Uj Magyarság, 1944. március (11. évfolyam, 49-73. szám)

1944-03-01 / 49. szám

EI­ AFIZET­­SI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 5.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FÉLÉVRE 13 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 30, VASARNAP 40 FILLÉR Nem tartottak vissza Szerda, 1944 március ! XI. évfolyam 49. szám finn hajókat német kikötőkben ÁIA­Mfillér* FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁNUÉ/ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KOREÁT 6. TELEFON: 14-64-30, 14-64-38, 14-64-39 ÉS 14-44-00. POSTACSEKK SZÁMLA 6500 FELHŐKARCOLÓ A MONTE CASSINO ORMÁN (V. F.) Már véget ért a szenvedélyes vita, amely a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano és az angolszász sajtó között robbant ki. Az angolok, akik az első pillanattól kezdve gyere­kesnek tartották az amerikai sajtó véle­kedését, takarodót fuvattak, s miután rájöttek arra, barátaik hiába emelnek százemeletes felhőkarcolót, ötvenemele­­tes templomot a Monte Cassino ormára, mert ez a Newyork Times által is be­ígért modern kaloda Rómának és Európának sosem t­etszene, megpróbál­ták az amerikaiakat is józanabb be­látásra bírni. Bár az amerikai sajtó nyomán többek között a Daily Telegraph is „történelmi szükségszerűségnek” mondotta Monte Cassino elpusztítását, megüzente mégis Amerikának, hogy a legokosabb napirendre térni az esemé­nyek fölött és be kell látni: a monte­­cassinoi bombázás olyan visszhangot keltett Európában, amely semmiesetre sem szolgálhatja a szövetségesek erkölcsi érdekeit. Nos, az angol jótanácsok csak kevés meghallgatásra találtak a tengeren túl. A Newyork Times még ma is érthetet­lennek nevezi a Vatikán elutasító magatartását, s azt mondja, Amerika szava csak elég zálog arra, hogy a há­ború befejeztével a réginél is szebb, értékesebb stílusban építik fel Szent Benedek rendházát. Az egyik kitűnő orgánum, a Newyork Davy Herald már gyűjtést is indított Monte Cassino újjá­építése érdekében, s miután a nagytőke lelkesen odaadta az első obulusokat, megkezdődött az amerikai közvélemény adakozása is. Amerika tehát — ha tet­szik, ha nem Európának — győzelme esetén mindenképpen felépíti Monte Cassinot, s hogy bebizonyítsa a katoli­kus világnak, mennyire bánja a „sajná­latos tragédiát”, a négyemeletes kolos­tor helyett a felhőkbe merészkedő száz­emeletes palota életrehívásáról gondos­kodik. Mindannyiunknak, akik csak egy órát is töltöttünk valamikor Monte Cassino régi, majdnem kétezeréves kövei között, a fenti sorok természetesen nemcsak az újgazdagok kérkedését továbbítják. Monte Cassinót soha, senki se felejtheti el, aki csak egyetlen tavaszi délutánt is végigélt ódon falai között. Történelem volt ez a kolostor, jóformán az egész európai kultúra történetét lehelte és bennünket, magyarokat különösen is szoros kapcsolatok fűztek a rendfőnök szűk, szerény cellájához. Kilencszáz esz­tendővel ezelőtt innen indultak útra az első bencések Magyarországra, s nem­csak az ország vezető urai, hanem Ma­gyarország első trónörököse is Monte Cassino szellemében nevelkedett. Ro­stock, Lübeck, Nürnberg, München, Ná­poly, Sorrento, Herculanum, Salerno, Padova, Genova, Aachen és Köln el­pusztítása csak az európai lelkiismere­tet szólaltatta meg bennünk, Monte Cassino azonban szimbólummá emelke­dett, s bizony, hiába adnának milliókat, milliárdokat a tengerentúli konzerv­­gyárosok, acélkirályok Monte Cassino újjáépítésére, a százemeletes bérpalota, — hogy Maglione bíboros szavaival él­jünk, — még akkor sem­ képviselhetné a régi Monte Cassinot, ha falait szín­­arannyal vonnák be. Monte Cassino Európa szívének egy darabja volt, az egyszerű bencés kolostorból évszázado­kat bevilágító kultúra kelt útra, s ebből a kultúrából nemcsak Európa, hanem Amerika is kapott, s olyan tények ezek, amelyeket az amerikai lélek, úgy látszik, ma már nem értékel eléggé. De bármit is mondjon Amerika Monte Cassino elpusztításáról, nevezzék ócska, rongy köveknek a kolostor szerteröpí­tett falait tökéletesen egyremegy. — Európa nem tud így, ilyen kegyetlenül elbúcsúzni attól, ami még romjaiban is örök szimbólumként vitágít. Sajnos, Monte Cassino nem az egye­düli történelmi műkincs, amelyet az amerikaiak semmibe se vesznek. A Newyork Times haditudósítója szerint a „műemlékek tanulmányozására” Európába küldött amerikai bizottság rendszerint csak a csaták lefolyása után szól bele az ügyek intézésébe, s még egyszer sem sikerült rábeszélnie a RAF vezetőit, hogy a hadicélpontok keresése közben kíméljék vagy kerüljék ki Olasz­ország műkincseit. Pedig, ha másért nem, már csak azért is meg szeretnék védeni a szebbnél szebb templomokat, régi villákat, borostyánnal befuttatott kolostorokat, campanilleket,­ mert meg­­bizatásuk értelmében minden értéket Amerikába kell szállítaniok. Hivatalos jelentések szerint a Salerno fölött emel­kedő görög templomokat például széjjel­szedték, köveiket megszámozták, hajóra rakták és máris átvitték Amerikába. Szicília egyik legszebb mór templomát kilencvennyolc amerikai család vásá­rolta meg, s mint a Colliers Magazin mondja, most „méltó helyen”, a Broadway palotáinak habljaiban állnak ezek a villámgyorsan átmentett szobrok és templomrészletek. A Palermo, fölött emelkedő kétezeréves oszlopokat egy floridai parkban helyezték el, a Taor­­minában, Modicában, Naroban, Tar­an­tó­ban és Laurenzanában zsákmányolt képeket pedig ötvennyolc árverésen szórták széjjel az USA újgazdagjai szá­mára. Nem érdemeltek méltóbb sorsot a délolaszországi kisvároskák fórumjai sem, amelyek a Newyork Times értesü­lése szerint oszlopaikkal és kockáikkal egyetemben most már a kisebb-nagyobb vidéki amerikai városokat díszítik. Egy izben már hallott a világ az ame­rikaiaknal, a műkincsek iránti rajongá­sáról. Amikor a polgárháború követ­keztében Spanyolország műkincseit a vörösök elprédálták, még Hearst, a világhírű újságkonszern fejedelme is a vásárlók között jelentkezett. Ő az egyik valladolidi kolostort vette meg hetven­nyolcezer dollárért. A kolostornak, ame­lyet négy hajón szállítottak át Ame­rikába s az újságkirály parkjában aztán újból felállítottak, csodájára járt az egész USA. Az újságírók fejedelmé­nek soha egy nyugodt pillanata sem volt, ezrek kígyóztak állandóan parkjá­nak keskeny útjain. Végül aztán any­­nyira megunta a dicsőséget, hogy továbbadta a­ kolostort, s hogy milyen nagyszerűen számított, bizonyítja a­ tény: háromszázezer dollárt kapott érrte. Ugyanez lett a sorsa annak a harminc­négy láda spanyol kegyszernek, mise­­ruhának, festménynek is, amelyet Negrinék szállítottak el 1938 márciusá­ban Bordeeuxból Mexikóba. Míg azon­ban a spanyol polgárháborúban nem volt közvetlenül érdekelve és csak má­sodkézből jutott az Egyesült Államok az európai műkincsekhez, Olaszország- Keleten továbbra is súlyos harcok folynak A szovjetunió eddigi veszteségeit 15 millió halottra becsülik Moszkvában Berlin, február 29. A keleti front harcairól a német táv­irati iroda kedden délután 2 órakor a véd­­er­őfő­p­a­r­an­csnok­ságnak a Führer főhadi­szállásáról kiadott következő hivatalos jelentését közölte: Kéréstől keletre és Krivosrog környé­kén az ellenségre nézve nagy veszteséggel visszavertük a bolsevisták sok támadását, helyi betöréseiket peddig ellenlökéssel meg­tisztogattuk. A Pripjet-mocsaraktól délre a helyi jel­legű harci tevékenység tovább tart. A Berezinától délre és Vitebszktől dél­keletre az ellenség erősebb támadásai összeomlottak vonalaink előtt. Egyes be­törési helyeken a szovjetet ádáz közel­harcok után ellenlökéssel visszavetettük. Neveitől északnyugatra az ellenség több lövészhadosztállyal támadásra indult. A hétfőn lefolyt kemény harcok a védőkre nézve teljes sikerrel jártak. A Pszkov­­tól keletre és Narvánál az ellenség megismételt támadásai sikertelenek ma­radtak. Tüzérségünk ellenséges csapat­­mozdula­tokat és készenléti állásokat zú­zott szét. Légihaderőnk erős csapatrepülőkötelé­­kei jó eredménnyel támogatták a védelmi harcokat, elsősorban Krivojrognál, Dubno­­nál és a Pszkov-tónál a szovjet gyalogos és gépesített oszlopai ellen indított ala­csony támadásokkal. Bombáikkal, illetve géppuskáikkal nagyszámú járművet és több légvédelmi ágyút romboltak szét.­­ Fent északon gyors német harci repülő­gépek a murmani vasút mentén ellenséges csapatszállásokat semmisítettek meg. Az arcvonal északi szakaszán lezajlott súlyos védőharcokban különösen kitűnt a második lett SS önkéntes dandár Schuldt SS-fővezető, a­­tölgyfalombbal ékesített vaskereszt tulajdonosának és Weiss vas­­keresztes tagvezető, a dandár lett gyalog­sági vezetőjének parancsnoksága alatt. Newyork, február 29. A News Week című newyorki folyóirat tudósítója, Bill Down most tért vissza a szovjetunióból és azt írja, hogy Moszkvá­ban 15 millió halottra becsülik a szovjet eddigi háborús veszteségeit. James Le­nning amerikai újságíró, aki nemrég ér­kezett Leningrádba, azt táviratozta lap­jának, hogy Leningrád­ 3 millió lakosából ma már csak 750.000-en élnek a városban. Minden ötödik ház teljesen kiégett, épen maradt házat egyáltalán nem látni Le­­ningrádban. Helsinki, február 29. A kedden kiadott finn hadijelentés eze­­ket mondja.: Az arcvonalakról nincs jelentenivaló. Berlin, február 29. Egy február 28-ról származó svéd lap­­jelentés szerint a németek bizonyos számú finn hajót tartottak vissza a németországi kikötőkben. Mint az InUrinf a hírrel kap­csolatban értesült, a londoni forrásból származó jelentésből egyetlen szó sem­­ felel meg a valóságnak. A német csapatok az eliszaposodás előtt elfoglalják új állásaikat Berlin, február 29. (Az új Magyarság tudósítójának telefon­jelentése.) A várt szovjet támadás megin­dult és általában egyre növekvő tevékeny­ség jellemzi ma már a keleti frontot. Lé­nyegében három új hadszíntér említhető meg: 1. Az első nagyobbszabású hadszíntér most az az óriási terület, amely Nevel és Narva között fekszik, tehát úgyszólván a keleti front egész északi része. Nevel tér­ségéből kiindulva itt indította meg több lövészhadosztály bevetésével a szovjet az új támadást, amelynek szemmel látható célja az, hogy az itt folyó nagy német ka­nyarodó hadmozdulatot átvágják, vagy legalább is erősen megzavarják. A német csapatok ezt a várt támadást felfogták és ban már közvetítők kikapcsolásával dol­goztak a kereskedők. Kitűnt például, hogy a régiségkereskedő vállalatok önkéntesnek íratták be ügynökeiket az amerikai hadseregbe. Az egyik cég, a Colypsia and Cie hetvenhárom ügynö­két küldte át őrmesteri és őrvezetői rangban Európába, s ezek most ott ku­tatnak a romok között a műtárgyak, a műkincsek után. A Newyork Times sze­rint valóságos feketepiaca van az olasz­­országi műkincseknek: az ügynökök mindenütt ott vannak, s ha kell, az értéktelen holmikat is felvásárolják, de nem engednek veszni semmit. Joggal megkérdezheti az olvasó: ha ennyire rajong Amerika a műkincsekért, várjon miért nem törődik mégis többet Európa templomaival, ősrégi, évszáza­dos palotáival? Igen, ha ma Olasz­­ország­ban minden ócska olajfest­ményért ezreket fizetnek, miért nem nézik meg, hogy éjszaká­ról-éjszakára műven célpontokra dobják alá bombái­kat, hogy nincs-e vél­etl­enül a gyár­­kémények közelében néhány templom, vagy történelmi értéket képviselő palota is? A választ, az egyetlen igazi választ maga a Newyork Times adta meg, ami­kor azt mondotta: Amerika Európa összes műkincseit szeretné, de miután ahhoz, hogy hozzájusson mindenhez, csak nagyon kevés reménye van, a „lehetőségek szerint” kell cselekednie. A „lehetőségek”, sajnos, távolról sem szolgálják az európai műkincsek védel­mét, amelyről pedig oly gyönyörű sza­vakkal emlékezett meg az Európába utaztatott, régészek társasága. Minden éjszaka elpusztul egy-egy európai vá­ros, minden éjjel kigyullad egy-egy régi városnegyed, s ha együttvéve se képviselnek annyi értéket, mint Monte Cassino, mégis azt kell mondanunk: nemcsak az európai történelmet, hanem önmagukat is megtagadják azok, akik ezresekkel fizetnek egy-egy képecskéért, s nem kímélnek egész városokat, egész nemzeteket sem. Hosszú út vezetett fel Licatatól Monte Cassinoig, de erre az útra nem­csak az amerikai hadvezérek, hanem az USA nemzeti becsületének védelmezői sem gondolnak majd vissza a legjobb érzésekkel. Amerre jártak, égő városok mutatták útjuk irányát, s ahonnan el­mentek, ott üres, kopár helyek bizonyít­ják, hogy kissé talán „túl sokra becsül­ték” a műkincseket, méghozzá egy idegen nemzet történelmi értékeit...

Next