Uj Magyarság, 1943. november (10. évfolyam, 248-271. szám)

1943-11-03 / 248. szám

‘ * // «•■rars'* is fc'l? Yjti&RUe- ‚... »JtJUd-tMMak *. JM^xLjí/Sm S-y,» w tj(Jf i J jg^. / Szerda, 1943 november 3 fSIÍS—!I£gjL!!!51!121 Afik ZOfíffóf* X. évfolyam 248. szám KerCS VárOS két Oldalán m­mnm­m^mmmmmmmmmmsm­sm­^mmm^ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HONATRA _ szrDvYtF­JZ\ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATALI B.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FELELŐS .ZERKESZTŐI BUDAPEST, VIII., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁM­ARA Uk­ 11 ffíTAV ICTfffI M V', I /HV TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR TM 3 I—­­ I HI 19 I VHII 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 L­assan a testtel! Irta: Hajta Ferenc Lassan a testtel, •— megüzenhetnénk ma is titokzatos jóakaróinknak, — ez­úttal azonban a Manchester Guardian egyik cikkéről van szó s miután tárgyi­lagosságunkra az idézetek átvételénél is őrködtünk, ezúttal sem sűrítjük­­össze szűkszavú összefoglalóba a ki­váló angol lap cikkét. „Évtizedek óta harcolunk a munkásság jogaiért és s­oha sem helyeseltük a konzervatív po­litikát, — írta három héttel ezelőtt a Manchester Guardian. — Felfogásunk mellett akkor is kitartottunk, amikor a munkáspárt vezetői megtagadták az ellenzéki padsorokat s képviselői fize­tésüket felcserélték a lordpecsétőri­­Btallummal. Amikor pedig döntenünk kellett világpolitikai magatartásunkról, nyiltan is hitet tettünk a szovjetunió­val való barátság mellett. Teljes mér­tékben helyeseljük a kormány bolseviki­­barát külpolitikáját, ügyesnek tartjuk azt is, hogy a munkáspárt még a há­ború befejezése előtt ki akarja harcolni a­z angol szocializmus győzelmét. Van azonban mindenütt egy bizonyos határ. Churchillről és Edenről egy percig sem tételezzük fel, hogy a szovjetbarát kül­politikát Anglia érdekeinek rovására is tovább folytatnák, s nem hisszük, hogy a munkáspárt vezetői között csak egy is akadna, aki a szocialista reformok megvalósítása során a bolsevizmustól szeretne megoldási formákat kölcsö­nözni. Éppen ezért a legélesebben szembe kell szállni azokkal, akik Ang­lia katonai szövetségét, a jelenlegi ne­héz helyzetet titokzatos politikai cél­jaik megvalósítására szeretnék felhasz­nálni. Meg szeretnék torpedózni a ki­rályság egész szociális rendszerét, hogy a merényletük nyomán keletkező tűz mellett megsüthessék egyéni kis pecse­nyéjüket. Lassan a testtel, — ezt üzen­jük mindenkinek, aki bölcsebb akar lenni a kormánynál, bölcsebb az angol szocializmus vezetőinél. Nem fogunk szemet hunyni a leg­jelentéktelenebb egyéni akció fölött sem .. Kemény, komoly, őszinte szavak ezek s a jelentőségüket éppen az adja meg, hogy a közismerten baloldali Manches­ter Guardian írta, üzente meg az angol politika spekulánsainak. Amíg csak a Times és a Daily Telegraph hangoztat­ták, hogy Angliának ki kell tartani régi tradíciói, sajátos nemzeti életformája mellett, a szocialisták rögtön készen voltak a legsúlyosabb váddal: a nagy­kapitalizmus tudni sem akar a szocializ­mussal való kiegyezésről s még most is, a bolsevizmussal való katonai szövetség idején is a „kétszáz család” érdekeit védi. Mindaddig természetesen, amíg nem engedélyezték ismét a Davy Wor­­kert, könnyebb, nyugodtabb hangot őriztek meg ezek a sajtóviták s el kell ismerni, senki se hirdette nyáron a bol­­sevizmus kiirtását. Nem volt igazi kom­munista ellenzéke Angliának s így konkrét formákban csak az utóbbi hónapokban vetődött fel a kérdés: tűr­­heti-e tovább az angol társadalom a bolsevizmus földalatti szervezkedését, elnézheti-e az egyéni akciók kiterebélye­­sedését, avagy itt van a pillanat, ami­kor le kell csapni mindenre és min­denkire a legnagyobb könyörtelenség­gel, hogy egyszers mindenkorra leszá­moljanak a bolsevisták szálláscsin­álói­val. Jellemző az angol közélet józan­ságára, hogy még a munkáspárt hivata­­l''•s lapja, a Daily Herald is \' '­utasított minden újabb közeledési kísér­letet s arra az álláspontra helyezkedett, hogy „az angol szocializmus nem léphet szövetségre a bolsevizmussal, mert még a szakszervezeti kérdésekben is száz­százalékosan nemzeti irányzatot köve­tett. Kapcsolatban állunk hosszú évtize­dek óta a szakszervezeti internacionálé­­val, — írta október 21-én a lap, — az angol érdekek védelméről azonban soha sem mondtunk le“. Megszívlelendő ez az álláspont, hiszen szinte természetes volna, hogy megfelelő „szövetséges lég­kör“ védelmében az angol munkáspárt most ugyanolyan szirénhangokat hallas­son, mint a bolsevizmussal való ka­tonai szövetség első esztendejében, 1941-ben. 1941 ősze óta azonban sok minden történt Anglia társadalmi életében is. Az angolok néhány hónap alatt rájöt­tek, hogy veszélyes a bolsevizmussal való világnézeti közösség vállalása, s a szebbnél-szebb dicshimnuszok­­ elhang­zása után szinte napokon belül meg­keresték, lemérték a bolsevizmust di­csérő beszédeknek és cikkeknek a köz­véleményre gyakorolt hatását. Angliá­ban nem működik semmiféle Galloup­­intézet, egyetlen lap sem szavaztatta meg a közvéleményt, az angol propa­gandaminisztérium vidéki szervezetei­nek jelentéseiből azonban kiderült, hogy a londoni parlamentben elhang­zott nagy külpolitikai beszédek helyte­len irányban befolyásolják a közvéle­ményt. Rájöttek arra is, hogy a Sir Stafford Cripps által kezdeményezett tömeggyűlések csak a bolsevizmus ang­liai terjedését szolgálják, s Moszkva nem igen törődik azzal, hogy tüntet­nek-e mellette az angol vidéki városok­ban, vagy sem. Hogy mi történt a ku­lisszák mögött, azt természetesen nem tudhatjuk. Ez év májusában viszont a Daily Telegraph jelentése szerint már betiltották az összes szovjetbarát gyű­léseket, a hadügyminiszter pedig napi­­parancsban rendelte el ama angol kato­nák és katonatisztek szigorú, példát­­szolgáltató megbüntetését, akik a jövő­ben mégis megjelennének a hatósági engedély nélkül előkészített vagy rög­tönzött tüntető gyűléseken. 1943 jú­niusában rendőri karhatalommal ver­ték szét a Hyde-pa­rkban ülésező „szov­jetbarát komité“ társadalmi egyesüle­teit . .. Valószínűnek látszik, hogy a szovjet­orosz nagykövetség minden egyes eset­ben síkra szállt londoni követői védel­mében,­ az angol külügyminisztérium azonban nem sokat törődött ezekkel a diplomáciai tiltakozásokkal. Amikor néhány héttel ezelőtt megnyitották az alsóház új, őszi ülésszakát, a parlament­ben még csak feleletre sem méltatták azokat az interpelláló képviselőket, akik a szovjetbarát tömeggyűlések be­tiltása miatt intéztek kérdéseket Edém­hez. Azaz, közvetve mégis csak vála­szolt az angol kormány. Legutóbbi nagy beszédében maga Eden fejtette ki, hogy „a világnézeti különbségek, egyes nemzetek belső társadalmi rend­szerei nem zavarhatják meg a katonai szövetség erejét. A nagyhatalmak soha sem elvek érdekében szövetkeznek egy­mással — mondotta a miniszter, — ha­nem bizonyos érdekek védelmében. Senki se kívánhatja tehát, hogy két katonai nagyhatalom szövetségének fenntartása érdekében a nemzeti tár­sadalmak képét is összeegyeztessék egymással“. * Bár nem tudjuk bizonyosan milyen kérdéseket vitattak meg a mosz­kvai konferencia zárt ajtói mögött, biztosra vehető, hogy a szovjet diplo­matái az angol és az amerikai belső front bolsevikiellenes magatartását is szóbahozták. Az Izvesztija közismert és sokszor idézett cikke semmi kétséget sem hagyott fennforogni afelől, hogy Moszkvának nagyon rosszul esett az angol és amerikai társadalom anti­­bolsevista állásfoglalása. Nincs kizárva tehát, hogy Biden csak azért szögezte le végleges formában Anglia álláspont­ját elutazása előtt a londoni parlament­ben, hogy, mint egy alkotmányos állam külügyminisztere, ne is vitatkoz­hasson többé olyan problémák és kér­dések felett, amelyek lényegéről a par­lament már döntött. Persze, most sor kerülhet az antibolsevista újságcikkek megfékezésére, a „Háború és munkás­­osztály“ című lapnak azonban annyiban mégis igaza van, hogy a már megjelent cikkek sem láthattak volna napvilágot, ha a kormány más álláspontot foglalt volna el. Angliában is cenzúra működik, a Daily Mail szerint nagyon is szigorú cenzúra, így tehát semmi kétség sem férhet ahhoz, hogy a cenzúrahivatal, ha erre utasítása lett volna, minden to­vábbi nélkül törölte volna a Times, a Sunday Dispatch, a New Statesman and Nation, a Nineteen Century, vagy a­ Daily Herald kommunistaellenes cikkeit. Igaza van a Journal de Genévenek, amikor azt írta Nicollék ügyével kap­csolatban, hogy „a kontinens népei csak tanulhatnak az angoloktól. Más a katonai érdek és megint más a világ­nézet, — írta a lap. — Svájc sem fogja tűrni, hogy demokráciáját meghamisít­sák, s nemzetközi színezetet adjanak a szocialista törekvéseknek“. Az Egyesült Államok sajtópolitikája még az ango­lokénál is következetesebb, s Ameriká­ban egyenesen börtön jár a kétszínű dicshimnuszokért. Alig néhány hete, augusztus végén írta a Newyork Times, hogy 128 újságírót kellett szabadság­vesztésre ítélni, mert „cikkeikben olyan hangot ütöttek meg, amely sértette és veszélyeztette az amerikai belső front egységét“. Hogy mit írtak ezek az újságírók, azt természetesen nem tud­hatjuk, hiszen az amerikai lapok sajtó­szemléje nagyon is hiányos, s az ameri­kai hírügynökségek nem adnak olyan részletes jelentést a nagyobb lapokban megjelenő cikkekről, mint a Reuter­­iroda. Egy azonban kétségtelen: Washing­ton is megüzente a bolsevizmus és a nemzetköziség titkos szövetségeseinek: — lassan a testtel! A szovjetnek az amerikai magatartás mindennél jobban fáj: Amerikában a szakszervezetek sok­kal inkább hajlottak a bolsevizmus felé, mint Angliában s most igazán könnyű lett volna, a katonai szövetség felhasz­nálásával, hangulatot teremteni Mosz­kva mellett. A Fehér Ház diplomatái azonban, úgy látszik, nagyon jól ismerik Sztálin „A leninizmus problémája“ című könyvét, amelyben a vörös cár beval­lotta, hogy a huszas évek végén óriási pénzösszegekkel támogatta az amerikai kommunista propagandát. / * Nagy kérdés, s azt hisszük erre a kérdőjelre ma az egész világ feleletet szeretne kapni: hogyan alakul át az angolszászok Európával kapcsolatosan alkotott véleménye. Még ma is azt tart­ják-e, amit 1941-ben, hogy biztosítani kell a bolsevizmus európai csendőrrend­szerét? Még ma is azt hirdetik-e, hogy Európa sorsa nem érdekli az angol­szászokat? Nem tudjuk, hogyan alakul a külszín és a titkos lényeg viszonya,­­ az azonban vitathatatlan: London és Washington majdnem egyidőben von­ták le maguk számára a bolsevizmus veszélyének összes konzekvenciáit! Hétfőn kiadták a moszkvai értekezlet záróközleményét Az angolszász sajtó a közeljövőben sorra kerülő Churchill-Roosevelt-Sztálin találkozóról h­­ ­étfőn este adták ki a moszkvai érte­kezlet záró közleményét. Eszerint október 19-ike és 30-ika között a külügyminiszte­rek tizenkét ülést tartottak. A problémák közül egyes kérdésekben végleges állásfog­lalásra jutottak. Más megoldandó kérdé­sekben megbeszélték ugyan az elvi döntést, azonban tüzetesebb tanulmányozás céljá­ból külön bizottság­­elé utalták, vagy pedig diplomáciai úton való elintézés számára tartották fenn. Ismét más kérdéseket eszmecsere útján tisztáztak. Elsősorban a Németország és szövetségesei elleni há­borús rendszabályokat vitatták meg. Vég­leges halomi hadműveleteket beszéltek meg, amelyekre nézve döntés történt és amelyeket máris előkészítenek, hogy meg­vessék az alapját a három ország közti legszorosabb katonai együttműködésnek a jövőben. Megállapodtak abban, hogy szervezetet létesítenek a három kormány közötti légi szorosabb együttműködés biztosítására, különös tekintettel azoknak a kérdéseknek vizsgálatára, amelyek a háború további alakulása során merülnek fel. Az értekez­let ezért elhatározta, hogy európai ta­nácsadó bizottságot állít fel Londonban e kérdések tanulmányozására. Ez a bi­zottság együttes javaslatokat tesz majd a három kormánynak. Elhatározták azt is, hogy Olaszország ügyeivel kapcsolatban szintén tanácsadó bizottságot létesítenek. Ez a bizottság kezdetben a három kor­mány és a francia nemzeti felszabadítási bizottság képviselőiből áll majd. Gondos­kodás történik arról, hogy a bizottságban később helyet foglaljon Görögország és Jugoszlávia képviselője is. A közlemény ezután az északamerikai, angol, szovjet és csungking-kínai kor­mány közös nyilatkozatát ismerteti. Ki­emeli, hogy ez a nyilatkozat összhangban áll a szövetségesek­­1942 január 1-i és ké­sőbbi nyilatkozataival, mint például azzal, hogy a tengelyhatalmak ellen az ellensé­geskedéseket a „feltétlen fegyverletételig“ kell folytatni. A közös nyilatkozat a kö­vetkezőket kívánja: 1. A négy kormány közös cselekvését, amely az ellenségeik elleni háború folyta­tására irányul, továbbra is fenntartják a béke és a biztonság megszervezése és meg­óvása céljából. 2. A kormányok, amelyek a közös ellen­séggel harcban állanak, az ellenfél fegy­verletételének és leszerelésének minden kér­désében közösen járnak el. 3. Közös rendszabályokat hoznak abból a célból, hogy megakadályozzák az ellenségre

Next