Uj Magyarság, 1943. január (10. évfolyam, 1-25. szám)
1943-01-01 / 1. szám
•- - f • : ■■■ ? péntek,(943 január i Német méltatás 'tBfiffAr* *■ s›folyam i. »am a magyar páncélos győzelemről m ELŐFIZETÉSI, ABAS: EGY HÓNAPRA A— PENGŐ, NEGYEDÉVRE 11.60 PENGŐ FÉLÉVRE 23.20 PENGŐ, EGYES SZÁM ABA KÖZNAPON 16, VASÁRNAP 80 FILLÉR FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁN /A r «‡'u ?„¡■) SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL: BUDAPEST, VIL. JÓZSEF-KÖRET 5. TELEFON: 1-464-20, 1-164-28, 1-464-29 ÉS 1-444-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 A Főméltóságú Asszony felhívása a magyar A Magyar Távirati Iroda jelenti: . Nagybányai vitéz Horthy Miklósné, a kormányzó úr hitvese rádiófelhívással fordult a magyar társadalomhoz, azzal a kéréssel, hogy siessen azok családjai támogatására, akik most sokezer kilométerre otthonuktól fegyverrel kezükben, védik a hazát. A Főméltóságú Asszony szózatát Szilveszter estéjén 6 óra 35 perckor vitéz Náray Antal nyugalmazott vezérőrnagy, a rádió elnöke olvasta be a mikrofonba, a következőkben: Az áldozat és a kötelesség jogán hívok Bünden igaz magyart újabb áldozatokra. Negyedik esztendejében jár a világszerte tomboló háború s hazánk immár második éve fegyveres résztvevője, szenvedője, de minden megpróbáltatás ellenére is a nemzet örökkévalóságában hívő harcosa a népek sorsát eldöntő küzdelemnek. A háború, amelyet az Úristen akaratából egyideig polgári nyugalomban szemlélhettünk, immár a mi életünkben is viharzik, kérlelhetetlenül szedi áldozatait azok közül, akik nekünk a legdrágábbak. Sok anya velem együtt tudja, milyen súlyos az a kereszt, amelyet hordozunk: meglátogatott bennünket a Mindenható s mi mindnyájan egyek vagyunk a fájdalomban, mi érezzük legjobban, mi az, magyarnak lenni. Éppen ezért most, amikor arról van szó, hogy meggyógyítsuk a háború sebei közül azokat, amelyeket emberi erővel meg lehet gyógyítani, jogunk van kérni, sőt kérnünk kell! Meg szeretnénk érinteni a szíveket, egyenként szembe szeretnénk nézni mindenkivel s hozzáintézni a kérdést: „Felelj! Megtetted-e te is kötelességedet a hazáért, enyhítetted-e azoknak a bánatát és gondját, akik hozzátartozójukat, atyjukat, fiaikat, testvéreiket, családjuk támaszát és reménységét, vagy pedig egyetlen kenyérkeresőjüket veszítették el a becsület mezején? Levetted-e a gondot azoknak a válláról, akiknek családfői most is odakünn harcolnak a mi biztonságunkért és életünkért?“ Válaszoljon erre a kérdésre mindenki becsülete és lelkiismerete szerint. Ne szavakkal, ne az együttérzés hangoztatásával, hanem némán: cselekedetekkel. Amikor ez év augusztusában azzal a kéréssel fordultam a társadalomhoz, hogy adjon mindenki tehetsége szerint téli holmit messze orosz földön harcoló véreink részére, kérő szavam meghallgatásra táplált. Most még többet, még bensőségesebben kérek: a hadbavonultak családjainak, az emberfeletti áldozattal harcolók itthonmaradottainak. Január 17-től február 7-ig országszerte minden eddiginél nagyobb arányú gyűjtést rendezünk a harctéren lévők itthonmaradottainak támogatására. Ezúttal pénzt kérünk: a tehetősektől ezreket és százakat, a szegényebbektől filléreket, de mindenkitől kérünk. Sok könnyet akarunk letörölni, a gondok áradatát feltartóztatni, tehát anyagi erőink határáig kérjük a társadalom támogatását Gondoljunk arra, hogy a magyar haza ezer és ezer családja némán és zokszó nélkül soványabb kenyérrel, aggodalommal és önmegtagadással áldoz naponkint a magyar igazságnak, mert hozzátartozója mindnyájunk fennmaradásáért harcol vagy szolgál. Gondoljunk katonáinkra, akiknek fegyvereit megacélozza, bátorságát és hősiességét fokozza az a tudat, hogy itthon mindenki részt vállal családjának gondjaiból. A létünkért és népünk igazságáért folyó harctól függ minden. Az állam ezért mindenekért a háborúra áldoz és a lehetőség határain belül gondoskodik a heretéren lévők itthonmaradottairé. de ez még nem elég! Szükséges, hogy maga a társadalom vegyen részt az áldozatban, kell, hogy az áldozatot egyenlően osszuk meg s ennek az emberi harcnak egyetlen eredményes fegyvere van: a jó szívvel adott fillérek és pengők tömege. Ez a gyűjtés több mint jótékonykodás, több mint emberi együttérzés megmutatása. Most látjuk majd, mennyire szereti népünk minden regét, lakosságunk minden egyes része családját és azt a nagy közösséget, amelynek tagjai vagyunk s amellyel együtt élünk vagy pusztulunk ebben az országban. Adjatok! Avassa a magyar társadalom ezt az alkalmat nemzeti áldozatkészségünk legszebb ünnepévé! Adjatok, hogy a legtöbbet áldozok hozzátartozóit, gyermekeit minél erősebben és melegebben ölelje át az örök Hungária istápoló karja! Adjatok, hogy az elkövetkező nemzedékek áldással emlékezzenek a ma élőkre, akik a szeretet és a jóság erőit is mozgósítani tudták! Adjatok azért a Magyarországért, amelynek eljöveteléért imádkozunk! Budapest, 1942 december hó 31. napján HORTHY MIKLÓSNÉ Szinte csak tegnap volt még, hogy a magyar ifjúság, a leventeszervezetek lelkes, nagy serege offenzívát indított az ország szívének meghódítására a „honvédkarácsony“ mozgalmával s tán a leventeotthonokban most gyűjtik éppen a gondos csomagokat a Don havas és véres partjai mentén harcoló magyar katonának. Ma pedig újból megszólalt egy ismerős, lágy és kérő hang a magyar rádióban, hogy figyelmeztessen bennünket: hány család kis élete fölött gyűltek össze a gond szürke árnyai azért, mert az apa, férj, vagy fiú a szerszám, a kenyérkereső békés munka eszköze helyett fegyvert szorongat a kezében ott, ahol olcsó az élet és sűrű a halál. Ő, ezt a hangot nem először halljuk így, kérő és figyelmeztető szóval csendülni a nemzet felé! Évek sora óta mindig akkor repült széjjel az ország felett, amikor a szegénység, elesettség áldozatai számára kellett megnyerni a társadalom szánó és testvéri érzéseit; az irgalmasság evangéliumi törvényét idézte újra és újra, Krisztus intését a felebaráti szeretetről. Az embert akarta meggyőzni a jóság szükségéről s tán nem is azért volt minden évben felhívásának oly nagy sikere, olyan tiszteletet parancsoló eredménye, mert Magyarország első asszonya, a kormányzó hitvese mondta el, hanem sokkal inkább személyének ellenállhatatlan varázsáért, amely egész lényéből, szavából, tekintetéből árad. Ma új hadjáratot hirdetett megint. Most az egyszer nem az elemek haragjának áldozataiért, nem is egy vértelen, de könyörtelen gazdasági háború egzisztenciális rokkantjaiért, hanem a magyar katonacsaládokért, a feleségekért, tehetetlen öreg szülőkért, gyámol nélkül maradt gyermekekért. Most az egyszer nem az izgalomra hivatkozik, hanem a kötelességre figyelmeztet, ő, aki a kötelességteljesítésben és áldozatban a legmagasabb példát megmutatta már s előtte járt vele, az egész ország tekintetétől kísérve. Igen, a kormányzó hitvesének ez a téli hadjáratra való felhívása a kötelesség offenzívája lesz, felülmúló minden eddigi akciót. Hiszen a legnagyobbról van szó: a belső front erejének megmutatásáról, a nemzet szívében fellobbant közösségi érzés országvilág előtt való dokumentálásáról, amelynek nem szabad se lanyhának, se erőtlennek látszania. Ezért hívja maga mellé a Főméltóságú Asszony ebben a három hetesre tervezett akcióban segítségül a társadalmi egyesületeket, közhatóságokat, érdekképviseleteket, egyszóval mindenkit, aki csak egy mozdulattal használni tud, a széles kezdeményezést egy lépéssel előbbre viheti, annak nyomatékot adhat. A katona, a minden órával kegyetlenebbé váló télben, a fellángoló harcok megpróbáltatásaiban meg kell érezze odakint az arcvonalban, hogy az ország egész társadalma csak egyetlen gondban virraszt, egyetlen szándékot akar valóra váltani: a mindenki egyért elvét, azt a törvényt, hogy az áldozatért kárpótlást kell adni, a családok árvaságát meg kell vigasztalni. Mennyivel könynyebb lesz a szíve az őrködő, rohamok fergetegében, dörgő ágyútűzben helytálló honvédnek, ha látja, hírét hallja, színes tábori levelezőlapok nehézkes betűkkel rótt üzeneteiből olvassa, hogy egy jóságos nagyasszony szavára egy ország fogott itt össze minden katonacsaládért. Ezt a gondolatot, ezt a kérést sugározta a Főméltóságú Asszony minden, szava s ha volt valaha kérés, széles visszhangot verő, országot megmozdító, a háborús esztendő utolsó napján világgá szórt intés bizonyosan az lesz. A magyar társadalom nem egyszer mutatta már meg, mióta a földgolyót felgyújtó háború megpróbáltatásait mi is viseljük, a harcoknak mi is áldozó részesei vagyunk, hogy csakugyan igaz az a régi, sokat hangoztatott tétel, amely azt mondja: a magyar nép, a magyar társadalom igazán csak akkor talál magára, akkor mutatja meg erejét, életre méltóvá tevő erényeit, amikor legnagyobb nyomás, a végzet legsúlyosabb ostora van rajta. A legközelebbi hetek is biztosan igazolják ezt a tapasztalatot s a kérő, figyelmeztető szózat visszhangja olyan lesz, amely méltó a nemzeti társadalomhoz