Uj Magyarság, 1943. augusztus (10. évfolyam, 172-196. szám)

1943-08-01 / 172. szám

.. . Kassel és Remscheid városát m* . ^ Vasarnap, Í943 augusztus I ----------------------------------- Zim W/M/1 x.««folyam ,72. „dm b°ml^ztak ^ angolszászok Wq 20­ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA ________ __________ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL* 6 60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 1« PENGŐ FELELŐS SZERKESZTŐ: /0^‘" BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KÖRÚT S. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA : MI I I HTAV IQTUAN­ ■ • ../ TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 É­S KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR 111 ■ I« W ■ W ■ 19 I VAIV 14-44-00. POSTACSEKKSZAMLA 650. Szicíliában a tengely ádáz küzdelemben tartóztatja fel a friss csapatok harcbavetésével folyó támadásokat Az olaszországi változásokhoz írta: Milotay István Látja, Szerkesztő Úr, — írja nekünk ismeretlen barátunk, — mégis csak ne­kem van igazam az új Európát és a háborút illetőleg. Mutatják ezt a leg­utóbbi olaszországi események is. Akárhogy forgatjuk is ezeket, ha to­vább harcol is Olaszország, mégis csak békét akar. Európa igenis békét akar és vissza akar térni régi önmagához, ott akarja folytatni önmagát, ahol annak idején abbahagyta. Hát persze, hogy igaza van ismeret­len barátunknak. Mindenki békét akar. Olaszország is, Anglia is, az Egyesült Államok is, a szovjet is, Németország is és Japán is egész biztosan békét akar. Senki se önmagáért folytatja a hábo­rút, senki se, önmagáért a háborúért, de a békéért harcol. Mi is azért harcolunk, mi is békét akarunk, de hogy abba­hagyhatjuk-e a háborút, az mégis csak attól függ, milyennek ígérkeznék vagy milyen lenne ez a béke a valóságban. Hogy csakugyan békességet, nyugal­mat, megelégedést, igazságot, tartós­ságot, valóban békés viszonyokat ka­punk-e benne és általa és alkalmas lesz-e ezek komoly biztosítására? Mert láttunk mi már a mostani álla­potokhoz valami hasonlót. Láttuk 1918- ban. Akkor is mindenki békét akart, de sokan nyakló nélkül, meggondolás nélkül, hogy úgy mondjuk, feltétel nélkül akar­ták a békét, ami sokak részéről aztán föltétlen megadássá lett. Sajnos, ebben­­elöl jártunk mi is, illetve azok, akik a béke ürügyén nálunk 1918-ban forra­dalmat, a forradalom címén hatalmat akartak. Az utóbbit elérték, de a béke, vagy a fegyverszünet, amelyet kap­tunk, a föltétel nélküli meghódolást, a fegyverek eldobását és a hadsereg szét­­züllesztését jelentette. A belháborút, szociális, gazdasági anarchiával együtt, amely végül a bolsevizmusba torkollott. Még nem lehet tudni, milyen végleges képet fog ölteni az olaszországi nagy változás, de nehéz elhinni, hogy az ön­tudatos nemzeti Olaszország is ilyen 1918-as békét vagy fegyverszünetet akarna, ilyenre gondolna, ilyet elfo­gadna. Már jelentik is, hogy nem is gondol ilyesmire , hogy az olasz nem­zet érdekeit, önérzetét, nemzeti céljait kész továbbra is a fegyver nyomatéká­­val képviselni. A fasizmust vagy Mus­solini személyét, amely annyi gyűlöle­tet, féltékenységet gerjesztett az olasz nép ellenségeiben, tehertételnek érez­hette a békére való törekvésében, vagy tehertételnek a háború továbbfolyta­tása esetére. De hogy belpolitikai tekin­tetben inyen maradandó változást je­lentenek az olaszországi események, az részleteiben még ezután fog kiderülni. A fasiszta pártot, a nagytanácsot már feloszlatták, a politikai foglyokat sza­badjára akarják ereszteni, a sajtónak, bizonyos háborús és nemzeti érdekek szemmeltartásával, nagyobb szabadsá­got engedélyeznek. Mindez azt jelenti, hogy bizonyos tekintetben vissza akar­nak térni a fasizmus előtti liberális Olaszország politikai, kormányzati alapelveihez. Akárhogy lesz is, mindez el nem homályosíthatja, nem kisebbít­heti Mussolini óriási szolgálatait, ame­lyeket huszonöt év alatt, a fasizmus uralomra jutása óta hazájának, nemze­tének tett. Idegen, semleges, sőt ellenséges lapok ismerik el a Mussolini-korszak törté­nelmi jelentőségét. Hogy kiemelte a páriskörnyéki békék anarchiájából Olaszországot, hogy új,­­ időálló politi­kai, gazdasági szervezettséget adott neki, amely igazán a nép, a legszélesebb tömegek érdekében ugyanigen élet­képes reformokat érvényesített, a mun­káskérdés rendezésével, a kapitalista és szocialista érdekek kiegyensúlyozá­sával, s mindezek fölött a közösség, a nemzet érdekeinek érvényesítésével. Aztán hogy tetézte meg ezeket nagy­szabású lecsapolási és telepítési akciók­kal, amelyek óriási földterületeket hó­dítottak meg az olasz kultúra, az olasz népszaporodás számára, hogy teremtett befele nyugalmat, megelégedést, virág­zást, nagyszerű építkezéseivel, közmű­veivel, hogy Európa és a világ szemé­ben, még ellenségei szemében is, elisme­rést biztosítson nagy művének. Napóleon egyik legnagyobb ellensége, Chateaubriand, a francia legitizmus kitűnő képviselője, kevéssel a császár bukása után, ezeket írta róla: „A világ­nak semmiféle hatalma nem képes többé az ő mítoszát az emberek fantá­ziájából kiűzni. A hatalom eltilthatja képeit, jelvényeit letörölheti, a hivatali szobákból száműzheti, a katona és a polgár, a köztársasági és a monarchista, a gazdag és szegény egyformán odaál­lítják ezeket a képeket és az ő mell­szobrait kandallóikra palotáikban és kunyhóikban. Itáliában egy lépést se lehet tenni, hogy ne találkoznánk vele valahol. Németországban minden ház­ban ott van, mert ennek a népnek fiatal nemzedéke, mely annak idején szembe­fordult vele, már eltűnt, kiveszett. Bona­parte nem szavaiban, beszédeiben, írásai­ban vagy szabadságszeretetében — mert ez talán nem is volna nála kimu­tatható — volt nagy. Hanem nagy, mert rendezett és erős kormányzást teremtett. Különböző országok által utánzott és elfogadott törvénykönyve­ket alkotott, törvényszékeket, iskolákat állított fel s olyan közigazgatási rend­szert szervezett, amely annyi változás után ma is életben van. És ami minden­nél több: Franciaországban a zűrzavar­ból rendet teremtett, visszaállította az oltárokat, a dühöngő demagógokat, a kétes tudósokat, anarchisztikus irodal márokat, a Voltaire-szerű istentelene­ket, utcai szónokokat, a fogságból ki­szabadult és utcán szaladgáló gynkoso­kat, a klubok, a szónoki emelvények és a vérpadok fecsegőit arra kényszerí­tette, hogy a közrendet szolgálják. Nagy volt, mert az anarchisztikus tö­megeket megfékezte, nagy, mert a ka­tonákat, a vezéreket arra kényszerí­tette, hogy akarata előtt meghajolja­nak. Nagy volt, mert saját erejéből küzdötte fel magát, mert zsenijét ki­véve, minden más tekintély nélkül el tudta érni, hogy harminchatmilió alatt­való oly időben engedelmeskedett neki, mikor a trónt már nem vette körül többé illúzió ...“ Az olasz nép sokalhatta a háború terhét, kiábrándulhatott annak céljai­ból, vagy a vezetők által elkövetett hi­bákból, de egy negyedszázad békés al­kotásait semmiféle változás nem rom­bolhatja le. És erre Olaszország, az olasz nép nyilván nem is gondol. Olasz­ország békét akar, de nem olyan áron, amely nemzeti önérzetének még árnyé­kától is megfosztaná. Békét akar, de nyilván nem akar visszatérni se a kapi­talizmus egyoldalú uralmához, se a marxista vagy bolsevista szocializmus anarchiájához, véres, pusztító végletei­hez, amelyekből egyszer már olyan szörnyű tapasztalatokat szerzett s amelyekből olyan nehezen küzdötte fel magát a nemzeti lélek és nemzeti ön­érzet világosságába. Napóleon után is hatalmas reakció következett be nemcsak Franciaország­ban, de Európaszerte mindenütt, ahova a francia forradalom eszméi az ő szu­ronyai élén, vagy a szellem, a könyvek és újságok szárnyain, eljutottak. Ki­derülhetett, hogy se a nagy francia forradalom végletei, se a Napóleon-féle cezarisztikus diktatúra végletei nem kellenek se a francia népnek, se Euró­pának. A francia nép megutálhatta a Robespierreék anarchiáját, vérengzését, megúnhatta Napóleon vaskezét, véget nem érő háborúit, a győzők őt száműze­tésbe, fogságba hurcolhatták, de az el­veket és intézményeket, melyeket a for­radalom életre hívott, megvalósított, már semmiféle reakció meg nem vál­toztathatta, hatásukat, életképességü­ket meg nem akadályozhatta. Ez a francia vagy európai reakció se a jobbágyfelszabadítást vissza nem csi­nálhatta, se a parlamentáris demokrá­ciát, a népképviseleti gondolatot többé el nem fojthatta. Napóleon már rég visszatért száműzetéséből, hamvai már rég az invalidusok kupolái alatt pihen­tek, mikor Európa népei között Olasz­országban épp úgy, mint a német álla­mokban, Magyarországon épp úgy, mint Ausztriában, sőt évtizedekkel ké­sőbb a legelmaradottabb Oroszország­ban is ugyanezek az elvek és eszmék jutottak, ilyen vagy olyan formák kö­zött, nemzeti forradalmak útján, vagy isőbb belátás nyomán, szabad, te­remtő érvényesüléshez. Nem is szólva azokról a változásokról, amelyeket gaz­dasági és technikai téren a gőzgép fel­találása és a kapitalizmus kibontako­zása előkészített s amelyek alapjában véve mind a régi feudális, arisztokra­tikus, abszolutisztikus uralmak vissza­térése ellenében hatottak. A Napóleon utáni Franciaország nemcsak soha nem tudott Napóleon emlékétől, dicsőségétől szabadulni, de alkotásai, nagy reformjai, melyeket a Code Napoleon foglalt össze, egy év­századra megszabták egész belső ma­gánjogi, szociális, gazdasági és közigaz­gatási kormányzati életének irányát, alapelveit. A francia forradalommal és Napó­leonnal szemben akkor a régi feudális, arisztokratikus Európának hatalmi, régi uralmi tényezői állottak szinte érintetlenül: a cári Oroszország, a Hohenzollernek Poroszországa és a Habsburgok kettős monarchiája. Ezek hatalma, szuronyai adtak szankciót a bécsi békéhez és a régi állapotokhoz való átmeneti visszatéréshez, illetve azok megsz­árdításához saját orszá­gaikban. Ma ilyen konzervatív nagy­­hatalmak nincsenek. Amerika nem ilyen, Anglia ilyen volna liberális-kapitalista értelemben, de nyitván ő se maradhat meg a háború után régi önmagával, vagy nem térhet vissza régi önmagához. Akarja nem akarja, óriási változásokon fog keresztülmenni. Hogy­ Európa sor­sára, politikai életének, szociális gazda­sági rendjének új alakulására nekik vagy Szovjetoroszországnak lenne-e na­gyobb befolyása a szövetségesek győ­zelme esetén, ez nagy, nyitott kérdés. Ha a szárazföldön a szovjet győzne s a német birodalmat döntően megverné, akkor egész Európa a bolsevista forra­dalom örvényébe zuhanna. De ha a szov­jetet még sikerülne is megállítani Kö­­zépeurópa átengedésével, a háború és vereség nyomán támadt nyomor, sze­génység, kétségbeesés hullámai a bolse­vista szellem és erkölcsi ráhatás erejé­vel túlcsapnának a legszigorúbban meg­húzott új politikai határokon is. A kon­zervatív társadalmi, gazdasági ténye­zőknek ma nincs többé olyan érintetlen hatalma, befolyása, ereje, mint az arisz­tokráciának és egyháznak volt a francia forradalom, illetve Napóleon legyőzése után. De nincsen iyen ereje többé a liberalizmus évszázada alatt melléjük vagy föléjük nőtt polgári társadalom­nak se, hogy a bolsevista veszélyt kö­zös összefogással is el tudnák Európa vagy az egyes népek feje felől hárítani. Nem volt elég erejük ehhez se Francia­­országban, se Spanyolországban, a wei­­mari Németországban vagy Ausztriá­ban se. Ezt az erőt csak az olasz fasiz­mus és a német nemzeti szocializmus tudta kitermelni, a tömegeket fölemelő s nemzeti öntudatra gerjesztő szellemé­vel, szervezettségével és ugyanilyen intézményeivel. Mind a kettőnek ki­esése, végleges legyőzése végzetes kö­vetkezményekkel járna egész Európára ( s lehetetlenné tenné egy új, evolúciós szellemű, ha úgy tetszik konzervatív európai világrend biztosítását. A háború előtti, illetve a múlt világ­háború utáni Európában a német nem­zeti szocialista és a fasizmus jelentették azokat a konzervatív erőket, rendsze­reket, hatalmakat, amelyek a nemzeti társadalmak új belső, szociális egyén­

Next