Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)

1920-03-28 / 76. szám

- ban a forradalmak tanulságai alatt se vál­tozott meg s nem jutott intenzívebb közös­ségbe a magyar-keresztény nemzeti újjászü­letés gondolatával. Mit várjunk ettől a kapita­lizmustól, mely a háború előtt azzal a jelszó­val, hogy ,,a pénznek nincs nemzetisége“, Er­délyben és Felsőmagyarországon gazdasági tám­­­asz és gyámolítás nélkül hagyta a veszendő magyarságot s nemcsak tétlenül nézte a román és cseh bankorganizáció elhatalmasodását, a magyar föld idegen kézre jutását, de hitelfor­rásaival egyenesen az ellenséges nacionalista­­kapitalizmusnak sietett segítségére ? Mit vár­junk ettől a kapitalizmustól, mely annyira füg­getlen érdekeiben a nemzet és az ország sorsá­tól, hogy válság és megrendülés nélkül ússza át a legszörnyűbb történelmi katasztrófát, mely a magyarságot valaha érte s amely most, eddigi nemzetközi fölényét és objektivitását levetkezve, siet a megszállott országrészekben nacionalizá­­lódni ? Mit várjunk attól a kapitalizmustól, am­ely építő és nemzeterősítő munka helyett árut­­almaz és lánckereskedelemmel szívja ki utolsó idegzetünket, amely valutát csempész s az el­szegényedett kereszténység utolsó szőnyegeit és bútorait őrli fel mindent magába emésztő mo­hóságával? Mit várjunk attól a kapital­izmus­tól, amelyről tudjuk, hogy állig fölfegyverzett hatalmi szervezete azoknak a társadalmi osz­tályoknak, melyek hallani se akarnak a keresz­tény magyarság öntudatra ébredéséről és öncé­­lúságáról ?­­ Ez a kapitalizmus oroszlánrészben ma­gyar és keresztény tőkeerők felhasználásával nőtt meg ellenállhatatlan hatalommá. Ezt a hatalmat parlamenti és kormányzati eszkö­zökkel legföljebb korlátozni lehet. Mostani birtokosainak kezéből azonban csak az auto­nóm gazdasági és társadalmi szervezkedés erői csavarhatják ki teljesen s állíthatják egy va­lóban nemzeti építő­munka szolgálatába. *«k. lV^a­zonban más szempontból is örvendünk ennek a választásnak. Nevezetes történelmi tény marad, hogy 1920-ban a keresztény ma­gyarság juttatta be parlamentünkbe az első nőképviselőt, amiből kitetszik, hogy a keresz­ténység nincsen ellentétben a józan, alkotó, lé­lekkel teljes feminizmus elveivel. Akik a mi politikai hitvallásunkat rágalmazzák és befe­ketítik, maradinak, reakciósnak és haladás­­ellenesnek bélyegzik, vegyék fontolóra, hogy az, amit az úgynevezett szabadelvű, tőkés társada­lom nem tudott elérni, csak ma történt meg, a titkos szavazással élő keresztény tömegek nőt küldtek a képviselőházba. A magyar képviselő­ház különben sem idegenkedett sohasem a nő­­képviselő gondolatától. Diétánk híres volt ar­ról, hogy a virilista nők képviselőket küldhet­tek oda, érdekeik istápolására. Schlachta Mar­git beválasztása megpecsételt, modernebb for­mák között új életre kelti ezt a nemes hagyo­mányt : a keresztény irányzat jóvoltából Ma­gyarország az európai műveltséggel párhuza­mosan halad az igazi, alkotó demokrácia felé. Az első magyar nőképviselő­, Az első ke­rületi választás tegnap késő éjjel lezárult: erős küzdelem után Schlachta Margit lett az első kerületnek a képviselője, mely 400 teljes szó­­többséggel k­üldi őt — keresztényszocialista pártprogrammal — a magyar képviselőházba. Schlachta Margit, mint a szociális misszió tagja, több mint egy évtizede fáradozik azon, hogy a keresztény öntudatot fölébressze és meg­szervezze a nagy tömegeket, melyeket acélos tetterejével és elpusztíthatatlan hitével még mostoha körülmények között is, üldözések ve­szélye előtt is együtt tudott tartani. Az ő ke­reszténysége valóban alkotó munka volt, mert az ige mellett kenyeret is nyújtott az éhezők­a konyhából és eladtam. Jó drága pénzecs­kén. Hehehe. Büdös kecske! De a kislány nem tudja, kérem. — Azt hiszi, még mindig az ő kecskéjének tejfecskéjét issza. Más tej­hez talán hozzá sem nyúlna. És minden reg­gel most a dada mekeg a konyhában. Ez annyit tesz, hogy a kecske jó reggelt kíván a kislánynak. Tetszik érteni... kérem. Az öreg diák bólintott, hogy érti. A szive a torkában zakatolt. A fekete ember ijedten mondta: — A dada úgyis gyengén mekeg. Fel se tetszik ébredni rája. Meglássa, uram! Kezet foglakt, most már erősen, keményen. Mint akiknek komoly, egy életre való titka van. Délután a kis katona­ kofferjével befor­dult a szobába. Szomorú, behúzott vállal jött. Már esteledett is. Egy-két­ könyvet kitett az asztalra, két ingét becsúsztatta, az egy kabát­ját beakasztota a szekrénybe. Az öreg cse­léd bejött, behozott egy konyhai petróleum­lámpát, az asztalra lelte, megágyazott és ki­­csoszogott. Egyedül maradt. A kancséból vizet ön­tött a pohárba, állott és piszkos víz volt, nem is akart inni belőle, csak úgy beöntötte. Meg­szokta egyszer, régen, fiatalon, még diákkorá­ban. Minden hónapos szobában a pohárba be­­öntötte a vizet. Aztán elszokott tőle. Most újra megtette. Mosolygott. Megtapogatta a vatta­­daganatokba püffedt paplanát, az ágyon át­csapott vékony és tarka dunnát, mind lassab­ban megcsapkodta a lyuktollal töltött, nehéz és szúrós vánkosokat. .. nyirkosak, komisz szap­­panszagúak voltak. Alul a szalmazsákban po­ros kukoricaszár ropogott. Középen hosszú, ki­feküdt lyuk, mint egy koporsó... Nem birta már. Odaállt a kicsi ablakhoz s az udvarra nézett. A repedezett, zöld függönyön egy tépett­­szárnyu dongó mászott, megállt, lábát meg­­megsodorta, szárnyát lekefélte, lecsúszott, újra mászni kezdett... fel-fel. .. El kellett fordulnia, leült a székre. A szoba már sötét volt és a szűk barna ágy, az asztal, a mosdó, ez a csendes ház, kiint a ragyogó Budapest, messzi borzalmak után most a bé­kés munka, új kezdet, emberek, könyvek, és öröm, élet, ifjúság ... egyszerre mind, mind beleveszett, belehullott megint a sötétségbe. Hol van, merre jár, mit keres ? Gyorsan levet­kőzni és lefeküdni! De gyors ajtónyitást hallott és a konyhá­ból izgatott, suttogó szavakat: — Dada, dada, a kecskét. . . Az ajtó bezáródott­­és a konyhában egy öreg, remegő hang zsoltárosan rákezdette: — Me-e-e, mek, mek. Me-e-e... nem ma­radsz hát csendben, te cudar kecske! Nem kaptál elég füvet meg vizecskét... me-e-e, mit jajgatsz mindig, te huncut kecske, már meg is ágyaztam neked,­ hát szépen lefeküdni az ágyacskádba és elbuvinkál is, bizony, mek, mek... holnap azután megint kimegyünk a friss füvecskéne m-e-e, de most már hallgass, büdös kecske, mek, mek, mek! Az ajtó ujra kiny­it és a hang rémülten suttogta: — Elájult, a roham! Dada, orvosért, or­vosért! Vér, vér, csupa vér... A dada végigcsoszogott a konyhán és­­ csapzott szoknyáival már ringott át az alko­­­­nyodó udvaron. Uj Nemzedék (Vasárnap, 1920 március 28. A vizbe emok R­égen elmúlt kednyes magyar világ va­laha sokat mulató­ egy népszerű opera­­paródián a vizboruló grófról. Az egész sze­mélyzet összeféreglik a színpadra, hogy a megdöbb finíszés az elszánt beürekészség leg­­válto­rtosabb hangjain félóra hosszat ren­dületlenül zengje: «a gróf belefut a vízbe, mentsük meg őt, a szenvedőt!» A szólamot a basszustól átveszi a bariton, ettől a tenor, az alttól a szoprán és szólóban, duet­tben, trió­ban, kvartet­tben, kvintettben, férfi és női kar­nak majd külön, majd együttes kíséretével hangzik a dal: «a gróf belefut a vízbe!» Vé­gig valamennyi skálán, oktávon, hangnemen és hangszínen, a pianisszimótól a forlisszi­­móig terjedő krescsendóban száll az égig: «mentsük meg őt, mentsük meg őt!» És mi­kor már mindenki sokszorosan elfujta a ma­gáét, ismét és ismét Újra kezdődik: «a gróf belefut a vízbe, mentsük meg őt, a szenve­dőt!» Mozdulni azonban mindvégig sem mozdul senki. Ilyenformán harsogják mostanában ‘ ki­csinyek és nagyok: sajtó, nemzetgyűlés, kor­mánytagok, szociológusok, közgazdák, po­li­­tikusok, avató­s és műkedvelő hozzászólók, egyenként és karban, ki vékonyan, ki vasta­gon, azt a keserves nótát a tisztviselők nyo­morúságáról. Egyértelmű határozottsággal és nem kevésbé egyértelmű mozdulatlansággal dől belőlük a hang: «mentsük meg őt, a szen­vedőt!» — és újra meg újra égig hangzó neki­­fohászk­odással: «mert belesül a vízbe!» ~~ Csakhogy... Csakhogy itt nem operaparódia játszó­­dik le. A veszedelem nem elképzelt, a ló nem ártatlan szuffita és nem színpadi gróf az, aki kényelmesen színfalnak támaszkodva, maga is mosolyogva várhatja a tréfás jelenet lepörgését. Nevető közönség sincs. Legföljebb az áldozat kíséri a visszatérő refraint a ha­lálra gyötör­nek kétségbeesetten keserű, si­­koltós kacagásával. . Ez a kunkacaj pedig valóságos lelki jár­ványként harapózik el a vízbefutók között a közélelmezés felelős vezetőjének arra a ki­jelen­tésére, hogy a közszolgálat alkalmazott­jainak természetben ellátását elrendelő kor­mányrendelet «végrehajthatatlan». Hogyan? Végrehajth­atatlan az a rende­let amelynek létre­­­öt­­ében ő maga is részt vett? Hogyan? Ilát a kormány rendeletei csak a kormányzottakat kötik, de a kormány tag­jait nem? Hogyan? Csak ámítás lett volna a nehezen kiküzdött, alaposan megfontolt, rész­letesen kidolgozott rendelet közzététele? Ho­gyan? A közélelmezés, vezetője akkor nem volt kellően tájékozva vagy most nincsen? A vízbefutók nem elégszenek meg a kérdé­sek föltevésével. Megadják rá a válaszokat is. Tények alapján állítják, hogy igenis, a rende­let végrehajtható. Hiszen ugyanezt az ellátást megígérték már novemberben, adni alig adtak valamit s a közszolgálat alkalmazottai azóta mégsem vesz­tek tömegesen éhen. A rejtélynek egyetlen meg­oldása van. A készletek megvoltak. Amit a kormány összeszedni nem tudott, ,azt az alkal- l mazottak maguk voltak kénytelenek megvásá­rolni, — persze így már uzs­oraáron,­­ meg­takarításaik, bútoraik, ruházatuk eladásával. A helyzet ma sem változott sokat. Részle­tek ma is vannak. Csakhogy fölkutatásukhoz, megszerzésükhöz és ahhoz, hogy ne kerüljenek illetéktelen kezekbe : fölösleges közvetítőkhöz, árdrágítókhoz, csempészkedők­­öz, nem elegen­dők a kormány hatalmi eszközei és anyagi ereje. Ezenfelül szakértelem, mozgékonyság, erély és ügyszeretet is kell hozzá. Ezeket meg­adják a tisztviselőknek,­­ hozzáadja nekik a kormány azokat az eszközöket, amelyek birto­kában ő maga a­­rendeletet végrehajtani nem tudja. Állítsák a közszolgálati alkalmazottak ter­mészetben való ellátásának egységes vezetésére és intézésére az ő megbízottjukat a kormány teljes hatalmával fölruházott kormánybiztosul. Ha már nem tudnak egyebet, mint makacs mozdulatlansággal fújni, hogy „mentsük meg őt“, legalább dobják oda a vízbefutóinak a men­tőkötelet, hogy a végveszedelemből saját erejé­vel evickélhes­sen­­ ki........ Élethalál-vergődését ne nézzék tovább is mulattató tragikomédiának a dúsgazdagok pá­holyai és a politikusok zsöllyéi. Mert félő, hogy a küzdődők nem is vízbe fúlnak majd, hanem még rosszabbá: mocsárba. Akkor pedig az eb­ből szétáradó rothasztó kigőzölgés mérges pá­rája elpusztít itt mindent, de mindent. Azokkal együtt, akik mást nem tudtak, mint tehetetlen közömbösséggel, önző kényelmeskedéssel vég­nélkül hangoztatni az üres, tartalmatlan, meddő szólamokat. A konyhában most valaki megállt, a diák ajtaja előtt. Nem várta be, felpattant a szék­ről és kilépett: — Csendesen uram, tudom, csak menjen be, én majd mek­egek. A diák leguggolt a konyhában és erős, telt hangon rázendítette: — Me-e, mek, mek. Megijedt. A kecske nem így mekeg. A gyerek rögtön ráismer. És most már csende­sen, vékonyan elhúzta: — Me-e-e, me-e-e, mek, mek, me-e-e... A szive úgy vert, hogy abba kellett hagy­nia. Figyelt. A másik szobából­ kihallotta: — Hallod, hallod, a gidó. Aranyom, ara­nyom, vesd fel a szemecskédet. Hát nézz reám! Nézz reám ! nini, a gidó. — Me-e-e, mek, mek, me-e-e . . . — Felkelsz, felgyógyulsz, lelkecském . . .* kijártok megint a g­álóval, meleg napocskára, friss füvecskére . . . — Me-e-e, mek, mek, me-e-e ! Me-e-e ! — Elmúlik . . . Istenem . . . szentséges Krisztusom . . . A szobában csend lett. Most kell rákezdenie a kecskének. Már alig bírta a mekegést. — Ó, milyen szamár vagy, — mondotta a diák magában, hogy csak így tudsz! Felállt, nagyot lélegzett, újra leguggolt az ajtó felé : — Me-e-e, me-e-e, mek-mek, me-e-e, me-e-e, mek, mek. Me-e-e, mek. De az ajtó kitárult és egy görcsösen fel­csukló hang zokogta feléje: — Köszönöm,­­ köszönöm, uram. Nézze. Hideg. Hiába mekeg. Szép kis angyalom! Már, egészen hideg.

Next