Uj Magyarság, 1944. augusztus (11. évfolyam, 177-196. szám)
1944-08-06 / 177. szám
Vasárnap, 1944 augusztus 6 XI. évfolyam 177. szám ELŐFIZETÉSI ÁRAK: EGY HÓNAPRA 5,60 PENGŐ, NEGYEDÉVRE 16 PENGŐ FÉLÉVRE 82 PENGŐ, EGYES SZÁM ARA KÖZNAPON 20, VASÁRNAP 40 FILLÉR Amerika egyre inkább fél a szárnyasbombáktól FELELŐS SZERKESZTŐ: ' . /%£\ MILOTAY ISTVÁN 'k»' SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL, BUDAPEST, VHL, JOZSEF-KÖRÚT 5. TELEFON: 14-64-20, 14-64-28, 14-64-29 ÉS 14-44-00. POSTACSEKKSZÁMLA 6500 Kemény harcok Normandiában, és Olaszországban A Kárpátok előterében vitéz honvédcsapataink véresen visszaverték a szovjet áttörési kisérleteit A keleti arcvonal helyzetét növekvő német aktivitás jellemzi a hadműveletek különböző gyújtópontjain OKTÓBERIG! Írta: Milotay István A háború döntő, elhatározó szakaszába lépett. A döntő erőfeszítések és az ugyanilyen áldozatok korszakába. Ezt mindenki érzi, barát és ellenség, idebent és odabint egyaránt. A küzdő népeknek most minden erkölcsi, fizikai, anyagi erőtartalékukat latba kell vetniök, ha felül akarnak maradni. Kétszeresen áll ez azokra a népekre, amelyek nem akarták, nem keresték a háborút, amelyek nem támadtak meg más népeket, kezdettől fogva csak védekeztek a támadás ellen, amelyek nem azért léptek be a háborúba, nem azért nyúltak fegyverhez, mert a másokéra áhítoztak, hanem csak azért, hogy a magukét, a sajátjukat megoltalmazhassák. Azoknak a nagy, utalmas, világhódító népeknek, amelyek gazdasági, politikai uralmuk kiterjesztése végett, tehát hódító, imperialista törekvésektől hajtva, már a béke éveiben is háborúra készültek, éppen nagyobb hatalmuk, nagyobb birtokállományuk folytán kevesebb a veszteni valójuk, mint a szegényebb, kisebb, csak önmagukat védelmező nemzeteknek. A nagy, imperialista vlágbirodalmak, ha vereséget szenvednek is a háborúban, ha nem érik el kitűzött hadicéljaikat, uralmuk megnagyobbítását, kiterjesztését, ha esetleg megnyirbálják eddigi hatalmi köreiket, ha érdekeikben korlátozást szenvednek is, vereségük nem teheti fennmaradásukat kérdésessé. Se Amerikát, se Szovjetoroszországot, se Kínát, se az angol világbirodalmat, se a százmilliós japán vagy német népet nem lehet egycsapással a föld színéről eltörölni, népi, nemzeti létében megsemmisíteni. A kis népek számára azonban a vereség igenis ezt a döntő, megsemmisítő csapást jelentheti. Fokozottan fennáll ez a veszély velük szemben, ha földrajzi helyzetük, ha történelmi sorsuk a világhódító erők ütközőpontjába sodorta őket, ahol a döntés elől se kitérniük, se azzal megalkudniuk nem lehet s ahol a döntés csakugyan életrehalálra szól, ennek a két lehetőségnek legvégzetesebb, legvalóságosabb értelmében. " Magyarország ilyen kis ország. A magyar nemzet ilyen kitett nép. Mindig is ilyen volt. De a mostani világháború tanulságai, esélyei, kilátásai ezt a sorsot a legtragikusabb értelemben teszik világossá és megváltozhatatlanná. Magyarországnak, ha élni, ha ország, nemzet, vagy nép gyanánt megmaradni akar, győznie kell. A vereség, a bukás a mi" számunkra nem megalázást és nemcsak érdekveszteséget, nem hatalmi visszaesést, de végleges pusztulást és megsemmisítést jelentene, ennek a szónak legvéresebb fizikai és arsyági értelmében egyaránt. Tisztában van ezzel a magyar közvélemény? A belátóbb, a dolgok mélyét, messzebbható következményeit megértő társadalmi rétegek bizonyára elevenebben érzik ezt. A saját múltúnk tanulságain, tapasztalatain és a más népek sorsának ismeretén felnevelkedett történelmi szemlélet nem hagyhat kétséget bennük ezekkel a végzetes esélyekkel szemben. A nagy kérdés azonban, amelyre a háború most következő fejleményeiben választ kell adnunk, nemcsak az, hogy előre látjuk-e és előre lemérjük-e ezeket a veszélyeket. Ennél sokkal döntőbb jelentősége van annak a másiknak, hogy készek vagyunk-e vállalni a felismert, az átérzett veszéllyel, az ugyanitgeni megpróbáltatásokkal szemben a helytállást, a férfias elszántság kötelességeit? Az a kérdés: a veszély nagyságának felismerése elcsüggedést, visszarettenést, vagy éppen kétségbeesést gerjeszt-e föl bennünk, vagy, ellenkezőleg, annak nagyságával együtt nő bennünk az eltökéltség, hogy minden erőnkkel megbirkózzunk vele és leküzdjük azt, bármibe kerüljön is? " A magyar köztudat, a magyar történelem egyik tanítása gyanánt könyvelte el azt a megállapítást, hogy a mi egyik legjellemzőbb nemzeti, népi, faji tulajdonságunk a szalmalángtermészet, a hirtelen fellobbanó és gyorsan kialvó lelkesedés, a szívósság, a kitartás hiánya nagy feladatokkal és nagy veszélyekkel szemben egyaránt. S ugyanakkor, amikor ezt bevalljuk és hirdetjük is önmagunkról, ugyanakkor a magyar történelem, a magyar néplélek a nemzeti közszellem csodáit mutatja fel nemcsak a tűrni-tudás állhatatosságában, de a cselekvő küzdelem s az újrakezdés csüggedetlen makacsságában is. A mi „szalmaláng” módjára fellobbanó szabadságharcaink, a török hódítás és a német uralom ellen folytatott élethalál küzdelmeink másfél, sőt három századon át véget nem érő, ragyogó példáit adták annak a léleknek, amely nemcsak tűrni, de a reménytelenséggel szemben is verekedni tudott és önmagát soha fel nem adta. Egyedül a Rákóczi-féle szabadságharcban kerek nyolc esztendeig küzdött a fegyverben álló maradék magyarság egy világbirodalom aránytalan fegyveres hatalmával szemben, hogy az utolsó éveket igazán rongyokban, félmeztelen mostohaságban verekedje végig. Miután már előbb a Thököly, Bethlen, Bocskai-háborúk évtizedes véres erőfeszítésekben tették próbára nemcsak hősiességünket, hanem kitartásunkat is. A háború elhúzódása, a vele növekvő anyagi,erkölcsi, lelki megpróbáltatások, az erőfeszítés nagysága, a gondok és nélkülözések sokasága most a kitartásnak ugyanezt a hősiességét igényli a küzdő magyarságtól. Nem elég többé és nem minden, hogy halni tudjunk, hogy az életet is oda tudjuk vetni a küzdelem mérlegébe. A halálra csüggedésből, reménytelenségből, kétségbeesésből is elszánhatjuk magunkat, mikor már úgy érezzük, hogy semmi értelme többé se az életnek, se a küzdelemnek. Ez már a minden mindegy hősiessége, a niha heroizmusa, amely nem egy nagy célért, nem egy nagy hittől áthatva, elragadtatva szánja el magát a legnagyobb áldozatra, hanem éppen ellenkezőleg, a céltalanság érzésétől porig sújtva, megsemmisítve keres a pusztulásban menekülést. A mi nagy élet-halálharcunk nem ilyen halálos elszántságot kíván tőlünk s eseményeiben, esélyeiben, kilátásaiban nem is ilyenre ad sugalmazást, lelki vagy erkölcsi indítékokat. Ez a harc, mire elérkezett döntő óráihoz s mikor a legtöbbet kívánja tőlünk, se céljait nem veszítette el, se a győzelmében való hitre nem vált méltatlanná. Ellenkezőleg. Céljai most világosabban állnak előttünk, mint valaha s utolsó erőfeszítéseit az a hit gerjeszti fel, hogy ha most, az utolsó órákban helytállunk és kitartunk, a föld semmi hatalma s a szerencse semmiféle változása nem ragadhatja el tőlünk a győzelmet. Churchillnek az a kijelentése, hogy a háborút rövidesen, egy másik verzió szerint már októberre be kell fejezniük, sokat mond, nemcsak a szövetségesek, de a mi számunkra is. Talán még annál is többet, mint amennyit Churchill mondani akart. M°’■varra fordítva ez azt jelenti, hogy a háborút, törik-szakad, be kell most fejezniük ésabban szinte záros határidő alatt győzniük kell, mert különben, ki tudja mikor győznek és győzhetnek-e egyáltalán. Az ellenfél, íme, maga is jól tudja ezt s ezért veti latba minden erejét a csatatereken éppen úgy, mint a diplomáciai erőszakoskodás klisszái, mögött. Tudja, talán jobban, mint mi magunk, mert a saját helyzetének nehézségeit, kitartásának határait nálunknál sokkal jobban ismeri Tudja, hogy ha most, a döntésnek szánt utolsó menetekben nem sikerül felülmaradnia, többé ezt meg nem ismételheti és el nem érheti. És ha tudja azt is, hogy miközben minden erejével az ellenkezőt propagálja és az ellenkezőt próbálja saját közvéleményével és a világgal is elhitetni, ha tudja, hogy a német és szövetséges frontot belülről, hátulról, úgy mint a múlt világháborúban tette, meg nem döntheti, akkor tudja azt is, hogy magát a háborút csak fegyverekkel meg nem nyerheti. Tudja, mert emlékszik rá, hogy a múlt vlágháborúban ők is két izben is elérkeztek egy olyan tragikus fordulóponthoz, amikor számukra már minden remény elveszettnek látszott. Ilyen volt akkor, Churchill saját tanúvallomása szerint, a német tengeralattjáróharc zenitje ilyen volt a francia hadsereg belső lázadása, amelyet csak Clemenceau vad energiája és fanatizmusa tudott vérbe fojtani s amely már-már az angol csapatokra is kezdett átragadni. Kétségbe voltunk esve — beszéli Churchal emlékirataiban —, de éreztük is, hogy ha a két veszélyen még egyszer utoljára erőt veszünk s ráadásul a német felbomlást odahaza tovább tudjuk fokozni, a győzelemnek végleg felénk kell intenie. És erőt vettünk mindkettőn, — teszi ő hozzá — és magunkon is erőt vettünk még egyszer és utoljára ... " Hát igen, ezért győztek ők akkor és erre az utolsó esélyre számítanak most is. Az utolsóra, amelyben megint nekünk kell alul maradnunk, ha abba a végzetes hibába esünk, amely őket is kísértette s amelyet ők el tudtak hárítani, mert nem estek kétségbe és helytálltak az utolsókig. Ők anyagilag és fizikailag akkor is pihentebbek voltak és többet bírtak, mint mi. De nem ezért győztek, hanem azért, mert a döntő pillanatban az erkölcsi és hitbeli kitartásuk is erősebb volt, mint a mienk. Ezt a tanulságot kell magunkba égetni a megpróbáltatások mostani óráiban. Ezt az erkölcsi és hitbeli fö