Új Művészet, 2017 (28. évfolyam, 1-12. szám)
Melléklet
megjelenő depresszív tablóik a képregény és a street art elemeit is beledarálják a képalkotásba; a kolozsvári Adrian Ghiman pszeudoközépkori haláltáncában pedig az akadémikus stúdiumok szándékosan poros törmelékeit forgatja meg az interneten talált képek obszcén üledékében. E poszthumán és/vagy szubverzív stratégiákat felvonultató törekvések között rátérnék egy karakteres hazai tendenciára, amely Budapest Horror néven formálódik az utóbbi 6-8 évben. Az elnevezés nem egy konkrét, zárt alkotói csoportra utal, hanem inkább azonosságok laza hálózatára, amely a képzőművészet legkülönbözőbb technikái mellett a képzőművészeten túli diszciplínák (irodalom, film stb.) alkotóit is magában foglalja. A horrort mint vizuális nyelvet a legkonzekvensebben talán Szöllősi Géza, Kis Róka Csaba művei és a saját munkáim képviselik ebben a folyamatosan változó, alaktalan masszában - hármunk alkotói karakterének első átfogó elemzését Nemes Z. Márió Antropológiai töredékek című tanulmánya nyújtotta, mely A preparáció jegyében című tanulmánykötetében (2014) jelent meg. A Budapest Horror jelenségének első nagy csoportos bemutatkozása a Bánki Ákos és Rechnitzer Zsófi kurátorok által rendezett, Organs&Extasy (2012) című csoportos kiállítása volt Besztercebányán, amely elsősorban a poszthumán stratégiák érzéki vetületét tárta fel. Egy évvel később, 2013 novemberében a debreceni MODEM Halálos természet című tárlata is alapvetően erre a poszthumán stratégiákra (is) támaszkodó hálózatra épített, főleg a filmes átjárásokra fókuszáló szemléletet érvényesítő Hornyik Sándor kurátori munkája révén. A korábban említett Antropológiai töredékekben Nemes Z. Mária felveti annak a problematikáját, hogy a konceptualizálódó művészet a 70-es évek óta milyen módon értékeli át az emberi test és az „alak” jelentőségét. Ez a 20. század egyik központi kérdése is, miszerint a (neo)avantgárd művészetek, illetve a modernitás esztétikája implicit dehumanizálódást is jelenthet, hiszen az absztrakció különböző formái a naiv „természeti" zárójelezése által határozzák meg magukat. „Efelől a humanista-esszenciális emberkép felől tekintve, a 20. század egyes művészeti mozgásai valóban értékelhetőek antihumanizmusként, ugyanakkor érdemes arra utalni, hogy a (poszt)modernitás kontextusában az emberi mint olyan, s ezzel összefüggésben a humanizmus fogalma is átértelmeződik! A poszthumán felbomlás így egyet jelenthet az absztrakt festészeti törekvésekkel Gilles Deleuze Francis Baconra vonatkozó tanulmányában kétféle út létezik a figurativitás (vagyis az illusztráció és a narrativitás együttes meghaladására): „a tiszta forma felé az absztrahálás révén; vagy a tiszta figurális (azaz az Alak) felé a kiemelés vagy elkülönítés révén”. Dana Schutz Face Eater (2004) című festményén a fej saját ellenségévé válik és felfalja önmagát - híven Gottfried Benn gondolatához, miszerint a művész agyának szemfogakkal kell rendelkeznie, hogy felzabálhassa magát, megszabadulva a humanista értelem, a racionalitás kultuszában eltorzult európai kultúra diktatúrája alól. Hasonlót kínál Antonin Artaud: „a test egyedül van és nincs szüksége szervekre - test soha nem organizmus, az organizmusok a test ellenségei"! Akárcsak Veress Szabolcs Herpes című sorozatán, ha találunk is szájakat, az olyan luk, amelyen keresztül a test eltávozhat. A szervek nélküli testet tehát egy meghatározatlan szerv jellemzi, míg az organizmust meghatározott szervek alkotják: „Van külön a száj, és külön a végbél. Kettővel kétszer annyi probléma adódik. Nem célszerűbb-e egy többrendeltetésű nyílás, amely egyaránt alkalmas táplálkozásra és ürítkezésre? Betömjük az orrot, a szájat, betömjük a gyomrot, csinálunk egy nyílást egyenesen a tüdőbe, hiszen annak kezdettől fogva ott lett volna a helye" - írja Burroughs. Kis Róka Csaba Öntemetése (2015) valójában dicsérni jött, nem temetni, hiszen az arc felszámolásával a figuratív és az absztrakt festészet határvidékére érkezik, hogy a szerves formátlanság karneváli excesszusában teremtsen új formákat a húsnak. Kis Róka az utóbbi években készült munkáiban a narrativitás elhagyása érdekében kezdett kísérletezni, saját szavaival: „a test egyre inkább a festmény maga, a hús pedig a festék, amit kedvemre alakítok, sőt turkálok benne’!. A baconi testkép kapcsán jegyzi meg Deleuze, hogy „a hús a testnek az az állapota, amelyben az eleven test és a csontok egy adott helyen konfrontálódnak egymással, ahelyett hogy strukturálisan összeépülnének. (...) Azt mondhatnánk, hogy a húsban az eleven test leválik a csontokról, miközben a csontok is kiemelkednek az eleven testből." A bataille-i formátlanság tehát nem az antropomorf forma absztrakt lezárása, hanem „a formarelációk folyamatszerű felszabadítása, a konkrét nyitottság elgondolása a fix terminusokkal szemben". A barokk hagyományból induló Szentelek Gábor „a portré felől támadja a humán létezést, elvégre az emberi arc az etika és a személyiség királyi székhelye, de új munkáin a hús már magába szippantotta a testet, melynek a helyén nem marad más, mint szervnosztalgiák és -töredékek klausztrofóbiás magánya!10 Kísérletező műveiben egyúttal a művészi Ego is felszámolásra kerül, hiszen ezek a munkák az Önkritikus portré-projekt keretében készültek, a kollektív Borsos Lőrinc identitás és brand alatt. Saját praxisomban a formátlanság és a transzcendencia összefüggéseinek feszültéségéből született Az elátkozott rész (WTF) című kép. A lovecrafti kozmikus rettenet színrevitele érdekelt, amelyben az amerikai absztrakt festészet hagyományának fenségessége épp az antropomorf jegyek imitációjával válik nevetségessé. „A festészet mindenhova szemeket rak: a fülbe, a hasba, a tüdőbe [...]. Ez a festészet kettős meghatározása: szubjektíve bevonja a szemünket, amely megszűnik szervesen létezni, hogy többfunkciós és átmeneti szervvé váljon; objektíve pedig elénk tárja a test valóságát, olyan vonalakat és színeket, amelyek megszabadultak az organikus ábrázolás kényszerétől!11 Ezt a gondolatkört folytatva, Rudolf Schwarzkogler Sigmund Freud Bild című preparált festményéből kiindulva és az emberi alak csonkolási technikáit átültetve születtek meg a szuicid-absztrakt képtárgyciklus művei, amelyek a minimalizmusban megvalósuló vizuális rendet belülről forgatják fel. „Georges Bataille »vitális agónia«-fogalma épp arra a paradox működésre utal, miszerint az antropocentrikus formavilág meghaladása nem szükségszerűen az emberi formák megszüntetését jelenti, hanem a formák munkájára való ráhagyatkozást, mely pusztítás és teremtés közös játéktere".12 Nemes Z. Márió kurátori