Uj Magyarság, 1944. március (11. évfolyam, 49-73. szám)
1944-03-01 / 49. szám
EI AFIZETSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 5.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FÉLÉVRE 13 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 30, VASARNAP 40 FILLÉR Nem tartottak vissza Szerda, 1944 március ! XI. évfolyam 49. szám finn hajókat német kikötőkben ÁIAMfillér* FELELŐS SZERKESZTŐ: MILOTAY ISTVÁNUÉ/ SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VIII., JÓZSEF-KOREÁT 6. TELEFON: 14-64-30, 14-64-38, 14-64-39 ÉS 14-44-00. POSTACSEKK SZÁMLA 6500 FELHŐKARCOLÓ A MONTE CASSINO ORMÁN (V. F.) Már véget ért a szenvedélyes vita, amely a Vatikán hivatalos lapja, az Osservatore Romano és az angolszász sajtó között robbant ki. Az angolok, akik az első pillanattól kezdve gyerekesnek tartották az amerikai sajtó vélekedését, takarodót fuvattak, s miután rájöttek arra, barátaik hiába emelnek százemeletes felhőkarcolót, ötvenemeletes templomot a Monte Cassino ormára, mert ez a Newyork Times által is beígért modern kaloda Rómának és Európának sosem tetszene, megpróbálták az amerikaiakat is józanabb belátásra bírni. Bár az amerikai sajtó nyomán többek között a Daily Telegraph is „történelmi szükségszerűségnek” mondotta Monte Cassino elpusztítását, megüzente mégis Amerikának, hogy a legokosabb napirendre térni az események fölött és be kell látni: a montecassinoi bombázás olyan visszhangot keltett Európában, amely semmiesetre sem szolgálhatja a szövetségesek erkölcsi érdekeit. Nos, az angol jótanácsok csak kevés meghallgatásra találtak a tengeren túl. A Newyork Times még ma is érthetetlennek nevezi a Vatikán elutasító magatartását, s azt mondja, Amerika szava csak elég zálog arra, hogy a háború befejeztével a réginél is szebb, értékesebb stílusban építik fel Szent Benedek rendházát. Az egyik kitűnő orgánum, a Newyork Davy Herald már gyűjtést is indított Monte Cassino újjáépítése érdekében, s miután a nagytőke lelkesen odaadta az első obulusokat, megkezdődött az amerikai közvélemény adakozása is. Amerika tehát — ha tetszik, ha nem Európának — győzelme esetén mindenképpen felépíti Monte Cassinot, s hogy bebizonyítsa a katolikus világnak, mennyire bánja a „sajnálatos tragédiát”, a négyemeletes kolostor helyett a felhőkbe merészkedő százemeletes palota életrehívásáról gondoskodik. Mindannyiunknak, akik csak egy órát is töltöttünk valamikor Monte Cassino régi, majdnem kétezeréves kövei között, a fenti sorok természetesen nemcsak az újgazdagok kérkedését továbbítják. Monte Cassinót soha, senki se felejtheti el, aki csak egyetlen tavaszi délutánt is végigélt ódon falai között. Történelem volt ez a kolostor, jóformán az egész európai kultúra történetét lehelte és bennünket, magyarokat különösen is szoros kapcsolatok fűztek a rendfőnök szűk, szerény cellájához. Kilencszáz esztendővel ezelőtt innen indultak útra az első bencések Magyarországra, s nemcsak az ország vezető urai, hanem Magyarország első trónörököse is Monte Cassino szellemében nevelkedett. Rostock, Lübeck, Nürnberg, München, Nápoly, Sorrento, Herculanum, Salerno, Padova, Genova, Aachen és Köln elpusztítása csak az európai lelkiismeretet szólaltatta meg bennünk, Monte Cassino azonban szimbólummá emelkedett, s bizony, hiába adnának milliókat, milliárdokat a tengerentúli konzervgyárosok, acélkirályok Monte Cassino újjáépítésére, a százemeletes bérpalota, — hogy Maglione bíboros szavaival éljünk, — még akkor sem képviselhetné a régi Monte Cassinot, ha falait színarannyal vonnák be. Monte Cassino Európa szívének egy darabja volt, az egyszerű bencés kolostorból évszázadokat bevilágító kultúra kelt útra, s ebből a kultúrából nemcsak Európa, hanem Amerika is kapott, s olyan tények ezek, amelyeket az amerikai lélek, úgy látszik, ma már nem értékel eléggé. De bármit is mondjon Amerika Monte Cassino elpusztításáról, nevezzék ócska, rongy köveknek a kolostor szerteröpített falait tökéletesen egyremegy. — Európa nem tud így, ilyen kegyetlenül elbúcsúzni attól, ami még romjaiban is örök szimbólumként vitágít. Sajnos, Monte Cassino nem az egyedüli történelmi műkincs, amelyet az amerikaiak semmibe se vesznek. A Newyork Times haditudósítója szerint a „műemlékek tanulmányozására” Európába küldött amerikai bizottság rendszerint csak a csaták lefolyása után szól bele az ügyek intézésébe, s még egyszer sem sikerült rábeszélnie a RAF vezetőit, hogy a hadicélpontok keresése közben kíméljék vagy kerüljék ki Olaszország műkincseit. Pedig, ha másért nem, már csak azért is meg szeretnék védeni a szebbnél szebb templomokat, régi villákat, borostyánnal befuttatott kolostorokat, campanilleket, mert megbizatásuk értelmében minden értéket Amerikába kell szállítaniok. Hivatalos jelentések szerint a Salerno fölött emelkedő görög templomokat például széjjelszedték, köveiket megszámozták, hajóra rakták és máris átvitték Amerikába. Szicília egyik legszebb mór templomát kilencvennyolc amerikai család vásárolta meg, s mint a Colliers Magazin mondja, most „méltó helyen”, a Broadway palotáinak habljaiban állnak ezek a villámgyorsan átmentett szobrok és templomrészletek. A Palermo, fölött emelkedő kétezeréves oszlopokat egy floridai parkban helyezték el, a Taorminában, Modicában, Naroban, Tarantóban és Laurenzanában zsákmányolt képeket pedig ötvennyolc árverésen szórták széjjel az USA újgazdagjai számára. Nem érdemeltek méltóbb sorsot a délolaszországi kisvároskák fórumjai sem, amelyek a Newyork Times értesülése szerint oszlopaikkal és kockáikkal egyetemben most már a kisebb-nagyobb vidéki amerikai városokat díszítik. Egy izben már hallott a világ az amerikaiaknal, a műkincsek iránti rajongásáról. Amikor a polgárháború következtében Spanyolország műkincseit a vörösök elprédálták, még Hearst, a világhírű újságkonszern fejedelme is a vásárlók között jelentkezett. Ő az egyik valladolidi kolostort vette meg hetvennyolcezer dollárért. A kolostornak, amelyet négy hajón szállítottak át Amerikába s az újságkirály parkjában aztán újból felállítottak, csodájára járt az egész USA. Az újságírók fejedelmének soha egy nyugodt pillanata sem volt, ezrek kígyóztak állandóan parkjának keskeny útjain. Végül aztán anynyira megunta a dicsőséget, hogy továbbadta a kolostort, s hogy milyen nagyszerűen számított, bizonyítja a tény: háromszázezer dollárt kapott érrte. Ugyanez lett a sorsa annak a harmincnégy láda spanyol kegyszernek, miseruhának, festménynek is, amelyet Negrinék szállítottak el 1938 márciusában Bordeeuxból Mexikóba. Míg azonban a spanyol polgárháborúban nem volt közvetlenül érdekelve és csak másodkézből jutott az Egyesült Államok az európai műkincsekhez, Olaszország- Keleten továbbra is súlyos harcok folynak A szovjetunió eddigi veszteségeit 15 millió halottra becsülik Moszkvában Berlin, február 29. A keleti front harcairól a német távirati iroda kedden délután 2 órakor a véderőfőparancsnokságnak a Führer főhadiszállásáról kiadott következő hivatalos jelentését közölte: Kéréstől keletre és Krivosrog környékén az ellenségre nézve nagy veszteséggel visszavertük a bolsevisták sok támadását, helyi betöréseiket peddig ellenlökéssel megtisztogattuk. A Pripjet-mocsaraktól délre a helyi jellegű harci tevékenység tovább tart. A Berezinától délre és Vitebszktől délkeletre az ellenség erősebb támadásai összeomlottak vonalaink előtt. Egyes betörési helyeken a szovjetet ádáz közelharcok után ellenlökéssel visszavetettük. Neveitől északnyugatra az ellenség több lövészhadosztállyal támadásra indult. A hétfőn lefolyt kemény harcok a védőkre nézve teljes sikerrel jártak. A Pszkovtól keletre és Narvánál az ellenség megismételt támadásai sikertelenek maradtak. Tüzérségünk ellenséges csapatmozdulatokat és készenléti állásokat zúzott szét. Légihaderőnk erős csapatrepülőkötelékei jó eredménnyel támogatták a védelmi harcokat, elsősorban Krivojrognál, Dubnonál és a Pszkov-tónál a szovjet gyalogos és gépesített oszlopai ellen indított alacsony támadásokkal. Bombáikkal, illetve géppuskáikkal nagyszámú járművet és több légvédelmi ágyút romboltak szét. Fent északon gyors német harci repülőgépek a murmani vasút mentén ellenséges csapatszállásokat semmisítettek meg. Az arcvonal északi szakaszán lezajlott súlyos védőharcokban különösen kitűnt a második lett SS önkéntes dandár Schuldt SS-fővezető, atölgyfalombbal ékesített vaskereszt tulajdonosának és Weiss vaskeresztes tagvezető, a dandár lett gyalogsági vezetőjének parancsnoksága alatt. Newyork, február 29. A News Week című newyorki folyóirat tudósítója, Bill Down most tért vissza a szovjetunióból és azt írja, hogy Moszkvában 15 millió halottra becsülik a szovjet eddigi háborús veszteségeit. James Lenning amerikai újságíró, aki nemrég érkezett Leningrádba, azt táviratozta lapjának, hogy Leningrád 3 millió lakosából ma már csak 750.000-en élnek a városban. Minden ötödik ház teljesen kiégett, épen maradt házat egyáltalán nem látni Leningrádban. Helsinki, február 29. A kedden kiadott finn hadijelentés ezeket mondja.: Az arcvonalakról nincs jelentenivaló. Berlin, február 29. Egy február 28-ról származó svéd lapjelentés szerint a németek bizonyos számú finn hajót tartottak vissza a németországi kikötőkben. Mint az InUrinf a hírrel kapcsolatban értesült, a londoni forrásból származó jelentésből egyetlen szó sem felel meg a valóságnak. A német csapatok az eliszaposodás előtt elfoglalják új állásaikat Berlin, február 29. (Az új Magyarság tudósítójának telefonjelentése.) A várt szovjet támadás megindult és általában egyre növekvő tevékenység jellemzi ma már a keleti frontot. Lényegében három új hadszíntér említhető meg: 1. Az első nagyobbszabású hadszíntér most az az óriási terület, amely Nevel és Narva között fekszik, tehát úgyszólván a keleti front egész északi része. Nevel térségéből kiindulva itt indította meg több lövészhadosztály bevetésével a szovjet az új támadást, amelynek szemmel látható célja az, hogy az itt folyó nagy német kanyarodó hadmozdulatot átvágják, vagy legalább is erősen megzavarják. A német csapatok ezt a várt támadást felfogták és ban már közvetítők kikapcsolásával dolgoztak a kereskedők. Kitűnt például, hogy a régiségkereskedő vállalatok önkéntesnek íratták be ügynökeiket az amerikai hadseregbe. Az egyik cég, a Colypsia and Cie hetvenhárom ügynökét küldte át őrmesteri és őrvezetői rangban Európába, s ezek most ott kutatnak a romok között a műtárgyak, a műkincsek után. A Newyork Times szerint valóságos feketepiaca van az olaszországi műkincseknek: az ügynökök mindenütt ott vannak, s ha kell, az értéktelen holmikat is felvásárolják, de nem engednek veszni semmit. Joggal megkérdezheti az olvasó: ha ennyire rajong Amerika a műkincsekért, várjon miért nem törődik mégis többet Európa templomaival, ősrégi, évszázados palotáival? Igen, ha ma Olaszországban minden ócska olajfestményért ezreket fizetnek, miért nem nézik meg, hogy éjszakáról-éjszakára műven célpontokra dobják alá bombáikat, hogy nincs-e véletlenül a gyárkémények közelében néhány templom, vagy történelmi értéket képviselő palota is? A választ, az egyetlen igazi választ maga a Newyork Times adta meg, amikor azt mondotta: Amerika Európa összes műkincseit szeretné, de miután ahhoz, hogy hozzájusson mindenhez, csak nagyon kevés reménye van, a „lehetőségek szerint” kell cselekednie. A „lehetőségek”, sajnos, távolról sem szolgálják az európai műkincsek védelmét, amelyről pedig oly gyönyörű szavakkal emlékezett meg az Európába utaztatott, régészek társasága. Minden éjszaka elpusztul egy-egy európai város, minden éjjel kigyullad egy-egy régi városnegyed, s ha együttvéve se képviselnek annyi értéket, mint Monte Cassino, mégis azt kell mondanunk: nemcsak az európai történelmet, hanem önmagukat is megtagadják azok, akik ezresekkel fizetnek egy-egy képecskéért, s nem kímélnek egész városokat, egész nemzeteket sem. Hosszú út vezetett fel Licatatól Monte Cassinoig, de erre az útra nemcsak az amerikai hadvezérek, hanem az USA nemzeti becsületének védelmezői sem gondolnak majd vissza a legjobb érzésekkel. Amerre jártak, égő városok mutatták útjuk irányát, s ahonnan elmentek, ott üres, kopár helyek bizonyítják, hogy kissé talán „túl sokra becsülték” a műkincseket, méghozzá egy idegen nemzet történelmi értékeit...