Új Művészet, 2013 (24. évfolyam, 1-12. szám)
2013-12-01 / 12. szám
- nápolyi, pompeji, jeruzsálemi - utazások által inspirált, mitikus történeteket és emlékezethelyként működő építményeket, térstruktúrákat egyszerre idéző, héber írásjelekkel és olykor szakrális számokkal is kiegészülő, többnyire sötét tónusú képek már kétségtelenül egy sajátos, egyéni formanyelv megnyilvánulásai. A kulturális emlékezet fontosságát nem csak a festményeken feltűnő vallási és misztikus szövegek, hanem már megelőlegezve maguk a címek is jelzik - például a kiállítótér bejáratával szemben látható Rekviem hét táblán, elpusztult emberek és városok emlékére I-VII sorozat esetén, ahol a nonfiguratív vagy nonfigurativitásig stilizált elemekből álló monokróm kompozícióikat látunk. Két figyelemreméltó festmény - a Lamentáció (1967) és a Kiáltás(1969) - pedig címükkel jelzik a héberül nem tudó befogadónak, hogy a fehér alapra került sötét festékből visszatörölt részek, az írásjelek a múlt panaszait teszik jelenvalóvá, közben a betűk fehérségével mintha azt sugallnák, hogy valamiféle tiszta igazság hordozói. Mindez erősen összefügg a kabbalista hagyománynak az írás hatalmába vetett hitével, melyet zsidó misztikával is foglalkozó nagybátyja hatására feltehetően Ország Lili is ezoterikus gondolkodása részévé avatott. Ország misztériumokhoz és szakralitáshoz való vonzalma nyilvánul meg a keleti templomfalak és ikonok világát idéző, antropomorf alakokat képbe montírozó képeken, pl. a Románkori Krisztuson (1969) vagy épp az Ikonball-en (1969), ahol az azonos nyomóformával készült lenyomatok sorozata ugyanazt a sérült „Szűz Mária a Kis Jézussal"-sziluettet sokszorozza fel. Minthogy az ikonfestészet a szent látomásként kanonizált ősikonnak a rituális megismétlésére épül, az ikonnak nincs individuális alkotója, minden másolat ugyanaz a könyörgés marad - azonban ezen az Ország-képen két lenyomat sem lehet egyforma teljesen, s külön feszültséget kelt, hogy az alakok felsokszorozódnak, s - mivel az alakpárnak csak a sziluettjét látjuk - eltávolítottságukban megismerhetetlenek maradnak. Az életmű legizgalmasabb vállalkozása és egyben lezárása a 70-es években készült Labirintus-sorozat, amelyből a MODEM tárlatán is sok változatot láthatunk - ugyanis ország egy-egy képből is különféle típusokat festett -, s bár itt nem valósulhatott meg a terv, hogy a képek „sűrűn egymáshoz komponálva kapják meg valódi értelmüket", a művész halála után a Kiscelli Múzeumban már kielégült ez az alkotói intenció. De e nélkül is rendkívül meggyőző, a teljesség hiányában is lehengerlő a sorozat vizuális következetessége. A nyomódúcként használt nyomtatott áramkörök segítségével strukturált, élénkebb színsávokból és erősebb kontrasztokból összeálló, teljesség látszatát keltő, mégis nyitott kompozíciók egyszerre mitikusak és futurisztikusak - mintha egy idegen civilizáció nyelvén mesélnének az ókori történelemről. Ha pedig a művek üzenete, Ország szavaival szólva a „valódi értelem" nem is hozzáférhető a sorozat egésze nélkül, mint ahogy többségünk számára a héber írásjelek jelentése sem érthető az életmű korábbi képein, azt mindenképpen érezni lehet, hogy a jeleket itt is valami egészen letisztult rend uralja. Ország Ul: Románkori Krisztus, 1969, olaj, farost Ország Lili: Labirintus oransfigurával L IX., 1974, olaj, farost újművészet 2013 12 13