Új Művészet, 2000 (11. évfolyam, 1-12. szám)
2000-09-01 / 9. szám
nem lépték túl a felszabadultabb ízlés és a legjobb értelemben vett szobadísz kereteit, ha úgy tetszik: egy tágabban értett iparművészet határait (miközben megjegyzem, hogy bizonyos iparművészeti munkák meg közben nagyon is transzcendens magasságokba lendülhetnek). Ilyen kitérők után térnek rá mondanivalóm lényegére. Arra, hogy bizony el tudnám képzelni még azt is, hogy valamennyi név megmaradjon a négy szerző által írt, és előttünk fekvő 20. századi magyar művészet történetében, csak akkor sokkal határozottabban kellene súlypontozni az anyagot, és mégis csak megrajzolni azokat a vonulatokat, amelyeknek mentén valamely ország kultúráját reprezentáló és transzcendentális magasságokat is elérő művek — például Magyarországon, és például a 20. században — tényleg megszülethettek. Sajnos éppen erről a módszerről szólva ígérték a szerzők, hogy juszt sem hajlandók erre a többletteljesítményre. Pedig ha találnánk ilyen fogódzókat, ha felmerülnének ilyen lehetőségek, akkor szinte magától oldódna meg a nevek takarékosabb csoportosítása, kiemelése vagy elhagyása, illetve (a teljesség kedvéért) a háttérben való szerényebb felsorolása. Itt-ott persze megcsillantják a szerzők az elméleti fogékonyságukat és a hegycsúcsok felé szárnyaló esztétikai igényességüket is, de ha csak színező szerepük van az ilyen betéteknek, lehetnek-e többek, mint intellektuális komfortérzetet sugalló fordulatok? Mindjárt a kötet elején, a Mednyánszkyt, Csontváryt és Gulácsyt tárgyaló fejezet címében és első két bekezdésében Lukács György híres korai tanulmányát, A lélek és a formákat idézik. Csakhogy aztán a tárgyalás folyamán Mednyánszkyról az derül ki, hogy legfeljebb Justh Zsigmonddal találkozhatott, különben pedig, mint tudjuk, buddhista volt, e mellett pedig — ahogy a könyv is írja — az alföldi nazarénusok, meg a (nyilván német nyelvű) teozófiai munkák érdekelték erősebben. Mint kiemelkedő kvalitású festő persze értette a formákat, és nagy lélekfestő is volt — de ez nem Lukács György esszéírói erényeinek az elő- vagy hátterében történt így. És mi a helyzet Csontváryval? Helyes volt, hogy a szerzők nem az idős Fülep Lajos nosztalgikus apológiáját ismételték meg ez alkalommal (amit egyébként Németh Lajos a monográfiájában még elfogadott), mely szerint Csontváry — olyan alakok közé állítva, mint amilyen Assisi Szent Ferenc, Dante vagy Cézanne volt — a „történelem fölött álló” óriások egyike lett volna. De az sem valószínű, hogy Kosztka patikus úr Iglón, vagy később Pesten Lukácsot olvasott (akinek az írásai különben is sokkal később jelentek meg), illetve, hogy két cédrus-kép megfestése között Hofmannstab és Freud kisugárzását élvezte volna. Ezek ugyanis mint kézenfekvő párhuzamok, illetve a korszellem jellemzésére felhozott példák szintén ott szerepelnek ebben a fejezetben. De hát akkor kire és mire épülhet ez a kivételes jelentőségű életmű? Már az egyébként meglehetősen túlhaladott Csontváry-emlékkönyv is adhatna ide vonatkozólag némi eligazítást, de pontosabb és érdekesebb, valamint meggyőzőbb!) műveltségi háttérrel és közép-európai történelmi és szociológiai párhuzamokkal szolgálhatnak Sinkó Katalin Csontváry-kutatásai. Miért írta őket, ha a tanulságait egy ilyen összefoglaló műbe nem dolgozzák bele a szerzők? Talán egyedül Gulácsy lenne párhuzamba állítható azzal a kissé túlérett, álmaiban is a világirodalom fordulataival társalkodó dekadens világgal, amiben a fiatal Lukács is mozgott, no de hát ő is inkább Na’Conxipánt választotta, és nem a katedra-filozófia közelségét. Ergo: A lélek és a formák nem ide való párhuzam, nem világít meg összefüggéseket, és hasonlóan blöff-gyanús a többi korfestő, atmoszférajellemző párhuzam is. Továbbá hadd idézzem e fejezet kapcsán még azt, amit Passuth Krisztina mondott a már említett vitadélutánon: Örülne, ha egyszer egy olyan munkát olvashatna, amelyben Csontváry és Gulácsy nem szerepelnének egymás mellett csak azon az alapon, hogy mindkettő dilis volt. (A szerzők mentségére legyen mondva, hogy e művészek „klinikai asszociációkat keltő” párosításától eltekintve nagyon óvatosan bántak a patológiára utaló célzásokkal, és joggal — hiszen a dokumentumok alaposabb vizsgálata alapján szinte biztos, hogy Csontváry sem volt betegebb, mint legtöbb tisztelője. Valószínűleg a korszak divatosan misztikus szplínjeihez csatlakozó, és ugyanakkor a magára vállalt feladatok és a reális lehetőségek divergenciája miatt kissé megviselt idegzetű, ámde egészséges karakterű, és az elveihez minden körülmények között ragaszkodó embertársunk volt ő.) Meggyőzőbbek a kevésbé mellbeverő párhuzamok, mint Nagy László költészetének hatása néhány (kvázi-) alföldi festőre, például Orosz Jánosra. Kondor Béla jellemzése kapcsán meg azzal a szerencsés esettel állunk szemben, hogy noha ő is jóban volt Nagy Lacival, de mégsem lett sem „balladás”, sem „népi szürrealista”, hanem ami biztos, az biztos, megírta saját maga azokat a verseket, amik esetleg hathattak volna rá. Kondor morális-etikai szerepe, lehengerlő tehetsége és az első sikerek utáni elbizonytalanodásának az esetleges okai, valamint a követői kezén elsivárosodó fondorlatos akadémizmusának a jellemzése az egyik legjobban eltalált részlete a könyvnek. Talán azért is, mert Kondor is abban a zsákutcában forgolódott, amiben járva a szerzők keresnek most az áttekintésük számára megoldást: hogyan lehet a magyar panteonban maradva európai horizontú feladatokkal bajlódni. Fülep Lajos szerepeltetésére viszont ki kell még bővebben térnem, mert itt (éppen a magyar és nemzetközi feladatok „korrelációjának” a szerencsétlen helyen történt aktualizálása miatt) nagyobb elcsúszások is tapasztalhatók. Ahogy azt az áprilisi vitadélutánon a négy szakíró maga is megerősítette, az olvasó nem tévedett, ha úgy érezte, hogy Csontváry mellett Vajda Lajosban látták a szerzők munkájuk másik kiemelkedő pillérét. Igyekeztek hát Vajdának is mélyebb elméleti alapokat adni. Egyebek közt azt írták „konstruktív szürrealista” programjáról, hogy „érzékelhetően befolyásolta a koncepciót a kiváló művészetfilozófus, Fülep Lajos Magyar művészet (1923) című könyvének gondolatmenete az egyetemes és a nemzeti művészet kölcsönhatásáról”. Először is: Ha Fülep Lajos ilyen kiváló művészetfilozófus volt, akkor miért szerepel csupán két helyen a könyvben két ilyen odavetett majdnem-félmondattal, és miért nem írták meg Bartha László: Állomás, 1961 56 ÚJ MŰVÉSZET