Uj Nemzedék, 1920. február (2. évfolyam, 51-52. szám)

1920-02-28 / 51. szám

llenzetési ara*: Egész évre. . 220 K — f. Negyedévre . . 56 K — f. Félévre____110 „ - f. Egy hóra .. . 2Q„-f. Egyes szám­ára helyben, vidéken és pályaudvaron 80 f. Felelős szerkesztő: Milotay István.­­ Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, IV. kerület, Gerlóczy­ utca 11. szám. Telefonszámok. Szerkesztőség: 75-88 és 75-31. Kiadóhivatal: 75-09. Budapest, 1920. II. évfolyam 51 -1291. szám. Szombat, február 28. Még egyszer a jogfolytonosságról ! Még mindig fogalkoznak­ a jogfolytonosság kérdésével és ez a t­ermészetes is, mert történeti alkotmányok lyknt, mint amilyen a mienk, nem­­­csak a rosszaiályok, hanem a nervezet erkölcsi érzése és­ általában az érzelmek ,nagy szerepet játszantik. Ahol forradalom teremtette­ meg abszolutizmusból az alkotmányosságot/ ott az abszolutizmus gyűlölete az,új alkotmány er­kölcsi és érzelmi alapja." Itt nem azt kell ke­resni, hogy a régi hagyományok és a jövő kö­zött szoros legyen a fejlődési kapcsolat, mert hiszen a forradalom fabula rasa-t csinál, min­dent romba dönt és egészen újra épít. De oly alkotmányokban, amelyek történetileg fejlőd­tek, a történeti múlthoz való ragaszkodás az az érzés, i­­dyen az alkotmány életképessége nyug­szik. I a­z abszolutizmus gyűlölete nem játsz­­hatja azt a szerepet, amit forradalmi alapon keletkezett alkotmányokban játszik. Mert hi­szen nem az abszolutizmus rombadöntése útján születik meg az alkotmányosság, hanem az állam hatalmi szervei között folyó többszázados küzdelem az, mely az alkotmányosságot létre­hozta. Nem arra van tehát szükség, hogy az új alapnak erőszakkal végbevitt megteremtése keltsen megnyugvást és így az új helyzetbe való beletörődését eredményezze azoknak is, akik a forradalmat nem csinálták, abban nem része­sek, sőt talán az ellen foglaltak­­állást, hanem arra, hogy az a szent hagyomány, mely a szá­zados küzdelmek alapján kifejlődött és a nép millióinak lelkében él, meg ne sértessék. Hogy csak egy oly erkölcsi érzésre utal­jak, mely nem a valóságon, hanem inkább a hiten alapszik, szabad legyen utalnom arra, hogy mi magy-k arok mindnyájan honfoglaló­ról beszélünk, pedig kevesen vannak, kiknek ősei Árpád honfoglaló daliái között szerepeltek. Ezeket a kapcsokat a jelen és a múlt kö­zött a századok homályába vesző történelem hozta létre, ennek köszönhető a legtöbb in­tézmény és a legtöbb jogelv, mely mindnyá­junk köztudatában él. Természetes tehát, hogy ilyen alkot­mányban a régi hagyományok tisztelete fon­tosabb, mint a jogszabályok kikényszeríthe­­tősége és az alkotmány ere­je és szívóssága ép­pen abban rejlik, hogy nem csupán a közha­talom ereje, hanem milliók érzelme tartja fenn azt, minden kényszer nélkül. Ha tehát erőszakos mozgalmak megrázkódtatják az al­kotmányt és a régi hagyományokat lábbal ta­possák, éppen az alkotmány alapjai­ azok, amelyek megrendülnek, mert veszélybe jut a milliók ragaszkodása az intézményekhez és jogelvekhez. A Károlyi Mihály forradalma által szét­rombolt jogrend folytonosságát egyesek a régi parlament összehívásával akarják hely­reállítani, mely tervet a nemzetgyűlés ösz­­szehívása után Kenedy Géza v. országgyűlési képviselő a­ Szózat február 19-iki számában oly formában hoz javaslatba, hogy a béke­­szerződés ratifikálása után még hat hónapig de iure létező régi országgyűlés mandá­tuma törvényes kialvása előtt külön hozzá­járulását adja a nemzetgyűlés határozataihoz. A Károlyi-forradalom a parlamenti ki­sebbség lázadása volt a többség ellen és az örökös országaiban is forradalmakkal meg­támadott királyt arra kényszerítette, hogy a kisebbségi és parlamenten kívüli elemek­ből álló kormányt telefonon kinevezze. A forradalmi kormány ekként Krache kaparint­ván a legális hatalmat, az illegalitás terére lépett és a parlamentet elnémította és a királyt detronizáltnak nyilvánítva, kikiál­totta­­a köztársaságot. Ezek a tények, amelyek nyilvánvalóvá teszik, hogy a tényleges erőt a kormánynak ehhez a mi hosszú parlamen­tünk erkölcsi gyengesége adta meg. Ne fe­ledjük, hogy ezt a parlamentet 1910-ben vá­dolták s midőn mandátumának lejárta közeledett, törvény által önmaga hosszabbi­­t­i­­ meg mandátumát. Ha ez a meghosszabb L utois csak egy-két esztendőre szól, még elbír­ható lett volna. De mivel 1910. májusától 1918. októberéig már több, mint nyolc év telt el anélkül, hogy a nemzet választásokon meg­nyilatkozhatott volna, így sem a királynak, sem kormányának nem lehetett tudomása a­­nemzet közhangulatáról. Ez okozta­­ a kormánynak gyengeségét és tette a királyt hajlandóvá arra, hogy az erőszakos parla­menti kisebbséggel szövetkezett parlamenten tárházas piacterein, bakarbor szagú polgári bem­éréseiben, tölgykapus fehér civil­ házai­­ban, vén „kollégyiumában“ barátságos, eny­­hés, gazdag volt. A Rickli-bolt, kofa-sor, Laci­konyháia, a kálomista püspök, főbíró, a pol­gármester, szenátorok, Barcza Dani komisszá­­ros, a patríciusok rendjéből Simonffyék, a Komlóssyak, Csanakok, a színház (hol éppen Blaha Lujza játszotta Török birónét), a Dóczy (mely felsőbb leányiskola volt), Arany Bika, Bánki vendéglője, gőzmalom, hétlovas civis­­fogatok, a talyigás, a tógás diák, a kántus, a tudós professzorok, Boka Ivárely, a cigány, csizmadia-szin, Csokonai-szobor, kőoroszlán, Nagyerdő, Libakert, Simonyi óbester fasora, a „Debrecen“ újság, Huzly-prépost, naptárcsi­náló K. Telegdy Lajos, városi nyomda (mely a rejtőzködő tudósok, írók, költők kézirataiból a „Debreceni kenyek“ sorozatát közreadhatná), Táncos-Kovács, Vak-Ungváry, Kucsik, Kö­­vesdy, Magyar, Némethy, Polgáry, Szentesi, Jobbágy, Ory, Bányay, Gyarmathy, Zöld, Kertész, Kádár, Balogh, Ménes nagykupecek és gazdák, gubás Bisottka, szappanfőző Kéky, lTri-kaszinó, 18-as kör, Doni Miguel-bakaság, mulatóival a Dreizehn-Stadt és a délibábjáról, halmairól, pásztorairól, Dely Mátyásról hites Hortobágy jellegzetesen k­örülcsóvázták, tükröz­ték ezt az eredeti ősmagyar világot. A zsidók, sokfelől hánytorgatott magyar életünknek ezen elfűszerezői, csak mintegy 60—70 esztendővel ezelőtt tünedeztek fel Deb­recenben. A­ bölcs debreceniek egyedül a fő­pálinkafőző Áron-zsidónak engedélyeztek ben­­lakást. Debrecen a maga keresztény nagy­­kalmárjaival, kupeceivel, céhbeli mestereivel, a gazdáival, papjaival és professzorjaival kívüli elemeknek átengedje a halalmat. Ho­gyan lehetne tehát itt a­ m­i hosszú parlamen­tünk hivatva arra, hogy képviselje a jogfoly­tonosság eszméjét mikor gyengesége éppen abban rejlett, hogy hosszú tartama alatt er­kölcsi alapjai elmorzsolódtak? Bármilyen érdekesek tehát Kenedy Gézá­nak fejtegetései, nézetem szerint, nem állják meg helyüket, mert azt az eljárás, melyet ők még a Károlyi-kormány­ alatt terveztek a jog­folytonosság helyreállítására, az öt hónap alatt történtek után "közme­nyugvást nem keltenének a nemzetben. Olyan szervnek kell kijelentenie," hogy Károlyi élőkel és politikájukkal nem értett egyet, amely szerv nem tíz esztendő előtti választás­nak köszöni lését. És í­­gy bár a­ nemzet­­gyűlés alkotmányunkban törvényes szervnek­ nem mondható, mégis­­hozzá kel­ett folya­modni, hogy kétségtelenné tegye, hogy Ká­rolyi Mihály politikáját a nemzet többsége nem­ helyeselte, ma pedig mint honomlást elítéli, és hogy a nemzet ragaszkodik a ki­rálysági intézményéhez. Ugyan mi értelme lett volna összeh­ivalni egy terrorizált parlamentet, amelyben a törvé­nyes király mellett száját kinyitni senki nem merte volna, amelyben azt, hogy Károlyi­ Mi­hály kierőszakolta a törvényeknek meg nem felelő módon történt királyi kineveztetését senki leszögezni nem merte volna, mi értelme lett volna, mondom, mindennek csupán azért, hogy a törvényességnek és a jogfolytonosságnak lát­szata fentartassék ? És mire való az a szépen visconirozott ceremónia a szent koronával, hogy elegyes ülésen a kupolateremben középre he­lyeztessék, mikor éppen arról lett volna szó, hogy a koronás király ellen alkalmazott erőszak szentesü­lessék ? Hiszen a jogfolytonosságnak ily módon való helyreállítása nem közmeg­nyugvást, de mindazokban, akik az ősi alkot­mányhoz ragaszkodnak, visszatetszést keltett volna. Elvégre a régi munkapárti országgyűlés, mely lojalitásáról annyiszor tett tanúságot, csak nem teheti azt, hogy megtagadja önmagát és terror hatása alatt meggyőződése ellenére olyas­mire üsse rá a törvényesség bélyegét, amiket a maga részéről még hatalmon volt, törvénytelen­nek tartott volna. Valóban nem férfiaknak illő szerepet szánt a Kenedy javaslata sem az egy­ Debrecen Debrecent csúfolkodásból !«kálvinista Róma» néven is emlegetik, pedig a ház­hegyen épült pápás-város és a pusztik mélyén befészkelődött ősmagyar «civitas» között sem a külsőségekben, sem a lelkiekben nincsen közösség. Öt-hatéves fürge «hajdú kötők» le­hettem, mikor gyönyörű lovakkal Nánásról a hires Hajdúböszörményen át, a Zajgató, Cserepes, Verébsár, Messzelátó, Mélyvölgy, Rózsás, Nyúlás betyárcsárdákat elhagyo­­gatva, Nagy­boldogasszony nyári vásárjakor a felejthetetlen első utat megtettem Debre­cenbe. A porfelhők az égig kavarogtak az ezerhangu ember- és állattömeg nyomán. A hetedik vármegyéből is harsogó, kövér folyó árjaként hömpölyögtek az Ős-Debrecen felé a I.nagyszabadságon vásárt csinálni s ma­gokat ittasan, parasztosan kitombolni. A vastag, magas porfelhők a vakító nap­sütésben körülölelték az óriási lepényként el­­terpedt várost. A „nagytemplom“ vereskupa­­kos, kétágú tornyáról­­mértföldekig elénk-felénk lángoltak az aranycsillagok, mint a pusztaság­­ból felvillanó magyar égi jel. Ennek az inkább Gogoly szent Kievjéhez hasonlítható, napke­leti, pompás, gazdag magyar Debrecennek ké­ményeiből a sistergő kolbászok, pecsenyék il­lata már messziről elérzett. És a Turgenyer tolláról szakadt nemes urak, Gogoly lelkéből lelkedzett erős, szilaj parasztok, pásztorok, kalmárok, céhbeli mesterek, diákok, katonák, furfangos komédiások számlálhatatlan tömegei a Felső- és Alsó-Tisza lapályairól azért is ke­resték fel bizodalmasan, vágyakodólag, ünnepi gyönyörűséggel Debrecent, mert kalmár­ ,rak­mégis ekkor csodálatosképpen Magyarországnak leggazdagabb, nagyon boldog városa volt. Ma pedig, midőn a tízezret haladja a debreceni zsidóság lélekszáma, ez az ősváros elszegé­­nyült. Keresztény magyar népe elégületlen boldogtalan. Az adósságra, fókáját zsidópénzen és szabadkőműves manipulációkkal épült si­vár „bérpaloták“, gyökértelen elődi közintéz­mények mellett, mintegy halálraítélten kunco­­rognak a régi biztonságos, tömzsi civil-házak. A spekulánsoktól darabokra tört, szétvagdalt debreceni utcákon mindinkább ritkán látha­tók azok a feketeruhás, komoly magyar férfi- és nő­alakok, akik évszázadokon alkották Deb­recen „nemzetes“ népét. A szomszédos hajdúk, kunok ezekről a bóbitás-kalapu, hajlott szálas bajuszu, széles pofacsontú debreceniekről csá­­csogják, hogy „a kigyelméjek“ tatár eredetűek, annyi bizonyos, hogy lelkök máiglan puszta­imádó tatári őslélek. Az utolsó évtizedekben azonban már nem a cívisek, nem a keresztyén magyarok irányí­tották a gúzsba kötött ősváros életét. A zsi­dókkal szövetkezett szabadkőművesek úrrá lettek a város szellemi, gazdasági és politikai életén. A nemzetes civil-urak elbitorolt haj­lékainak helyén, a Piac-, Széchenyi-, Hatvan­utcák tájékain valóságos ghettó-részletek tá­madtak. Ez a zsidóság most a Tiszántúlt és Debrecent megszállva tartó román­ hadakkal is jól megérti magát... Mindamellett hiszem, hogy a cívisek hagyományos józansága, szí­vóssága, szorgalmassága, okossága, önérzete, összetartása, tűzhely- és földszeretete felül­kerekedik és a Rákóczi-harangos Debrecen a jövőben is hatalmas szellemi, politikai és gaz­dasági központja lesz. . Móricz Pál:­­ Az Új Nemzedék mai száma 8 oldal.

Next