Új Művészet, 2017 (28. évfolyam, 1-12. szám)
2017-06-01 / 6. szám
retlenül is ismerős figurák megértése felé. A„majdnem megfejtettem” érzése újabb és újabb körbejárásra késztetett, mígnem már szinte komikusan kezdtem érezni magam a titokzatos formák megfejtésének kudarcától. Ekkor tárgyi világunk egyetlen beazonosítható darabjaként egy gumókból vagy talán gyümölcsökből épülő (vagy inkább burjánzó) WC szobra tűnt fel a sarokban. Jót nevettem magamon, és arra gondoltam, hogy Foster úr bevitt egy olyan erdőbe, amiről most kiderül, hogy körbe-körbe járva igazából magam hoztam létre, sőt valójában nincs is erdő. Azzal, hogy kikacsintott rám a szobor, és görbe tükröt tartott értelmező szándékom folytonos bukásai elé, azonnal megértettem, hogy Colin Foster szobrairól értelmem pengéje újból és újból vissza fog pattanni. Ahhoz, hogy a műveket befogadjam, éreznem és élveznem kell őket, meg kell nyitnom magam az ismeretlen formák egyszerre organikus és konstruktív, természeti és emberi világa előtt, és le kell raknom az értelmezés kényszerét. Nem kíván mást a tárlat, minthogy feledkezzek bele a mesterséges formák organikus játékába, a haptikus élményekbe, a tervezett rendszertelenségbe, az aprólékosan kidolgozott részletekbe, és engedjem szabadjára a fantáziámat. Ettől kezdve úgy jártam a szobrok között, mintha egy elképzelt jövő régészeti múzeumának gipszmásolatai között sétálnék, amelyek eredeti darabjaira talán egy elsüllyedt hajó roncsai közt leltek a régészek, és amelyek korallok és kagylók által befedve, a természet és a technika formáit elválaszthatatlanul egyesítik magukban, de rendeltetésük, eredeti formájuk többé nem rekonstruálható. Így váltak bennem a szobrok a felejtés, az elmúlás és a megfejthetetlenség metaforáivá, amelyek megkérdőjelezik a feltétlen megértés lehetőségét, és mindent a kortól, hagyománytól, az egyéni kontextustól tesznek függővé. A kiállítás néhol ironikus tárgyainak és installációinak a hatását a tér szobrokhoz hasonló színű és anyagú, de stílusában eltérő stukkói teszik még szürreálisabbá, melyek szintén egy már letűnt kor szokásait és formavilágát idézik, akarva, akaratlanul is múzeumi hangulatot kölcsönözve a tárlatnak. És bár nem feltételezek kurátori koncepciót a rendezés ezen aspektusa mögött, a terem stukkódíszei határozottan feldobják az összhatást, és gazdagítják a lehetséges értelmezések tartományát. Colin Foster Globe, 2016, műgyanta, polisztirol, 13x13x13 cm Colin Foster Memories of Vrbnnk l„ 2013, betonblokk, műgyanta, 100x151x45 cm GHU|M ·június