Uj Nemzedék, 1917 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1917-01-07 / 1. szám
ÚJ NEMZEDÉK találkozások után, amilyenek során ő a magyarsággal Galicia és Lengyelország síkságain, a Kárpátokban, a szerb hegyek között s a Doberdón megismer* kedett, ilyen múlt birtokában és ekkora élmények súlya alatt nem érthető be, ha a magyarság úgy néz őreá, mint ifjú vőlegényére s úgy érzi, hogy az ő es*küre emelt keze és négy fele suhintó kardja uj idők kárpitját nyitogatja számára. In Milotay István: FÖLJEGYZÉSEK. Elmélkedések egy klubban a »harciról és a »hazaárulás«-ról és sok egyébről. I. Eddig tőlük hallottuk, hogy most nagy idők járása van felettünk s ennélfogva a belbéke és az erők akadálytalanul egy célra használása mindenekfölött való. Pontosan 1917 januáráig ez dogma volt, amivel minden kétséget eretnekséggé lehetett bélyegezni és pontosan most hétfőig a nemzeti munkapárt fanatikusan hirdette, hogy aki árt a belbékének, az árt az ország vitális érdekeinek is. Most, pontosan január elsején ez az igazság ad akta került, s a szilárd meggyőződések olyan könnyedén nyergeltek át az ellenkező igazságra, hogy még a nemzeti munkapárt fugékonyságát ismervén is ámulva állunk a nagyszerű mutatvány előtt. Most hétfőtől kezdve a »galád támadókat«, »elsöpörni« lett a magyar kormányzat legsürgősebb tennivalója, s valami rejtelmes okból egyszerre a pártok egymás hajába ragadása lett az, amitől a haza fényre derül. Mitől szilajodott úgy neki, mintegy rendőri utasításra a derék statisztéria, s mi az, amit gróf Tisza István már minden szerénysége mellett se bír tovább tűrni ? Azt, hogy kormányzati tényért kritizálták, elismerésre méltó cinizmussal lerázta magáról és megnyugodott a nemzet többségének bizalmában, amely rá nézve úgy látszik, olyan komolyan átélt valóság, mint a vén tenoristára a magarendelt koszorúk dicsősége. Amíg a haza bajáról volt szó, a vezér el tudta a füle mellett engedni a panaszokat s megnyugodott abban a bizonyosságban, hogy Farkas Pál úgyis bizalmat szavaz neki, ha arra kerülne a sor. Legutóbb azonban arról volt szó, hogy ki a legnagyobb magyar és abból a szokatlan lírikus hévből, amellyel Tisza gróf gróf Tisza mellett korteskedett s abból, hogy éppen ez a nádorhelyettes választás volt az új évi beszédek refrénje, azt kell gondolnunk, hogy talán mégis ez borította fel a fenséges és fölényes nyugalmat és ez indította meg a fogcsattogtatásnak és az ebet a karóhozkötésnek azt a koncertjét, amelytől az ellenzék, — reméltem, — nem ijed meg jobban, mint más színpadi spektákulumtól, de amely mégis megdöbbentő, mert az a lélek ordít benne, amely a magyar nemzetet a mai konfúzióban helyes útra vezetni láthatólag képtelen. Az ellenzéknek különösen figyelmébe ajánljuk Khuen- Héderváry fenekedését, amelyben nem az a legvérfagyasztóbb, hogy ők minket elsöpörni fognak, hiszen ami tőlük tellett, eddig is megtették, kisajátítottak mindent, ami itt erkölcsi és anyagi javakból kerül, de vérfagyasztó az a fenyegetés, hogy ezután nemcsak »visszautasítják« a támadásokat, tehát nemcsek a Tisza gróf nagyságát csodálni fogják, hanem megmutatják, »hogy van bennük tehetség és akarat« és »tudnak alkotni is, ha kell«. Itt komoly bajok készülnek uraim, mert ha ezek előveszik a tehetségüket és elkezdenek alkotni, akkor isten legyen irgalmas ennek az országnak. S a feltáruló szörnyű perspektívában még a kisebb szörnyűségek közül való az a törvényalkotás, amely szerint a munkapárti mandátum a bankigazgatóság a közjegyzőség egyenes ágon öröklődjék és fiutód hiányában a leányutódra is átszállhasson. »Mi (a nemzeti munkapárt) tehetségünket ki fogjuk zárni az ország előtt, harcba szállva, ha kell, de azért a békét szem előtt tartva, éppen úgy, mint az ellenséggel szemben.« Ezt kiadta Khuen-Héderváry és látjuk ebből egyrészt, hogy ez az egész nagy háború a munkapárt ügye, amelyet most már dűlőre fog vinni, másrészt pedig azt, hogy nekik az angol és orosz és oláh ellenséggel egyrendbe tartozó a magyar ellenzék is, amelyet szintén elsöpörnek hovahamar, hogy a magyar Kriegziel, a munkapárt győzelme beteljesedjék. Ebből a lírikus kiömlésből következtethetünk azokra az alkotásokra, amelyekre tehetségüket fenik, s amelyek a munkapárt győzelmét a belső fronton is biztosítva hivatvák s talán meg is fagyna bennünk a vér a darabontok felvonulása láttán, ha mindig az nem jutna eszünkbe, hogy odakünn mégis Hindenburg segített nekik győzni, míg velünk szemben ez a beavatkozás nem várható. * II. Még pontosabban értesülünk a nagy felgerjedés titkáról egy Desbordes nevű úr révén. »Hazaáruló, aki most téged cserben hagy«, mondta a nekihevesedett úriember, amit lehet a munkapárti hívekre is vonatkoztatni, amely esetben feltűnő, hogy ilyen intelemre szükség van, és arra kell gondolnunk, hogy mégis látnak a hívek valami csert, amiben a vezért hagyni esetleg nem lenne célszerűtlen. De vonatkozhatok az egész magyar mindenségre, amely esetben megtudjuk, hogy az erdélyi részek evakuálását, az osztrák hadsereget, a bankközpontot, a termény- és áruuzsorát és a Gotterhaltét nem helyeselni olyan bűn, amelyért