Új Művészet, 2018 (29. évfolyam, 1-11. szám)

2018-09-01 / 8. szám

VASS NORBERT Gyerekként csillésként dolgozott a Bakonyban, majd kis híján kerék­párversenyzőnek ment. De ehelyett inkább fényképezni kezdett, és a II. világháború után indult második nagy fotósnemzedék egyik legmarkánsabb alkotójává vált. A bauxitbányából azt hozta magával, hogy mindig mélyre kell ásni, az országútról pedig a kitartást. Édesapja vegyész volt, Benkő Imréből viszont afféle társadalomvegyész lett. Hamiskás mosolyú vájár, aki pillana­tokba sűrített sorsokat hoz felszínre képein, nagy látószögű objektívjén apró történetkristályok csillannak meg. Végigfényképezi a szocializmus haláltusáját, hogy a rendszerváltozás idején maga is állás nélkül maradjon. Nem az a fajta viszont, akit a felhők megijesztenének, az alkonyati, szürke fény egyébként is otthonos neki. Benkő a végidők fotósa. Az apokalipszis hol fáradt beletörődés, hol harsány ünnep a képein. Egyszer az elmúlást méltósággal fogadókat örökíti meg, máskor meg a pillanatban örökre elveszettekre talál. Részvéttel közelít a kilátástalansághoz, derűt csempész a reménytelenségbe. Fotóin megbillen, megdől, meggörbül a tér, és az idő is furcsán telik. A tegnaputáni bemutató munkái azzal a kínzó kérdéssel szem­besítenek bennünket, hogy mi történne, ha nem lenne holnap. De hát, folytatja. Mintha csak azt súgná: van tovább. Benkő Imre sohasem beszél mellé. Szokatlan szögeket keres, minden beál­lítása egyszersmind állítás is. Az esemé­nyek peremén dolgozik, de mindig telibe talál, Almási Tamás „néma dokumen­tumfilmesnek" nevezte, Simonyi Balázs „csendes hosszútávfotósnak" hívja. Tényleg az. Témáihoz (Hajógyári-sziget, ikerpárok, Ózd - hogy csak a három legemblematikusabbat említsem) újra és újra visszatalál, varázslatos fotóesszéit évekig, évtizedekig írja. Szívesen mélyül el a különféle kisvilágokban. Látszik, hogy Palotai János is beleásta magát a Benkő-életműbe. Az MMA Kiadó gondozásában megjelent, ízléses kiállítású kötete mégis mintha elsietettségről árulkodna. A szerző sokat szeretne mondani, talán túl sokat is, de mert nem találja a legtökéletesebb pontot, ahova az állványát leszúrhatná, hőséhez többfelől közelít, azonban csak vázlatosan beszél róla. Életrajzi tényeket ölt művészetelméleti okfejtésekbe, és hiába színesítik helyenként nagyon is találó asszociációk a szöveget, ha ezek - hasonlóan a teoretikus megközelítésű részekhez - kifejtetlenek maradnak. Mivel se az esszészerű fogalmazásmód, se a monografikus igényű tanulmányforma nem válik kellően markánssá, ráadásul a textus régebbi (különben kiváló) interjúk újraközlésével is kiegészül, a kötet fókuszálatlan és dekomponált ötvözetté elegyül a műfaji senkiföldjén. Nagy kár. Nem könnyítik meg a dolgunkat az egyeztetési hibák, a múlt- és jelenidejű dikció közötti gyakori váltás pedig még tovább nehezíti az olvasást. Mintha túl korán hívták volna elő a szöveget. Bár a gondosan válogatott képanyag miatt élmény kézbe venni az albumot, keserűen kell konstatálnunk, hogy Benkő megigéző szürke fényei mellé néhány anekdotát, esztétikai eszmefuttatást és jószerivel szürke tényeket kapunk csak a könyvtől. MMA Kiadó, Budapest, 2018, 320 oldal U M szeptember »»J © I 57

Next