Új Művészet, 2018 (29. évfolyam, 1-11. szám)
2018-09-01 / 8. szám
VASS NORBERT Gyerekként csillésként dolgozott a Bakonyban, majd kis híján kerékpárversenyzőnek ment. De ehelyett inkább fényképezni kezdett, és a II. világháború után indult második nagy fotósnemzedék egyik legmarkánsabb alkotójává vált. A bauxitbányából azt hozta magával, hogy mindig mélyre kell ásni, az országútról pedig a kitartást. Édesapja vegyész volt, Benkő Imréből viszont afféle társadalomvegyész lett. Hamiskás mosolyú vájár, aki pillanatokba sűrített sorsokat hoz felszínre képein, nagy látószögű objektívjén apró történetkristályok csillannak meg. Végigfényképezi a szocializmus haláltusáját, hogy a rendszerváltozás idején maga is állás nélkül maradjon. Nem az a fajta viszont, akit a felhők megijesztenének, az alkonyati, szürke fény egyébként is otthonos neki. Benkő a végidők fotósa. Az apokalipszis hol fáradt beletörődés, hol harsány ünnep a képein. Egyszer az elmúlást méltósággal fogadókat örökíti meg, máskor meg a pillanatban örökre elveszettekre talál. Részvéttel közelít a kilátástalansághoz, derűt csempész a reménytelenségbe. Fotóin megbillen, megdől, meggörbül a tér, és az idő is furcsán telik. A tegnaputáni bemutató munkái azzal a kínzó kérdéssel szembesítenek bennünket, hogy mi történne, ha nem lenne holnap. De hát, folytatja. Mintha csak azt súgná: van tovább. Benkő Imre sohasem beszél mellé. Szokatlan szögeket keres, minden beállítása egyszersmind állítás is. Az események peremén dolgozik, de mindig telibe talál, Almási Tamás „néma dokumentumfilmesnek" nevezte, Simonyi Balázs „csendes hosszútávfotósnak" hívja. Tényleg az. Témáihoz (Hajógyári-sziget, ikerpárok, Ózd - hogy csak a három legemblematikusabbat említsem) újra és újra visszatalál, varázslatos fotóesszéit évekig, évtizedekig írja. Szívesen mélyül el a különféle kisvilágokban. Látszik, hogy Palotai János is beleásta magát a Benkő-életműbe. Az MMA Kiadó gondozásában megjelent, ízléses kiállítású kötete mégis mintha elsietettségről árulkodna. A szerző sokat szeretne mondani, talán túl sokat is, de mert nem találja a legtökéletesebb pontot, ahova az állványát leszúrhatná, hőséhez többfelől közelít, azonban csak vázlatosan beszél róla. Életrajzi tényeket ölt művészetelméleti okfejtésekbe, és hiába színesítik helyenként nagyon is találó asszociációk a szöveget, ha ezek - hasonlóan a teoretikus megközelítésű részekhez - kifejtetlenek maradnak. Mivel se az esszészerű fogalmazásmód, se a monografikus igényű tanulmányforma nem válik kellően markánssá, ráadásul a textus régebbi (különben kiváló) interjúk újraközlésével is kiegészül, a kötet fókuszálatlan és dekomponált ötvözetté elegyül a műfaji senkiföldjén. Nagy kár. Nem könnyítik meg a dolgunkat az egyeztetési hibák, a múlt- és jelenidejű dikció közötti gyakori váltás pedig még tovább nehezíti az olvasást. Mintha túl korán hívták volna elő a szöveget. Bár a gondosan válogatott képanyag miatt élmény kézbe venni az albumot, keserűen kell konstatálnunk, hogy Benkő megigéző szürke fényei mellé néhány anekdotát, esztétikai eszmefuttatást és jószerivel szürke tényeket kapunk csak a könyvtől. MMA Kiadó, Budapest, 2018, 320 oldal U M szeptember »»J © I 57