Új Művészet, 2013 (24. évfolyam, 1-12. szám)

2013-12-01 / 12. szám

- nápolyi, pompeji, jeruzsálemi - utazások által inspirált, mitikus történeteket és emlékezethelyként működő építményeket, térstruktúrákat egyszerre idéző, héber írásjelekkel és olykor szakrális számok­kal is kiegészülő, többnyire sötét tónusú képek már kétségtelenül egy sajátos, egyéni formanyelv meg­nyilvánulásai. A kulturális emlékezet fontosságát nem csak a festményeken feltűnő vallási és misz­tikus szövegek, hanem már megelőlegezve maguk a címek is jelzik - például a kiállítótér bejáratával szemben látható Rekviem hét táblán, elpusztult emberek és városok emlékére I-VII sorozat esetén, ahol a nonfiguratív vagy nonfigurativitásig stilizált elemekből álló monokróm kompozícióikat látunk. Két figyelemreméltó festmény - a Lamentáció (1967) és a Kiáltás(1969) - pedig címükkel jelzik a héberül nem tudó befogadónak, hogy a fehér alapra került sötét festékből visszatörölt részek, az írásjelek a múlt panaszait teszik jelenvalóvá, közben a betűk fehérségével mintha azt sugallnák, hogy valamiféle tiszta igazság hordozói. Mindez erősen összefügg a kabbalista hagyománynak az írás hatalmába vetett hitével, melyet zsidó misztikával is foglalkozó nagy­bátyja hatására feltehetően Ország Lili is ezoterikus gondolkodása részévé avatott. Ország misztériumokhoz és szakralitáshoz való vonzalma nyilvánul meg a keleti templomfalak és ikonok világát idéző, antropomorf alakokat képbe montírozó képeken, pl. a Románkori Krisztuson (1969) vagy épp az Ikonbal­l-en (1969), ahol az azonos nyomó­formával készült lenyomatok sorozata ugyanazt a sérült „Szűz Mária a Kis Jézussal"-sziluettet sokszorozza fel. Minthogy az ikonfestészet a szent látomásként kanonizált ősikonnak a rituá­lis megismétlésére épül, az ikonnak nincs individuális alkotója, minden másolat ugyanaz a könyörgés marad - azonban ezen az Ország-képen két lenyomat sem lehet egyforma teljesen, s külön feszültséget kelt, hogy az alakok felsokszorozódnak, s - mivel az alakpárnak csak a sziluettjét látjuk - eltávolítottságuk­­ban megismerhetetlenek maradnak. Az életmű legizgalmasabb vállalkozása és egyben lezárása a 70-es években készült Labirintus-sorozat, amelyből a MODEM tárlatán is sok változatot láthatunk - ugyanis ország egy-egy képből is különféle típusokat festett -, s bár itt nem valósulha­tott meg a terv, hogy a képek „sűrűn egymáshoz komponálva kapják meg valódi értelmüket", a művész halála után a Kiscelli Múzeumban már kielégült ez az alkotói intenció. De e nélkül is rendkívül meggyőző, a teljesség hiányában is lehengerlő a sorozat vizuális következetessége. A nyomódúcként használt nyomtatott áramkörök segítségével strukturált, élénkebb színsávokból és erősebb kontrasztokból összeálló, teljesség látszatát keltő, mégis nyitott kompozíciók egyszerre mitikusak és futurisztikusak - mintha egy idegen civilizáció nyelvén mesélnének az ókori történelemről. Ha pedig a művek üzenete, Ország szavaival szólva a „valódi értelem" nem is hozzáférhető a sorozat egésze nélkül, mint ahogy többségünk számára a héber írásjelek jelentése sem érthető az életmű korábbi ké­pein, azt mindenképpen érezni lehet, hogy a jeleket itt is valami egészen letisztult rend uralja. Ország Ul­: Románkori Krisztus, 1969, olaj, farost Ország Lili: Labirintus oransfigurával L­ IX., 1974, olaj, farost újművészet 2013 12 13

Next