Új Művészet, 2000 (11. évfolyam, 1-12. szám)

2000-09-01 / 9. szám

nem lépték túl a felszabadultabb ízlés és a legjobb értelemben vett szobadísz kereteit, ha úgy tetszik: egy tágabban értett ipar­művészet határait (miközben megjegyzem, hogy bizonyos ipar­­művészeti munkák meg közben nagyon is transzcendens ma­gasságokba lendülhetnek). Ilyen kitérők után térnek rá mondanivalóm lényegére. Arra, hogy bizony el tudnám képzelni még azt is, hogy valamennyi név megmaradjon a négy szerző által írt, és előttünk fekvő 20. századi magyar művészet történetében, csak akkor sokkal ha­tározottabban kellene súlypontozni az anyagot, és mégis csak megrajzolni azokat a vonulatokat, amelyeknek mentén vala­mely ország kultúráját reprezentáló és transzcendentális magas­ságokat is elérő művek — például Magyarországon, és például a 20. században — tényleg megszülethettek. Sajnos éppen er­ről a módszerről szólva ígérték a szerzők, hogy juszt sem haj­landók erre a többletteljesítményre. Pedig ha találnánk ilyen fogódzókat, ha felmerülnének ilyen lehetőségek, akkor szinte magától oldódna meg a nevek takarékosabb csoportosítása, ki­emelése vagy elhagyása, illetve (a teljesség kedvéért) a háttér­ben való szerényebb felsorolása. Itt-ott persze megcsillantják a szerzők az elméleti fogékony­ságukat és a hegycsúcsok felé szárnyaló esztétikai igényessé­­güket is, de ha csak színező szerepük van az ilyen betéteknek, lehetnek-e többek, mint intellektuális komfortérzetet sugalló fordulatok? Mindjárt a kötet elején, a Mednyánszkyt, Csont­­váryt és Gulácsyt tárgyaló fejezet címében és első két bekez­désében Lukács György híres korai tanulmányát, A lélek és a formákat idézik. Csakhogy aztán a tárgyalás folyamán Med­­nyánszkyról az derül ki, hogy legfeljebb Justh Zsigmonddal találkozhatott, különben pedig, mint tudjuk, buddhista volt, e mellett pedig — ahogy a könyv is írja — az alföldi nazarénu­­sok, meg a (nyilván német nyelvű) teozófiai munkák érdekel­ték erősebben. Mint kiemelkedő kvalitású festő persze értette a formákat, és nagy lélekfestő is volt — de ez nem Lukács György esszéírói erényeinek az elő- vagy hátterében történt így. És mi a helyzet Csontváryval? Helyes volt, hogy a szerzők nem az idős Fülep Lajos nosztal­gikus apológiáját ismételték meg ez alkalommal (amit egyéb­ként Németh Lajos a monográfiájában még elfogadott), mely szerint Csontváry — olyan alakok közé állítva, mint amilyen Assisi Szent Ferenc, Dante vagy Cézanne volt — a „történelem fölött álló” óriások egyike lett volna. De az sem valószínű, hogy Kosztka patikus úr Iglón, vagy később Pesten Lukácsot olvasott (akinek az írásai különben is sokkal később jelentek meg), illetve, hogy két cédrus-kép megfestése között Hof­mannstab­ és Freud kisugárzását élvezte volna. Ezek ugyanis mint kézenfekvő párhuzamok, illetve a korszellem jellemzé­sére felhozott példák szintén ott szerepelnek ebben a fejezet­ben. De hát akkor kire és mire épülhet ez a kivételes jelentő­ségű életmű? Már az egyébként meglehetősen túlhaladott Csontváry-em­­lékkönyv is adhatna ide vonatkozólag némi eligazítást, de pon­tosabb­­ és érdekesebb, valamint meggyőzőbb!) műveltségi hát­térrel és közép-európai történelmi és szociológiai párhuzamok­kal szolgálhatnak Sinkó Katalin Csontváry-kutatásai. Miért írta őket, ha a tanulságait egy ilyen összefoglaló műbe nem dol­gozzák bele a szerzők? Talán egyedül Gulácsy lenne párhu­zamba állítható azzal a kissé túlérett, álmaiban is a világiroda­lom fordulataival társalkodó dekadens világgal, amiben a fiatal Lukács is mozgott, no de hát ő is inkább Na’Conxipánt válasz­totta, és nem a katedra-filozófia közelségét. Ergo: A lélek és a formák nem ide való párhuzam, nem világít meg összefüggé­seket, és hasonlóan blöff-gyanús a többi korfestő, atmoszféra­jellemző párhuzam is. Továbbá hadd idézzem e fejezet kapcsán még azt, amit Pas­­suth Krisztina mondott a már említett vitadélutánon: Örülne, ha egyszer egy olyan munkát olvashatna, amelyben Csontváry és Gulácsy nem szerepelnének egymás mellett csak azon az alapon, hogy mindkettő dilis volt. (A szerzők mentségére le­gyen mondva, hogy e művészek „klinikai asszociációkat keltő” párosításától eltekintve nagyon óvatosan bántak a patológiára utaló célzásokkal, és joggal — hiszen a dokumentumok alapo­sabb vizsgálata alapján szinte biztos, hogy Csontváry sem volt betegebb, mint legtöbb tisztelője. Valószínűleg a korszak diva­tosan misztikus szplínjeihez csatlakozó, és ugyanakkor a ma­gára vállalt feladatok és a reális lehetőségek divergenciája miatt kissé megviselt idegzetű, ámde egészséges karakterű, és az el­veihez minden körülmények között ragaszkodó embertársunk volt ő.) Meggyőzőbbek a kevésbé mellbeverő párhuzamok, mint Nagy László költészetének hatása néhány (kvázi-) alföldi fes­tőre, például Orosz Jánosra. Kondor Béla jellemzése kapcsán meg azzal a szerencsés esettel állunk szemben, hogy noha ő is jóban volt Nagy Lacival, de mégsem lett sem „balladás”, sem „népi szürrealista”, hanem ami biztos, az biztos, megírta saját maga azokat a verseket, amik esetleg hathattak volna rá. Kon­dor morális-etikai szerepe, lehengerlő tehetsége és az első si­kerek utáni elbizonytalanodásának az esetleges okai, valamint a követői kezén elsivárosodó fondorlatos akadémizmusának a jellemzése az egyik legjobban eltalált részlete a könyvnek. Ta­lán azért is, mert Kondor is abban a zsákutcában forgolódott, amiben járva a szerzők keresnek most az áttekintésük számára megoldást: hogyan lehet a magyar panteonban maradva euró­pai horizontú feladatokkal bajlódni. Fülep Lajos szerepelteté­sére viszont ki kell még bővebben térnem, mert itt (éppen a magyar és nemzetközi feladatok „korrelációjának” a szeren­csétlen helyen történt aktualizálása miatt) nagyobb elcsúszá­sok is tapasztalhatók. Ahogy azt az áprilisi vitadélutánon a négy szakíró maga is megerősítette, az olvasó nem tévedett, ha úgy érezte, hogy Csontváry mellett Vajda Lajosban látták a szerzők munkájuk másik kiemelkedő pillérét. Igyekeztek hát Vajdának is mélyebb elméleti alapokat adni. Egyebek közt azt írták „konstruktív szürrealista” programjáról, hogy „érzékelhetően befolyásolta a koncepciót a kiváló művészetfilozófus, Fülep Lajos Magyar művészet (1923) című könyvének gondolatmenete az egyete­mes és a nemzeti művészet kölcsönhatásáról”. Először is: Ha Fülep Lajos ilyen kiváló művészetfilozófus volt, akkor miért szerepel csupán két helyen a könyvben két ilyen odavetett majdnem-félmondattal, és miért nem írták meg Bartha László: Állomás, 1961 56 ÚJ MŰVÉSZET

Next