Uj Nemzedék, 1920. február (2. évfolyam, 51-52. szám)
1920-02-28 / 51. szám
llenzetési ara*: Egész évre. . 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — f. Félévre____110 „ - f. Egy hóra .. . 2Q„-f. Egyes számára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f. Felelős szerkesztő: Milotay István. Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy utca 11. szám. Telefonszámok. Szerkesztőség: 75-88 és 75-31. Kiadóhivatal: 75-09. Budapest, 1920. II. évfolyam 51 -1291. szám. Szombat, február 28. Még egyszer a jogfolytonosságról ! Még mindig fogalkoznak a jogfolytonosság kérdésével és ez a természetes is, mert történeti alkotmányok lyknt, mint amilyen a mienk, nemcsak a rosszaiályok, hanem a nervezet erkölcsi érzése és általában az érzelmek ,nagy szerepet játszantik. Ahol forradalom teremtette meg abszolutizmusból az alkotmányosságot/ ott az abszolutizmus gyűlölete az,új alkotmány erkölcsi és érzelmi alapja." Itt nem azt kell keresni, hogy a régi hagyományok és a jövő között szoros legyen a fejlődési kapcsolat, mert hiszen a forradalom fabula rasa-t csinál, mindent romba dönt és egészen újra épít. De oly alkotmányokban, amelyek történetileg fejlődtek, a történeti múlthoz való ragaszkodás az az érzés, idyen az alkotmány életképessége nyugszik. I az abszolutizmus gyűlölete nem játszhatja azt a szerepet, amit forradalmi alapon keletkezett alkotmányokban játszik. Mert hiszen nem az abszolutizmus rombadöntése útján születik meg az alkotmányosság, hanem az állam hatalmi szervei között folyó többszázados küzdelem az, mely az alkotmányosságot létrehozta. Nem arra van tehát szükség, hogy az új alapnak erőszakkal végbevitt megteremtése keltsen megnyugvást és így az új helyzetbe való beletörődését eredményezze azoknak is, akik a forradalmat nem csinálták, abban nem részesek, sőt talán az ellen foglaltakállást, hanem arra, hogy az a szent hagyomány, mely a százados küzdelmek alapján kifejlődött és a nép millióinak lelkében él, meg ne sértessék. Hogy csak egy oly erkölcsi érzésre utaljak, mely nem a valóságon, hanem inkább a hiten alapszik, szabad legyen utalnom arra, hogy mi magy-k arok mindnyájan honfoglalóról beszélünk, pedig kevesen vannak, kiknek ősei Árpád honfoglaló daliái között szerepeltek. Ezeket a kapcsokat a jelen és a múlt között a századok homályába vesző történelem hozta létre, ennek köszönhető a legtöbb intézmény és a legtöbb jogelv, mely mindnyájunk köztudatában él. Természetes tehát, hogy ilyen alkotmányban a régi hagyományok tisztelete fontosabb, mint a jogszabályok kikényszeríthetősége és az alkotmány ereje és szívóssága éppen abban rejlik, hogy nem csupán a közhatalom ereje, hanem milliók érzelme tartja fenn azt, minden kényszer nélkül. Ha tehát erőszakos mozgalmak megrázkódtatják az alkotmányt és a régi hagyományokat lábbal tapossák, éppen az alkotmány alapjai azok, amelyek megrendülnek, mert veszélybe jut a milliók ragaszkodása az intézményekhez és jogelvekhez. A Károlyi Mihály forradalma által szétrombolt jogrend folytonosságát egyesek a régi parlament összehívásával akarják helyreállítani, mely tervet a nemzetgyűlés öszszehívása után Kenedy Géza v. országgyűlési képviselő a Szózat február 19-iki számában oly formában hoz javaslatba, hogy a békeszerződés ratifikálása után még hat hónapig de iure létező régi országgyűlés mandátuma törvényes kialvása előtt külön hozzájárulását adja a nemzetgyűlés határozataihoz. A Károlyi-forradalom a parlamenti kisebbség lázadása volt a többség ellen és az örökös országaiban is forradalmakkal megtámadott királyt arra kényszerítette, hogy a kisebbségi és parlamenten kívüli elemekből álló kormányt telefonon kinevezze. A forradalmi kormány ekként Krache kaparintván a legális hatalmat, az illegalitás terére lépett és a parlamentet elnémította és a királyt detronizáltnak nyilvánítva, kikiáltottaa köztársaságot. Ezek a tények, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a tényleges erőt a kormánynak ehhez a mi hosszú parlamentünk erkölcsi gyengesége adta meg. Ne feledjük, hogy ezt a parlamentet 1910-ben vádolták s midőn mandátumának lejárta közeledett, törvény által önmaga hosszabbiti meg mandátumát. Ha ez a meghosszabb L utois csak egy-két esztendőre szól, még elbírható lett volna. De mivel 1910. májusától 1918. októberéig már több, mint nyolc év telt el anélkül, hogy a nemzet választásokon megnyilatkozhatott volna, így sem a királynak, sem kormányának nem lehetett tudomása anemzet közhangulatáról. Ez okozta a kormánynak gyengeségét és tette a királyt hajlandóvá arra, hogy az erőszakos parlamenti kisebbséggel szövetkezett parlamenten tárházas piacterein, bakarbor szagú polgári beméréseiben, tölgykapus fehér civil házaiban, vén „kollégyiumában“ barátságos, enyhés, gazdag volt. A Rickli-bolt, kofa-sor, Lacikonyháia, a kálomista püspök, főbíró, a polgármester, szenátorok, Barcza Dani komisszáros, a patríciusok rendjéből Simonffyék, a Komlóssyak, Csanakok, a színház (hol éppen Blaha Lujza játszotta Török birónét), a Dóczy (mely felsőbb leányiskola volt), Arany Bika, Bánki vendéglője, gőzmalom, hétlovas civisfogatok, a talyigás, a tógás diák, a kántus, a tudós professzorok, Boka Ivárely, a cigány, csizmadia-szin, Csokonai-szobor, kőoroszlán, Nagyerdő, Libakert, Simonyi óbester fasora, a „Debrecen“ újság, Huzly-prépost, naptárcsináló K. Telegdy Lajos, városi nyomda (mely a rejtőzködő tudósok, írók, költők kézirataiból a „Debreceni kenyek“ sorozatát közreadhatná), Táncos-Kovács, Vak-Ungváry, Kucsik, Kövesdy, Magyar, Némethy, Polgáry, Szentesi, Jobbágy, Ory, Bányay, Gyarmathy, Zöld, Kertész, Kádár, Balogh, Ménes nagykupecek és gazdák, gubás Bisottka, szappanfőző Kéky, lTri-kaszinó, 18-as kör, Doni Miguel-bakaság, mulatóival a Dreizehn-Stadt és a délibábjáról, halmairól, pásztorairól, Dely Mátyásról hites Hortobágy jellegzetesen körülcsóvázták, tükrözték ezt az eredeti ősmagyar világot. A zsidók, sokfelől hánytorgatott magyar életünknek ezen elfűszerezői, csak mintegy 60—70 esztendővel ezelőtt tünedeztek fel Debrecenben. A bölcs debreceniek egyedül a főpálinkafőző Áron-zsidónak engedélyeztek benlakást. Debrecen a maga keresztény nagykalmárjaival, kupeceivel, céhbeli mestereivel, a gazdáival, papjaival és professzorjaival kívüli elemeknek átengedje a halalmat. Hogyan lehetne tehát itt a mi hosszú parlamentünk hivatva arra, hogy képviselje a jogfolytonosság eszméjét mikor gyengesége éppen abban rejlett, hogy hosszú tartama alatt erkölcsi alapjai elmorzsolódtak? Bármilyen érdekesek tehát Kenedy Gézának fejtegetései, nézetem szerint, nem állják meg helyüket, mert azt az eljárás, melyet ők még a Károlyi-kormány alatt terveztek a jogfolytonosság helyreállítására, az öt hónap alatt történtek után "közmenyugvást nem keltenének a nemzetben. Olyan szervnek kell kijelentenie," hogy Károlyi élőkel és politikájukkal nem értett egyet, amely szerv nem tíz esztendő előtti választásnak köszöni lését. És így bár a nemzetgyűlés alkotmányunkban törvényes szervnek nem mondható, mégishozzá kelett folyamodni, hogy kétségtelenné tegye, hogy Károlyi Mihály politikáját a nemzet többsége nem helyeselte, ma pedig mint honomlást elítéli, és hogy a nemzet ragaszkodik a királysági intézményéhez. Ugyan mi értelme lett volna összehivalni egy terrorizált parlamentet, amelyben a törvényes király mellett száját kinyitni senki nem merte volna, amelyben azt, hogy Károlyi Mihály kierőszakolta a törvényeknek meg nem felelő módon történt királyi kineveztetését senki leszögezni nem merte volna, mi értelme lett volna, mondom, mindennek csupán azért, hogy a törvényességnek és a jogfolytonosságnak látszata fentartassék ? És mire való az a szépen visconirozott ceremónia a szent koronával, hogy elegyes ülésen a kupolateremben középre helyeztessék, mikor éppen arról lett volna szó, hogy a koronás király ellen alkalmazott erőszak szentesülessék ? Hiszen a jogfolytonosságnak ily módon való helyreállítása nem közmegnyugvást, de mindazokban, akik az ősi alkotmányhoz ragaszkodnak, visszatetszést keltett volna. Elvégre a régi munkapárti országgyűlés, mely lojalitásáról annyiszor tett tanúságot, csak nem teheti azt, hogy megtagadja önmagát és terror hatása alatt meggyőződése ellenére olyasmire üsse rá a törvényesség bélyegét, amiket a maga részéről még hatalmon volt, törvénytelennek tartott volna. Valóban nem férfiaknak illő szerepet szánt a Kenedy javaslata sem az egy Debrecen Debrecent csúfolkodásból !«kálvinista Róma» néven is emlegetik, pedig a házhegyen épült pápás-város és a pusztik mélyén befészkelődött ősmagyar «civitas» között sem a külsőségekben, sem a lelkiekben nincsen közösség. Öt-hatéves fürge «hajdú kötők» lehettem, mikor gyönyörű lovakkal Nánásról a hires Hajdúböszörményen át, a Zajgató, Cserepes, Verébsár, Messzelátó, Mélyvölgy, Rózsás, Nyúlás betyárcsárdákat elhagyogatva, Nagyboldogasszony nyári vásárjakor a felejthetetlen első utat megtettem Debrecenbe. A porfelhők az égig kavarogtak az ezerhangu ember- és állattömeg nyomán. A hetedik vármegyéből is harsogó, kövér folyó árjaként hömpölyögtek az Ős-Debrecen felé a I.nagyszabadságon vásárt csinálni s magokat ittasan, parasztosan kitombolni. A vastag, magas porfelhők a vakító napsütésben körülölelték az óriási lepényként elterpedt várost. A „nagytemplom“ vereskupakos, kétágú tornyárólmértföldekig elénk-felénk lángoltak az aranycsillagok, mint a pusztaságból felvillanó magyar égi jel. Ennek az inkább Gogoly szent Kievjéhez hasonlítható, napkeleti, pompás, gazdag magyar Debrecennek kéményeiből a sistergő kolbászok, pecsenyék illata már messziről elérzett. És a Turgenyer tolláról szakadt nemes urak, Gogoly lelkéből lelkedzett erős, szilaj parasztok, pásztorok, kalmárok, céhbeli mesterek, diákok, katonák, furfangos komédiások számlálhatatlan tömegei a Felső- és Alsó-Tisza lapályairól azért is keresték fel bizodalmasan, vágyakodólag, ünnepi gyönyörűséggel Debrecent, mert kalmár ,rakmégis ekkor csodálatosképpen Magyarországnak leggazdagabb, nagyon boldog városa volt. Ma pedig, midőn a tízezret haladja a debreceni zsidóság lélekszáma, ez az ősváros elszegényült. Keresztény magyar népe elégületlen boldogtalan. Az adósságra, fókáját zsidópénzen és szabadkőműves manipulációkkal épült sivár „bérpaloták“, gyökértelen elődi közintézmények mellett, mintegy halálraítélten kuncorognak a régi biztonságos, tömzsi civil-házak. A spekulánsoktól darabokra tört, szétvagdalt debreceni utcákon mindinkább ritkán láthatók azok a feketeruhás, komoly magyar férfi- és nőalakok, akik évszázadokon alkották Debrecen „nemzetes“ népét. A szomszédos hajdúk, kunok ezekről a bóbitás-kalapu, hajlott szálas bajuszu, széles pofacsontú debreceniekről csácsogják, hogy „a kigyelméjek“ tatár eredetűek, annyi bizonyos, hogy lelkök máiglan pusztaimádó tatári őslélek. Az utolsó évtizedekben azonban már nem a cívisek, nem a keresztyén magyarok irányították a gúzsba kötött ősváros életét. A zsidókkal szövetkezett szabadkőművesek úrrá lettek a város szellemi, gazdasági és politikai életén. A nemzetes civil-urak elbitorolt hajlékainak helyén, a Piac-, Széchenyi-, Hatvanutcák tájékain valóságos ghettó-részletek támadtak. Ez a zsidóság most a Tiszántúlt és Debrecent megszállva tartó román hadakkal is jól megérti magát... Mindamellett hiszem, hogy a cívisek hagyományos józansága, szívóssága, szorgalmassága, okossága, önérzete, összetartása, tűzhely- és földszeretete felülkerekedik és a Rákóczi-harangos Debrecen a jövőben is hatalmas szellemi, politikai és gazdasági központja lesz. . Móricz Pál: Az Új Nemzedék mai száma 8 oldal.