Uj Nemzedék, 1917 (4. évfolyam, 1-52. szám)

1917-01-07 / 1. szám

ÚJ NEMZEDÉK találkozások után, amilyenek során ő a magyarsággal Galicia és Lengyelor­­szág síkságain, a Kárpátokban, a szerb hegyek között s a Doberdón megismer* kedett, ilyen múlt birtokában és ekkora élmények súlya alatt nem érthető be, ha a magyarság úgy néz őreá, mint ifjú vőlegényére s úgy érzi, hogy az ő es*­küre emelt keze és négy fele suhintó kardja uj idők kárpitját nyitogatja szá­­mára. In Milotay István: FÖLJEGYZÉSEK. Elmélkedések egy klubban a »harciról és a »hazaárulás«-ról és sok egyébről. I. E­ddig tőlük hallottuk, hogy most nagy idők járása van felettünk s ennélfogva a belbéke és az erők akadály­talanul egy célra használása mindenekfölött való. Pontosan 1917 január­áig ez dogma volt, amivel minden kétséget eretnekséggé lehetett bélyegezni és pontosan most hétfőig a nemzeti munkapárt fanatikusan hirdette, hogy aki árt a bel­­békének, az árt az ország vitális érdekeinek is. Most, pon­­tosan január elsején ez az igazság ad akta került, s a szi­­lárd meggyőződések olyan könnyedén nyergeltek át az ellen­kező igazságra, hogy még a nemzeti munkapárt fugékony­­ságát ismervén is ámulva állunk a nagyszerű mutatvány előtt. Most hétfőtől kezdve a »galád támadókat«, »elsöpörni« lett a magyar kormányzat legsürgősebb tennivalója, s valami rejtelmes okból egyszerre a pártok egymás hajába ragadása lett az, amitől a haza fényre derül. Mitől szilajodott úgy neki, mintegy rendőri utasításra a derék statisztéria, s mi az, amit gróf Tisza István már minden szerénysége mellett se bír tovább tűrni ? Azt, hogy kormányzati tényért kriti­­zálták, elismerésre méltó cinizmussal lerázta magáról és megnyugodott a nemzet többségének bizalmában, amely rá nézve úgy látszik, olyan komolyan átélt valóság, mint a vén tenoristára a magarendelt koszorúk dicsősége. Amíg a haza bajáról volt szó, a vezér el tudta a füle mellett engedni a panaszokat s megnyugodott abban a bizonyosságban, hogy Farkas Pál úgyis bizalmat szavaz neki, ha arra kerülne a sor. Legutóbb azonban arról volt szó, hogy ki a legnagyobb magyar és abból a szokatlan lírikus hévből, amellyel Tisza gróf gróf Tisza mellett korteskedett s abból, hogy éppen ez a nádorhelyettes választás volt az új évi beszédek refrénje, azt kell gondolnunk, hogy talán mégis ez borította fel a fenséges és fölényes nyugalmat és ez indította meg a fog­csattogtatásnak és az ebet a karóhozkötésnek azt a koncertjét, amelytől az ellenzék, — reméltem, — nem ijed meg jobban, mint más színpadi spektákulumtól, de amely mégis meg­döbbentő, mert az a lélek ordít benne, amely a magyar nem­­zetet a mai konfúzióban helyes útra vezetni láthatólag kép­­telen. Az ellenzéknek különösen figyelmébe ajánljuk Khuen- Héderváry fenekedését, amelyben nem az a legvérfagyasz­tóbb, hogy ők minket elsöpörni fognak, hiszen a­mi tőlük tellett, eddig is megtették, kisajátítottak mindent, ami itt erkölcsi és anyagi javakból kerül, de vérfagyasztó az a fe­nyegetés, hogy ezután nemcsak »visszautasítják« a támadá­sokat, tehát nemcsek a Tisza gróf nagyságát csodálni fogják, hanem megmutatják, »hogy van bennük tehetség és akarat« és »tudnak alkotni is, ha kell«. Itt komoly bajok készülnek uraim, mert ha ezek előveszik a tehetségüket és elkezdenek alkotni, akkor isten legyen irgalmas ennek az országnak. S a feltáruló szörnyű perspektívában még a kisebb szörnyű­ségek közül való az a törvényalkotás, amely szerint a munka­párti mandátum a bankigazgatóság a közjegyzőség egyenes ágon öröklődjék és fiutód hiányában a leányutódra is át­szállhasson. »Mi (a nemzeti munkapárt) tehetségünket ki fogjuk zárni az ország előtt, harcba szállva, ha kell, de azért a békét szem előtt tartva, éppen úgy, mint az ellen­séggel szemben.« Ezt kiadta Khuen-Héderváry és látjuk ebből egyrészt, hogy ez az egész nagy háború a munkapárt ügye, amelyet most már dűlőre fog vinni, másrészt pedig azt, hogy nekik az angol és orosz és oláh ellenséggel egy­­rendbe tartozó a magyar ellenzék is, amelyet szintén el­söpörnek hovahamar, hogy a magyar Kriegziel, a munka­párt győzelme beteljesedjék. Ebből a lírikus kiömlésből kö­vetkeztethetünk azokra az alkotásokra, amelyekre tehetségüket fenik, s amelyek a munkapárt győzelmét a belső fronton is biztosítva hivatvák s talán meg is fagyna bennünk a vér a darabontok felvonulása láttán, ha mindig az nem jutna eszünkbe, hogy odakünn mégis Hindenburg segített nekik győzni, míg velünk szemben ez a beavatkozás nem várható. * II. M­ég pontosabban értesülünk a nagy felgerjedés tit­káról egy Desbordes nevű úr révén. »Hazaáruló, aki most téged cserben hagy«, mondta a nekihevesedett úri­ember, amit lehet a munkapárti hívekre is vonatkoztatni, amely esetben feltűnő, hogy ilyen intelemre szükség van, és arra kell gondolnunk, hogy mégis látnak a hívek valami csert, amiben a vezért hagyni esetleg nem lenne célszerűtlen.­­ De vonatkozhatok az egész magyar mindenségre, amely esetben megtudjuk, hogy az erdélyi részek evakuálását, az osztrák hadsereget, a bankközpontot, a termény- és áru­uzsorát és a Gotterhaltét nem helyeselni olyan bűn, amelyért

Next