 A Főméltóságú Asszony felhívása a magyar A Magyar Távirati Iroda jelenti: . Nagybányai vitéz Horthy Miklósné, a kormányzó úr hitvese rádiófelhívással fordult a magyar társadalomhoz, azzal a kéréssel, hogy siessen azok családjai tá­mogatására, akik most sokezer kilomé­terre otthonuktól fegyverrel kezükben, védik a hazát. A Főméltóságú Asszony szózatát Szilveszter estéjén 6 óra 35 perc­kor vitéz Náray Antal nyugalmazott ve­zérőrnagy­, a rádió elnöke olvasta be a mikrofonba, a következőkben: Az áldozat és a kötelesség jogán hívok Bünden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte tomboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nem­zet örökkévalóságában hívő harcosa a népek sorsát eldöntő küzdelemnek. A há­ború, amelyet az Úristen akaratából egy­­ideig polgári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlel­hetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk a legdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordozunk: meglátoga­tott bennünket a Mindenható s mi mind­nyájan egyek vagyunk a fájdalomban, mi érezzük leg­jobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meggyógyítsuk a háború sebei közül azok­at, amelyeket emberi erővel meg le­het gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni mindenkivel s hozzáintézni a kér­dést: „Felelj! Megtetted-e te is köteles­ségedet a hazáért, enyhítetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozó­jukat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket, csa­ládjuk támaszát és reménységét, vagy pedig egyetlen keny­érkereső­j­üket veszí­tették el a becsület mezején? Levetted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek csa­ládfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?“ Válaszoljon erre a kérdésre mindenki becsülete és lelkiismerete szerint. Ne sza­vakkal, ne az együttérzés hangoztatásá­val, hanem némán: cselekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a kéréssel fordultam a társadalomhoz, hogy adjon mindenki tehetsége szerint téli hol­mit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghallgatásra táp­lált. Most még többet, még bensősége­sebben kérek: a hadbavonultak családjai­nak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 17-től február 7-ig országszerte minden eddiginél nagyobb arányú gyűj­tést rendezünk a harctéren lévők itthon­maradottainak támogatására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörölni, a gon­dok áradatát feltartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társadalom támogatását Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és­ ezer családja némán és zokszó nélkül soványabb kenyérrel, aggodalommal és önmegtagadással áldoz naponkint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyájunk fennmaradá­sáért harcol vagy szolgál. Gondoljunk ka­tonáinkra, akiknek fegyvereit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudat, hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért min­den­ek­ért a háborúra áldoz és a lehető­ség határain belül gondoskodik a here­­téren lévők itthonmaradottairé. de ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társa­dalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen ered­ményes fegyvere van: a jó szívvel adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmuta­tása. Most látjuk majd, mennyire szereti népünk minden regét­, lakosságunk min­den egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk legszebb ünnepévé! Adjatok, hogy a leg­többet áldozok hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adja­tok, hogy az elkövetkező nemzedékek ál­dással emlékezzenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amely­nek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján HORTHY MIKLÓSNÉ Szinte csak tegnap volt még, hogy a magyar ifjúság, a leventeszer­vezetek lelkes, nagy serege offenzívát indított az ország szívének meghódítására a „honvédkarácsony“ mozgalmával s tán a leventeotthonokban most gyűjtik éppen a gondos csomagokat a Don ha­vas és véres partjai mentén harcoló ma­gyar katonának. Ma pedig újból megszólalt egy isme­rős, lágy és kérő hang a magyar rádió­ban, hogy figyelmeztessen bennünket: hány család kis élete fölött gyűltek össze a gond szürke árnyai azért, mert az apa, férj, vagy fiú a szerszám, a kenyérkereső békés munka eszköze he­lyett fegyvert szor­ongat a kezében ott, ahol olcsó az élet és sűrű a halál. Ő, ezt a hangot nem először halljuk így, kérő és figyelmeztető szóval csen­dülni a nemzet felé! Évek sora óta min­dig akkor repült széjjel az ország felett, amikor a szegénység, elesettség áldo­zatai számára kellett megnyerni a tár­sadalom szánó és testvéri érzéseit; az irgalmasság evangéliumi törvényét idézte újra és újra, Krisztus intését a felebaráti szeretetről. Az embert akarta meggyőzni a jóság szükségéről s tán nem is azért volt minden évben fel­hívásának oly nagy sikere, olyan tiszte­letet parancsoló eredménye, mert Ma­gyarország első asszonya, a kormányzó hitvese mondta el, hanem sokkal inkább személyének ellenállhatatlan varázsáért, amely egész lényéből, szavából, tekin­tetéből árad. Ma új hadjáratot hirdetett megint. Most az egyszer nem az elemek haragjá­nak áldozataiért, nem is egy vértelen, de könyörtelen gazdasági háború egzisztenciális rokkantjaiért, hanem a magyar katonacsaládokért, a fele­ségekért, tehetetlen öreg szülőkért, gyámol nélkül maradt­­ gyermekekért. Most az egyszer nem az izgalomra hivat­­kozik, hanem a kötelességre figyelmez­tet, ő, aki a kötelességteljesítésben és áldozatban a legmagasabb példát meg­mutatta már s előtte járt vele, az egész ország tekintetétől kísérve. Igen, a kormányzó hitvesének ez a téli hadjáratra való felhívása a köteles­ség offenzívája lesz, felülmúló minden eddigi akciót. Hiszen a legnagyobbról van szó: a belső front erejének meg­mutatásáról, a nemzet szívében fellob­bant közösségi érzés országvilág előtt való dokumentálásáról, amelynek nem szabad se lanyhának, se erőtlennek látszania. Ezért hívja maga mellé a Főméltó­ságú Asszony ebben a három hetesre tervezett akcióban segítségül a társa­dalmi egyesületeket, közhatóságokat, érdekképviseleteket, egyszóval minden­kit, aki csak egy mozdulattal használni tud, a széles kezdeményezést egy lépés­sel előbbre viheti, annak nyomatékot adhat. A katona, a minden órával kegyetle­nebbé váló télben, a fellángoló harcok megpróbáltatásaiban meg kell érezze odakint az arcvonalban, hogy az ország egész társadalma csak egyetlen gond­ban virraszt, egyetlen szándékot akar valóra váltani: a mindenki egyért elvét, azt a törvényt, hogy az áldozatért kár­pótlást kell adni, a családok árvaságát meg kell vigasztalni. Mennyivel köny­­nyebb lesz a szíve az őrködő, rohamok fergetegében, dörgő ágyútűzben helyt­álló honvédnek, ha látja, hírét hallja, színes tábori levelezőlapok nehézkes betűkkel rótt üzeneteiből olvassa, hogy egy jóságos nagyasszony szavára egy ország fogott itt össze minden katona­családért. Ezt a gondolatot, ezt a kérést sugá­rozta a Főméltóságú Asszony minden, szava s ha volt valaha kérés, széles vissz­hangot verő, országot megmozdító, a háborús esztendő utolsó napján világgá szórt intés bizonyosan az lesz. A ma­gyar társadalom nem egyszer mutatta már meg, mióta a földgolyót felgyújtó háború megpróbáltatásait mi is visel­jük, a harcoknak mi is áldozó részesei vagyunk, hogy csakugyan igaz az a régi, sokat hangoztatott tétel, amely azt mondja: a magyar nép, a magyar tár­sadalom igazán csak akkor talál magára, akkor mutatja meg erejét, életre méltóvá tevő erényeit, amikor leg­nagyobb nyomás, a végzet legsúlyosabb ostora van rajta. A legközelebbi hetek is biztosan igazolják ezt a tapasztalatot s a kérő, figyelmeztető szózat visszhangja olyan lesz, amely méltó a nemzeti társadalom­­hoz­

Next