Uj Magyarság, 1944. augusztus (11. évfolyam, 177-196. szám)

1944-08-06 / 177. szám

Vasárnap, 1944 augusztus 6 XI. évfolyam 177. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 5,60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FÉLÉVRE 82 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 20, VASÁRNAP 40 FILLÉR Amerika egyre inkább fél a szárnyasbombáktól FELELŐS SZERKESZTŐ: ' . /%£\ MILOTAY ISTVÁN 'k»' SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VHL, JOZSEF-KÖRÚT 5. TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Kemény harcok Normandiában, és Olaszországban A Kárpátok előterében vitéz honvédcsapataink véresen visszaverték a szovjet áttörési kisérleteit A keleti arcvonal helyzetét növekvő német aktivitás jellemzi a hadműveletek különböző gyújtópontjain OKTÓBERIG! Írta: Milotay István A háború döntő, elhatározó szaka­szába lépett. A döntő erőfeszítések és az ugyanilyen áldozatok korszakába. Ezt mindenki érzi, barát és ellenség, idebent és odabint egyaránt. A küzdő népeknek most minden erkölcsi, fizikai, anyagi erőtartalékukat latba kell vet­­niök, ha felül akarnak maradni. Két­szeresen áll ez azokra a népekre, ame­lyek nem akarták, nem keresték a há­borút, amelyek nem támadtak meg más népeket, kezdettől fogva csak védekez­tek a támadás ellen, amelyek nem azért léptek be a háborúba, nem azért nyúl­tak fegyverhez, mert a másokéra áhí­toztak, hanem csak azért, hogy a ma­gukét, a sajátjukat megoltalmazhassák. Azoknak a nagy, utalmas, világ­­hódító népeknek, amelyek gazdasági, politikai uralmuk kiterjesztése végett,­ tehát hódító, imperialista törekvések­től hajtva, már a béke éveiben is há­borúra készültek,­­ éppen nagyobb hatalmuk, nagyobb birtokállományuk folytán kevesebb a veszteni valójuk, mint a szegényebb, kisebb, csak önma­gukat védelmező nemzeteknek. A nagy, imperialista vlágbirodalmak, ha vere­séget szenvednek is a háborúban, ha nem érik el kitűzött hadicéljaikat, ural­muk megnagyobbítását, kiterjesztését, ha esetleg megnyirbálják eddigi ha­talmi köreiket, ha érdekeikben korláto­zást szenvednek is, vereségük nem te­heti fennmaradásukat kérdésessé. Se Amerikát, se­ Szovjetoroszországot, se Kínát, se az angol világbirodalmat, se a százmilliós japán vagy német népet nem lehet egycsapással a föld színéről eltörölni, népi, nemzeti létében meg­semmisíteni. A kis népek számára azonban a vere­ség igenis ezt a döntő, megsemmisítő csapást jelentheti. Fokozottan fennáll ez a veszély velük szemben, ha föld­­rajzi helyzetük, ha történelmi sorsuk a világhódító erők ütközőpontjába sodorta őket, ahol a döntés elől se ki­térniük, se azzal megalkudniuk nem le­het s ahol a döntés csakugyan életre­­halálra szól, ennek a két lehetőségnek legvégzetesebb, legvalóságosabb értel­mében. " Magyarország ilyen kis ország. A magyar nemzet ilyen kitett nép. Mindig is ilyen volt. De a mostani világháború tanulságai, esélyei, kilátásai ezt a sor­sot a legtragikusabb értelemben teszik világossá és megváltozhatatlanná. Ma­gyarországnak, ha élni, ha ország, nem­zet, vagy nép gyanánt megmaradni akar, győznie kell. A vereség, a bukás a mi" számunkra nem megalázást és nemcsak érdekveszteséget, nem hatalmi visszaesést, de végleges pusztulást és megsemmisítést jelentene, ennek a szó­nak legvéresebb fizikai és arsyági ér­tel­mében egyaránt. Tisztában van ezzel a magyar közvé­lemény? A belátóbb, a dolgok mélyét, messzebbható­ következményeit meg­értő társadalmi rétegek bizonyára ele­venebben érzik ezt. A saját múltúnk tanulságain, tapasztalatain és a­ más népek sorsának ismeretén felnevelke­dett történelmi szemlélet nem hagyhat kétséget bennük ezekkel a végzetes esélyekkel szemben. A nagy kérdés azonban, amelyre a háború most kö­vetkező fejleményeiben választ kell adnunk, nemcsak az, hogy előre lát­juk-e és előre lemérjük-e ezeket a ve­szélyeket. Ennél sokkal döntőbb jelen­tősége van annak a másiknak, hogy készek vagyunk-e vállalni a felismert, az átérzett veszéllyel, az ugyanitgeni megpróbáltatásokkal szemben a helyt­állást, a férfias elszántság kötelessé­geit? Az a kérdés: a veszély nagysá­gának felismerése elcsüggedést, vissza­­rettenést, vagy éppen kétségbeesést gerjeszt-e föl bennünk, vagy, ellenkező­leg, annak nagyságával együtt nő ben­nünk az eltökéltség, hogy minden erőnkkel megbirkózzunk vele és leküzd­­jük azt, bármibe kerüljön is? " A magyar köztudat, a magyar törté­nelem egyik tanítása gyanánt könyvelte el azt a megállapítást, hogy a mi egyik legjellemzőbb nemzeti, népi, faji tulaj­donságunk a szalmalángtermészet, a hirtelen fellobbanó és gyorsan kialvó lelkesedés, a szívósság, a kitartás hiánya nagy feladatokkal és nagy ve­szélyekkel szemben egyaránt. S ugyan­akkor, amikor ezt bevalljuk és hirdet­jük is önmagunkról, ugyanakkor a ma­gyar történelem, a magyar néplélek a nemzeti közszellem csodáit mutatja fel nemcsak a tűrni-tudás állhatatosságá­ban, de a cselekvő küzdelem s az újra­kezdés csüggedetlen makacsságában is. A mi „szalmaláng” módjára fellobbanó szabadságharcaink, a török­ hódítás és a német uralom ellen folytatott élet­halál küzdelmeink másfél, sőt három századon át véget nem érő, ragyogó példáit adták annak a léleknek, amely nemcsak tűrni, de a reménytelenséggel szemben is verekedni tudott és önma­gát soha fel nem adta. Egyedül a Rá­­kóczi-féle szabadságharcban kerek nyolc esztendeig küzdött a fegyverben álló maradék magyarság egy világ­­birodalom aránytalan fegyveres hatal­mával szemben, hogy az utolsó éveket igazán rongyokban, félmeztelen mosto­­haságban verekedje végig. Miután már előbb a Thököly, Bethlen, Bocskai-há­­borúk évtizedes véres erőfeszítésekben tették próbára nemcsak hősiességün­ket, hanem kitartásunkat is. A­ háború elhúzódása, a vele növekvő anyagi,­­erkölcsi, lelki megpróbáltatá­sok, az erőfeszítés nagysága, a gondok és nélkülözések sokasága most a kitar­tásnak ugyanezt a hősiességét igényli a küzdő magyarságtól. Nem elég többé és nem minden, hogy halni tudjunk, hogy az életet is oda tudjuk vetni a küzdelem mérlegébe. A halálra csügge­­­désből, reménytelenségből, kétségbe­esésből is elszánhatjuk magunkat, mi­kor már úgy érezzük, hogy semmi értelme többé se az életnek, se a küz­delemnek. Ez már a minden­ mindegy hősiessége, a niha heroizmusa, amely nem egy nagy célért, nem egy nagy hit­től áthatva, elragadtatva szánja el ma­­­gát a legnagyobb áldozatra, hanem éppen ellenkezőleg, a céltalanság érzé­sétől porig sújtva, megsemmisítve keres a pusztulásban menekülést. A mi nagy élet-halálharcunk nem ilyen halálos elszántságot kíván tőlünk s eseményeiben, esélyeiben, kilátásai­ban nem is ilyenre ad sugalmazást, lelki vagy erkölcsi indítékokat. Ez a harc, mire elérkezett döntő óráihoz s mikor a legtöbbet kívánja tőlünk, se céljait nem veszítette el, se a győzelmében való hitre nem vált méltatlanná. Ellen­kezőleg. Céljai most világosabban áll­nak előttünk, mint valaha s utolsó erő­feszítéseit az a hit gerjeszti fel, hogy ha most, az utolsó órákban helytállunk és kitartunk, a föld semmi hatalma s a szerencse semmiféle változása nem ragadhatja el tőlünk a győzelmet. Churchillnek az a kijelentése, hogy a háborút rövidesen, egy másik verzió szerint már októberre be kell fejezniük, sokat mond, nemcsak a szövetségesek, de a mi számunkra is. Talán még annál is többet, mint amennyit Churchill mon­dani akart. M°­­’■varra fordítva ez azt jelenti, hogy a háborút, törik-szakad, be kell most fejezniük és­­abban szinte záros határidő alatt győzniük kell, mert különben, ki tudja mikor győznek és győzhetnek-e egyáltalán. Az ellenfél, íme, maga is jól tudja ezt s ezért veti latba minden erejét a csata­tereken éppen úgy, mint a diplo­máciai erőszakoskodás k­lisszái, mö­gött. Tudja, talán jobban, mint mi ma­gunk, mert a saját helyzetének nehéz­ségeit, kitartásának határait nálunknál sokkal jobban ismeri Tudja, hogy ha most, a döntésnek szánt utolsó mene­tekben nem sikerül felülmaradnia, többé ezt meg nem ismételheti és el nem érheti. És ha tudja azt is, hogy miközben minden erejével az ellenkezőt propagálja és az ellenkezőt próbálja saját közvéleményével és a világgal is elhitetni, ha tudja, hogy a német és szövetséges frontot belülről, hátulról, úgy mint a múlt világháborúban tette, meg nem döntheti, akkor tudja azt is, hogy magát a háborút csak fegyverek­kel meg nem nyerheti. Tudja, mert em­lékszik rá, hogy a múlt vlágháborúban ők is két izben is elérkeztek egy olyan tragikus fordulóponthoz, amikor szá­mukra már minden remény elveszett­nek látszott. Ilyen volt akkor, Churchill saját tanúvallomása szerint, a német tengeralattjáróharc zenitje i­lyen volt a francia hadsereg belső lázadása, ame­lyet csak Clemenceau vad energiája­ és fanatizmusa tudott vérbe fojtani s amely már-már az angol csapatokra is kezdett átragadni. Kétségbe voltunk esve — beszéli Churchal emlékiratai­ban —, de éreztük is, hogy ha a két veszélyen még egyszer utoljára erőt veszünk s ráadásul a német felbomlást odahaza tovább tudjuk fokozni, a győ­zelemnek végleg felénk kell intenie. És erőt vettünk mindkettőn, — teszi ő hozzá — és magunkon is erőt vettünk még egyszer és utoljára ... " Hát igen, ezért győztek ők akkor és erre az utolsó esélyre számítanak most is. Az utolsóra, amelyben megint nekünk kell alul maradnunk, ha abba a végzetes hibába esünk, amely őket is kísértette s amelyet ők el tudtak hárí­tani, mert nem estek kétségbe és helyt­álltak az utolsókig. Ők anyagilag és fizikailag akkor is pihentebbek voltak és többet bírtak, mint mi. De nem ezért győztek, hanem azért, mert a döntő pillanatban az erkölcsi és hitbeli kitar­tásuk is erősebb volt, mint a mienk. Ezt a tanulságot kell magunkba égetni a megpróbáltatások mostani óráiban. Ezt az erkölcsi és hitbeli fö­

Next