Uj Magyarság, 1944. június (11. évfolyam, 122-145. szám)

1944-06-01 / 122. szám

A szovjetfronton is , C­sütörtök, 1944 június­­ megélénkültek a harcok /tOftvér* XI. évfolyam 122. szám -------------------------------------------- , hHHhhH §§!! _____ \/ »____’ ~ ~ ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA SZERKESZTŐSEG ÉS KIADÓHIVATAL: 6.60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ . FELELŐS SZERKESZTŐ: BUDAPEST, VIII., JÓZSEF­ KÖRÚT 5. FÉLÉVRE 32 PENGŐ, EGYES SZÁM­ARA MII IITAV ICTUA M TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS KÖZNAPON 20, VASARNAP 40 FILLÉR ■ I—­I I MI IMIVMI, 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Sztójay Döme miniszterelnök minden igaz jobboldali e­rő összefogását hirdette Balatonfüreden . L'heure „H": az a bizonyos óra... ' Vichy, május végén. (Az Új Magyarság munkatársától.) L/heure „H” magyarul „azt a bizonyos órát” jelenti. Még pontosabban a partraszállás, illetve az invázió kezde­tének időpontját. Amikor álmunkból a sziréna vijjogása ver fel, vagy amikor bombák éles robbanását halljuk, min­dig akad valaki, aki megjegyzi, közele­dik az a perc, amikor Franciaország ismét csatatérré válhat. A többség mélabúsan gondol a „H” * órára, de akadnak olyanok is, akik abban a tév­hitben élnek, hogy a partraszállás és , az azt követő villámgyors invázió vé­gét veti a háborúnak és az azzal együtt­járó szenvedésnek. A francia még a háború ötödik évé­nek végefelé sem leplezi érzelmeit, m­ég ma is azt mondja, amit gondol és így könnyen megállapítható, hogy még sokan hisznek a „felszabadításban”. De megállapítható az is, hogy e hiszé­kenyek száma egyre jobban csökken. Tény, hogy négy év óta idegen meg­szálló csapatok vannak az ország terü­letén. Az is tény, hogy a megszállók kifogástalanul korrekt magatartásának ellenére ez a helyzet a megszállt terü­letek lakosai számára kínos. Ezt nem­csak magánbeszélgetésekből lehet meg­állapítani, hanem olyan sajtóközlemé­nyekből is, melyek bizonyára nem ke­rülték el a német illetékes hatóságok figyelmét sem, így például egészen ter­mészetesnek hat Georges Servoingtnak, a kormányhoz közelálló „L’Espoir Francais” főszerkesztőjének az a meg­állapítása, mely így szól: „Francia­­ország szenved, inkább lelkileg, mint anyagilag. Amikor az ember szereti a Szülőföldjét, nem fogadja el könnyű szívvel — bármennyire is felelős le­gyen a dolgok alakulásában — azokat a következményeket, melyek abból erednek hogy a győztes a haza földjén áll. Ilyen körülmények közepette tehát egészen természetes lenne feltételezni, hogy a franciák rokonszenvvel fordul­janak azok felé, akik nekik hazájuk felszabadítását ígérik.” Ebben a megállapításban a németek sem találnak kivetni valót, mert ők is egész természetesnek találják a fran­ciák lelkiállapotát és ők is szívesebben vennék, ha­ csapataiknak nem kellene francia földön is készenlétben állni, hogy megvédelmezzék Európa békés fejlődésének lehetőségét az angolszász inváziós csapatok nyomában kísértő vörös destrukció ellen. . A L’heure „H” közeledik, a partra­szállás és az invázió kísérletének meg kell történnie, bármennyire is húzódnak tőle az angolok és az amerikaiak, akik jól tudják, hogy fejjel rohannak neki annak az acélfalnak, amelyet a német hadsereg von Európa sebezhetőnek vélt pontjai közé. Meg kell történnie ennek a gigantikus összecsapásnak, mert Sztá­lin így kívánja és mert az angolszászok már Teheránban elkötelezték magukat erre az öngyilkossággal határos lépésre. Az egyre kegyetlenebb és egyre foko­zódó légitámadásokat az inváziót elő­készítő hadműveletnek tekintik. Francia­­ország légiterében éjjel-nappal folynak a harcok az angolszász támadók és a német védelem között. Bármelyik európai nagyhatalom a háborút meg­előző években büszke lehetett volna légihaderejére, ha annyi bombavetője és vadászgépe lett volna, amennyit az 1940 óta már nem hadviselő Franciaország fölött eddig lelőttek. A repülőháború technikájából ered, hogy még a leg­nagyobb elhárító sikerek ellenére is le tudja dobni az ellenség bombáit, ame­lyek azonban nem mindig, sőt inkább csak elvétve találnak el katonai fontos­ságú célpontot. Franciaország vértanúsorsra ítélt városaiban és falvaiban pótolhatatlan értékű műkincsek mennek veszendőbe, s ami még ennél is nagyobb veszteség, emberéletek pusztulnak el. Nincsen nap, hogy a nemzet, ne temetne. S amilyen mértékben sokasodik az áldozatok száma, olyan arányban csökken azoké, akik azt hitték, hogy a „felszabadítás” olyan katonai séta lesz, amelynek során az angol és amerikai „hősök” szurony helyett pünkösdi rózsát tűznek puskáik tövébe. Az emberek már sejtik, hogy az invázió esetleg sokkal, de sokkal több áldozatot szedhet a francia polgári lakosság köréből, mint amennyit ez a szerencsétlen nemzet az 1940-es év had­járata során vesztett. Ugyanaz a francia, aki tegnap még hangosan fejezte ki reményét az invázió és az ezt követő „felszabadítás” iránt, ma aggodalommal gondol arra, hogy Franciaország is ugyanarra a sorsra juthat, amely Ukrajnát vagy a Krím­­félszigetet érte és most már szorongás­sal állapítja meg, hogy az angolszászok­nak mégis csak meg kell kísérelniök a lehetetlent, mert hiszen az oroszok ragaszkodnak az úgynevezett második arcvonalhoz s a Kreml vörös diktátora az olaszországi frontot nem, tekinti annak. Ugyanez a francia sóhajtva állapítja meg, hogy az angolszászok mégsem hagyhatják tétlenül azt a „bizo­nyára nem jelentéktelen létszámú” had­erőt, amelyet a szigetországban akumu­láltak, mert a tétlenség éppen úgy le­­csökkentené annak harci morálját, mint amennyire a francia hadsereg is meg­érezte az úgynevezett „drole de guerre” semmittevésének káros időszakát. Az átlagos francia véleményével na­gyon is megegyezik tehát Marcel Déat közmunkaügyi miniszter nézete, amely­nek a hozzá közelálló „Oeuvre” című párisi lap hasábjain adott kifejezést. Déat nyíltan kimondja, hogy az úgy­nevezett felszabadítás bizony mérhetet­len szenvedésekkel jár, de azért hideg­vérrel kell szembenézni a legrosszabb lehetőségekkel is. Hogy mik ezek a le­hetőségek? Erre a válasz így hangzik: Valószínű, hogy a vasúti közlekedés hosszabb vagy rövidebb időre megsza­kad, lehet, hogy az ország egyes részei átmenetileg elszakadnak a központok­tól, Párisban és egyéb nagyvárosokban nem lesz villamosság, gáz, sőt víz sem. A városok élelmezésében átmeneti ne­hézségek lépnek majd föl. Deat szá­mol azzal a lehetőséggel is, hogy az angolszász megfélemlítő légitámadá­sokkal egyidejűen akcióba lépnek a de Gaulle vagy Moszkva zsoldjában álló terroristák, akik fokozni fogják a köz­lekedési utak és eszközök ellen irá­nyuló merényleteiket. A francia kormány, természetesen, felkészült minden lehetőségre; nem is szólva arról, hogy katonai vonatkozás­ban a német haderő tett meg minden kellő­ intézkedést az invázió elhárítá­sára és az angolszász csapatok vissza­verésére. A sűrűn lakott városok, illetve a veszélyeztetett övezetek kiürí­tése folyami­atosan "van. Ha az élelmi­szerek nem juthatnak el milliós váro­sokba, akkor a városok lakosságának az a része négy majd a termelő terü­letekre, tehát a falvakba, amelynek a városokban való tartózkodása nem köz­érdek. A ko­rmány már jóelőre rend­kívüli hatáskörrel ruházta fel a prefek­tusokat, akik megyéjük területén saját hatáskörükben azokat a jogokat gyako­rolhatják, amelyek különben csak a kormányt illetik meg — ha megyéjük átmenetileg­­ olyan helyzetbe kerül, hogy a központi kormányhatalomtól el­szakad. Ami pedig a máquis lesipuská­­sait illeti, azokkal a közrendészeti ala­kulatok közegei éppen olyan eredmé­nyesen fogjá­k folytatni a harcot, mi­ként azt eddig tették, még ha az angol­szász repülőik megtízszereznék is azoko­kat a járatokat, amelyek robbantó­szerekkel és fegyverekkel látják el őket. Van egy i­smert francia közmondás, amely azt mondja: nem lehet rántottát csinálni anélkül, hogy az ember ne törje fel a tojásokat. Ezt a közmondást idézik azok, akik még az előrelátható súlyos csapások elle­nére is hisznek az angol­szászokban és várják a „felszabadítást”. Ezt a kis csoportot azonban erősen le­hűtötték azok a hírek, melyek az angol­szász csapatok által megszállt francia területekről érkeznek az anyaországba. E semleges országokon keresztül érkező értesülések hitelességéhez kétség nem fér és megállapítható belőlük, hogy mind az angolok, mind az amerikaiak úgy viselkednek az általuk megszállt francia területen, mintha nem szövetsé­ges vagy baráti ország földjén állnának, hanem olyan területen, amelyet meg­hódítottak. Az anyaország kiegészítő részét alkotó Korzikából, a szépség szigetéről érkezett hírek azt mondják, hogy az angolszászok, illetve de Gaulleck által kinevezett új prefektus kénytelen volt Casablancába menni és könyörögni az ottani megszálló hatóságok parancs­nokának, hogy ne hagyják éhen veszni a sziget lakóit. Korzikában nincsen hús, nincsen burgonya, nincs szárazfőzelék és a lakosság rongyokban jár. Hinné ezt az ember? Amikor két évvel ezelőtt az Új Magyarság kiküldetésében riporté körúton jártam Napóleon szülőföldjén, kellemes meglepetéssel állapítottam meg, hogy a közélelmezési viszonyok sokkal jobbak azoknál, amelyeket Francia­­ország legtermékenyebb vidékein is tapasztaltam. Hová lett a finom kor­zikai fehér kenyér, a remek szalámi, a kitűnő pomme-fritte, amelyet annak­idején oly bőséges mennyiségben tálal­tak a frissen sült tengeri halak mellé? Az angolszászok azt állítják hírveré­sükben, hogy kenyeret hoznak a „német elnyomatás igájában szenvedő népek számára”. S mi a valóság? Nyomor és éhínség követi őket, mint a sáskajárást. De nézzük a gazdag Északafrikát, mely a béke éveiben igen nagy mező­gazdasági exportfelesleggel rendelke­zett. Gabonát, burgonyát, olajbogyót, olajat, bort, szőlőt, fügét, datolyát, főzeléket, dohányt, halat, birkát, lovat, öszvért, gyapjút, állati bőröket és egyéb mezőgazdasági termékeket szállított az anyaországba. Az északafrikai arabok a nagymennyiségű kivitel mellett, ami különben anyagi jólétet biztosított szá­mukra, a szó szoros értelmében bőség­ben éltek. Ma pedig? Ma a fogyasztás az általános élelmiszerhiány miatt pon­tosan olyan, vagy talán még nagyobb mértékben kellett korlátozni, mint ami­lyen mértékben a „német megszállás alatt nyögő népek” fogyasztását kor­látozták. A túlsó oldalról jövő hírek és újság­­közlemények bizonyítják, hogy meny­nyire hamis és célzatosan félrevezető szándékú az ellenséges hírverés, hiszen az angolszászok semmit sem hoznak az általuk megszállott területre, inkább mindent elvisznek onnan. Északafriká­­ban, a gabona hazájában 1943 március óta k­enyérjegy van és a napi fejadag mindössze 300 gram, ami a kenyérevő arabnak félfogása sem elég. Viszont a kenyér ára a megszállás óta 2 frank 30-ról 5 frankra emelkedett kilónként. Ugyanakkor a kenyér minősége any­­nyira romlott, hogy­ még a szakadárok zsoldjában álló „l’Écleveur Marocain” sem mehetett el mellette megjegyzés nélkül és kénytelen volt megállapítani, hogy a kenyér minősége csak azért rossz, nehogy sokat egyenek belőle, mert a kenyér mértéktelen fogyasztása árt a szépségnek (?) Marokkóban a megszállás előtti állat­állomány kilencmillió birkából, két­millió szarvasmarhából állott. Az al­gíri állatállomány hatmillió birkát és hárommillió kecskét tett ki. Észak­­afrika évente 25.000 birkát szállított az anyaországba. A megszállás óta az állatállomány annyira csökkent, hogy a heti húsadagot 90 gramban voltak kénytelenek megállapítani. 1942-ben a hús ára 30—40 frank között mozgott kilónként. A mai ár 72,90 frank. A cukor fejadagját tavaly szeptemberben havi 200 gramban állapították meg. Csak a­z egy évnél fiatalabb gyermekek kapnak

Next