Új Művészet, 2004 (15. évfolyam, 1-12. szám)
2004-02-01 / 2. szám
ugyancsak „rejtőzködő" alkotásaival rokonítható. Mi lehetett a belső rokonság a két magatartásformában, életvitelben olyannyira eltérő egyéniség között? Mindkettő vándorolt - néha szinte menekült - önmaga és környezete elől, s mindkettőnek sejtelmes, szumatos képein gyakorta áttűnik, áttör a szinte tárgytalan szorongás, félelem. Mednyánszkynál leginkább a portrékban (Két fej; Öreg és fiatal csavargó stb), Gulácsynál a különböző jelenetekben és egyes figuráknál. Gulácsy zilált, rémült tekintetű, néha majdnem torz alakjai (Kalapos férfi és gyászkendős nő; A koldus bolond stb.) a mese-álom keretből úgy bukkannak elő, akár egy-egy jelenés, aminek nincs élete, súlya, valóságtartalma. Ugyanebből a homályból fehérparókás elegáns urak és krinolínos szép hölgyek is a felszínre jönnek, hogy azután ismét visszasüllyedjenek. Még néha torz arckifejezésük ellenére is inkább gyermetegek, mint félelmetesek, inkább komolytalanok, mint tragikusak. Miért jut éppen Gulácsy az eszünkbe, amikor a Mednyánszky-kiállítás termeiben sétálva próbáljuk a hirtelen, váratlan élményt - Mednyánszky képi világát valamilyen módon a magunk számára megfejteni? A megfejtéshez pedig - a művész életének, gondolatainak beható ismeretén túl - az is hozzátartozik, hogy kihez, milyen életműhöz tudnánk kötni leginkább a Mednyánszky-oeuvre-t vagy legalábbis annak egy-egy szeletét? Éppen Gulácsy törékeny, elmosódó Na'Conxypan]ával összehasonlítva érezzük igazán azt a belső keménységet, tartást, ami Mednyánszky legködösebb, legsejtelmesebb kompozícióit is jellemzi. Úgy tűnik - a képekből kiindulva -, hogy Gulácsy nem tud úrrá lenni saját félelmén, kezdetben tárgytalan, majd később tárgyiasult rettegésén. Ez a félelem a háborús képeiben (A halál sziklája) széteső, egymást elfedő látványdarabok kaotikus, szürrealisztikus kompozíciójában válik majd érzékelhetővé. Gulácsy saját személyét érzi veszélyben, s rettegésének kivetülését, képpé válását művészileg nem mindig tudja igazán kontrollálni. Vele szemben Mednyánszky bizonyos távolságot tart önmaga és az ábrázolt világ között, a legrémesebb jelenetek lefestésekor is. Kompozíciói nem bomlanak fel, sőt, egyre erőteljesebbé válnak akkor, mikor valami igazán drámai esemény köti le figyelmét. A 90-es évek látomásteremtő művészéből válik két évtizeddel később az egyik igazán nagy realista alkotóvá, természetesen csak akkor, ha a realizmus szót a legtágabb értelmezésében használjuk. S ez a sajátosan értelmezett realizmus, ami Mednyánszky oeuvrejének belső biztonságát, s a különböző stiláris tendenciák ellenére koherens létét adja, ez teszi lehetővé, hogy a művész főleg kezdetben nyugodtan elkalandozzék különböző felfogásokban a látomásoktól a majdnem fénykép hatású naturalizmusig. Ez történik a Vonaton utazók (Vasúti kocsiban), Justh Zsigmond a parkban két, nagyméretű kompozíciónál is. Ezek a második nagy teremben, egymás közelében annyira magukra vonják a figyelmet, hogy szinte elhomályosítják a többi művet, noha mindkét kompozíció befejezetlen és mindkettő csak a szürkék, ezüstfehérek, barnák tört árnyalataiból építkezik, s az élénkebb színekről lemond. Mindkettő egyszerre tűnik - az első felületes pillantásra - fotónak, s mindkettőben a pillanatnyi időtlenné dermed, mint a fotón vagy a filmen, amelyiken a mozgás hirtelen megáll, s a látvány megmerevedik, kikristályosodik. A Vonaton utazók Mednyánszky László: Vázlat a Töprengő című képhez, 1910-13 körül lap a vázlatkönyvből, MNGI Grafikai Osztály Mednyánszky László: Támaszkodó (Ülő csavargó), 1910-14 körül olaj, vászon, 100.5x81 cm 6 l ÚJ MŰVÉSZET