Új Művészet, 1999 (10. évfolyam, 1-12. szám)
1999-01-01 / 1-2. szám
TANULMÁNY Nyakba kötött szalag, ibolyacsokor Rippl-Rónai József ifjúkori portréi SZABÓ JÚLIA ,,A napot is legjobban szeretem Midőn legelső fénye megjelen Ám ő, a végtelenben valahol Még távol kóborol" (Szalay Fruzsina: Legédesebb) Elek Artúr írja a mottóul választott verset közlő (Újabb magyar költők 1890—1910., Bp., é.n.) kötete függelékében, hogy Szalay Fruzsina szimbolista költőnő 1864-ben született Kaposvárott. Édesanyja, Kisfaludy Atala szintén verseket írt. Szalay Fruzsina első verseskötete 1894-ben Pesten jelent meg a Singer és Wolfner cégnél. Egy marék virág című második kötete 1897-ben az Athenaeumnál. Szinyei Merse Anna, amikor felderítette Rippl-Rónai József franciaországi kapcsolatait kitűnő összegező tanulmányában a nemrég bezárt Rippl-kiállítás katalógusában, megemlíti, hogy Henri Sorséne francia festő 1892-ben verset ír Rippl-Rónai egy pasztell portréjáról, és azt Szalay Fruzsina fordítja le Sápadt virág címmel a Hét 1891. évfolyama 23. számában. Az adat nemcsak egy elfeledett költőnőt idéz elénk, aki Rippl-Rónai gyermekkori ismerőse volt, s aki 1897-ben ugyancsak a Hétben megjelent cikke szerint Neuilly-ben többször meglátogatta a festőt, de rávilágít Rippl- Rónai párizsi éveinek fő műfajára, a portréra és sokirányú irodalmi-művészeti kapcsolatai egyikére. (Ezeket Plesznivy Edit tanulmánya is elemzi az említett katalógusban.2) A Magyar Nemzeti Galéria termeit járva mindenki közelről láthatta Rippl-Rónai első alkotói korszakának remekeit, az ismert és kevésbé ismert kisméretű portrékat, a megrendelt arcképeket, s a művész kedvéből készült alkotásokat, a családi portrékat és a barátok, barátnők megjelenítését. Rippl portréi különöző szinten fonódnak össze a francia költészettel és képzőművészettel, Marcel Proust és Justh Zsigmond prózájával, Eugene Carriére-K, Odilon Redonnnl, az impresszionisták közül Edouard Manet késői portréival, Renoir portré-zsánereivel, később pedig, amikor 1894-től hozzájuk csatlakozott, Vuillard, Bonnard, Denis portréművészetével. A katalógus alapos tanulmányai közül több is említi ezeket az összefüggéseket. Bernáth Mária a nagyívű bevezető írásban a Párizs és Kaposvár között „ingázó” festő par excellence közép-európai jellegét hangsúlyozza, jó érzékkel mutatva rá, hogy a művész a két kultúra egymást támogató értékeinek felismerésével utazgatott szülővárosa és Európa legjelentősebb művészi központja között. Párizsi kiállításaira elvitte „a hazai arcokat”, szülei és az Öreg mama portréját, (utóbbi legsikeresebb alkotása volt sajtója szerint), Kaposvárra a bizarr divatot, a párizsi kalapot vitte, józan polgárasszony sógornője fejére, a sikerek hírét és az impresszionizmusnak vallott modern festői és költői világszemléletet. Ezeket a portrékat Keserű Katalin könyve és tanulmányai hozták közel a műélvezőkhöz. Egy francia kritikus, Crevalier vetette össze Rippl-Rónai Öreganyám portréját Charles Baudelaire magyar nyelvre Szegény anyókák címmel fordított versével, amikor az egyik párizsi kiállításon látta. Ez az összehasonlítás az elismerés csúcsa volt, s ezt Rippl-Rónai is érezhette. Baudelaire már az 1840-es évek végétől a modern irodalom, művészetkritika vezéralakja, aki barátaihoz, Gustave Courbet-hoz és Edouard Manet-hoz hasonlóan új, profán témákat vezetett be a költészetbe. A francia költészetben századok óta a biblikus Vanitas formában élt az öregség toposza, de Baudelaire-nél teljesen új, közvetlen, személyes a szegény idős párizsi anyókák arcának, alakjának felidézése: „Szemük kisgyermekek égi mosolyra gyűlő szeme: csodálkozik mindenen, ami fény.” (Szabó Lőrinc fordítása.) A vers Párizsban segített felismerni Rippl-Rónai Öreganyám című képének hallatlan finomságát, a kislány-kíváncsiság felvillanását a homályos szemekben, a modellpóz büszke vállalását a barna ünneplő ruha felöltésével, melyet Franciaországban spanyol öltözetnek gondoltak. (Ez amolyan vidéki eset jelenthetett akkoriban.) Rippl-Rónai elsősorban a különös, szép női portrék mestere volt már 1890-től kezdve, mondhatná majd egy későbbi kor kritikusa. Ebben az észrevételben sok igazság van, bár született több férfiportré is e korban, Theodor Botkin (1892), Nyitray József kritikus arcképe (1899). Rippl-Rónai Párizsban festett úri dámát (például Patakinét, aki divattudósító is volt egy francia lapnál, ibolyás ifjú asszonyt, aki grófné volt valójában), csaknem gyereklányt, különös ifjú özvegyet, idős polgárasszonyt lila ruhában imakönyvvel, s ami a legegyénibb viselkedésében, kiállításra elhozta hozzájuk apja, anyja portréját, velük és más rokonaival mutatva be a magyar kisváros polgárait. Számomra legérdekesebbek, a legtöbb új felfedezést kínálók voltak az 1998-as kiállításon azoknak a társadalom alsóbb rétegeiben élő nőknek és férfiaknak a portréi, akik akár munkásként, akár művészként álltak, ültek modellt a festőnek. Hasonló nők és férfiak korábban francia földön a realista portrékon, a korai impresszionizmus és a szimbolizmus mestereinél már láthatók voltak. Baudelaire, Verlaine, Rimbaud, Mallarmé költészetében született meg a jellemük, kusza arcvonásokból előtűnő makacs, ravaszkás, magabiztos, büszke tekintetük. Ruhájuk egyszerű, szürke, fekete, lila, az asszonyokon ékszer helyett egy nyakba kötött szalag, csokor jelenik meg, az arcon pirosító, a fejen majdnem harcias kalap virággal, olykor egy kis olcsó fátyol. A szegény nők hajviselete is különös. Van olyan arckép, melyen hatalmas fekete konty, szétomló vörös hajkorona jelzi ezeknek a nőproletároknak természtes szépségét, a durvább vonású arcokat — ilyen volt élettársa arca is — Rippl- Rónai csak 1900 után ábrázolja szemből egyes portréin. Az 1890-es években háttal álló, csak profilban felvillanó portrét fest Whistler pózait követve Lazarine Boudrinnel, felemelt karjaiban karcsú vázával, mint eszményi attribútummal. Száraz virág, ibolyacsokor, olcsó kis növény a festő kedvence, ezt teszi idős asszonyok, fiatal masamódok környezetébe, de olykor úri modelljeit is megajándékozza vele. Rippl-Rónai élettársa (1906-tól felesége) nővérével együtt kétkezi munkával keres 4 ÚJ MŰVÉSZET