Uj Magyarság, 1944. június (11. évfolyam, 122-145. szám)
1944-06-01 / 122. szám
A szovjetfronton is , Csütörtök, 1944 június megélénkültek a harcok /tOftvér* XI. évfolyam 122. szám -------------------------------------------- , hHHhhH §§!! _____ \/ »____’ ~ ~ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA SZERKESZTŐSEG ÉS KIADÓHIVATAL: 6.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ . FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁMARA MII IITAV ICTUA M TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR ■ I—I I MI IMIVMI, 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Sztójay Döme miniszterelnök minden igaz jobboldali erő összefogását hirdette Balatonfüreden . L'heure „H": az a bizonyos óra... ' Vichy, május végén. (Az Új Magyarság munkatársától.) L/heure „H” magyarul „azt a bizonyos órát” jelenti. Még pontosabban a partraszállás, illetve az invázió kezdetének időpontját. Amikor álmunkból a sziréna vijjogása ver fel, vagy amikor bombák éles robbanását halljuk, mindig akad valaki, aki megjegyzi, közeledik az a perc, amikor Franciaország ismét csatatérré válhat. A többség mélabúsan gondol a „H” * órára, de akadnak olyanok is, akik abban a tévhitben élnek, hogy a partraszállás és , az azt követő villámgyors invázió végét veti a háborúnak és az azzal együttjáró szenvedésnek. A francia még a háború ötödik évének végefelé sem leplezi érzelmeit, még ma is azt mondja, amit gondol és így könnyen megállapítható, hogy még sokan hisznek a „felszabadításban”. De megállapítható az is, hogy e hiszékenyek száma egyre jobban csökken. Tény, hogy négy év óta idegen megszálló csapatok vannak az ország területén. Az is tény, hogy a megszállók kifogástalanul korrekt magatartásának ellenére ez a helyzet a megszállt területek lakosai számára kínos. Ezt nemcsak magánbeszélgetésekből lehet megállapítani, hanem olyan sajtóközleményekből is, melyek bizonyára nem kerülték el a német illetékes hatóságok figyelmét sem, így például egészen természetesnek hat Georges Servoingtnak, a kormányhoz közelálló „L’Espoir Francais” főszerkesztőjének az a megállapítása, mely így szól: „Franciaország szenved, inkább lelkileg, mint anyagilag. Amikor az ember szereti a Szülőföldjét, nem fogadja el könnyű szívvel — bármennyire is felelős legyen a dolgok alakulásában — azokat a következményeket, melyek abból erednek hogy a győztes a haza földjén áll. Ilyen körülmények közepette tehát egészen természetes lenne feltételezni, hogy a franciák rokonszenvvel forduljanak azok felé, akik nekik hazájuk felszabadítását ígérik.” Ebben a megállapításban a németek sem találnak kivetni valót, mert ők is egész természetesnek találják a franciák lelkiállapotát és ők is szívesebben vennék, ha csapataiknak nem kellene francia földön is készenlétben állni, hogy megvédelmezzék Európa békés fejlődésének lehetőségét az angolszász inváziós csapatok nyomában kísértő vörös destrukció ellen. . A L’heure „H” közeledik, a partraszállás és az invázió kísérletének meg kell történnie, bármennyire is húzódnak tőle az angolok és az amerikaiak, akik jól tudják, hogy fejjel rohannak neki annak az acélfalnak, amelyet a német hadsereg von Európa sebezhetőnek vélt pontjai közé. Meg kell történnie ennek a gigantikus összecsapásnak, mert Sztálin így kívánja és mert az angolszászok már Teheránban elkötelezték magukat erre az öngyilkossággal határos lépésre. Az egyre kegyetlenebb és egyre fokozódó légitámadásokat az inváziót előkészítő hadműveletnek tekintik. Franciaország légiterében éjjel-nappal folynak a harcok az angolszász támadók és a német védelem között. Bármelyik európai nagyhatalom a háborút megelőző években büszke lehetett volna légihaderejére, ha annyi bombavetője és vadászgépe lett volna, amennyit az 1940 óta már nem hadviselő Franciaország fölött eddig lelőttek. A repülőháború technikájából ered, hogy még a legnagyobb elhárító sikerek ellenére is le tudja dobni az ellenség bombáit, amelyek azonban nem mindig, sőt inkább csak elvétve találnak el katonai fontosságú célpontot. Franciaország vértanúsorsra ítélt városaiban és falvaiban pótolhatatlan értékű műkincsek mennek veszendőbe, s ami még ennél is nagyobb veszteség, emberéletek pusztulnak el. Nincsen nap, hogy a nemzet, ne temetne. S amilyen mértékben sokasodik az áldozatok száma, olyan arányban csökken azoké, akik azt hitték, hogy a „felszabadítás” olyan katonai séta lesz, amelynek során az angol és amerikai „hősök” szurony helyett pünkösdi rózsát tűznek puskáik tövébe. Az emberek már sejtik, hogy az invázió esetleg sokkal, de sokkal több áldozatot szedhet a francia polgári lakosság köréből, mint amennyit ez a szerencsétlen nemzet az 1940-es év hadjárata során vesztett. Ugyanaz a francia, aki tegnap még hangosan fejezte ki reményét az invázió és az ezt követő „felszabadítás” iránt, ma aggodalommal gondol arra, hogy Franciaország is ugyanarra a sorsra juthat, amely Ukrajnát vagy a Krímfélszigetet érte és most már szorongással állapítja meg, hogy az angolszászoknak mégis csak meg kell kísérelniök a lehetetlent, mert hiszen az oroszok ragaszkodnak az úgynevezett második arcvonalhoz s a Kreml vörös diktátora az olaszországi frontot nem, tekinti annak. Ugyanez a francia sóhajtva állapítja meg, hogy az angolszászok mégsem hagyhatják tétlenül azt a „bizonyára nem jelentéktelen létszámú” haderőt, amelyet a szigetországban akumuláltak, mert a tétlenség éppen úgy lecsökkentené annak harci morálját, mint amennyire a francia hadsereg is megérezte az úgynevezett „drole de guerre” semmittevésének káros időszakát. Az átlagos francia véleményével nagyon is megegyezik tehát Marcel Déat közmunkaügyi miniszter nézete, amelynek a hozzá közelálló „Oeuvre” című párisi lap hasábjain adott kifejezést. Déat nyíltan kimondja, hogy az úgynevezett felszabadítás bizony mérhetetlen szenvedésekkel jár, de azért hidegvérrel kell szembenézni a legrosszabb lehetőségekkel is. Hogy mik ezek a lehetőségek? Erre a válasz így hangzik: Valószínű, hogy a vasúti közlekedés hosszabb vagy rövidebb időre megszakad, lehet, hogy az ország egyes részei átmenetileg elszakadnak a központoktól, Párisban és egyéb nagyvárosokban nem lesz villamosság, gáz, sőt víz sem. A városok élelmezésében átmeneti nehézségek lépnek majd föl. Deat számol azzal a lehetőséggel is, hogy az angolszász megfélemlítő légitámadásokkal egyidejűen akcióba lépnek a de Gaulle vagy Moszkva zsoldjában álló terroristák, akik fokozni fogják a közlekedési utak és eszközök ellen irányuló merényleteiket. A francia kormány, természetesen, felkészült minden lehetőségre; nem is szólva arról, hogy katonai vonatkozásban a német haderő tett meg minden kellő intézkedést az invázió elhárítására és az angolszász csapatok visszaverésére. A sűrűn lakott városok, illetve a veszélyeztetett övezetek kiürítése folyamiatosan "van. Ha az élelmiszerek nem juthatnak el milliós városokba, akkor a városok lakosságának az a része négy majd a termelő területekre, tehát a falvakba, amelynek a városokban való tartózkodása nem közérdek. A kormány már jóelőre rendkívüli hatáskörrel ruházta fel a prefektusokat, akik megyéjük területén saját hatáskörükben azokat a jogokat gyakorolhatják, amelyek különben csak a kormányt illetik meg — ha megyéjük átmenetileg olyan helyzetbe kerül, hogy a központi kormányhatalomtól elszakad. Ami pedig a máquis lesipuskásait illeti, azokkal a közrendészeti alakulatok közegei éppen olyan eredményesen fogják folytatni a harcot, miként azt eddig tették, még ha az angolszász repülőik megtízszereznék is azokokat a járatokat, amelyek robbantószerekkel és fegyverekkel látják el őket. Van egy ismert francia közmondás, amely azt mondja: nem lehet rántottát csinálni anélkül, hogy az ember ne törje fel a tojásokat. Ezt a közmondást idézik azok, akik még az előrelátható súlyos csapások ellenére is hisznek az angolszászokban és várják a „felszabadítást”. Ezt a kis csoportot azonban erősen lehűtötték azok a hírek, melyek az angolszász csapatok által megszállt francia területekről érkeznek az anyaországba. E semleges országokon keresztül érkező értesülések hitelességéhez kétség nem fér és megállapítható belőlük, hogy mind az angolok, mind az amerikaiak úgy viselkednek az általuk megszállt francia területen, mintha nem szövetséges vagy baráti ország földjén állnának, hanem olyan területen, amelyet meghódítottak. Az anyaország kiegészítő részét alkotó Korzikából, a szépség szigetéről érkezett hírek azt mondják, hogy az angolszászok, illetve de Gaulleck által kinevezett új prefektus kénytelen volt Casablancába menni és könyörögni az ottani megszálló hatóságok parancsnokának, hogy ne hagyják éhen veszni a sziget lakóit. Korzikában nincsen hús, nincsen burgonya, nincs szárazfőzelék és a lakosság rongyokban jár. Hinné ezt az ember? Amikor két évvel ezelőtt az Új Magyarság kiküldetésében riporté körúton jártam Napóleon szülőföldjén, kellemes meglepetéssel állapítottam meg, hogy a közélelmezési viszonyok sokkal jobbak azoknál, amelyeket Franciaország legtermékenyebb vidékein is tapasztaltam. Hová lett a finom korzikai fehér kenyér, a remek szalámi, a kitűnő pomme-fritte, amelyet annakidején oly bőséges mennyiségben tálaltak a frissen sült tengeri halak mellé? Az angolszászok azt állítják hírverésükben, hogy kenyeret hoznak a „német elnyomatás igájában szenvedő népek számára”. S mi a valóság? Nyomor és éhínség követi őket, mint a sáskajárást. De nézzük a gazdag Északafrikát, mely a béke éveiben igen nagy mezőgazdasági exportfelesleggel rendelkezett. Gabonát, burgonyát, olajbogyót, olajat, bort, szőlőt, fügét, datolyát, főzeléket, dohányt, halat, birkát, lovat, öszvért, gyapjút, állati bőröket és egyéb mezőgazdasági termékeket szállított az anyaországba. Az északafrikai arabok a nagymennyiségű kivitel mellett, ami különben anyagi jólétet biztosított számukra, a szó szoros értelmében bőségben éltek. Ma pedig? Ma a fogyasztás az általános élelmiszerhiány miatt pontosan olyan, vagy talán még nagyobb mértékben kellett korlátozni, mint amilyen mértékben a „német megszállás alatt nyögő népek” fogyasztását korlátozták. A túlsó oldalról jövő hírek és újságközlemények bizonyítják, hogy menynyire hamis és célzatosan félrevezető szándékú az ellenséges hírverés, hiszen az angolszászok semmit sem hoznak az általuk megszállott területre, inkább mindent elvisznek onnan. Északafrikában, a gabona hazájában 1943 március óta kenyérjegy van és a napi fejadag mindössze 300 gram, ami a kenyérevő arabnak félfogása sem elég. Viszont a kenyér ára a megszállás óta 2 frank 30-ról 5 frankra emelkedett kilónként. Ugyanakkor a kenyér minősége anynyira romlott, hogy még a szakadárok zsoldjában álló „l’Écleveur Marocain” sem mehetett el mellette megjegyzés nélkül és kénytelen volt megállapítani, hogy a kenyér minősége csak azért rossz, nehogy sokat egyenek belőle, mert a kenyér mértéktelen fogyasztása árt a szépségnek (?) Marokkóban a megszállás előtti állatállomány kilencmillió birkából, kétmillió szarvasmarhából állott. Az algíri állatállomány hatmillió birkát és hárommillió kecskét tett ki. Északafrika évente 25.000 birkát szállított az anyaországba. A megszállás óta az állatállomány annyira csökkent, hogy a heti húsadagot 90 gramban voltak kénytelenek megállapítani. 1942-ben a hús ára 30—40 frank között mozgott kilónként. A mai ár 72,90 frank. A cukor fejadagját tavaly szeptemberben havi 200 gramban állapították meg. Csak az egy évnél fiatalabb gyermekek kapnak