Uj Magyarság, 1944. április (11. évfolyam, 75-97. szám)

1944-04-20 / 88. szám

W MAGYARSÁG___________ ínilag talán didónap a budai k Van- bomba biztosabb térsége a fővárosnak, mint a budai hegyeit? Az erdők hatalmas fáit, a füves, napsütötte lejtőket, a szűk, vadregényes völgyeket a legelvadultabb bombázó nem szemelheti ki célpontnak, hiszen mit árthat ott és kinek? Kidönt alattomos fegyverével egy-két fát, feltépi a frissen serkenő pázsitot, esetleg elpusztítja a svábhegyi síugrósáncot vagy a Normafa emléktábláját... Ennyire talán mégsem vetemedhet a súlyos dollárezrekért idemerészkedő bérgyilkos... Nehéz hét volt ez a húsvét utáni, talán ne veszi bűnnek senki, ha bevallom: kirándultunk vasárnap a budai hegyekbe. Más években ilyenkor, — hát még a múlt évben — közelharc árán kaptunk csak helyet a farkasréti villamos sűrűn futó kocsijain, — most nagyobb szünettel jöttek a villamosok, mégis, mindjárt az elsőre felfértünk mind a négyen. S csodálkozva láthattuk: egyedül vagyunk turisták .. . Még meg is bámultak a Beszkárt többi ügyfelei, mintha marslakók szálltak volna az öreg, döcögő kocsira... * Április közepiét is elhagytuk már, a tél sem volt kemény, mégis, mennyire elmaradt idén a természet! Ha a rémhírnökök szektájába tartoznék, azt mondhatnám: a fű, a virág sem akar kibújni a föld alól, nagyobb biztonságban érzi magát odalenn ... Kényelmesen, felszabadultan lépegetünk az úton felfelé, egyre beljebb az erdőbe, de bizony turista alig akad, szinte több az út is, ott is legelésző jámbor kecske. Úgy látszik, ma a kecske lett a hegyvidék legfelkapottabb háziágaba A fák még alig zöldellnek, a rügyek is elvétve pattannak ki a bokrok szomorkásán barnuló-zöldelő ágak végén, de a nap, a nap már a tavaszé, igazi, békebeli minőségben és árban , ingyen. Fenn, a Csíllebércztél Ibolyát keresünk. Itt minden évben sűrű, Illa szőnyeget találtunk húsvét után, de most még a levelek is alig bújtak ki a sárga, korhadt avar alól. Egy úrral találkozunk, akit útbaigazítunk Máriamakk felé, mire az ellenkező Irányba indul el, hogy aztán egy erdőőr kíséretében eredjen mégis a megadott irány felé. Mikor fogunk már hinni egymásnak? Elfogyasztjuk szerény tízóráinkat, elmondunk egy Üdvözlégyet a kakukhegyi Márta-szobor előtt. (Ki is törhette le a szelíd szobor két hüvelykujját?) Aztán jobbra fordulunk, hogy ebédre a Normafa táján levő vendéglőkhöz érjünk... * Eddig még egyetlen autó sem suhant el mellettünk a széles úton, ahol más években ilyenkor több por szállt a levegőben, mint egy eldugott falu főutcáján, a gulya hazatértekor. Turistát talán nyolcat-tízet láttunk s örömmel tapasztaljuk, hogy végre magunk között vagyunk, ha kevesen is. Sárga csillag eddig még egy se vetődött a szemünk elé... Úgy látszik azonban, a svábhegyi vendéglő te tudta ezt, a magyar közönségre viszont nem számított s így történik, hogy amikor helyet foglalunk az egyik kerti asztal meztelen táblája körül, hosszas várakozás után kapunk csak egy-egy pohár — jó meleg — sört, I. osztályú áron. Ahogy azonban ebéd után érdeklődünk az öreg pincértől, az csak annyit felel: — Majd meglátjuk! — s elvágtat egy ezüstróka-bunda irányában. Odabenn a fedett helyiség eléggé megtelt, sűrű füstben és fojtott melegben ülnek a vendégek, idekinn, a napon kevesebben vagyunk, itt azonban már elkelne egy-két csillag, de úgy látszik, a vendégek útközben beadták javítani a svábhegyi csillagvizsgálóba. Éhelt maradván, kifizetjük sörünket. A főúr szabadkozik, hogy jövő vasárnap már máskép lesz. Felbaktatunk a jánoshegyi vendéglőhöz. Útközben a zöld réten különös négyszögletűs gödröket találunk s nagy fejtöréssel találgatjuk, hogy vájjon milyen légoltalmi célra szolgálhatnak. Végül megfejtődik a rejtély: néhány lépéssel odébb a szögletes gödrök sorában a bokorcsemeték álldogálnak, új növényeket ültet a rejtélyes gödrökbe a főváros. A jánoshegyi vendéglőben egészen más a szellem, a hang, a pincérek udvariasak, gyorsak, csak éppen az árakkal van baj: az egyetlen húsjegynélküli szabad étel harcsa roston, 16 pengőért s hozzá egy porció zöldbab — kettőt kértünk, az se kottyant meg — 2 pengő 80 fillér! Mintha a zöldbab egy kicsit sötét lett volna. S ha halat nem kérünk — mondotta a pincér — másik szabad ételként rendelhetünk hideg libamájat is. Talán nem kell mondanom. ------- ■■■nnmuwaggaa Egy öreg csősz haláláról olvasok. Nem hosszú a búcsúztatója, mindössze ha ötödhasábnyi , hogy egyáltalában van, azt hiszem, teljesen a véletlen műve. A lap vidéki tudósítója a kérdéses napon véletlenül járhatott a helyszínen — valami más ügy vihette oda, talán valami új útépítés vagy községi választás — véletlenül hallhatott a dologról beszélgetés közben, érdekesnek talátta, vagy talán többet is érzett benne, mindenesetre jó „anyagnak“ tartotta, otthon hát leült az írógépe mellé, úgynevezett „színest“ írt belőle s felküldte a lap jójának. Ott meg véletlenül éppen üresen állott aznap egy ötödhasábnyi hely — könynyen megesik manapság — gyorsan kiszedették hát a színest“, hozzámérték az üres helyhez s mert éppen megfelelt a terjedelme s szövege is ártatlan volt, betördelták, kinyomatták s megjelent. így láthatott napvilágot a sok súlyos világhír között, én meg olvasom: ,Szücs Mihály, B." falu 74 éves csősze a minap éjszaka meghalt szép csöndesen. Nem húzták meg neki a lélekharangot, nem szaladt össze halálhírére a falu; reggelig nem is sejtette senki se, hogy a falu s a mezők vén pásztora az éjszaka elköltözött e földi világból. Nem is sejthette, Kiss köztudomás szerint semmi baja se volt az öregnek. Este még el is beszélgettek vele néhányan s ő vidáman válaszolgatott. Majd bement a viskójába — alig lehet másnak nevezni a házát — mertvacsorázott, felvette a subáját, füttyentett a kutyájának s mint rendesen, az este is elindult mindennapos éjszakai útjára. Ment virrasztani, hogy a falu lakói nyugodtan alkossanak. A csillaghímes éjszakában bejárta a falut s bizonyára még a határ egy részét is, aztán elindult szokott helyére, egy vén fatönkhöz. Ez volt a rendes pihenő helye. Ott leült, pipára gyújtott, a kutyája eléje keveredett s így figyelte a falut és a mezőket. Mindig így szokta csinálni, hát nyilván ezen az éjszakán is így csinálta. Meddig ülhetett ott, senki se tudja, valamint azt se, hogy a későbbiek hogyan mentek végbe. Csak azt, hogy a vén csősz a földi vándorlást itt fejezte be. Akik reggel a földekre mentek, arra lettek figyelmesek, hogy az öregember kutyája ott áll a korhadt fatönk mellett s keservesen vénít. Odasiettek s megdöbbenve látták, hogy Szűcs Mihály ott fekszik előttük a földre bukva s teste már hideg. Halott volt. Az orvosi vizsgálat megállapította, hogy szívszélhűdés ölte meg s halála körülbelül úgy éjféltájban történhetett. Hozzátartozója nem volt, így a falu közköltségen temettette el a vén csőszt, akit kötelességteljesítés közben ért utól a halál, őrhelyén, mint a katonát“. Eddig a tudósítás. Látni való, hogy ő fel írta, irodalmiságra törekedett, valóban „színest“ igyekezett írni. A „meghalt szép csöndesen“, a „mezők vén pásztora“, az „elköltözött e földi világból“, meg az utolsó mondat, de különösen az „őrhelyén, mint a katonát“ letagadhatatlanul erre van. A szövegből áradó gyengédség meghatottságra. Vagy csak gyakorlatra? Nem tudom, de nem is érdekel. Csak elnézegetem a petit kurzívból szedett búcsúztatót s azt gondolom, milyen rövid! Egy öreg csősz meghalt, ez ennyi, ötödhasáb, ez is nyilván „szerencsés“ véletlen. S azt gondolom: Uramisten, milyen bő és mindenre kiterjedő nekrológot olvashatnék most, ha az öreg csősz helyett N. nyug.miniszter, X élen lévő politikus, Y nagy bankvezér, Z. híres elnökigazgató ■— mindegy a pálya, nem jelez mást, csak társadalmi magaslatot, — szóval ha valaki e „felsőbb világból költözött volna át valahol a mennyei mezőkre! Milyen pontos volna a megemlékezés sem mindent megtudnék belőle ,/az elköltözöttről!" Én mégis, Téged irigyellek, Szűcs Mihály. Téged, akinek még a lélekharangot hogy az árát nem is mertük megkérdezni Mindegy, & nap ragyogó volt, jó ideig elüldögéltünk az asztal mellett s irigykedve hallgattuk & pincér előadását, aki azt magyarázta, hogy ők bizony légiriadókor nyugodtan alusznak tovább, itt fenn ugyan nem félnek bombáktól. Legfeljebb néha körülnéznek egy kicsit ... ez az egész. ♦ Lefelé menet aztán több turistával találkoztunk, talán megvárták, hogy délig ne legyen ,,Légó’‘ — s végül még virágot is szedhettünk, ibolya helyett azonban hóvirágot, a Jánoshegy északi lejtőjén. S megint üres villamosban utaztunk hazafelé, csak a fogaskerekű után kezdett megszaporodni a közönség: egyszerre öt csillagos utas törtetett fel a kocsira... Hiába, fenn, a Svábhegyen sokkal tisztább volt a levegő. Bényi Kálmán se húzták meg, akinek halálhírére nem szaladtak össze az emberek, akit nem sirat se család, se közélet, akit nyilván roppant egyszerűen, sőt szegényesen temettek el, mert általában sovány szokott lenni a falusi közpénztár, s akinek nekrológja oly apró, oly rövidke, oly sordíjas lírájú, oly hiányos, s oly véletlenül megjelent. De mégis téged irigyellek a nagy N-ek, X-ek és Y-ek és Z-k helyett. Azt hiszed, tréfálok? Nem komolyan beszélek. Én valóban komolyan irigyellek, Szűcs Mihály s ez az érzés oly határozott, amilyen csak őszinte érzés lehet s oly heves, hogy szinte fájdalmat okoz és megzavar. Megpróbálom hát kibontani, mélyére nézni és megmagyarázni, hogy értsem, mi ez. Annyi bizonyos, hogy a halálodért kezdtetek irigyelni. Most is ez van előttem, így hát — legalább az első tapintásra úgy látszik — mindenekelőtt ezért irigyellek, Szűcs Mihály. A tudósító ugyan azt írja, hogy senki se tudja, miként ment végbe a halálod, de ez ostobaság. Én igenis tudom! ő maga is pedz valamit, hisz próbál valami képet adni róla az előzetes körülmények fölemlegetésével, de én olyan tisztán és pontosan látom az egészet, mintha itt játszódnék le a szemem előtt. Ültél a vén fatönkön, megtömted a pipádat, rágyújtottál s hallgatagon nézgéltél bele a homályba. Éjfél előtt lehetett valamivel, előtted ott hevert a kutyád, körül nagy csend volt, fölötted a csillagos ég. A Göncöl már hajlott egy kicsit lefelé . Te ebből pontosan tudtad, hány óra lehet. De tudtad, volna a Kaszásról, a Fiastyúkról s akármelyik csillagképről vagy magányos csillagról is, hisz tízezernél, húszezernél, de talán százezernél is többször tekintettél fel rájuk éjszakai szolgálataid alatt — mert pásztor és csősz voltál világéletedben s úgy ismerted az évszakok, hónapok, hetek, napok és órák szerint változó égboltozatot, mint a tenyeredet. Úgy ismerted, mint a föld dolgait, mint a rád bízott falut és határt s azt a legapróbb vonásaiban is ismerted. Színeiben, foltjaiban, távolságaiban, legrejtettebb sajátságaiban, legtitkosabb rebbenéseiben, még szagaiban és másnak érezhetetlen ízeiben is. Hát ültél, nézgettél magadban , bár tudtad, hogy nemsokára éjfél, vagyis a kísértetek órája következik, csöndesen, derűsen és elnézően mosolyogtál az egészen — mese! —, hisz megéltél vagy húsz-harmincezer éjfélt ugyanezen a helyen és soha nem láttál semmiféle kísértetet. Lopódskodó embert, azt igen, de szellemeti... S derülsz: asszony beszéd ez, kukoricafosztási vérborzongatás. Akkor egy sötét folt látszik nem messze s olyan guggoló ember formája van, — de Te jól tudod, hogy csak egy kéve kint hagyott kukoricaszár. Ám mintha mozogna is, mintha osonva hajladoznék! De Te tudóan bólintasz: igen, egy kis széljárás van, az mozgatja. Percenés hallik: egy áttelelt kóró. Roppanás: egy ág nyújtózkodik az éjszakában. Távoli surranás: egy kóbor kutya valahol, ó, egészen más az, mikor ember lopakodik! Attól megfeszülnek a dolgok, megmered az egész határ ! Te ezt tudod és pontosan érzékeled, hisz egy vagy ezekkel a dolgokkal itt, csaknem azonos vagy velük, ők Benned élnek és Te őbennük, ugyanazt kell hát éreznetek. S most nincs az egész látóhatáron semmiféle rossz, még róka se suhan a sötét alatt, ez oly bizonyos, mint fölötted az ég. Ha nem szagok, azok jönnek. Mennyi szag! S mind ismered. Ez az édeskés a rozsé. Ez, amelyik a nyers vászonéhoz hasonlít, a búzáé. Ez a szemérmetlen a duzzadt Agáké, leginkább a nyárfáké: tavasz van, reszkelődnek. Ez a nyirkos a tocsogókból árad, nemrég fakadtak föl s most áradoznak. Hát emezt No ez az Ittésék házának a szaga, a másik a Ferkőéké, a harmadik a Gergelyéké, emez meg, ez az egyszerre korom- és mészszerű, eze a bábaasszonyék felöl jön, azoknak ilyen szaguk van. Ilyen szaguk és ilyen ízük, mert mindez nemcsak szag, hanem ugyanakkor íz is. Így ülsz ott és nincs rajtad semmi túlzó és semmi felesleges. Látsz, szagolsz, ízlelsz s noha mélyebben, mint más, mint akárki mi közülünk, mindez mégis szemed, orrod s nyelvárkaid legtermészetesebb dolga, meg, persze, a lelkedé. És ami ruha rajtad van, csak az éjszakai hűvösség ellen való; oly egyszerű, hogy egyszerűbb már nem is lehetne. Ormótlan bakancsodnak semmi más célja nincs, mint hogy betakarja és megvédje a lábadat, vacsorád sem érdekelt különösebben, megettél volna helyette akármi mást is, a pipád szinte ugyanolyan észrevétlen és természetes életrészed, mint a szerveid, a kemény farönkön jó kényelemmel ülsz, a hűvös szelet magától értetődően fogadod, hisz tavasz van, hogy nincs egy, barázda földed sem itt, eszedbe se jut s ha valaki azt kérdezné tőled: no te öreg csősz, mi kellene? — vállat vonnál s azt mondanád: semmi, így ülsz ott. Akkor egy szeme hozzáér a szívedhez valami zsibbadás s Te odanézel: — No? Ennyit kérdezel csak: minek többet? S mikor másodszor is elfog és megszorít . Te már világosan érzed, hogy ez mit jelent, a kutyádra nézel s azt mondod neki vagy talán már csak gondolod. •— No, Bogár, alighanem menni kell. Aztán szelíden lefordulsz a tönkről — Te talán nem is tudsz már erről vagy ha igen, akkor is minek a tusakodás! — a lélek elkezd száguldani, Te kinyúlsz és ennyi az egész. A kutyád rémülten kezd vonítani, de Te est már nem hallod s ha, hallanád, leintenéd, így látlak és ezt irigylem. A csöndes és békés halálodat. Nem, Szűcs Mihály, annál sokkal többet. Hisz a halál az élethez tartozik, egyetlen pillanat csak belőle, egyetlen mozzanat, az élet utolsó ténykedése: az életedet irigylem, Szűcs Mihály. Senki se halhat meg másként, mint ahogyélt s én úgy érzem, Szűcs Mihály, hogy a hangosan és nyilvánosan nagy N-ek, X-ek, Y-ek és Z-k nem érnek fel hozzád. Te, csöndesen és szerényen, de nagyobb vagy náluk. Nagyobb, mert míg ők egy-egy részleten győzedelmeskedtek csak, Te az egész életen győzedelmeskedtél, egész életed szüntelen győzelem. Nem hiszed! Bebizonyítom Neked. Hogy szegény,voltál, azt mondod? Ez igaz. De fájt? Nem. Tudom, hogy nem fájt, Szűcs Mihály, mert ha fájt volna, harcoltál és tusakodtál volna ellene. Nyugtalan, békétlen, panaszkodó és törtető ember lettél volna, mint mi vagyunk. De egyik se voltál, hát nem fájhatott. Épp úgy nem fájhatott neked a szegénység, mint ahogy a vadcsikorkának se fáj, hogy árkok partján nő és nem: melegházban. Neki az árokpartok a természetes és legszebb világa, oda teremtődött, ott van otthon, ott szívja legboldogabban a föld nedveit a megelégedetten gyönyörködik a cigány, zabban, a kutyatejben és a szamárkenyérben — milyen szépek! — s Te épp olyan természetesen és szépen tudtál élni a magad körében, mint a vadcsikorka a magáéban s épp olyan megelégedetten tudtál gyönyörködni a világokat benépesítő, egyszerű dolgokban, mint a vadcsikorka a cigányzabban vagy a szamárkenyérben. Az orchidea, a bolond, az zúgolódott s nyilván el is pusztult volna a vadcsikorka helyén — melegházat adj, Uramisten, melegházat, szörnyű méltatlanság történik velem! — a vadcsikorka meg élt, mosolygott, boldog volt és erős. Mint Te. Nem tusakodott, nem panaszkodott, nem vágyakozott él, elégedett volt és győzött. Mint Te, Szűcs Mihály. Nem tusakodtál, nem panaszkodtál, nem várakoztál el, megvoltál. Ami körülötted volt, gyökérig értetted, szívedből szeretted, lélekben eggyé váltál vele és mosolyogtál. Milyen nagy és egész, milyen kikezdhetetlen és leverhetetlen voltál ezzel a csönd kis mosolyoddal! Milyen magasságos és bevehetetlen! Fenséges voltál, Szűcs Mihály, kezedben a legnagyobb erő: az élettől semmit sem akartál azon túl, ami volt s ezzel voltál mindenkor fölényben vele szemben és ezzel győzted le. Nem egyszer, ezerszer és ezerszer. Minden dolgodban, minden percedben és minden körülmények között, még halálod pillanatában is. S ez az, amit irigylek, Szűcs Mihály. Mert bennem nincs meg ez a végtelen erő és általában nincs meg az egész emberiségben se. Lám, míg ezt írom, ötödször jelez légi veszélyt a rádió , úgy érzem, nemsokára a szirénák is megszólalnak: gépek jönnek a levegő végtelenjében s bennük emberek, akik nem hasonlítanak sem a vancsikorkához, se Tehozzád. Szűcs Mihály: Egy öreg csősz halálára Írta: Dallos Sándor TEMPLOM! ÉNEKREND * vasárnapi szentmisék énekbeosztása az 1944. évre a 7. idei CECILIA, naptárban. Ara 2.61* penpe. MAGYAR KÓRUS, BP., XII. FÜRT OSZKÁR U. 55. Papirzsipegirkovapapir 25x30 cm lapokban, minden számban Mack István 5 hívószám: 224-557 - .CSÜTÖRTÖK, 1944 ÁPRILIS 2.