Új Misszió, 2010 (22. évfolyam, 1-12. szám)
2010-02-01 / 2. szám
Graciella kissé unatkozva üldögélt a csónakban, és durcásan himbálózott. Néha-néha türelmetlenül megpaskolta evezőjével a nyughatatlan tengert. Pedig hát a tenger nem tehetett semmiről. Nem tehetett róla, hogy most farsang van, s a karnevál zaját néha egész a kikötőig elhozza a szél. Abban nem volt hibás a szép nagy tenger, hogy a kis Graciella csak egy szegény kikötőőr leánya, így nem mehetett a cifraruhás úri kisasszonyokkal mulatozni és táncolni. Csak ketten voltak, apa és leány, két kenyerük volt: a világítótorony meg a bárka. Graciella most a bárkát választotta. Igaz, az embereknek most nemigen volt kedvük sétacsónakázásra menni, mikor a városban sokkal érdekesebb mulatság kínálkozik, de mindig akadhat, akinek szüksége van a csónakra. Bizony a kereset jól jön... A víz egyre szürkébb lett, az ég borulni kezdett. Ahogy a hullámok örökös mormogását hallgatta, szokatlan bús gondolatok telepedtek lelkére. - Szegények vagyunk! - ismételgette panaszosan magában. - De hát miért? Miért nincs nekem semmim, másoknak meg van mindenük?! A tenger nem felelt semmit e szemrehányó szavakra, és épp ez a méltóságteljes hallgatás volt az, ami Graciellát megdöbbentette. Úgy érezte, megbántotta a jó Istent. De mert lelkében még mindig forrongott a keserűség, mentegetni próbálta magát. -Hisz’ nem azért mondom! Én meg vagyok elégedve, ha megkeressük a napi élelmünket ketten, de azért ha gazdag volnék, szép és előkelő, mennyivel jobb volna. Szegény apámnak sem kellene annyit dolgoznia, meg aztán... mennyi jót tehetnék az emberekkel. Felemelte két kis tenyerét és gondosan megvizsgálta. Bizony a bőrét keményre dörzsölte az evezőrúd. Arcbőrét feketére perzselte a nap. Haját összekuszálta a szél. - Brr! Fertelmes vagyok! - állapította meg magában, és csak lopva sandított a víz homályos tükrébe. - Én vagyok a leghaszontalanabb, leghitványabb teremtés az egész világon! Végignézett a barátságtalanodó, szürke tengeren. Mögötte egyszerre megzördültek a kavicsok a parton. - Hej, Antónió, hol vagy? Hozd ide azt a teknőt! Be akarok szállni! - parancsolta egy idegen hang. Graciella szorongó szívvel kapott az evezőhöz. Eloldotta a csónakot, s arrafelé kormányzott, amerről a hang jött. Fekete ruhás, magas férfi állt a parton, majd tétovázás nélkül beugrott a csónakba - Gyerünk, Antónió, gyerünk gyorsan - mormogta. Graciella meghökkenve bámult reá egy pillanatig. - Különös ember - gondolta magában . Milyen zavart. Nem is látja, hogy én vagyok itt az apám helyett. - Hova megyünk, uram? - kérdezte szerényen. Az idegen nem felelt. Hátat fordított neki, és kinézett a tengerre. - A nagyszállóhoz? A karneválba?-próbálkozott a leány. A férfi türelmetlenül rázta a fejét. - Eh, mindegy! Ahova akarod! Aztán mintha egyszerre jobban megértette volna, amit kérdeztek tőle, türelmetlenül a levegőbe sújtott: - Nem, ne a karneválba! Hiszen onnan jövök. Graciella kezében megállt a lapát. Nem tudta elhinni, hogy a fényesség, a jókedv birodalmából jött ez a különös ember, aki lehajtott fejjel, mozdulatlanul ült. Szemeit a csónak padlójára szegezte, mintha erősen gondolkoznék. Aztán hirtelen hangosan felkacagott. - Bolond, vagy részeg - tűnődött magában Graciella, de az idegen épp akkor türelmetlen mozdulatot tett. A lány gépiesen eltaszította a csónakot a parttól. - Siessünk, messzire megyünk , mormogott türelmetlenül az idegen. Lassan felemelte a fejét. Most először nézett a leány arcába. Elhallgatott és egy darabig 24