Uj Nemzedék, 1920. március (2. évfolyam, 53-78. szám)
1920-03-28 / 76. szám
- ban a forradalmak tanulságai alatt se változott meg s nem jutott intenzívebb közösségbe a magyar-keresztény nemzeti újjászületés gondolatával. Mit várjunk ettől a kapitalizmustól, mely a háború előtt azzal a jelszóval, hogy ,,a pénznek nincs nemzetisége“, Erdélyben és Felsőmagyarországon gazdasági támasz és gyámolítás nélkül hagyta a veszendő magyarságot s nemcsak tétlenül nézte a román és cseh bankorganizáció elhatalmasodását, a magyar föld idegen kézre jutását, de hitelforrásaival egyenesen az ellenséges nacionalistakapitalizmusnak sietett segítségére ? Mit várjunk ettől a kapitalizmustól, mely annyira független érdekeiben a nemzet és az ország sorsától, hogy válság és megrendülés nélkül ússza át a legszörnyűbb történelmi katasztrófát, mely a magyarságot valaha érte s amely most, eddigi nemzetközi fölényét és objektivitását levetkezve, siet a megszállott országrészekben nacionalizálódni ? Mit várjunk attól a kapitalizmustól, amely építő és nemzeterősítő munka helyett árutalmaz és lánckereskedelemmel szívja ki utolsó idegzetünket, amely valutát csempész s az elszegényedett kereszténység utolsó szőnyegeit és bútorait őrli fel mindent magába emésztő mohóságával? Mit várjunk attól a kapitalizmustól, amelyről tudjuk, hogy állig fölfegyverzett hatalmi szervezete azoknak a társadalmi osztályoknak, melyek hallani se akarnak a keresztény magyarság öntudatra ébredéséről és öncélúságáról ? Ez a kapitalizmus oroszlánrészben magyar és keresztény tőkeerők felhasználásával nőtt meg ellenállhatatlan hatalommá. Ezt a hatalmat parlamenti és kormányzati eszközökkel legföljebb korlátozni lehet. Mostani birtokosainak kezéből azonban csak az autonóm gazdasági és társadalmi szervezkedés erői csavarhatják ki teljesen s állíthatják egy valóban nemzeti építőmunka szolgálatába. *«k. lV^azonban más szempontból is örvendünk ennek a választásnak. Nevezetes történelmi tény marad, hogy 1920-ban a keresztény magyarság juttatta be parlamentünkbe az első nőképviselőt, amiből kitetszik, hogy a kereszténység nincsen ellentétben a józan, alkotó, lélekkel teljes feminizmus elveivel. Akik a mi politikai hitvallásunkat rágalmazzák és befeketítik, maradinak, reakciósnak és haladásellenesnek bélyegzik, vegyék fontolóra, hogy az, amit az úgynevezett szabadelvű, tőkés társadalom nem tudott elérni, csak ma történt meg, a titkos szavazással élő keresztény tömegek nőt küldtek a képviselőházba. A magyar képviselőház különben sem idegenkedett sohasem a nőképviselő gondolatától. Diétánk híres volt arról, hogy a virilista nők képviselőket küldhettek oda, érdekeik istápolására. Schlachta Margit beválasztása megpecsételt, modernebb formák között új életre kelti ezt a nemes hagyományt : a keresztény irányzat jóvoltából Magyarország az európai műveltséggel párhuzamosan halad az igazi, alkotó demokrácia felé. Az első magyar nőképviselő, Az első kerületi választás tegnap késő éjjel lezárult: erős küzdelem után Schlachta Margit lett az első kerületnek a képviselője, mely 400 teljes szótöbbséggel küldi őt — keresztényszocialista pártprogrammal — a magyar képviselőházba. Schlachta Margit, mint a szociális misszió tagja, több mint egy évtizede fáradozik azon, hogy a keresztény öntudatot fölébressze és megszervezze a nagy tömegeket, melyeket acélos tetterejével és elpusztíthatatlan hitével még mostoha körülmények között is, üldözések veszélye előtt is együtt tudott tartani. Az ő kereszténysége valóban alkotó munka volt, mert az ige mellett kenyeret is nyújtott az éhezőka konyhából és eladtam. Jó drága pénzecskén. Hehehe. Büdös kecske! De a kislány nem tudja, kérem. — Azt hiszi, még mindig az ő kecskéjének tejfecskéjét issza. Más tejhez talán hozzá sem nyúlna. És minden reggel most a dada mekeg a konyhában. Ez annyit tesz, hogy a kecske jó reggelt kíván a kislánynak. Tetszik érteni... kérem. Az öreg diák bólintott, hogy érti. A szive a torkában zakatolt. A fekete ember ijedten mondta: — A dada úgyis gyengén mekeg. Fel se tetszik ébredni rája. Meglássa, uram! Kezet foglakt, most már erősen, keményen. Mint akiknek komoly, egy életre való titka van. Délután a kis katona kofferjével befordult a szobába. Szomorú, behúzott vállal jött. Már esteledett is. Egy-két könyvet kitett az asztalra, két ingét becsúsztatta, az egy kabátját beakasztota a szekrénybe. Az öreg cseléd bejött, behozott egy konyhai petróleumlámpát, az asztalra lelte, megágyazott és kicsoszogott. Egyedül maradt. A kancséból vizet öntött a pohárba, állott és piszkos víz volt, nem is akart inni belőle, csak úgy beöntötte. Megszokta egyszer, régen, fiatalon, még diákkorában. Minden hónapos szobában a pohárba beöntötte a vizet. Aztán elszokott tőle. Most újra megtette. Mosolygott. Megtapogatta a vattadaganatokba püffedt paplanát, az ágyon átcsapott vékony és tarka dunnát, mind lassabban megcsapkodta a lyuktollal töltött, nehéz és szúrós vánkosokat. .. nyirkosak, komisz szappanszagúak voltak. Alul a szalmazsákban poros kukoricaszár ropogott. Középen hosszú, kifeküdt lyuk, mint egy koporsó... Nem birta már. Odaállt a kicsi ablakhoz s az udvarra nézett. A repedezett, zöld függönyön egy tépettszárnyu dongó mászott, megállt, lábát megmegsodorta, szárnyát lekefélte, lecsúszott, újra mászni kezdett... fel-fel. .. El kellett fordulnia, leült a székre. A szoba már sötét volt és a szűk barna ágy, az asztal, a mosdó, ez a csendes ház, kiint a ragyogó Budapest, messzi borzalmak után most a békés munka, új kezdet, emberek, könyvek, és öröm, élet, ifjúság ... egyszerre mind, mind beleveszett, belehullott megint a sötétségbe. Hol van, merre jár, mit keres ? Gyorsan levetkőzni és lefeküdni! De gyors ajtónyitást hallott és a konyhából izgatott, suttogó szavakat: — Dada, dada, a kecskét. . . Az ajtó bezáródottés a konyhában egy öreg, remegő hang zsoltárosan rákezdette: — Me-e-e, mek, mek. Me-e-e... nem maradsz hát csendben, te cudar kecske! Nem kaptál elég füvet meg vizecskét... me-e-e, mit jajgatsz mindig, te huncut kecske, már meg is ágyaztam neked, hát szépen lefeküdni az ágyacskádba és elbuvinkál is, bizony, mek, mek... holnap azután megint kimegyünk a friss füvecskéne m-e-e, de most már hallgass, büdös kecske, mek, mek, mek! Az ajtó ujra kinyit és a hang rémülten suttogta: — Elájult, a roham! Dada, orvosért, orvosért! Vér, vér, csupa vér... A dada végigcsoszogott a konyhán és csapzott szoknyáival már ringott át az alkonyodó udvaron. Uj Nemzedék (Vasárnap, 1920 március 28. A vizbe emok Régen elmúlt kednyes magyar világ valaha sokat mulató egy népszerű operaparódián a vizboruló grófról. Az egész személyzet összeféreglik a színpadra, hogy a megdöbb finíszés az elszánt beürekészség legváltortosabb hangjain félóra hosszat rendületlenül zengje: «a gróf belefut a vízbe, mentsük meg őt, a szenvedőt!» A szólamot a basszustól átveszi a bariton, ettől a tenor, az alttól a szoprán és szólóban, duettben, trióban, kvartettben, kvintettben, férfi és női karnak majd külön, majd együttes kíséretével hangzik a dal: «a gróf belefut a vízbe!» Végig valamennyi skálán, oktávon, hangnemen és hangszínen, a pianisszimótól a forlisszimóig terjedő krescsendóban száll az égig: «mentsük meg őt, mentsük meg őt!» És mikor már mindenki sokszorosan elfujta a magáét, ismét és ismét Újra kezdődik: «a gróf belefut a vízbe, mentsük meg őt, a szenvedőt!» Mozdulni azonban mindvégig sem mozdul senki. Ilyenformán harsogják mostanában ‘ kicsinyek és nagyok: sajtó, nemzetgyűlés, kormánytagok, szociológusok, közgazdák, politikusok, avatós és műkedvelő hozzászólók, egyenként és karban, ki vékonyan, ki vastagon, azt a keserves nótát a tisztviselők nyomorúságáról. Egyértelmű határozottsággal és nem kevésbé egyértelmű mozdulatlansággal dől belőlük a hang: «mentsük meg őt, a szenvedőt!» — és újra meg újra égig hangzó nekifohászkodással: «mert belesül a vízbe!» ~~ Csakhogy... Csakhogy itt nem operaparódia játszódik le. A veszedelem nem elképzelt, a ló nem ártatlan szuffita és nem színpadi gróf az, aki kényelmesen színfalnak támaszkodva, maga is mosolyogva várhatja a tréfás jelenet lepörgését. Nevető közönség sincs. Legföljebb az áldozat kíséri a visszatérő refraint a halálra gyötörnek kétségbeesetten keserű, sikoltós kacagásával. . Ez a kunkacaj pedig valóságos lelki járványként harapózik el a vízbefutók között a közélelmezés felelős vezetőjének arra a kijelentésére, hogy a közszolgálat alkalmazottjainak természetben ellátását elrendelő kormányrendelet «végrehajthatatlan». Hogyan? Végrehajthatatlan az a rendelet amelynek létreötében ő maga is részt vett? Hogyan? Ilát a kormány rendeletei csak a kormányzottakat kötik, de a kormány tagjait nem? Hogyan? Csak ámítás lett volna a nehezen kiküzdött, alaposan megfontolt, részletesen kidolgozott rendelet közzététele? Hogyan? A közélelmezés, vezetője akkor nem volt kellően tájékozva vagy most nincsen? A vízbefutók nem elégszenek meg a kérdések föltevésével. Megadják rá a válaszokat is. Tények alapján állítják, hogy igenis, a rendelet végrehajtható. Hiszen ugyanezt az ellátást megígérték már novemberben, adni alig adtak valamit s a közszolgálat alkalmazottai azóta mégsem vesztek tömegesen éhen. A rejtélynek egyetlen megoldása van. A készletek megvoltak. Amit a kormány összeszedni nem tudott, ,azt az alkal- l mazottak maguk voltak kénytelenek megvásárolni, — persze így már uzsoraáron, megtakarításaik, bútoraik, ruházatuk eladásával. A helyzet ma sem változott sokat. Részletek ma is vannak. Csakhogy fölkutatásukhoz, megszerzésükhöz és ahhoz, hogy ne kerüljenek illetéktelen kezekbe : fölösleges közvetítőkhöz, árdrágítókhoz, csempészkedőköz, nem elegendők a kormány hatalmi eszközei és anyagi ereje. Ezenfelül szakértelem, mozgékonyság, erély és ügyszeretet is kell hozzá. Ezeket megadják a tisztviselőknek, hozzáadja nekik a kormány azokat az eszközöket, amelyek birtokában ő maga arendeletet végrehajtani nem tudja. Állítsák a közszolgálati alkalmazottak természetben való ellátásának egységes vezetésére és intézésére az ő megbízottjukat a kormány teljes hatalmával fölruházott kormánybiztosul. Ha már nem tudnak egyebet, mint makacs mozdulatlansággal fújni, hogy „mentsük meg őt“, legalább dobják oda a vízbefutóinak a mentőkötelet, hogy a végveszedelemből saját erejével evickélhessen ki........ Élethalál-vergődését ne nézzék tovább is mulattató tragikomédiának a dúsgazdagok páholyai és a politikusok zsöllyéi. Mert félő, hogy a küzdődők nem is vízbe fúlnak majd, hanem még rosszabbá: mocsárba. Akkor pedig az ebből szétáradó rothasztó kigőzölgés mérges párája elpusztít itt mindent, de mindent. Azokkal együtt, akik mást nem tudtak, mint tehetetlen közömbösséggel, önző kényelmeskedéssel végnélkül hangoztatni az üres, tartalmatlan, meddő szólamokat. A konyhában most valaki megállt, a diák ajtaja előtt. Nem várta be, felpattant a székről és kilépett: — Csendesen uram, tudom, csak menjen be, én majd mekegek. A diák leguggolt a konyhában és erős, telt hangon rázendítette: — Me-e, mek, mek. Megijedt. A kecske nem így mekeg. A gyerek rögtön ráismer. És most már csendesen, vékonyan elhúzta: — Me-e-e, me-e-e, mek, mek, me-e-e... A szive úgy vert, hogy abba kellett hagynia. Figyelt. A másik szobából kihallotta: — Hallod, hallod, a gidó. Aranyom, aranyom, vesd fel a szemecskédet. Hát nézz reám! Nézz reám ! nini, a gidó. — Me-e-e, mek, mek, me-e-e . . . — Felkelsz, felgyógyulsz, lelkecském . . .* kijártok megint a gálóval, meleg napocskára, friss füvecskére . . . — Me-e-e, mek, mek, me-e-e ! Me-e-e ! — Elmúlik . . . Istenem . . . szentséges Krisztusom . . . A szobában csend lett. Most kell rákezdenie a kecskének. Már alig bírta a mekegést. — Ó, milyen szamár vagy, — mondotta a diák magában, hogy csak így tudsz! Felállt, nagyot lélegzett, újra leguggolt az ajtó felé : — Me-e-e, me-e-e, mek-mek, me-e-e, me-e-e, mek, mek. Me-e-e, mek. De az ajtó kitárult és egy görcsösen felcsukló hang zokogta feléje: — Köszönöm, köszönöm, uram. Nézze. Hideg. Hiába mekeg. Szép kis angyalom! Már, egészen hideg.